Logo
Nyomtatás

Egy döglött macska

Titok, megközelíthetetlenség, tekintély és talán némi ridegség: Sajó tanár úr maga. Szerették is meg nem is a kültelki fiúgimnázium diákjai. Inkább nem! Más volt, mint a többi tanár, talán csak a dicsőséges teniszmúltját néha büszkén emlegető testneveléstanár volt hasonlatos: tőle is féltek, őt is gyanakvással tisztelték. Velük viselkedni kellett, ahogy a diákokra pillantottak, s rögtön gombóc lett a fiúk torkában. Igaz, ők voltak a nyugdíjas kort már betöltő, de még dolgozó tanárok, a legidősebbek és mindig a legelegánsabbak, de nem ezért. A két tanár kimérten udvarias volt, bántót sose mondtak, mégis valahogy tartani kellett tőlük, ha ők tanítottak. Másképp kellett válaszolni, ülni, állni, önkéntelenül összekapták magukat a diákok.

Erről a két tanárról sem sokat tudtak, annyit csupán, amennyit a szülőktől hallottak, vagy más tanár egy-egy elejtett félmondatából. Régi vágásúak, már a háború előtt is tanítottak – ilyenek maradtak meg bennük. Sajóról – aki egyébként oroszt tanított – rebesgették, hogy nem igazi orosztanár, állítólag latin–görög szakos volt korábban, csak oroszra kellett átképeznie magát. Igaz, nem igaz, oroszul remekül tudott, gyakran idézgetett eredetiben orosz klasszikusokat, de megtette ezt az ókoriakkal is. Egy szó, mint száz, nemigen kedvelték őket, féltek is tőlük, s valamilyen megmagyarázhatatlan veszélyt szimatoltak óráikon…

Ebben az amúgy békés, diákokat, tanárokat egyként jellemző, finoman szólva vegyes minőségű fiúgimnáziumban – nem véletlen, hogy az elegendő számú mellékhelyiség hiányában maradt ki a koedukációból – nagy skandalum történt.

Egy szép és vad, őrjítő tavaszi napon, amikor nem csupán az iskola, de az egész ország nagy ünnepre készült, ezt a bizonyos két tanárt majdnem agyonütötte egy döglött macska. Pontosabban: majdnem a fejükre esett.

                Bandukoltak békésen reggel a gimnáziumba –előttük, mögöttük siető diákok – és nem sokkal azelőtt, hogy a kapuhoz értek volna, felülről, tehát az iskola épületéből szédítő sebességgel, centiméterekkel a cipőjüktől a már említett nagy, döglött pincecica vágódott a járda aszfaltjára. Tényleg nem sokon múlott, hogy az állat ne a két tanár, netán az egyik tanár fején landoljon.

                Megállt a két tanár, és megállt az élet. Az iskolába igyekvő, ünnepi ruhába öltözött fiúk is megdermedtek. Csönd volt, súlyos csönd, senki sem szólalt meg. Aztán mindenki fölnézett, pásztázták az eget és a gimnázium ablakait, de választ nem kaptak, hogy honnan érkezett a döglött macska. Azazhogy mégis: mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a halott cica csakis az iskola ablakából indulhatott, s ahhoz sem kellett nagy ész, hogy nem valamelyik tanár, hanem egy vagy több diák indította felülről a döglött állatot.

                Aztán némi mocorgás támadt, halk zsibongás, jó néhány diák arca mosolygósra fordult, akár akarta, akár nem, elvégre egy kis elégtétel volt számukra a tanárok veszélyes és kínos helyzete. Néhány később érkezett fiú is megállt, vizslatták a fura helyzetet.

                És ekkor fordult be a sarokról a gimnázium fiatal igazgatója, aki szintén orosztanár volt, mint az áldozatok egyike, azzal a különbséggel, hogy ő alig tudott oroszul; a pletykák szerint komoly mozgalmi, mások szerint nyomozói múltja miatt csináltak belőle vezetőt. Látott, amit látott, s egy pillanat alatt odaszaporázta lépteit a döglött macskához és a két kollégához.

                – Hogy került ez ide? – A néhány fáradt jó reggelt!-tel nem foglalkozott, köszönés nélkül dörrent a köröttük álló fiúkra.
Súlyos csönd, majd az egyik diák szinte magának motyogta:

– Hát fentről…
Most az igazgató nézett föl, csupán egy pillanatra, de ennyi is elég volt, hogy mindent megértsen.
– Ez merénylet! És éppen ma! Kollégák – fordult a két tanárhoz, akiket látnivalóan megviseltek az eddigi események –, menjünk föl és beszéljük meg a sürgős teendőket. A macskát pedig rád bízom – szólt parancsolóan az egyik strébernek tartott fiúhoz –, vedd magadhoz, személyesen felelsz azért, hogy amíg a rendőrség kiérkezik, meglegyen a bűnjel. És igyekezzen mindenki, mindjárt kezdődik az ünnepség!

Fejét felszegte, úgy indult a néhány méterre levő bejárat irányába, a két idős tanár némán követte. A macskahulla őrzésével megbízott diák pedig rövid tűnődés után, a többiek gúnyos bíztatása közepette elővett egy újságot, s belegöngyölte a tetemet. Öltönyös fiú, hóna alatt egy furcsa csomaggal: aztán elindult ő is és lépdelt utána a többi öltönyös. Bejárat, lépcső, nagyterem – már ott voltak az ünnepség színhelyén. A gimnázium diákjai zajongtak, kiabáltak, érdekes, a macskáról már mindenki tudott, mindenki erről beszélt. És valami volt még a hatalmas helyiségben: a félelem szaga. Mindenki félt, de legjobban az a néhány fiú, aki a macskát az ablakon túlra, onnan a mélybe mesterkedte…

Nyílt az ajtó, a tanárok és tanárnők, élükön az igazgatóval bemasíroztak: komor arcok vizslatták a megcsöndesült diákokat. Az ünnepi, virággal díszített asztalhoz ültek, mögöttük hatalmas betűkkel a felirat: „Éljen április 4., hazánk felszabadulásának 25. évfordulója!”

Az igazgató felállt.
– Ezen a nagy napon, amikor a dicsőséges szovjet hadsereg fölszabadította hazánkat a fasiszta járom alól, szóval, amikor békében kell, illetve kellene élnünk, hiszen a népek barátságát összefogó Szovjetunió a világ vezető nagyhatalma. Szóval, ezen a napon merénylet és gyilkossági kísérlet történt két tanár ellen – itt szünetet tartott, láthatóan élvezte a szemekben tapasztalható rémületet. – Ez már nem iskolai kérdés, nem csupán politikai kérdés, ez bűnügyi kérdés. Rendőrségi ügy, kérem, már politikából is, de végképp bűncselekmény. És ha az, márpedig az, akkor ide nyomozó kell és rendőr kell! Kideríteni a tettest, tetteseket, aztán börtönbe velük! Mert vannak sértettek és van bizonyíték.

Némi feszengés volt érezhető a tanárok között, de ez nem zavarta az igazgatót.

– Ki kell jelentenem ünnepségünk megkezdése előtt, hogy előbb-utóbb megtudjuk, ki volt a tettes. Garantálom, hogy bilincsben viszik el és börtönben fog megrohadni. Mert mondtam: a bizonyíték megvan – ezzel arra a fiúra mutatott, akit megbízott a döglött macska őrzésével. – Hozd ki és tedd ide! – mutatott az asztalra.

A fiú felállt, lassan és zavarodottan cammogott az asztalhoz, kezében az újságpapírba tekert döglött macska. A furcsa csomagot az asztalra tette, éppen a virág mellé.

Halk moraj hallatszott. A cica farka és feje kilógott a papírból, a fiú próbálta eltakarni jobban, de nem sikerült. A moraj felerősödött, erősödő duruzsolás hallatszott, s mintha nevetések is szabdalták volna a nyüzsgést.
– Csönd legyen! – emelte meg hangját az igazgató. – Teljes csöndet kérek! És teljes figyelmet mindenkitől. Hogy tanulhatunk és dolgozhatunk, első lépésként ennek a napnak köszönhetjük – itt a mögötte levő feliratra mutatott –, és nekik, a szovjet hősöknek, nekik, hogy ma szabadok lehetünk. Ők nem csináltak volna ilyet… Ilyesmit. Felszólítom tehát a bűnöst vagy bűnösöket, aki látta, azt is, mert az is bűnös, hogy azonnal most, az ünnepség előtt, adja föl magát, és én… én ünnepélyesen megígérem, hogy a rendőrségen kesztyűs kézzel fognak bánni vele. Na, akkor, elő! Elő, de gyorsan, háromig számolok. Egy – kiáltotta –, kettő – ezt már üvöltötte. És várt.
– Bocsánat – Sajó tanár úr halk, finom hangja szinte robbanás volt a dermedt csöndben. – Szeretném most nyilvánosan is elmondani, amiről a tanári szobában szóltam, ha megengedi az igazgató úr.
– Mondtam már, hogy nincs értelme, és figyelmeztettem…
A tanár nyugodt hangja semmit sem változott, úgy folytatta:
– Nyilvánosan ki kell jelentenem magam és kollégám, barátom nevében, hogy ezt az egész ügyet gyerekes csínytevésnek tartjuk.
– Én meg bűncselekménynek, és újra figyelmeztetem…
Sajó tanár urat nem lehetett megállítani s hihetetlen nyugalmában megingatni:
– A lényeg változatlanul az, hogy én, közel negyvenesztendős tanári, pedagógusi múlttal a hátam mögött kizártnak tartom, hogy a diákjaim meg akarnának ölni. Azt már annál inkább elhiszem, hogy valaki talált egy döglött macskát, ezen a környéken előfordulhat, behozta a gimnáziumba, és elénk dobta. Talán gonoszkodásból, talán meggondolatlanságból, talán mások előtt akart menő lenni, ahogy manapság mondják. Talán a tavasz… Dicséretet senki sem érdemel, de ez iskolai, tantestületi ügy, nem pedig politikai, netán rendőri. Nincs jogunk fiatal életeket tönkre tenni.

Az igazgató eltorzult hangon rikácsolni kezdett:
– Hogy kinek, mihez van joga, azt én, azt mi mondjuk meg.
– Való igaz – mosolyodott el a tanár. – Tényleg önök döntik el. Látjuk is ezt. De mi, ismétlem, mi akkor sem teszünk feljelentést, így a rendőrség…
– Tesznek, nem tesznek, a bűnjel önmagáért beszél. Az az átkozott macska talán magától került az asztalra?
Sajó tanár úr udvariasan, a latin szavakat kissé tagolva kérdezte:
– Ja, a corpus delicti? – Megint elmosolyodott. –Én nem tudom igazán, hogy került ide, de azt tudom, hogy miképp kerül el innen.
– Hát ezt meg hogy érti?
– Így! Se feljelentés, se tárgyi bizonyíték.
S ezzel a tanár odalépett az asztalhoz, gyors mozdulattal magához vette a döglött macskát, majd visszafordult az igazgatóhoz:
– És egy apróság. Azonnali nyugdíjaztatásomat kérem, ami, úgy tudom, mivel túl vagyok a korhatáron, azonnal megoldható. És elnézést, ha ezzel bárkinek kellemetlenséget okoztam.

Elindult az elegáns tanár az ajtó felé, kezében az újságba csomagolt macskatetem. Ahogy ment kifelé, ismerős lépteket hallott. Nem fordult hátra, jól tudta, hogy barátja, a testneveléstanár követi.

Amikor becsukták maguk mögött a nagyterem ajtaját, akkor harsant föl bent a diákováció. Megállíthatatlanul!

Kaiser László

Kaiser László (Budapest, 1953. május 25.): költő, író, szerkesztő, dramaturg.
Szegeden a Juhász Gyula Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1995-től a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. 1999-től 2013-ig a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő- helyettese. 2000-től 2004-ig a Műemléklap, új nevén Örökségvédelem főszerkesztője. 1991-ben Eötvös József ösztöndíjban részesült, 1999-ben a Magyar Mozgókép Közalapítvány Józsa Péter kutatói ösztöndíját kapta. 2003-ban és 2005-ben a Salvatore Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor-sajtószabadság díjat kapott, 2006-ban a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. 2010-ben Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjban részesült, 2015: Papp Árpád Búvópatak-díj.

Megjelent kötetei: Üdvözlet a vándornak (versek Jánosi András grafikáival, 1996); Eseménynaptár Berzsenyitől Bódy Gáborig (tanulmányok, 1998); Ludas Matyi (zenés játék Fazekas Mihály elbeszélő költeménye nyomán, librettó, 1999); Magyar Ferenc (életinterjú, 2001); Dr. Hársing Lajos. Hivatása szinkrondramaturg (interjú, emlékezés, 2003.); Összes ajtómat kitárom (versek, 2004), Remekírókról, remekművekről (esszék, 2005), Éri István. Egy apróhirdetésen vett régész emlékezései (életinterjú, 2005), Dallos Szilvia titkai (életinterjú, 2005), Lángok, tüzek között (válogatott versek magyar–olasz nyelven Baranyi Ferenc fordításában, 2006), Tűz van, mami! (novellák, 2006), Elfogult beszélgetéseim (20 interjú, 2008), Álmom a csönd (versek, 2009), Egyéniség és filmművészet (Hét portré, 2010), Galambok és vérebek (versek, 2012), Dinnyés József, a daltulajdonos (életinterjú dokumentumokkal, 2013), Elvált apák Magyarországon (helyzetjelenések, vallomások, 2013), A fekete emberek (novellák, 2014).

Legfrissebbek a szerzőtől: Kaiser László

© A Hetedik, minden jog fenntartva.