A hagyma és a retek története

Régen, amikor a világ még nem volt ilyen fejlett és az emberek még lovon jártak, élt egy hagyma és egy retek. Több is élt, de ők ketten különlegesek voltak. Ugyanis képesek voltak szeretni.
Régen a mágia idejében megtörténtek az ilyen dolgok. Az természetfeletti lények nyugodtan jártak-keltek az emberek között, és az istenek sem bujdostak el a természetbe.
Abban az időben az emberek közt nagy háború dúlt. Nem tudták eldönteni, hogy kinek a tanítását kövessék. Egyik fél a kacsa, míg másik a nyúl útját követte. Ez a két út mindenben megegyezett, csak a nevük különbözött egymástól.
A hagyma egy idős boszorkány kertjében éldegélt. Jó dolga volt a veteményesben, de magányosnak érezte magát. Nem tudott senkivel sem beszélgetni, hiába kérdezte a tököt egészségi állapotáról (mostanában bogarak rágcsálták leveleit) vagy a szójababot a napsütés jótékony hatásairól, senki nem válaszolt. Még ezt is el tudta volna viselni, ha legalább valaki szerette volna. De ki szeretne egy beszélő hagymát?
Egyik nap a boszorkány észrevette bánatát, és megkérdezte mi a gond.
- Senki nincs akivel beszélgethetnék, vagy aki szeretne. Mondd, mitévő legyek?
A boszorkány elgondolkodott. Nem lepte meg, hogy hagymája beszélni kezdett, hiszen az ezer év alatt, amióta élt, sokszor előfordult, hogy egyik-másik növénye megelevenedett. De azoknak már sok-sok éve. Mostanság csak a mandragórákkal történik meg az ilyesmi, ezért örült annyira, hogy az ő kertjében történt ez, abban a korban, amikor a mágia már gyengülőben volt.
Ugyanakkor szomorú is volt. Nem akarta elengedni a hagymát, de azt sem akarta, hogy szomorú maradjon. És történetesen ismert valakit, akinek volt egy hasonló növénye. Mesélt a hagymának a kínai kereskedőről, akinél egy retek volt. A szomszéd faluban lakott északra, a domb mögött.
A hagyma mindent megköszönt a boszorkánynak, felkötötte gyökérzetét és útnak indult. Ment mendegélt, míg el nem ért a domb lábához, ahol egy erdő terült el. Néhány éve nagy csata dúlt itt a kacsa ás nyúl követői között, szellemeik pedig még mindig ott kísértettek a fák között. A hagyma nem félt tőlük, mert a boszorkánytól tudta, hogy nem árthatnak neki.
Így hát elindult előre, az erdő sűrűjébe.
Az egyik fa mögül hirtelen egy ronin ugrott elő, kezében törött karddal, testébe tucatnyi nyílvessző fúródott.
- Megállj hagyma! – kiáltotta. – Kinek a tanítását követed? A kacsáét, vagy a nyúlét? – A kis hagyma nem tudta mit feleljen. Tudott az emberek viszályáról, de nem értette, hogy mi a különbség a kettő csoport között.
- Egyikét sem. – felelte végül. – Butaságnak tartom ezt a háborút. Miért nem tudtok békében élni?
- Békében? Ezekkel a barbárokkal? Ha! Én a kacsa útját követem, ami a béke útja. Békében és szeretetben éltem családommal az uram földjén, míg ránk nem törtek! Talpasok voltak, elkapták a gazdámat én pedig elvesztettem becsületemet miattuk!
- Nono – lépett elő egy íjász egy fa mögül. Kezében törött hosszú íj, gyomrában törött penge. – Ti kezdtétek, amikor rárontottatok a falumra. Béke útja egy nyavalyát! A nyúl útja a béke és megértés útja. De hogyan éljünk békében azokkal, akik lemészárolják szeretteinket?!
A két szellem újabb harchoz készülődött, a hagyma pedig jobbnak látta, ha útnak indul. Furcsának találta ezeket az embereket. Egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a boszorkány.
Ahogy ment, mendegélt az erdőben, találkozott egy kappával. Boldogan figyelte a kishagymát és megkérdezte merre tart. Ő elmesélte, a lény pedig bólogatott.
- Tudod, régebben minden ilyen volt. Az emberek nem szörnyeknek állítottak be minket, sőt néha vegyes házasságra is sor került. Most pedig? Ellenünk fordultak, ránk támadtak… Nem baj, elkísérlek egy darabig? – a hagyma megrázta a fejét. – Jó. Van aki ravaszul támad ránk. A fejünk tetején az élet vízét hordjuk, ez tart minket életben. A segítségével innunk és ennünk sem kell… Bár bevallom, a rizspálinkát nem utasítom vissza – kuncogott. – Ha a víz kiömlik, meghalunk. Ezt az emberek is tudják. Éppen ezért sokszor mikor látogatóba mentek a fajtámhoz, meghajoltak előttük. Ők mit tehettek volna? Nem akartak udvariatlannak tűnni, ezért viszonozták a meghajlást, a víz kifolyt és meghaltak. De még ez a halál is jobb, mint sértett becsülettel továbbélni.
A kappa sokat beszélt a múltjáról, a hagyma pedig rájött, hogy ez a lény nagyon magányos. Nehéz lehet neki itt, a szellem járta erdőben. Emberek közé sem mehet, talán ő az utolsó a fajtájából. A kishagyma eldöntötte, ha találkozik egy másikkal, megkérdezi, hogy nincs-e kedve ide jönni.
Egy idő után ritkulni kezdett az erdő, útitársa is megállt.
- Eddig kísérhettelek – mondta. – Remélem, sikerrel jársz.
A hagyma mindent megköszönt neki, majd elindult felfelé a domboldalon. Jól tudta, hogy könnyebb lett volna megkerülni, de így a másik oldalon csak le kell gurulnia és már ott is van.
Ahogy felért a domb tetejére, észrevett egy szentélyt. Embereket nem látott a közelben, amit jó jelnek tekintett.
- Mi járatban, kicsi hagyma? – szólalt meg egy hang a szentély belsejéből. Közelebb merészkedett és meglátott egy istent, aki róka alakját öltötte magára. Csak onnan tudta, hogy nem rókaszellemmel van dolga, mert azokkal sokat szórakozott régebben.
- A domb aljában lévő faluba tartok – válaszolta. – Lakik ott egy retek, vele akarok találkozni.
Az isten bólintott. – Értem. Ismerem annak a falunak a lakóit. Kedves emberek. Régebben gyakran kényeztettek mindenféle jóval. Mostanában ritkán járnak ide. De a szentélyt tisztán tartják.
A hagyma megértően bólogatott. Ez az isten is magányos lehet, gondolta. Még jobban örült annak, hogy neki ott a retke, akivel találkozhat. Ugyanakkor sajnálta is, mert nem tudta hogyan segíthetne rajta. Az emberekre mégsem parancsolhat rá, hogy járjanak ide rendszeresen. Különben is, egy papra lenne leginkább szükség, aki állandó társaságot jelent számára. Vajon mi történhetett az előzővel?
- Nem a faluba siettél? – hajtotta félre fejét az istenség.
- De, igen. – A hagyma észbekapott. Most van fontosabb dolga. Az isten elmosolyodott.
- Akkor hát siess. Ne várasd meg a retkedet. – Így is tett. Megindult a hegyoldalon és gurulni kezdett. Közben azon gondolkodott, hogy lehetnek-e az istenek szerelmesek és vajon mit fog szólni a retek. Vajon szeretni fogja? Szóba áll egyáltalán vele? Akárhogy is, már a falu felé száguldott, innen nem volt visszaút.
Végiggurult a főúton, elment a gyerekek között, majdnem megharapta őt néhány liba, de végül megérkezett a kereskedő házához. A kínai férfi korosnak tűnt, szakálla földig ért, szeméből bölcsesség sugárzott.
- Mi járatban, kicsi hagyma?
- Úgy hallottam lakik önnél egy magányos retek. Azért jöttem, hogy társa legyek.
- Értem. Valóban van nálam egy ilyen retek, ha gondolod, neked adhatom. De kérek cserébe valamit, elvégre kereskedő vagyok.
- Nincs pénzem, uram.
- Más is megfelel – mosolygott a szeme. – Mondjuk egy történet.
- Egyet éppenséggel tudok. A sajátomat.
- Halljuk. – azzal a hagyma mesélni kezdett. Elmesélte bánatát, találkozását a szellemekkel, a kappával és az istennel, ahogyan azt is, hogyan ért ide. Az öreg kereskedő csendesen, figyelmesen hallgatta végig történetét. Amikor végzett, elismerően bólintott.
- Szép történet volt. Láthatod a retkemet.
A hagyma megörült ennek, és belépett a házba. Odabent, ahogy megpillantotta, rögtön belé szeretett és elvették egymást. A hagymának viszont nem volt maradása. Segíteni akart a kappán és az istenségen, ezért megkérdezte kedvesét, nincs-e kedve vele együtt világot látni. A retek boldogan beleegyezett, elbúcsúztak a kereskedőtől és útnak indultak. Azt mondják, a mai napig járják a világot, segítve a magányos lényeken. Így, ha egy retekkel és egy hagymával találkoznátok, köszönjetek nekik, és ha segítséget kérnek, adjatok. Hiszen ki tudja, mikor fogják meghálálni.

Zsohár András

Szerkesztés alatt...

Tovább a kategóriában: « Nyári történet A tó tükre »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned