Titkok ládikája


Nekünk a Mamával mindig voltak ilyen vagy olyan kis titkaink, amiről csak mi tudtunk, amiről csak mi beszéltünk, ha beszéltünk még utána egyáltalán. S ezeknek a titkoknak az ismerete erős szálakkal fűzött egymáshoz bennünket. A fehérre meszelt, földes aljú szobában, az öreg barna sublót mélyén őriztünk mi egy kulccsal zárható, kis faragott ládikát, amibe annyi, de annyi titok belefért, hogy szinte elképzelhetetlen.
Ennek a kis fadoboznak nagyon óvatosan kellett ám felemelni a fedelét, nehogy a benne lévő titkok szanaszét szaladjanak. Még a lélegzetünket is visszafojtottuk, amikor a Mama szép halkan belehelyezte a pici kulcsot a zárba, és lassan elfordította benne. Amint kattanva kinyílt a zár, lassan felemelte a ládika tetejét, és már bele is engedte legújabb titkunkat. Aztán gyorsan rácsukta a dobozra a fedelét, majd jól bezárta. Nagy baj lett volna belőle, ha a többiek kiszabadulnak, mert akkor bizony mindenki megtudta volna, hogy mit titkolunk előlük. Mert abban az időben még a véleményünket is titokban kellett tartani, nehogy kiderüljön, kiről mit gondolunk.
No, elég az hozzá: ebbe a kis dobozba zártuk mi bele azt megállapításunkat is, hogy a szomszéd Rozi néni csak színleli a süketségét. Elüldögél nálunk az eresz alatt, a lakóház külső falának döntve a hátát, férje ingeit varrogatva vagy netán borsót fejtve, és úgy tesz, mintha semmit sem hallana. Ha megszólítjuk vagy valamit kérdezünk tőle, akkor még rá is kérdez, hogy hee?.. Aztán sokszor arról is tudomása van, hogy hányszor kukorékolt aznap az iromba kakasunk.
Ha olyat hallott, amit nyomban tovább lehetett adni, ami pletykának számított, gyorsan elköszönt tőlünk, és már ment is tovább, a következő szomszédba, hogy elmondhassa, miről szerzett tudomást. Lehet, hogy ő már akkor tisztában volt vele, mekkora hatalmat jelent az információgyűjtés. Így utólag találgatásnak tűnhet, amire gondolok: nagy valószínűséggel neki köszönhette nagyapám, hogy 1954-ben egy éjszakán elvitték az ávéhások. Két hétig vallatták, de mivel nem volt mit bevallania, szabadon engedték. Hogy Rozi néni volt-e vagy sem, aki nagyapámról elkotyogott valamit, ennyi idő távlatában végül is: mindegy!
Visszatérve a Mamához és a ládikónkhoz, el kell, hogy mondjam: egy alkalommal, amikor a nagyapa nem volt otthon (mert valamiért be kellett mennie a faluba), olyan súlyos titokba avatott be engem a nagyanyám, amiről azóta se nagyon mertem beszélni senkinek. Megesketett, hogy az elhangzottakról úgy fogok hallgatni, mint a sír. Már ettől olyan izgatott lettem, hogy a torkomban éreztem kalimpálni a szívemet. Kíváncsian lestem a Mama minden mozdulatát, arra várva, hogy végre elárulja nekem, mi is az, amiről soha nem szabad beszélnem. Még mielőtt bármit is mondott volna, kinyitotta az öreg sifonér nyikorgó, kopott ajtaját, és a levendula illatú ágyneműk alól két gondosan összehajtogatott fehér terítőt vett elő. Amíg elém tette, valami rendkívüli dolgokról kezdett el mesélni, ami akkoriban nagyon összezavart engem, és esténként nem tudtam egyedül elaludni. Attól féltem, hogy valami szörnyeteg kinyúl az ágyam alól, elkapja a lábam és elrabol engem. Minden este ezért a Mama ágyába menekültem félelmeim démona elől.
Az egyik terítőn hatalmas, ágaskodó sárkányokat láttam, akik tüzet leheltek a torkukon és fújtak ki orrlyukaikon. Vörösek voltak, széttárt szárnyakkal, nagy tépőfogakkal és karmokkal. Ezek uralják most a világot, suttogta a Mama, és amíg le nem győzzük őket, háborúba hajtják a férfiakat, hogy egymást gyilkolják-öljék halomra a népek. Asszonyok, gyermekek siratják a háborúban elesett vagy fogságba hurcolt családfőket, fiakat, fivéreket. „Jajj a legyőzötteknek”, emelte meg a hangját nagyanyám. Döbbenten néztem rá.
…Mert a győzteseké a hatalom és a dicsőség, ők parancsolnak minden legyőzöttnek, uralmuk alá hajtva asszonyt, gyereket, fiatalt, öreget. …És kíméletlenül átrajzolják a térképeket. Aki a vonal mögé esik, kisebbségbe kerül. A kisebbségnek pedig nincs joga semmihez! Ha lázadozni mer vagy a saját nyelvét használja, kíméletlenül megverik, börtönbe zárják; hogy megtörjék, megnyomorítsák. A végén már azt sem tudja a szerencsétlen, egyáltalán hol a helye. …Vagy csak megtűrt népként él egy idegen ország belsejében, azon a földön, ahol megszületett, ami többé már nem az övé. Ahogy ezt kimondta, elsírta magát. Akkor még nem értettem, miért sirdogál. Később tudtam csak meg, hogy a nővérét siratja, az Annus nénit, akit még a század elején egy nagyváradi gyógyszerész, a Tóni bácsi vett feleségül. Akkor beszéltünk róla, azóta se. Titok maradt ez is.
A másik terítőről csodálatos béke áradt felém. Virágos fák és bokrok között bárányokat, őzeket, nyulakat és pacsirtákat láttam békésen pihenni. A közelükben oroszlánok, farkasok és és tigrisek nyújtóztak békésen. Mintha még a méhek elégedett zümmögését is hallottam volna. …Amikor eljön a Mennyek országa, magyarázta nagyanyám, együtt legel majd a bárány a farkassal; és nem lesznek egymásnak ellenségei. Ezen meglepődtem, és csodálkozva tekintettem rá.
- És a farkas is füvet eszik? – kérdeztem, erre ő mosolyogva bólintott. Nagy puha testéből valami gyengéd, megértő melegség áradt felém. Magához szorított, én pedig megnyugvásra találtam nála.
Ezután mindkét terítőt gondosan összehajtogatva, betette a párnahuzatok alá, a nyikorgó ajtajú öreg szekrénybe, ahogy ő mondaná, a sifonérba, és azóta sem vettük elő. A titkunkat pedig jól bezártuk a dobozba.
A ládikát akkor találtam meg, amikor nagymamám is örökre elhagyott bennnünket, és két héttel a temetés után - erőt véve magamon - átnéztem a holmiját. Kihuzigáltam a fiókokat, lepakoltam a polcokat. A két különleges terítő nem került elő. Csak a kis faragott fadoboz. Ott árválkodott az öreg sublót mélyén, ahová annak idején visszatette a Mama. Ahogy kinyitottam, üresnek találtam. Ezen akkor nagyon elcsodálkoztam, mert az idős emberek sokszor még egy gyufás skatulyában is őríznek valamit. Aztán eszembe jutott, hogy amikor kisgyerek voltam, mi a Mamával abba zártuk bele a titkainkat. A ládikát nyitva hagytam, hadd menjenek isten hírével szerteszét a titkok. Tudja meg ország és világ, hogy miről is beszélgettünk a nagymamámmal annak idején! Neki már úgysem eshet bántódása.
Engedtessék meg nekem, hogy végre kimondjam, amit ő csak suttogva ejtett ki, hogy eljöhetne közénk a Mennyeknek országa, mert elég volt a szenvedésből! Legyen béke és igazság ezen a háború égette, vérrel itatott Földünkön!

Fehér József

Fehér József író, költő, színdarabíró
1950. január 18-án született Hódmezővásárhelyen, ott is él. Hamar újságíró pályára terelte az élet. 1974-től a Csongrád megyei Hírlap, 1977-től a Hódiköt üzemi lap munkatársaként dolgozott. 1979-ben sikeresen elvégezte a MUOSZ Újságíró Iskolát, 1990-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar – népművelés szakát. 1990-től a Vásárhelyi Tükör, a Vásárhely és Vidéke munkatársaként, főszerkesztő-helyetteseként, 1995-től a Vásárhelyi Krónika alapító főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1999-től Maroslelén közművelődés-vezetőként, majd könyvtáros-művelődésszervezőként szorgoskodott. 2005-től a Németh László Városi Könyvtár, 2007-től a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ munkatársaként dolgozott nyugdíjazásáig. 2005-től 2010-ig a Kárász József Irodalmi Alapítvány elnöke, 2007-től a Kárász József Irodalmi Kör alapító elnöke.
2005-től a Szegedi Írók Társaságának, 2006-tól az Írók Szakszervezetének, 2007-től a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek, 2016 decemberétől az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoportnak a tagja. 2017-től az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoport vezető irodalmára.
Verseket gyermekkora óta ír, prózát(novellát, mesét, regényt) újságíróként kezdett el alkotni. Szépirodalmi műveit irodalmi és napi lapok, antológiák közölték.
A próza- és a gyermekversírás áll hozzá a legközelebb. Eddig tizenhárom könyve: öt novellás, négy gyermekverses, egy felnőtt verses kötete, egy regénye és két ifjúsági meseregénye jelent meg.
2013-tól két színdarabját (a Játékpróbát és a Mentsük meg Tomit!), valamint egy népi komédiáját (a Kecskére káposztát?) mutatták be nagy sikerrel.
Díjai: MÍNSZ-díj (1999), MÍNSZ-nagydíj (2000), Juhász Gyula Emlékérem (SZTE –2005), Irodalmi Kortárs Verstár díja (2006), MMSZ-díj (2007), Krúdy Gyula Díszoklevél(2007), Ajánlott Érdemes Művész (Chicagó, USA – Év Dala Fesztivál) 2010, Magyar Kultúra Lovagja”A kortárs irodalom fejlesztéséért”, Kláris Nívódíj (felnőtt és gyermekirodalmi munkásságáért) (2013), Kárász József Emlékére Arany Oklevél (2014), Kláris Nívódíj I. fokozat és Krúdy Bronz Emlékérem (2015), Aranypenna Nagydíj (2017).
Életrajza szerepel: az Új arc, valamint a Magyar Irodalom Évkönyve köteteiben, a Montázs Magazinban és az Utak, arcok, művészetek című interjú kötetben.

Tovább a kategóriában: « Örökké A kint és a bent »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned