AMINT RÁD SZÁLLT AZ ÉJ…

Amint rád szállt az éj, nincs kivel szót váltanod. A beszéd amúgy is súlyát veszti, mintha a fény táplálná a gondolatokat, s azok a sötétben vacogva elvackolódnának. Maguknak, magukról szólnak, az sem érti, aki gondolja őket. Visszhangoznak, képpé változnak vagy színekké, érzésként kavarognak, egy világon túli világot idéznek.
Fekszel, csak a legszükségesebbre korlátozva az életet. Ritkán nyelsz, légzésed lassú, csecsemő vagy, épphogy innen a semmitől, amiből úgy bukkantál ki, mint apálykor a parti szikla, s várod, hogy a dagály elnyeljen megint.
Ha szerencsés vagy, álmodozol. Tervezgetsz, és megvalósul minden jó, dédelgeted, szereted magad, olyan gyöngédség, figyelem vesz körül, mint egy trónörököst. Te vagy az imádott, a keresett, a dicsért, nincs előtted akadály. A sors a tenyerén hordoz, minden vágyad teljesül, amíg a tekinteted elér.
Az apály még tart. Egyre több kerül belőled a levegőre, drága napfény simogat, szárítgat. Kő vagy, szírt, erős és örök. Minden, ami megérint, hozzád tartozik. Hajlataid kiszögelléseid a világmindenség formáit idézik. Te és a napfény, együtt vagytok a csoda. Elérted már, hogy kagylók, csigák tapadjanak hozzád, algák simulnak molekuláidhoz, életet tartasz fent, része és alapja vagy egy csodálatos rendszernek, amiben csak öröm van. Világod gazdag, bőséggel szórja adományait, mert végtelenek kincsei, s folyton szaporodnak. Nincs kérdés, mert mindent tudtok. Amit a többiek, azt te is. Titok, kétely, hazugság sohasem volt, nem is lesz. Hal tátog ódát, rák ollója nyílik hozsannára, ez az az örök óra – hiszen még tart -, amiben a lég mámorító könnyűségét érzed, s nem a víz alatti nyomott világ védett, de léttelen ürességét.
Ebbe a nyugalmas boldogságba ketyeg bele az ébresztőóra, vijjog bele egy autóriasztó, bármilyen hang, ami egy bizalmatlan, túl bonyolult, halandó világhoz tartozik. Az óra minden tikje a múlandóságot, minden takja az örökléttől való félelmet ismétli. Nem tud, és nem akar. A múlandóságra vágysz, hogy tartana örökké, s ebbe beletörik a lelked. Már megint ember vagy, nem kőszikla, amit amúgy is, minden loccsanásával egyre inkább elnyel az óceán.
Eltűnnek a színek. Nincs kő, Föld, víz. Csak az űr, feketén és fehéren, még szürke sincs. Amikor még nem vált el a zöld a pirostól, vagy ahol soha nem is válik el. Mire számítasz? Számít-e, hogy számítasz valamire? Vannak-e odaát számok?
Ekkor már ezer lehetséges és lehetetlen módját látod az utolsó lélegzetvételnek. Torkodat metélik, hányásodba fulladsz, érzed, ahogy megáll a szíved. A pánik iszonyata ránt öntudatra. Kékben fürdő tárgyakra meredsz, még nincs itt az elkerülhetetlen, de amikor eljő, az nagyon ismerős lesz, vagy nagyon idegen. Igyekszel, hogy a görcsből a kisimulásba, elkezded utad az álom felé, ami nem tudod, mit kínál. Újra szikla leszel vagy haldokló, vagy más.
Minden félálomból felijedni, lidércekkel viaskodni, bűntelen lakolni. Uramisten, mit vétettem? Vagy ez is olyan véletlen, mintha éppen alattam nyílt volna meg a föld? Van-e imádság, mantra, ráolvasás, ami enyhet ad? Vagy magunkra vettük a világ bűneit azzal, hogy részt vettünk bennük, s most mindenki keresztet hurcol? Csak annyi időre tesszük le a magunkét, amíg a másikat rászögeljük az övére?
Ma, vagy valamikor, vagy mindörökké, valaki egy nálam ezerszer erősebb monstrumból kiszólva, gyalázó mondatot vágott a fejemhez, mert egy másodpercre megakasztottam a száguldását. Egy felsőbbrendű lény, egy angyal, aki a szörnyben ülve, azt igazgatva, gyorsabban haladhat, mint a nyíl. Rosszkor rossz helyen lévén, silány magamra irányítottam figyelmét, s azt mondta, mondja az éjszakában újra és újra, hogy bűnös ágyban, bűnös testben fogantam. Azt sugallta, hogy az általa elképzelt ideális közösségben nekem nem lehet helyem. Kívül-belül torz vagyok és méltatlan, pedig az Úr is csak a hibátlan testű-lelkű embert fogadja szolgájának itt és odaát. Azt mondta az a fickó az autója ablakán kihajolva… Nem is fontos, mit mondott. Látta rajtam, hogy ismeretlenül is gyűlölni lehet, megalázható vagyok, méltóságom csak annyi, amennyibe a dühét – mint a taknyot – kifújhatja. De mikor történt mindez? Vagy csak elég, hogy megtörténhet bármikor?
Ennél már csak rosszabb jöhet. Rám, s egy pillanat múlva rátok is. Lesz-e bennünk annyi alázat, hogy ne alázhassanak meg? S mennyit számít ez a végvonaglás végtelenségében?
Kínodat nem érzi más, te se másét. Vajon a májad sejtjei együtt éreznek-e megvágott ujjaddal? Hiszen lehet egészséges, még évtizedekig dolgozni képes a tüdőd, ha megáll a szív…
Úgyis addig harcolsz csak, amíg ellankadsz végleg. A sziklát ellepte a tenger, a hullámok követni próbálják a szirt hajlatait.

Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Tovább a kategóriában: « Átigazolás Ótagotál »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned