Egy kérdező emlékei

harmadik rész

VIII.

Mindegyik földútról sárkoloncok szegélyezte, barna traktornyom kanyarodott az aszfaltra. Az alig szemerkélő eső csak arra volt jó, hogy nedvesen-sűrűn tartsa ezt a sötét masszát. Az összes elsuhanó vagy cammogó autó feketekávét fröcskölt. Az ablaktörlő önmagában csak mázolt, így a kérdező, akár megszakadt a szíve a pazarlástól, akár nem, kénytelen volt a drága fagyállóval kevert ablakmosó vizet használni, amíg volt. Mikor elfogyott, szerencsére egy falu közelébe ért már. Az utcai kútról megtöltött egy, a hátsó ülés alatt hányódó üdítőitalos palackot, azt döntötte a tartályba. Ha nem fogy el és éjjel befagy, hát felönti forró vízzel.

Elképzelte azokat az embereket, akiket ez a tömény sár vesz körül, akik, ha kilépnek a házból, már ebbe cuppannak. Hol lehet itt ilyen őszben lakkcipőt, hosszú, elegáns kabátot hordani? Milyen a nők harisnyája? Hideg latyak az élet itt Békésben, a hajdani Pannon-tenger fenekén. Lépésben haladt, míg ezen gondolkozott, mert ez csak egy fokkal csúszik kevésbé, mint a jég. Az autó baloldala, mintha a trágyaszóró permetezte volna be, barna volt, az eredeti színét sem lehetett látni. A kérdező keze nyoma is ott maradt a volánon, ahogy az elébb, amikor vizet hozott, megfogta a kilincset.

Ahogy lassan alkonyodni kezdett és az eddig áttetsző köd sűrűsödni, veszélyes varázslattá vált a táj. A kérdező visszakapcsolt hármasba, éppen akkor, amikor egy teherautó előzte. Persze, ezek magasan ülnek, nem fosik mindenki a pofájukba. A szembejövő autók lámpája ijesztően közelről rajzolódott csak ki a homályból. A kérdező már nem tudta, hova megy, kit vagy mit keres, van-e egyáltalán élet a Földön. Meresztette a szemét, az úton akart maradni úgy, hogy ne menjen senkinek-semminek. Úgy érezte, ő azért több ennél, ami most minden figyelmét és erejét igénybe veszi, de ezt a többet is beszippantotta az életösztön előrelátása.

Végre abba a faluba ért, ahova indult. Valahol megállt, kiszállt, megnézte, milyen utcában van. A házszámot is. Ha él, akit keres, nem költözött el és nem kóricál éppen valahol, továbbá, ha egyáltalán van olyan házszám, ahova menne, és végül nem tagadja meg a válaszadást, akkor – legalábbis a főnökei szemében – nem jött hiába.

A kérdezett 60 éves férfi volt, özvegy. Ahogy asszonya meghalt és gyerekei sorra saját életet kezdtek, eladta a házát, a nyári konyhába költözött. Öreglegényes szagban és rendetlenségben fogadta a kérdezőt. Éppen a vacsoráját szakította félbe, a húst már kiehette a lábosból, a szaftot kanalazta, nagy falat kenyereket harapott hozzá. A kérdező biztatta, hogy fejezze csak be, ő ráér, de szerencsére az ember rögtön ki akarta faggattatni magát. Meg is történt a dolog. Utána, amikor a kérdező már megszokta a szagot és nem akarózott neki kimenni a hidegbe, beszélgettek egy kicsit. A férfi természetesen panaszkodott, s mi másra, mint az árakra.

„Látja, ez a ki zsír meg kenyér, meg pirospaprika, amit a vacsorához vettem, ez is mibe került! Bezzeg régen minden volt itthon, vágtuk a disznót, a többi termett, csak a kenyérért mentünk egy héten a pékhez, azt is csak süttetni.”

„Zsír?” hitetlenkedett a kérdező.

„Nagyon drága. Hogyan éljek meg abból a kis nyugdíjból, azt persze nem emelik úgy, ahogy az árakat, pedig látja, nekem nem kell sok...”

A kérdező gyorsan elbúcsúzott. Újra átélte, hogy másik ország lakója, hiába hiszi, hogy érti azokat a szavakat, amiket mondanak neki, egész más a jelentésük az ő fülében, mint azok szájában.

„Itt sem éreztem jól magam, az út gondolatától rosszul vagyok, és oda sem vágyom, ahova megérkezem. Lehet, hogy valami új dologba kellene kezdeni”, bölcselkedett magában, miközben bekászálódott a kocsiba.            

Kétkilós duzzadt kenyerek, mint püffedt hullák úsznak a megáradt folyón. Nem tudni mennyi, nem lehet megszámolni, összevissza bukdácsolnak. Csak bámulni lehet elszorult torokkal. A penészes, málló halmokat, nézni, ahogy az anyja véletlenül kitárt ölére réved a gyerek, „oda dugtak be, onnan jöttem ki”. Máskor kutyapiszok, amelyet fogpiszkálóval kell kikapargálni a cipő talpának vájataiból, s látod, hogy az ebet a vasárnapi húsleves maradék zöldségével, főleg sárgarépával tömték, azt nem tudta rendesen megemészteni. Fáradtan, fordítva meggyújtott cigarettából mély szippantás. Ezek azok a pillanatok, amikor a világ, ha egy pillanatra, csak ideiglenesen is, de két vállra fektet. Aztán feltápászkodsz, kenyeret eszel, főtt sárgarépát, s ha eszedbe jut milyen volt az, akkor is tudod, hogy ez más. Nem érdekel, hogy ez az undor a tiéd-e, vagy csak rád akasztották. Azért viszolyogsz a krumplifőzeléktől, mert kémiailag az ellenséged, vagy nagyanyád egyszer beletüsszentett a lábosba? Vagy csak nem ízlett, mert elsózta, amikor először kóstoltad? Hányszor fintorgott anyád a pelenkádra, amíg rá nem jöttél, hogy visszataszító lehetsz? Talán ezért gyújtasz rá néha fordítva.


IX.

A kérdező már másodszor lapozta át az ívet. Nem tetszett neki. Valaki doktori címmel bír, viszonylag fiatal nő, mégsem tud semmit az AIDS-ről. Vagy önkitöltés, azaz a kérdezőbiztos otthon, kocsmában karikázgatta be a feladatokra a válaszokat, vagy ott volt ugyan, de összecsapta az egészet, másfél óra helyett felet, vagy kevesebbet töltött a kérdezettnél. Ezt csak személyesen lehet kinyomozni.

Másnap este odautazott, megállapította, hogy beosztottja nem csalt. Akit fölkeresett, ugyan orvos, de szemészként egyáltalán nem érdekli a szerzett immunhiány. Sok más azonban annál inkább. S ahogy ez a laza, csapongó beszélgetés közben lassan tisztázódott, a kérdező máris lelkiatyának, vagy vonaton, közös fülkében utazó ismeretlennek érezhette magát. A doktornő a halálról mesélt, imádott, rideg szüleiről, a szerelemről, amely mindig a közelében volt, de sohasem eléggé.

„Ha úgy vesszük, virgo intacta vagyok”, mondta egyszercsak kihívóan.

„Innentől kezdve megint másról szól a történet, pontosabban másképpen folytatódik, azaz az előzőekből következik, csak nem tudom, hogyan”, gondolta a kérdező. Közben megoldást is keresett magában, mert a provokáció, ha figyelmen kívül hagyja, megismétlődik, csak erősebben, ha pedig reagál rá, hitelessé válik. Mire ez végigfolyt benne, már tudta is a megoldást, ami akár jó volt, akár rossz, akár végrehajtható, akár kivitelezhetetlen, számára a legmegfelelőbbnek tűnt.

Az orvosnő már arról beszélt, hányszor és hogyan került veszélybe az ártatlansága. A háló egyre szorosabbra fonódott. Már tegeződtek, centiméterről centiméterre közelebb kerültek egymáshoz, lassan szinte összeért a térdük.

„Tudod mit?” pattant fel a kellő, már régóta várt pillanatban a kérdező. „Mutatok neked valamit, ha bízol bennem.”

Kiküldte a nőt a fürdőszobába, töltse tele a kádat, kapcsolja le a villanyt, üljön be a meleg vízbe. Igen, habfürdőt is tehet bele. Ha készen van, szóljon. A kérdező szándékosan nem mondott többet, látni akarta a bizonytalanság csillanását a másik szemében, ez volt az ő elégtétele.

Mikor egyedül maradt a szobában, a sok magnókazetta közt keresett valami zenét, amit ő is kedvel. Aztán várt, míg meg nem hallotta a bátortalan hívást.

Letérdelt a kád mellé, megfogott egy kezet, amely bátortalanul kapaszkodott az övébe, átadta magát valaminek, ami idegen volt neki, mégis ismerős, tenyerével megsimogatott egy arcot, amelyhez még sohasem ért, aztán érző ujja alatt valami csodálatos kezdődött, a szobában elhallgatott a zene, hallgatott órákig, majd jajdulás hangzott a többszöri újratöltés ellenére is rég langyossá hűlt kádból. A kérdező feltápászkodott, szinte csillagokat látott az elzsibbadt lábából sugárzó fájdalomtól, lehajolt, puszit nyomott a nő csatakos hajára és betántorgott a szobába.

A doktornő fehér frottírköpenyben jött utána. „Úgy szeretném meghálálni! Vetkőzz le te is, ülj be a kádba!”

A kérdező menni akart. Elbúcsúzott, levánszorgott az autójáig, s felkavarva és összetörve nekivágott a az ágyához vezető száz kilométernek.

Félúton lehetett, amikor valamiért úgy érezte, fékeznie kell. Megállás közben már látta is a keszeg fiút, aki az út közepén állt, gyáván és elszántan, fölemelt jobb kézzel.

A kérdező kiugrott a kocsiból és úgy leteremtette, ahogy csak ijedtségétől telt. Aztán beültette maga mellé és indított. A fiú elmondta, hogy intézetből szökött, most a nővéréhez megy, aki abban a városban lakik, ahova most a kérdező igyekszik. Nem tudja, melyik utcában, de ha látná, ráismerne. Különben már legalább negyven kilométert gyalogolt, 12 órája van úton étlen-szomjan és úgy gondolta, ha nem veszik föl, akkor legalább üssék el, vagy meghal, vagy beviszik a kórházba, ahol kap enni-inni.

Derengett, amikor a városba értek. A kérdező félholtan csak az ágyára tudott gondolni. A fiú is didergett a kimerültségtől. Valahol megálltak, ahonnan a kölyök úgy gondolta, el tud indulni. Öt perc múlva a kérdező hősiesen krémet nyomott a fogkeféjére.

„Ma nem öltem és nem paráználkodtam”, gondolta elalvás előtt.

Adni jó. Nemcsak pofont, és nemcsak szeretteinknek. Odanyomni a koldusnak az utolsó pénzdarabot, s nem is gondolni arra, hogy miből veszel holnap kenyeret. Két puszit adni a savanykás szagú vénkisasszonynak a hivatalban, akinek ezután röpül az ujja a billentyűkön. Adni jó. Ezt tanuljuk a nőktől, akik úgy tesznek, mintha adnák azt, amit nekik adunk. Ebben aztán szövetséges anya és szerető, tanti és testvér. De adni jó. Vannak, akik kihasználják ezt az érzést. Rájöttek arra, ami nem szabadna, hogy eszébe jusson az embernek. Gazdagok lesznek, rafinált kényelem veszi körül őket, olyan dolgok, amikről az egyszerű ember nem is álmodna. Gazdagok, de szerencsétlenek. Mutogatják magukat, keresik az irigységnek azt a szintjét, ami még biztonságos nekik, de sohasem találják. Okosnak gondolják magukat, ettől aztán semmijük sem marad a magabiztosságon és a javaikon kívül. Ahogy a szép nő az arcáért-testéért tetszik a férfiaknak, a gazdag ember is a pénzéért vonz, pedig nem ad belőle. Adni csak az tud, aki szabad.


X.

Húsz perc alatt akkor sem ért volna a megbeszélt helyre, ha helikopterrel megy. De nincs az a bátor pilóta, aki felszállt volna ebben a kérdező által még sohasem látott sűrűségű ködben. Este volt a tejtenger fenekén, és még majdnem száz kilométer előtte.

A saját reflektora, de még a tompított is vakította. Amikor kettesből hármasba kapcsolt, mintha egy tömör fal felé száguldott volna megállíthatatlan sebességgel. Egyedül volt, mint a hajótörött a csónakjában. Megállhatott volna a következő falu kocsmájánál, hogy emberi hangok mellett melegedjen, de tucatnyian vártak rá. Amikor elindult, még tiszta volt a levegő, száguldhatott. Aztán, valahol a megyehatárnál fátyoldarabkák a mező fölött, áttetszőek, mint a muszlin, de egyre több. Mintha egy másik világba ért volna. Azóta döcög. Utolért egy Skodát, percekig mögötte araszolt, majd öngyilkos indulattal megelőzte. Sikerült az úton maradni, szembe sem jött senki. Azóta a szaggatott vonalat figyelte az út baloldalán, vagy a jobbon a folyamatost. Három-négyszer rémítő világító szemek közeledtek felé, mindannyiszor felkészült a halálos ütközésre.

Különben a világ nem is létezett. Csak néha derengett egy faluban az utcalámpa, vagy egy közeli ház ablakán a fény. Bárhol és bármikor megnyílhatott a föld, hogy százöles szakadékba rántsa a vakon haladókat. Bekötött szemmel szaladni ismeretlen terepen.

Abban reménykedett, hogy felszáll a köd, s ő húsz kilométerről is meglátja a gázfáklyák feketehajú, vörös arcú lángját. De hiába várta, hogy a következő pillanatban végre odataposhat. Megpillantotta a lángokat, de csak derengőn, oldalról, alig száz méterről. De örült nekik, mindjárt beér a városba, túl van a nehezén.

Reszkető lábbal szállt ki a kocsiból. Aludni akart, vagy csak bámulni a sötét plafont, ágyban párnák közt. De egy idegen lakást kellett megkeresnie egy házban, ahol még sohasem járt.

Megtalálta. Bentről zene és beszélgetés zaja szűrődött ki. Néhány hangot megismert. Ránézett az órájára, éppen százhúsz perce késett. Öt még belefér. Rágyújtott, nekitámaszkodott a korlátnak és nézte a ködöt, amely itt a házak között áttetszőnek és ártalmatlannak látszott.

Nagyobb örömmel várták, mint hitte volna. A háziasszony, egy magányosan élő lány szendvicseket készített, amikből nem ettek, mert ő még nem érkezett meg. Az év utolsó kérdezésének végén meglepetés-bulit csaptak a tiszteletére. Feloldódhatott volna, de nem tudott. A fáradtság egyre erősebb lett benne, nekiült hát átnézni a kérdőíveket, míg a társaság folytatta a beszélgetést, hülyéskedést és végre belekezdett a majszolásba és az iszogatásba. Egyetlen lány maradt csak a kérdező mellett, egy szőke, határozott teremtés, kicsit ferde mosollyal és zöld színe ellenére meleg szemmel. Néhányszor megpróbált beszélgetni, de csak morgást kapott válaszul. Valami olyan sugárzott belőle, ami egyszerre volt vonzó és taszító, sűrű és túl híg. A kérdező kirekesztette figyelméből, az ívekre koncentrált volna. Örült, hogy szól a zene, néha felfigyelt egy beszélgetésfoszlányra, megpróbálta kitalálni, hogy miről lehet szó, ilyenkor felébredt egy kicsit. De egyre jobban érezte a föld vonzását, a levegő nyomását, a mély, átható fáradtságot, amely – félő volt – lassan leteperi.

A csalódott beosztottak – akik sokkal jobb szórakozásra számítottak – szállingózni kezdtek. Először egy kisgyerekes anyuka búcsúzott el, aztán sorra a többiek. A kérdező még mindig nem volt készen, amikor már csak a háziasszony és a szőke lány maradt a lakásban rajta kívül. Amikor ezt észrevette, feladta. Majd otthon, holnap kijavítja, ha nem ért valamit, felhívja vagy megkeresi a bizonytalanság okozóját. Már itt sem tudja megkérdezni egyiket sem, hiszen elmentek. Felállt, nagyot nyújtózott, megköszönte a szíves vendéglátást és szomorúan tudomásul vette, hogy a szőke haza akarja vitetni magát. Némán ment mellette az autóig, miután indított, nem halkította le a bömbölő magnót, keményen, indulatosan vezetett, kétsaroknyit, aztán elszégyellte magát. Megkérdezte a magába süppedt lányt, hogy hol lakik, nem volt-e nagy baj, hogy elrontotta az összejövetelt. Amikor pedig megérkeztek, lekapcsolta a motort, nem tessékelte ki a szőkét, akinek láthatóan közölnivalója volt.

„Én ilyet még nem mondtam senkinek és nem is fogok soha”, bökte ki hirtelen a lány. Aztán hallgatott.

„Milyet nem mondtál még?”, csúszott ki a kérdező száján. Azonnal megbánta.

„Hogy szeretem. Csak így, udvarlás, csók, a megfelelő pillanat nélkül. Bele a világba. De úgy érzem, nem tarthattam vissza. Akármit is válaszolsz, nekem már jobb. Szerelmes vagyok beléd, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Vágyom rád, rólad álmodom, pedig azt sem tudom, hogy ki vagy valójában.”

„Akkor nem is rám vágyódsz, nem is engem szeretsz.”

„De. Mert a te arcod, a te hangod, a mosolyod, a gesztusaid.”

A kérdező hallgatott. Aludni akart, egyedül. Fáradtságát felerősítette a kedvetlenség. Csak azt nem tudta, hogyan maradhatna végre egyedül a kocsiban, hogy hazamehessen.

„Most miért viselkedsz úgy, mint a hülye, nagyképű pasik? Toljam le a bugyimat?”

„Nem kell. Csak neked lenne rosszabb. Ha ennek ellenére, ami most történik, egyszer barátok lehetünk, elmondom neked, hogy mi ez. Ha nem, akkor te fogsz kitalálni róla valamit, vagy az igazat, vagy mást. Majd minden kiderül, de ahhoz aludnunk kell a dologra, szerintem nem is egyet. Ha tényleg úgy érzed, hogy szeretsz, most engedj el, ha nem akarod, hogy arról meséljek, milyet szeretkeztem ma délután.”

„Ezért késtél?” kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában a lány.

„Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Mintha kiszívta volna a csontjaimból a velőt.”

„Szerelmes vagy bele?”

A kérdező hallgatott egy darabig. Most kellene megmondani, hogy hazudott. Aztán tovább hallgatott, mert rájött, hogy ez is válasz.

„Akkor, szervusz.” A lány kinyitotta az ajtót, egyik harisnyás, magas sarkú cipőbe bújtatott lábát kiette a nyirkos aszfaltra.

„Hidd el, sajnálom!” Morogta a kérdező, aztán becsapta a nyitva hagyott ajtót. Nem tudta, mit rombolt vagy épített. A köd egy szemernyit sem oszlott.

Nem jó, ha szeretnek és az sem jó, ha én szeretek. Az a jó, ha szeretünk. Ha egyetlen hajszín, egyetlen arcot keretező fürtökön, csak az a szép. Ha egy mosolyból csillanó fog látványa órákra felvidít, ha hiába néz rám a villamoson a szemben ülő csinos lány, mert nem lehet olyan szép, mint akire gondolok, hiába fiatalabb, hiába feszesebb a teste. Amíg más szemével néztem kedveseimet, mindnél volt szebb. Kinyitottam a magamét és megtaláltam a legszebbet magamnak. A legokosabbat, a legkedvesebbet, akit már nem méregetek senkihez, mert az enyém, mint a legjobb gondolataim. Velem van, bennem, még akkor is, ha a vécén ülök. A valóságban zavarna, így nem. Csak akkor nyugodt az álmom, ha a szuszogását hallom, s remélem, hogy ő is csak akkor vidám, ha tudja, hogy nekem sincs gondom. Sokszor megjártam, amíg rá nem találtam. De egyszer rájön, akinek fontos, hogy ki is az igazi. Akinek szerencséje van, fiatalon, akinek kisebb a szerencséje, később. Aki nem jön rá, az eléggé tudja szeretni sajátmagát, vagy nem tud szeretni senkit, és nem is érdemes próbálkoznia. Ha van benned képesség a szerelemre, arra, ami fel is emészthet, ha nem vigyáztok egymásra, akkor ne pazarold magad. Mondj nemet azoknak, akik semmit sem rendítenek meg benned. Ne törődj a szép bokával, kemény mellekkel, megindító pofikákkal. Ők másnak termettek, s ha magadhoz veszed bármelyiket, neki rosszat teszel, de magadnak nagyon ártasz. Inkább várj.

Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szecsődy Péter

Tovább a kategóriában: « Banánhéj Egy döglött macska »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned