A kint és a bent
Andrisnak, aki egy kicsit korán jött....

Szóval az úgy történt, hogy vasárnap volt, és az Örökkévaló úgy döntött, hogy ma Neki is vasárnap van végre egyszer, azt a hétszázát már neki. Nagyon elfáradt ugyanis.
Tudjuk, hogy a világmindenség mindenestül az Ő dolga, feladata, és felelőssége ráadásul, hát gondolhatjuk, hogy nem volt könnyű kibuliznia ezt a vasárnapot. Főleg úgy, hogy zavaros egy hét volt, és bizony jól megcsúszott a melóval.
No, de pénteken, meg szombaton rávert egy kicsit (és közben imádkozott, hogy egy rabbi se vegye észre, hogy sutba vágta a saját sábeszét), és vasárnapra már csak a megszokott 75 qvintrillió gond maradt a világegyetemben, ami végül is egy elfogadható heti teljesítmény.
Szóval vasárnap reggel fújhatott egyet, és elmerülhetett abban a kellemes gondban, hogy akkor most mit kezdjen ezzel a szép, üres szabadnappal.
Azt kezdte, hogy későn kelt, sokáig nyújtózkodott, ágyban itta meg a kávét (Gábriel volt olyan szíves szervírozni) és élvezte, hogy nem kell dönteni, intézkedni minden százmilliárd másodpercben 27 milliószor. Ez volt ugyanis a napi rutin, nem csoda, hogy jól elfáradt mostanra.
Végül csak fölkászálódott, és azon kezdett gondolkodni, hogy mit is reggelizzen, mert azért egy ilyen naphoz nem illett akármi. Számba véve a lehetőségeket, melyek száma a szó szoros értelmében végtelen volt, úgy döntött, hogy valami különleges, mediterrán dologhoz volna kedve, úgyhogy a következő milliszekundumban már egy kis vendéglő teraszán telepedett le a tengerparton, füstölt lazacos omlettet, resre sült angolszalonnát (fűszeres pardicsom mártással), és pirítóst eszegetett, narancslét ivott hozzá, és végül egy jó erős olasz presszóval tette teljessé a villásreggelit. Ez persze magánügy, tudnunk csak azért fontos, hogy lássuk magunk előtt Istent, amint nagyon elégedetten és jóllakottan ücsörög, sütteti magát a finom áprilisi napfénnyel, nézi a kék hullámokat, és nem gondol semmire. Körülötte a megszokott módon zúg a világmindenség minden aja-baja, de most nem figyel rájuk, magára figyel, bizony, néha még egy isten is megengedheti magának ezt a luxust.
Ebbe a nagy békességbe kúszott bele egy vékony, de határozott hangocska, közölve a kozmosz egészével, hogy:
- Ki szeretnék menni, kérem, merre van itt a ki? Hahhó, valaki, tessék szíves megmondani, hogy hol van a kint, meg hogy mért vagyok bent? Hahhó!
Annyira váratlan volt ez a határozott bizonytalankodás, hogy az Örökkévaló azonnal felfigyelt rá. Ha meg már felfigyelt, akkor elkezdett figyelni, és ha már figyelt, akkor – nem volt mese – foglalkoznia kellett a vékony de határozott hang tulajdonosával, mert Isten már csak így működik.
Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy az Örökkévaló egyszer csak ott termett Andris mellett, vagy mondjuk a közelében, vagyis hallótávolságon belül, ami az ő estében bárhol lehetett ezen a világon. Andris egyelőre nem vette észre. Továbbra is azon igyekezett, hogy többet tudjon arról, hogy hol van, és miért nem máshol, például kint, bármit is jelentsen ez. Ennek érdekében kérdezett és kérdezett, és egyre inkább szerette volna, ha valaki válaszol is. Annyira kitartó volt, hogy Isten csak nem állhatta meg, és így szólott Andrishoz:
„Hát, kicsiny barátom, a kint az bizony jó közel van hozzád, de légy türelemmel, még nem láthatod meg, még maradnod kell egy kicsit, de ne félj időben ott leszel, ahol kell.” – mondta. Elégedett volt magával, úgy gondolta, hogy ez a válasz hatékony, informatív, és a körülménykehez képest – miszerint ő az Isten – nem túl kenetteljes, továbbá hogy alkalmazkodik a még meg sem született lélek lelki igényeihez és állapotához. Elvégre ehhez is értett valamicskét, hogy mást ne mondjunk Freud és Ransburg Jenő is az Ő teremtménye volt.
- Miért nem most? – kérdezett azonnal vissza a vékony de határozott hang gazdája nem túl tisztelettudóan és elég türelmetlenül. Érzékelhetően nem hatotta meg, hogy valaki végre szól hozzá, jóval inkább foglalkoztatta saját problémája.
- Most is kimehetek, nem? Akkor miért nem most, mi dolgom van még itt bent? - folytatta a kérdezősködést Andris, olyasmiket feszegetve, amiket végül is nem volt illő feszegetni, tekintettel arra, hogy beszélgető partnere intézte így a dolgokat valamikor a régmúltban. Ez hívták a teremtés hatodik napjának, mikor az ember teremtődött, többek között ezzel a kilenc hónapos magzati léttel egyetemben. Mit kerteljünk, Andris a teremtés egyik fundamentumát piszkálta sürgető kérdéseivel, ami nem mindig és minden társaságban komilfó. Szerencsére Isten ennél sokkal jobb társaság. Nem mondom, hogy nem rándult össze egy pillanatra szemöldöke, észlelve, hogy nem váltott ki különösebb tiszteletet a hangocska gazdájából, de azonnal napirendre tért is fölötte, elvégre mit tud ez a kis lélek őróla. Nem is kell még tudnia semmit sem. Viszont az is világos volt számára, hogy most már lépéskényszerben került, elvégre mindenható, és Andris indulása, maradása végső soron az ő ügye, így, ha már belement egy ilyen kis verbális párbajba, akkor folytatnia is kell. Nekilátott tehát, és szép akkurátusan elmagyarázta, hogy miért e hosszú idő, mi az élettani magyarázata, és mi a lelki, és hogy egyáltalában legyen türelemmel, mert ez az egész nagyon régi, nagyon kipróbált valami, és mindenestül az ö érdekeit szolgálja. Tapintatosan és szerényen nem tért ki arra, hogy ezt az egészet ő maga rendezte így, nem akarta Andrist zavarba hozni.
Szép hosszú monológ volt, Isten igyekezett mindvégig érthető módon fogalmazni, kedves és barátságos hangot megütni. Vekerdy Tamásnak, ha jelen van, alighanem tetszett volna az egész.
Az meg legyen Andris érdeme, hogy végighallgatta. Szép volt tőle, elvégre őt csak az foglalkoztatta, hogy indulna már, nem tudja pontosan, hogy hová, leginkább „ki”, akármit is jelentsen ez. Ennek megfelelően, mikor az Örökkévaló elhallgatott, Andris azon a vékony de határozott hangon, ami úgy megtetszett Istennek az első pillanattól, szépen, udvariasan kijelentette:
- Ki szeretnék menni. Most szeretnék kimenni. Tessék engem kiengedni.
Ezzel visszaugrottak az első mezőre.
Meglepő, de így történt: az Örökkévaló egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán feltette azt a kérdést, amit talán már az elején fel kellett volna tennie:
- Miért akarsz kimenni?
Andris nem habozott a válasszal, hiszen már időtlen idők óta foglalkoztatta ez az egész:
- Mert itt nem történik semmi, itt már mindent ismerek, nagyon unatkozom, és nagyon akarom már tudni, hogy mi történik máshol, például kint, és ezért ki akarok menni, hogy megismerjem a kintet. Kíváncsi vagyok, hogy mik azok a hangok, amik nem tudom, hogy honnan jönnek, és tudni akarom, hogy honnan jönnek, és mit jelentenek, és ezért akarok indulni, és most, ha lehet.
Isten kinyitotta száját, hogy valami összeszedett választ adjon Andrisnak, aztán ugyanazzal a lendülettel be is csukta. „Elvégre” - gondolta- „ki vagyok én, hogy egy emberi lélekkel vitatkozzak. Hiszen az ember kíváncsi, türelmetlen, határozott, akaratos, céltudatos, szerethető, meg néha nem, és ritkán alázatos, akár csak ez a kis lélek, aki itt a szabadsága, a szabad akarata mellett ágál, és a sorsát akarja kézbe venni. De hát Én teremtettem ilyennek” – tépelődött tovább az Örökkévaló – „akkor meg mit akarok. Mert Ő semmi mást nem akar, csak a saját magának gondolt jót, akkor is, ha az nem jó. Mert szabad. Akárcsak én, mert ugye saját képemre és hasonlatosságomra teremtettem az embereket, tehát őt is. Tehát, ha úgy vesszük, akkor itt magammal vitatkozom, az meg nem okos dolog,”
Így morfondírozott Isten, a kozmosz pedig várt, hiszen a kozmosznak és minden léleknek ez a dolga, ha a Teremtő megáll egy pillanatra. A csendből Andris megérezte, hogy itt most döntés lesz, ezért ő is hallgatott, és várt. És nem hiába, mert a kozmosznyi csend végeztével Isten csak ennyit mondott:
- Indulj! Menjél barátom, és nézd meg, hogy mi van kint, és honnan jönnek a hangok, ha már ennyire kíváncsi vagy rájuk. Szerencsés utat!
Aztán Isten még maradt egy kicsit, látta a kapkodós, rendetlenséget, ami a döntését követte, és egy kicsi nyugtalan volt. Tudta, ott marasztalhatta volna Andrist, ahol maradnia kellett volna, akkor most rend lenne körülötte, de nem marasztalhatta, mert akkor másmilyennek kellett volna teremtenie a világot és az embert, és nem akarta másmilyennek.
„Majd odafigyelek rá egy kicsit jobban.” - nyugtatta meg magát – „elvégre felelősség is van a világon. Azt is teremtettem, vagy mi a szösz.” Ezzel elmosolyodott, hiszen ez elég jó kis bon mot volt, nem nélkülözve némi öniróniát.
Közben nagyjából rendeződött a rendetlenség Andris körül. Isten nagyot nyújtózott, és megfontoltan úgy döntött, hogy folytatja ezt a különleges napot, amit a vékony de határozott hang gazdája még különlegesebbé tett. Elballagott hát, és azon gondolkodott, hogy alkonyatig csak úgy, minden elkötelezettség nélkül körbenéz ezen a teremtett világon.
Azért, azt hiszem, messzire nem ment.

"A kint és a bent"megjelent az Ígéretek 7-ben

Utoljára frissítve:2018. november 21., szerda 14:51
Csató Gyula

Szerkesztés alatt...

Tovább a kategóriában: « Titkok ládikája Röptében »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned