Madárka


Kopognak. Többször egymás után, hangosan, türelmetlenül.
- Művésznő! A rendező úr már nagyon ideges.
- Köszönöm, Albert.
De nem mozdul. Tovább fürkészi a tükörből rá mosolygó szemeket. Tekintetével végigpásztázza a hamvas arcbőrt és az eperpiros ajkakat. Így, hetvenkét évesen egyre homályosabban látja a gyönyörű fiatal nő arcvonásait. Napról napra nagyobb erőfeszítésébe kerül az önámítás. Magányosnak érzi magát, mint annyiszor élete során. Pedig körberajongták. Lesték minden mozdulatát, itták a szavait.
Lenyűgöző a vásznon, ahogy szerelemittasan partnere karjaiba omlik, amikor könnyeivel küszködve búcsúztatja frontra induló kedvesét, vagy ahogy önfeledten kacag a kabrióban ülve, miközben hófehér selyemsálját pajkosan lengeti a szél. Törékeny teste egy madáré, szinte súlytalan. Pompás tollazatát megtépázta már az idő. Ő volt mindenki Madárkája. Csodálta a közönség. Természetes könnyedséggel játszotta a nemeslelkű királynét, az öntudatos szüfrazsetet vagy éppen a haldokló anyát. Meghalni tudott a legélethűbben. A filmkritika a haldoklás mestereként aposztrofálta. Szerették minden alakítását. Ő is. Jobban, mint saját magát.
Tudja, hogy ezt a szerepet már csak merő szánalomból kapta. Tudja, és ez fáj neki, nagyon. A nyúlfarknyi jelenetben egy nyugdíjasotthon parkjában ül kerekesszékében a múlton merengve. Megérkezik lányunokája, aki, miközben nehézkesen tologatja őt a murvával beszórt ösvényen, bevallja neki, hogy leszbikus. A hír hidegen hagyja, vagy tán fel sem fogja. A köveken zötykölődve ráncos arcáról lerí a világ iránti közönye. Így szól a rendezői instrukció. Mindössze három és fél perc teljes szótlanság, végig premier plánban. Bármelyik statiszta eljátszaná. Ő viszont egy utolsó, igazi, nagy alakításra vágyik. Ami méltó hozzá. És emlékezetes.
Ráncos kezével matat a pipereasztalon, megtalálja a rúzst, felemeli, és egy aprócska madarat rajzol vele a tükör jobb alsó sarkába. Odaír még valamit. Egy rövidke szót. Olvashatatlan. Reszket a keze. A rúzst óvatosan visszateszi az asztalra. Kihúzza a fiókot. Egy aranyozott szelencét vesz elő. Eredeti antik darab, anyai örökség. Kinyitja, majd tartalmát lassú mozdulattal a szájába helyezi. Ünnepélyes pillanat. Lenyeli és vár. Teste fokozatosan ellazul. Szelíden mosolyog. A tükör lassan elsötétül. Csapó! Jelenet indul.

Forgács Péter

Forgács Péter,
novellista, 1963-ban született Párkányban. Matematika-fizika szakos tanár, válogatott szintű levelezési sakkozó, keresztrejtvény-szerkesztő. 2013-ban elvégezte a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, ezt követően Háy János írószemináriumát látogatta. Tagja a Turczi István vezette Filter, majd Különjárat írócsoportnak. A mestermű című novellája bekerült a 85. Ünnepi Könyvhéten megjelent Kapcsolat antológiába. 2014-ben első helyezést ért el a Zeusz Papucsa irodalmi pályázaton. 2015-ben Elemi boldogság c. novellája elnyerte az Európa Könyvkiadó Nabokov és én irodalmi pályázatának fődíját. 2016-ban a Pegazus irodalmi pályázaton ő kapta Grendel Lajos védnöki különdíját. Magyarországi és felvidéki lapokban, valamint irodalmi portálokon publikál (Tiszatáj, Irodalmi Szemle, Opus, SiópArt, Ambroozia, Esztergom és vidéke, stb.).

Legfrissebbek a szerzőtől: Forgács Péter

Tovább a kategóriában: « Az öreg Mag »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned