Butusok


Szeretlek azóta.
Mióta is?

Hatvanas évek eleje.
Tíz év körüli kisfiú áll a hóesésben. A lámpa fénylő köríve megvilágítja a táncolva hulló óriáspettyeket.
- Mit csinálsz itt? – hallatszik mellőle a kérdés.
Lenéz, és meglátja a kislányt. Szőrmesapkája alól világít a nagy kék szeme. Emlékszik rá. Osztálytársának a kishúga az 1/b-ből.
-Te mit csinálsz itt, Hétpettyes? - jut eszébe a neve.
- Elvesztettem a lakáskulcsomat, és most nem tudok hazamenni. Nincs otthon senki.
- Miért nem akasztod a nyakadba?
- Mert nincs meg.
- Butus vagy?
- Nem vagyok butus. Te mit csinálsz itt?
- Anyukám kiküldött a közértbe vásárolni, csak elfelejtettem, mit kell vennem.
- Butus vagy?
- Nem vagyok butus.
Évek teltek el azóta.
Fiatalember szerencsétlenkedik a közértben. Már a hóna alatt is csomagok vannak. Nekiütközik egy lánynak. Egymásra pillantanak.
Felismerik egymást. Kölcsönös mosoly.
- Szia, Hétpettyes, megvan már a kulcsod?
- Láthatod, átöltöztem.
- Látom – és végignézi a lányt.
Tetszik neki, nagyon is tetszik.
- Anyukád helyében én nem bíztam volna ennyi mindent rád. Biztos elfelejtetted a felét – zrikálja a lány.
Végigméri a fiút. Tetszik neki, nagyon is tetszik. Megpillantja a fiú ujján a jegygyűrűt.
A fiú is épp a lány kezét nézi. Azon is ott a gyűrű. A szemük összevillan egy másodpercre, majd kialszanak a fények.
- Butus vagy?- kérdi melegséggel a hangjában a lány.
- Lehet, hogy az vagyok, mondja szomorkásan a fiú.
Elbúcsúznak egymástól.
Néha napján levelet váltanak. Semmitmondóan kopognak a szavak a papíron. Tisztességesek.
Aztán már a levelek is elmaradoznak. Így kell ennek lenni.
Évek sora múlik el.
A véletlen megint összesodorja őket. Az asszony nagy pakkal a kezében hazafelé igyekszik. A férfi tanácstalanul nézelődik a buszmegállóban.
Egymásra pillantanak. A régi fény költözik a szemükbe.
- Szia, Hétpettyes - mosolyog rá a férfi
- Szia - köszön vissza az asszony, és végigsimítja szinte véletlenül a haját. Nem volt véletlen. Nincs rajta a gyűrű. Már a férfin sincs.
- Segíthetek? - kérdi a férfi a csomagra pillantva.
- Igen, gyere csak, most megvan a kulcsom, iszunk egy teát nálam, ha ráérsz – néz kutatva a szemébe az asszony.
- Butus vagy? - kérdi férfi
- Már nem – hangzik a válasz.
Évek teltek el.
Egy középkorú pár lép ki a házból. Kedvesen évődnek.
- Add ide a kulcsodat, nálam jobb helyen van - mondja a férfi
- Felírtam, hogy mit kell vásárolni – vág vissza az asszony.
- Azért add csak ide azt a papírt is, mert még elveszítenéd.

Zilahy Tamás

Zilahy Tamás

Azt szokás gondolni, a jó írónak minimum sivár, traumákkal teli gyerekkora volt. Az enyém csak rövid volt. Tizenkét éves koromban már dolgoznom kellett. Délelőtt iskolába jártam, délutánonként meg heti négy-öt alkalommal a lóversenypályán dolgoztam kifutóként, majd pénztárosként. Szomorú. Egy fenét szomorú.

Gyerekként egy mukkot sem tudtam kinyögni ismeretlenek társaságában. Emlékszem az első saját szervezésű randimra. Jó előre megtanultam öt darab viccet a társalgás indításához. Ez megvolt, aztán szótlanul megkerültük a Gellért-hegyet kb. két óra alatt. Soha többé nem akart találkozni velem. 

Megtiltanám a publikálást azoknak, akik nem olvastak el legalább ezer könyvet. Gyerekkori irodalomtanárom azt mondta, hogy „te, fiam, az életben nem fogsz tudni egy tisztességes mondatot leírni”. Ezen felbátorodva beküldtem az írásomat az Ifjúsági Magazinnak. Az írást közölték, és postafordultával megkaptam a „honoráriumot”: az Illés együttes „Holdfény” című kislemezét. Innentől kezdve rendszeresen küldtem írásokat a lapnak, és mindig pontosan meg is érkezett a honor. Az Illés együttes „Holdfény” című lemeze. Néhány év múlva vettem egy lemezjátszót, és mindet végighallgattam.

Egyszer kaptam egy ötöst magyar irodalomból. Semmit sem von le az értékéből, hogy a gimnazista gyerekem ellenőrzőjébe írták be. Egy XIX. századi kevésbé ismert íróról kellett írni házi dolgozatot. Akkoriban még nem volt internet, így bátran írhattam, ami éppen az eszembe jutott. Megalkottam egy nehéz sorsú irodalmárt. Idéztem a legszebb verséből. Megajándékoztam egy soha nem volt irodalmi díjjal is. No, erre kaptam ötöst. Ez volt az első álnéven (a fiam nevén) írt művem.

 

Forrás: Holdkatlan

 

Tovább a kategóriában: « Sors hipermarket Az öreg »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned