Cserepes Csuti hagyatéka

Október végén is úgy süt a nap, minta soha többé nem jönne tél az ősz után, és Cserepes Bandinak jól jön ez a kellemes tizenöt fokos hőmérséklet, mert a kertben összegereblyézheti a fákról lehullott leveleket, bezsákolhatja és a következő hét csütörtökén a szemétszállító cég elszállítja azokat. Legszívesebben rászólna a fákra, hogy most dobják le lombkoronájukból a megmaradt száraz, színes leveleiket, mert tavaszig nem jön a nyaralóba, más dolga lesz, nincs ideje kivárni, míg megkopaszodnak az ágaik, miután nincs kedve villanyradiátorral fűteni a faházat, mert amilyen szórakozott az utóbbi időben, még bekapcsolva felejtené és a házból tavaszra hamu sem maradna.

Bandinak meg sem fordult a fejében, hogy visszautasítsa Csuti néni  hagyatékát,   a faházat, mert az öregasszony  a kétszintes családi  házát és a pénzét még éltében az egyháznak adta, annak fejében, hogy gondtalan öregkorát az általuk fenntartott  idősek otthonában tölthesse, azt azonban   nem igazán értette, hogy édesapja húgának végrendeletében miért szerepelt egyetlen örökösként, amikor apai nagyszülei öt gyereket neveltek fel, közülük még ketten élnek, és a másik két gyereknek is öt unokája van, emiatt sima törvényes öröklés szerint, heten osztoztak volna az ingatlanon. A hagyatéki eljárás során, a közjegyző helyettes látván Cserepes Bandi arcán a tépelődést, rögvest felvilágosította, amennyiben nem fogadja el az örökséget, úgy az az államra száll. Az örökös megköszönte a felvilágosítást, ám nem osztotta meg vele tépelődésének tárgyát, mely szerint miért éppen őt jelölte meg örököseként, hiszen lényegében életében egyszer, ötéves kisfiúként találkozott Csuti nénivel, akiről – mint a család fekete bárányáról – szó sem esett a családi összejöveteleken.

A felesége, Liza  lassan, ám kitartóan cakkosra rágta a fülét, hogy most kellene megszabadulni a faháztól, mert elég nagy telek tartozik hozzá, amelynek jelenleg igen kedvező az ára, és ha eladják, a bevételből a következő tíz évben, évente kétszer is elmehetnek üdülni, ahová csak kedvük tartja, utána pedig már annyira öregek lesznek, hogy úgysem kívánkoznának sehová.  Magában elismeri Cserepes Bandi Liza igazát, hiszen elég sokba kerül az épület karbantartása, ráadásul a gyerekeik sem szeretnek ott üdülni, hiába van közel a Balatonhoz, miután szinte minden komfortot nélkülözniük kell. Főzni a gázpalackkal üzemelő tűzhelyen tudnak, nincs fürdőszoba, a vizet a kerti csapból veszik. Számukra lavórban mosdani, vájlingban mosogatni oly nehéz dolog, hogy arra már nem vállalkoznak, nem beszélve a pottyantós vécéről, melyet menyei képtelenek elfogadni. Mindketten úgy játsszák az eszüket, mintha ezüstkanállal a szájukban születtek volna, csakhogy ez rettentő messze esik az igazságtól. 

Öt szemeteszsákot megtöltött a levelekkel, és legalább még egyszer ennyi összejön. A középmagas, keménykötésű, hófehér hajú férfi élvezi a munkát. Másfél éve nyugdíjas, és időnként a volt főnökétől kap megbízásokat, melyek hoznak a konyhára néhány forintot, aminek persze Liza nagyon örül, ám számára sokkal fontosabb maga a munka, szinte élvezi a megszokott mozdulatsort, mellyel falat rak, vagy vakol, de burkolásban is felér egy szakemberrel. Jövőre nem vállal munkát, rendbe hozza a harminc négyzetméteres, egyterű faházat, fürdőszobával és konyhával bővíti, továbbá leszigeteli a külsejét, nemes vakolattal kicsinosítja és bármit mond a család, megtartja az ingatlant. A négyszáz négyszögöles telken harmincöt gyümölcsfa áll, melyeket szintén vissza kell vágni, és telepít két sor szőlőlugast is. Tavasztól őszig ideköltöznek az asszonnyal, gondozzák a kertet, Lizának csinál egy kis konyhakertet, vagy virágos kertet, amihez csak kedve lesz az asszonynak, és lejárnak a Balatonra fürödni, és kijárhat horgászni Hajagos Jóskával, nem a fővárosban aszalódniuk a melegben.  Lejöhetnek az unokák is, ha akarnak.

Szép terv, a megvalósíthatóságával akad némi gond, mert közel sem biztos, hogy Lizának lesz kedve a vidéki élethez, mert nyugdíjasként is visszajár dolgozni, pedig a megélhetésük miatt nem kellene, csak képtelen ott hagyni a fodrászatot, ahol mindig hall valami érdekeset, és arra hivatkozik, hogy állandó kuncsaftjai vannak, akiket nem akar cserbenhagyni, holott valójában másról van szó. Plusz jövedelmének minimum a felét az unokáira költi, mindenféle haszontalan kütyüket vásárol nekik, mert amit a szüleik nem vesznek meg nekik, bár megtehetnék, azt a bolond nagyanyjuk örömmel előteremti. Nem az a gondja  Cserepes Bandinak, hogy felesége  az unokákra költ, hanem az,  hogy dolgozik, napközben soha sincs otthon, éppen ezért nincs  ideje a főzésre és a többi házi munkára, márpedig az asszonymunkát  nem vállalja magára, még akkor sem, ha felvágottat eszik napszámra, nem beszélve arról, hogy úgy elrontja az unokákat, hogy azok is olyanok lesznek, mint a menyei, akiket – finoman szólva, egyáltalán nem kedvel. De nem szól semmit a fiainak, olyan rózsát szagolnak, amilyet szakasztottak.

Az inas éveket beszámítva, éppen fél évszázadig dolgozott, és abban bízott, hogy nyugdíjasként, miután felnevelték a két fiukat, házat építettek nekik, szakmát taníttattak velük, igazán megérdemlik, hogy nyugodtan és békében éljenek, hogy havonta egyszer kocsiba üljenek, és apródonként bejárják az egész országot.

Amikor birtokba vették a faházat, lejött az egész család,  ám rajta kívül senki sem örült az örökségnek, Leszólták, hogy milyen kicsi a ház, meg minden komfortot nélkülöz, és egyébként is, miért a Hajagos Jóskáé a gyümölcsfák termése, amikor semmit sem csinált érte. Égett Cserepes Bandi képe, hogyan mondhatnak ilyet, hiszen a fákat metszeni kell, permetezni, alattuk nyírni a füvet, télen letakarítani a havat az utcán, nem beszélve arról, ha gazdátlan egy ingatlan, akkor azt feltörik, kifosztják, jóllehet, már a házat is elhordták volna. Az unokáin kívül ide nem jön le senki, látta az arcukon, mert itt dolgozni is kell, nem a termés betakarítása az egyetlen munka, amit talán kényszerből vállalnának, mert fárasztó a gyümölcs leszedése, a piacon meg csak meg kell venni.

Mindegy, vele tart Liza, avagy sem, tavasszal lehurcolkodik, Hajagos komájától megtanul fát metszeni, szőlőt bújtatni, és horgászni. Nagy feladat, de majd belejön, nincs olyan, amit ember embertől ne tudna megtanulni, ha akarja, ő pedig nagyon is akarja.

A Balaton felől sötét felhők kúsznak az égen, kergeti őket a szél. Éppen végzett a munkával, ideje behúzódni a házba, mert megfázik idekinn. Hajagos Jóska hozott neki egy villanyradiátort, azzal gyorsan bemelegíti a faházat és a tetőtérből lehozza a faládikát, mert roppant kíváncsi a tartalmára, csakhogy eddig nem volt ideje vele foglalkozni. Magára hagyta Liza a nagytakarítással, ezért neki kellett mindent megcsinálni, lesikálni a poros bútorokat, kidobni a rossz, szétmállott takarókat, ágyneműket és edényeket, beszerezni helyettük az újakat, kicsinosítani az egészet függönyökkel, futószőnyegekkel.  Olyan jól sikerült, hogy a végeredmény még Hajagos Jóska feleségének, Terikének is elnyerte a tetszését.

Morajlik az ég, villámlik is hozzá, majd elered az eső, és Cserepes Bandi gyomrába mar az éhség, mintha ezzel jelezné, hogy nem tehet mást ebben az időben, mintsem komótosan megebédel.   Rápillant a műanyag keretes faliórára, s meglepődik, hogy tíz perccel múlt két óra, nincs csodálkozni való az éhségén, mert hat órával ezelőtt reggelizett. Miután főzési tudománya a pörköltre, a paprikás krumplira és a lecsóra korlátozódik, a kéznél lévő alapanyagokat tekintve csak a legutóbbi jöhet szóba, mert sem hús, sem krumpli nincs a házban, de van jófajta házi füstölt szalonna, kolbász, paprika, paradicsom és hagyma, hozzá tíz zsemle és két üveg kristályvíz. Ha jobban belegondol, még bontatlan üveg bort is talál, de nem keresi, mert lehet, hogy ma este hazamegy, és aki vezet, az nem ihat.

Nem bajlódik a tálalással, egyenesen a serpenyőből kanalazza a csípős lecsót,  a végén egy fél zsemlével még a zsírját is kitörli.

A tetőn ütemesen dobol az eső.  Bepárásodott az ablaküveg, le kell törölnie ahhoz, hogy megnézze a kinti állapotokat.  Ebben az időben nem mehet haza, ezért megkeresi a bort, felbontja és tölt belőle egy vizespohárnyit, majd visszaül az asztalhoz, lehúzza az ital felét, és felhívja Lizát, ne számítson rá, mert nem indulhat útnak ebben az ítéletidőben. Nem hagyja sokat lamentálni a feleségét, drága a telefon, és gyorsan fogy a bor, s ha most nem hozza le a padlásról a ládikát, akkor az tovább porosodhat a helyén, mert az idén már nem jön le többször.  Mindjárt itt lesz a karácsony, a nagy vendégjárások ideje. Azzal nincs baja, ha hozzájuk mennek vendégek, csak kimozdulnia ne kelljen, öltönyben, nyakkendőben virítani, ráadásul a nagy ételtrakták után egy pohár bort sem ihat, mert vezetnie kell.

Könnyű a ládika, csak lehozni körülményes, mert nincs feljáró, csak egy csapóajtószerűség, amit létrára állva tud kinyitni és érzi a bor hatását.  A ládikán és a vastag poron kívül semmi sincs a padláson. Persze, a ládikán is ujjnyi a por, előbb azt kell letakarítani róla, s azt sem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Vizet önt a lavórba, önt bele mosószert és előkeresi a Viledát, amit még a takarításhoz használt. Sziszifuszi munka ekkora porréteget eltüntetni, szerencsére nem sürgeti az idő, ténykedése közben megpróbálja felidézni mindazt, amit Csuti néniről tud. Az biztos, hogy a Julianna névre keresztelt kislány születésekor alig volt nagyobb egy csutkánál, és az édesanyján kívül senki sem bízott abban, hogy megéri az első születésnapját. Bátyjai Csutkának hívták a törékeny kislányt, aki tizenhat évesen is mindössze százötvenhat centi magas, madárcsontú, vékony leányka volt. Az öreg Cserepes szigorúan megtiltotta fiainak a kishúguk csúfolását, attól kezdve Csuti lett a kislány beceneve, aki tizennyolcadik születésnapja után két hónappal férjhez ment egy nála tizenöt évvel idősebb, tehetős maszek fűszerboltoshoz, aki a legnagyobb áruhiány idején, az 1950-es évek elején is mindent előteremtett a jól fizető vevőinek. Utána nem tudja, mi történt, ám kétségtelen, hogy Csuti néni elmaradozott a családi eseményekről, mígnem az ötvenes éve második felében ismeretlen helyre költözött a férjével együtt, és kizárólag a szülei temetésén jelent meg, senkivel sem beszélt, mindössze tíz percet töltött ott, majd beült a kocsijába és elhajtott. Pedig vele nagyon kedves volt, amikor Cserepes nagymama elküldte Csuti néniék boltjába, hogy átadjon nénjének egy vastag borítékot. Kapott egy szelet csokit és nénje azonnal hazaküldte, ahol már állt a bál, valamilyen hiányzó pénzről beszéltek, amit az ötéves Bandika nem értett, csak titokban gyorsan megette a csokoládéját, nehogy meglássa valaki és elvegye tőle.

A ládikán csillognak a lakkrétegből megmaradt részek, felesleges tovább bíbelődni a tisztításával.

Elállt az eső, felfrissült a levegő, és Cserepes Bandi pár percre kiül a faház előtti kis lócára, elszívni egy cigarettát, s azt sem bánja, hogy a vizes fától átnedvesedik a tréningnadrágja, majd lecseréli egy másikra, nem számít, csak a kérdéseire akar választ kapni. Vajon miért nincs lezárva a ládika? Tudatosan neki hagyta itt Csuti néni, vagy rábízta a vakszerencsére, legyen azé a tartalma, aki rátalál? Egyáltalán, mi lehet benne? Lehetséges, hogy már megtalálta a Hajagos házaspár és kivetté belőle, amit benne találtak és üres az egész?  Mennyi idő alatt képződött a rajta lévő porréteg? Az alatt a négy év alatt, amit Csuti néni az otthonban töltött?

A vizes padtól már az alsónadrágja is átnedvesedett, a fém hamutartóban elnyomja a cigarettát, ideje átöltözni. Felkapcsolja a villanyt, komótosan leül az asztalhoz, előtte az immár tiszta ládika, nincs más dolga, mint felnyitni és megnézni a tartalmát. Lehet, hogy nincs más benne, mint egy szelet csokoládé, amely az idők folyamán megszáradt..

Vajon miért nincs gyereke a nagynénjének? Mert nincs, az bizonyos, hiszen akkor nem kellett volna idős otthonba vonulnia, és nem reá hagyta volna a faházat.

Óvatosan felnyitja a ládika tetejét és három kiskockás vászonzacskót talál benne. Ilyenekben tartotta nagyanyja annak idején a fűszereket, a kertben termett, megszárított, és ledarált paprikát, a morzsolt majoránnát, a tárkonyt és a kakukkfüvet, a többinek a nevére már nem is emlékszik.  

Az egyik vászonzacskó tartalma könyvféle, azt kezdi el óvatosan bontogatni, mert a vászon azonnal elfoszlik, amint hozzáér. Lám, ez egy keménykötésű emlékkönyv, amibe annak idején a siheder lányok írogatták a titkaikat. Éppen csak belelapoz, hogy meggyőződjön arról, nem tévedett. A második zacskónak puha a tapintása, pókháló vékony hernyóselyem kendőt tartalmaz. A harmadikban valószínűleg kavicsok lesznek, de nem azok, hanem apróbb, nagyobb aranyrögöcskék, nem is kevés.

Nagyot sóhajt Cserepes Bandi, ebből még baj lesz! Honnan szerezte Csuti néni az aranyat? És mi célból hagyta rá? Hiába nézi, semmi más nincs a ládikában, akkor pedig itt kell keresni a három zacskó tartalmában a válaszokat.

A kendő kissé fakult, de nincs rajta semmi különös. Az aranyrögökbe nem lát bele, abban sincs semmi, Kizárásos alapon marad az emlékkönyv, melynek a fedelére aranyszínű betűkkel gyárilag rányomtatták, tiszta nagybetűvel: EMLÉKKÖNYV.

Nincs mese, tölt magának egy pohár bort és nekiveselkedik az olvasásnak. Kézzel írott bugyuta versikék követik egymást, mellettük, közöttük virágrajzokkal, girlandokkal.

Száraz ágon ül egy veréb, emlékkönyvbe ez is elég.  

Ha nem lenne ennyi elég, szálljon mellé még egy veréb.

-.-.-.-
Mit kívánnék egyebet, csendes lépésedet kísérje szeretet
életed legyen örök nyár, kevés felhő, sok-sok napsugár.

-.-.-.-

Mint egy virág, olyan vagy, oly tiszta, oly szelíd.
Elnézlek és szívemhez a bánat közelít.
Kezem véd, könyörögve meghallgat tán az ég.
Ilyen maradj örökre, ilyen kedves, tiszta, szép!

-.-.-.-
Kék ibolya, zöld nefelejcs, engem soha el ne felejts.


Hiába a bor, az első öt oldal után besokall Cserepes Bandi, ezek nem a nyugdíjas unokaöcsnek való irományok!

Megint megéhezett, vacsora után kell néznie, és feltenni melegedni a mosakodáshoz szükséges vizet, arra való a nagy fazék. Szalonnát vacsorázik, zöldpaprikával és paradicsommal, megissza a maradék bort, és míg felforr a víz, addig is kezet most és olvasgatja az emlékkönyvet. Nincs kedve rádiót hallgatni, hiányzik a televízió is, melyhez antenna és előfizetés is szükséges. 

Ezen jót derül, mindent jövőre tervez megvalósítani, mint aki időmilliomos, persze, az is, mert neki már nem parancsol senki, még Liza sem.

Ha bölcsesség költözik a szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked,
Megfontolás őrködik feletted, értelem oltalmaz téged,
Megment a helytelen úttól és az álnokul beszélő emberektől.

Nocsak! Micsoda bölcsességek! Úgy a könyvecske kétharmadánál abbamaradnak a bejegyzések.  A biztonság kedvéért még lapoz néhányát, és lila tintaceruzával írott bejegyzésekre lel.  Beleolvas, továbblapoz, ismét beleolvas, majd olyan izgatott lesz, hogy megkeresi a cigarettáját és rágyújt. Türelmetlenül keresgéli a bejegyzések elejét, mire végre megtalálja, azonnal látja, hogy nem egy időben készültek és írójának időközben változott az írása, ám kétsége sincs a felől, hogy ugyanaz a kéz írta.

Az első bejegyzés 1944-ben készült, az utolsó pedig 2012-ben. Itt-ott már elhalványodott az írás, Cserepes Bandi addig silabizálja az emlékkönyvet, míg a végére nem ér. Utána újra elkezdi elölről olvasni az egészet, hátha az első döbbenetében félreértette a történteket. Közben majdnem elforrt a fürdővize, de nem tesz fel újat, mert hajnalig úgysem kerül ágyba, egyébként is muszáj megemésztenie Csuti néni történetét.

A többéves kihagyásokkal cizellált naplóból kockánként rakja össze nagynénje örömtelen életét, és kezdi érteni a hallgatást, amely az asszonyt körülvette. Az időbeni ugrások miatt hiányoznak mozaikok, de ettől függetlenül eléggé pontosan kirajzolódnak az események.

1944. október 15.

Édesanya sokat sír, mert két bátyám kinn van a fronton, csak Áronka van itthon, aki két évvel idősebb nálam és egy hónap múlva tizennyolc éves lesz, akkor behívhatják őt is katonának. Édesapa szerint, a szőlőskerti kunyhó alatti pincében elrejtőzhet Áronka Szilágyi Fricivel, a vőlegényemmel. Kétnaponta visz nekik ételt és vizet. Engem itthon bújtatnak a katonák elől, annyi rosszat hallani róluk. A falu alatt harcolnak a Tiszán lévő átkelőért. Hol a németek jönnek ételért, hol meg az oroszok. Félek tőlük.

1944. október 22.

Éjjel, nappal ágyúznak. Édesapa meghűlt, magas a láza, nem tud felkelni az ágyból. Édesanya beöltöztetett öregasszonynak, úgy vittem az ételt Áronkának. Szilágyi Frici kinevetett, azt mondja, szép öregasszony vagyok. Visszakísért a falu széléig, ott azt mondta, hogy pihenjünk meg az egyik üres kunyhóban. Rám vetette magát. Megerőszakolt. Véresen jöttem haza. Édesanya elvert, mert hagytam magam. Azt is mondta, hogy ne mondjuk meg Édesapának.

1945. január 25.

Állandóan hányingerem van. Kukoricalisztből sütött kenyeret eszünk, görhét, krumplit. Nincs más. Már tej sincs. A németek elvitték a lovakat, az oroszok meg a tehenünket. Áronkáékat édesapa hazahívta a gunyhóból, most napközben az istállóban húzzák meg magukat. Csak éjszaka jöhetnek be a házba, enni, inni, melegedni. Édesanya egy szakajtó sültkumplival a hóna alatt, átvitt a keresztanyámhoz. Ott várt bennünket az angyalcsináló Pallagi Boris néni. A konyhaasztalra fektettek, ott vette el a gyerekemet. Édesanyám bekecse volt a fizetség. Annyira fájt, hogy majdnem meghaltam. Három napig a keresztanyámnál maradtam. Mire hazaértem, Szilágyi Frici már nem volt ott. Azt mondták, hogy elment az oroszokkal. Áronka nem mert a szemembe nézni. Véres volt a vasvilla, meg a nyele is. Édesapa azt mondta, hogy veszett kutyát takarított el vele.

1945. szeptember 10.

Édesanya elküldött a fűszereshez, cukrot és élesztőt venni. Billegő Boros Bódog kiszolgálta az előttem lévőket, majd bezárta az ajtót és engem is kiszolgált. Magas, vékony, inas, harminckét éves fiatalember volt, aki azért kapta a Billegő ragadványnevét, mert a bal lába a jobbtól öt centivel rövidebb volt. Miközben kimérte az öt deka élesztőt és a kiló cukrot, megkérte a kezemet. Azt mondta, nem számít, hogy hibás áru vagyok, úgysem tudja senki. Mellette arany életem lesz. Azt hittem, hogy menten elsüllyedek szégyenemben. Rájöttem, honnan tudhatja a dolgot, az angyalcsináló Pallagi Boris néni az édesanyja húga. Megmondtam neki, hogy akkor sem leszek a felesége, ha aranyba foglal. Nevetett, csak úgy vakított a fehér foga. Még arra is sor kerülhet, válaszolta. Ámde ha nemet mondok, elmeséli a hatóságoknak, hogyan vitték az el az oroszok Szilágyi Fricit.

1951. június 12.

Édesapa nem bocsájtotta meg, hogy Bódog felesége lettem, és negyvenhatban a hadifogságból hazatért két idősebb bátyám is osztotta az álláspontját. Áronka felment Pestre dolgozni, megnősült és ma mondta a postás, hogy kisfia születéséről táviratban értesítette a szüleinket. Édesanya szerdán és szombaton kinn árul a piacon, és hazafelé menet bejön a boltba vásárolni. Akkor váltunk szót, de nem mer hazahívni, és így van ez jól. Bódoggal az életünk a megszokott módon csordogál. Én dolgozom a boltban, a férjem pedig az árubeszerző. Nem ismer lehetetlent, beszerzi a fodrásznak a meleg dauerhoz szükséges vasakat, a gyógyszerész feleségének a nyersselyem ruhaanyagot, fonalat a csipkeverőknek, bőrcsizmát a párttitkár feleségének. Nekem sok mindent hoz, úgy öltöztet, mint egy grófnét. Két szatócsbolt is nyílt a faluban, mégis hozzánk szeretnek járni az asszonyok, mert itt mindenről szabadon beszélhetnek, nincs füle a falnak. Szidják a rendszert, a beszolgáltatást, a téeszesítést, s ugyanolyan hévvel kitárgyalják a házasságtörést, és a többi falubeli pletykát. Nem panaszkodhatok, jól élek. Csak azt viselem nehezen, amikor hetente kétszer Bódog rám mászik, és azt suttogja a fülembe, hogy gyereket akar tőlem. De én nem akarok tőle. Összeszorítom a fogam és meg sem szólalok.

1954. május 25.

Negyvenegy éves lett Bódog, és azt kérte születésnapjára, hogy menjünk fel Pestre, a klinikára, ott szerzett nőgyógyászt, aki megvizsgál és megmondja, lehet-e gyerekünk. Aznap bezártuk a boltot és elutaztunk. Mindenféle ember utazott a vonaton, talpalatnyi hely sem maradt üresen, mégis az volt az érzésem, hogy valaki figyel bennünket. Azt hittem, hogy csak az izgalomtól képzelődöm, mert ugyan ki figyelne bennünket. Az a néni, akinek két kosarában négy összekötözött lábú tyúk kárál, vagy a szipkájában állandóan égő cigarettával újságot olvasó svájci sapkás férfi?

Az orvos átvette Bódogtól a tiszteletdíját, és közölte vele, hogy két óra múlva jöjjön vissza. Vért vettek tőlem és tetőtől talpig átvizsgáltak. Huszonhat éves, makkegészséges asszony vagyok.

1955. június 2.

Délben egyórás ebédidőre bezártam a boltot, amikor megállt a kapunkban egy fekete kocsi, és beállított két öltönyös férfi. Reggel Bódog átment a szomszéd faluba, gyógyszert vitt valakinek. Megzsaroltak, hogy leültetik Bódogot feketézésért, sőt, akár még halálra is ítélhetik, ha nem jelentem nekik havonta, hogy miről beszélnek az asszonyok a boltban. Nem volt választásom, meg kellett védenem a férjemet!

1956. november 30.

Tegnap éjjel kirabolták a boltot, és amit értek, azt mind elvitték. Az utolsó fillérünket is az árukészletbe fektettük. Édesanya átküldte hozzánk Áronka kisfiát, Bandikát, egy borítékkal, melyben ott lapult nyolcszáz forint, az összes megtakarításuk. Szőke, vidám kis fickó Bandika, aki, ha mosolyog, apró gödröcskék vannak az arcán. Adtam neki egy szelet csokit, amit azon nyomban zsebre tett és szaladt hazafelé. Arra gondoltam, hogy a pocakomban növekvő kisded is hozzá fog hasonlítani. Este kilenckor csengettek, jöttek a nyomozók és házkutatást tartottak. Megtalálták az édesanyámtól kapott pénzt és elvitték Bódoggal együtt. Élesen görcsölt a hasam, mintha késekkel szurkálnák. Attól tartottam, hogy elvesztem a kisbabámat. Mit kényeskedik, mondta az egyik nyomozó, maga olyan hülye, hogy még a jelentései is használhatatlanok voltak. A rosszulléttől képtelen voltam visszaszólni neki, hogy tudom, mert csupán a falusi pletykákkal traktáltam őket.

1962. május 16.

Hat éve, azaz a vetélésem után két hónappal, összeszedtem a ruhaneműmet és elővettem az ágy alatti deszkapadló alól az eldugott aranyat, felültem a vonatra és eljöttem az ország másik felére,  Sztálinvárosba, amely egy éve immár Dunaújváros. Úgy gondoltam, jobb minél messzebbre lenni a családomtól, mert csak bajt hozok rájuk. Billegő Boros Bódogról hiába érdeklődtem, senki sem tudott róla semmit, sőt, azt tanácsolták, ne is keressem, mert azzal csak magamnak árthatok. Új életet kezdtem. Bementem a hatósághoz, hogy elhagytam a személyi igazolványomat, vagy ellopták tőlem a vonaton. Cserepes Csuti néven új okmányokat kaptam, melyben családi állapotom özvegyként került bejegyzésre. A pentelei városrészben kivettem egy albérletet és két hét múlva már eladóként dolgoztam a fő utcai csemegében. Gyűjtöm a pénzem, mert saját lakást akarok venni.

1977. augusztus 21.

Behívatott a vállalat igazgatója, és nekem, mint a legnagyobb élelmiszer áruház vezetőjének, rögtön az jutott eszembe, hogy fejmosást kapok, amiért lemaradtunk a szocialista munkaversenyben. Minden esetre méltósággal akartam fogadni a dörgedelmet, ezért beültem a Zsigulimba, hazaugrottam, és felvettem a tavaly Párizsban vett, olajzöld chantung komplémat, ujjamra húztam három aranygyűrűt, köztük a brillköveset is. Balajkó elvtárs elém sietett, a dohányzó asztal melletti süppedős fotelbe ültetett, kávéval és konyakkal kínált. Félórányi fecsegést követően közölte, hogy neki egy párton kívüli, tapasztalt szakemberre lenne szüksége az árubeszerzési osztály élére, és reám gondolt, ha elvállalom. Elvállaltam. Kevesebb idegességgel és sokkal több pénzzel járó feladatot kaptam.

1983. november 7.

Nyugdíjazásomra a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója kitüntetésben részesültem, amit maga a miniszter adott át a minisztériumban, ahol a kitüntetéseket követő fogadáson megismerkedtem Lénárt úrral, a szintén nyugdíjba vonuló székesfehérvári igazgatóhelyettessel. Kiderült, hogy egy éve özvegy, a gyerekei már felnőttek és szintén szeret utazgatni a nagyvilágban. Azt mondta, hogy én vagyok a világ legszebb özvegyasszonya. +++++++

1995. augusztus 16.

Lénárt úr, azaz az én Bélusom, azzal állított haza, hogy vett nekem egy telket a Balaton mellett, kár, hogy nem lehet rá építeni, csak egy szerszámos kamrát, de majd kicselezzük az építési hatóságot. Szépen körbekerítjük, bevezetjük a vizet, ültetünk egy csomó gyümölcsfát, és építünk egy akkora szerszámos kamrát, amiben tavasztól késő őszig ellakhatunk. Nem akar többé utazgatni, hiszen az elmúlt tizenkét évben beutaztuk egész Európát, egyébként sem bírja már a repülőutat. Nagyon jó ember Bélus, kár, hogy nem negyven évvel ezelőtt találkoztunk.

2006. szeptember 20.

Elment Bélusom és én örökre egyedül maradtam. A legidősebb fia a temetés után felajánlotta, hogy bármit kérhetek az apja hagyatékából, mert megédesítettem az utolsó éveit és ez nekik, a gyerekeinek, mindent megér. Nem kértem semmit, mert amit tőle kaphattam, azt már nem veheti el tőlem senki. És ezt az együtt töltött éveinkre, nem pedig a telekre és a faházra értettem, igaz, ez utóbbiakról a fiainak nem is volt tudomása. Ideje nekem is számot vetni a magam életével, hetvennyolc évesen lényegesen több van mögöttem, mint előttem. Két dolgom van összese, keresni egy megfelelő idős otthont, ahol eltölthetem a hátralévő életemet és megtalálni Bandikát, Áronka bátyám kisfiát, mert rá szeretném hagyni a faházat és a telket.

2012. július 5.

Ma megbeszéltem Hajagos Jóskával, hogy gondozza a kertet és a faházat, mert az az unkaöcsémé lesz, Cserepes Bandié, ha lehunyom a szemem. Munkája fejében minden termés az övé, úgy sáfárkodjon vele. Nekem csak annyi a dolgom, hogy megírjam ezt az utolsó fejezetet, és holnap beköltözöm a katolikus egyház fenntartotta idős otthonba. Az ügyvédem valamennyi szükséges papírt elkészített, nála van a végrendeletem is. Egy évvel ezelőtt levitettem magam a falunkba, meg kellett tudnom, mi történt a családommal, és hol él Bandika. Elég volt kimenni a piacra, s elcsevegni ezzel meg azzal, és mindent megtudtam, amit csak akartam. A legidősebb bátyám, Dénes, és a legfiatalabb, azaz Áronka, már nem élnek. Pali Nyíregyházára nősült, Imre meg Pécsre ment az asszonya után. Áronka fia, Bandika, a fővárosban él. Billegő Boros Bódogot sokáig kerestette az unokaöccse, de nem lelt a nyomára, ahogyan engem is hiába kerestek, mint Boros Bódognét. Azért akart megtalálni bennünket, amennyiben bebizonyosodna, hogy már nem élünk, a házunk és az üzletünk az övé lett volna, s nem az államé. Szalai Fricit sokáig várták haza a szülei, minden hadifogságból és málenkij robotból visszatérővel beszéltek, de senki sem találkozott vele, hírét sem hallották. Szüleink házát eladták a bátyáim, a vevő lebontotta a vályogházat, takaros négyszögletes téglaépület került a helyére. Lebontották a melléképületet is, és a gazdasági udvart a kerthez csapták, amiben kertészetet csináltak. Ott bukkantak rá egy csontvázra, amely mellett orosz gyártmányú sorozatlövő géppuskát találtak, ezért azt újra eltemették, mint a felszabadító szovjet hadsereg egyik katonáját.

Bandikám, most már mindent tudsz, jó célokra használd fel, amit csak lelsz e ládikában. A selyemkendőt Lénárt Bélustól kaptam, az aranyat Billegő Boros Bódog szerezte, az emlékkönyvben pedig benne az egész életem. Isten áldjon, Bandikám!

Cserepes Bandi szeméből kibuggyan a könny. Ilyen boldogtalan örököst rég látott a világ.

Szabó Jolán

Szabó Jolán vagyok, 65 éves nyugdíjas.  Abádszalókon születtem, ahogyan a szüleim és nagyszüleim is.  A törökszentmiklósi Bercsényi Miklós Gimnáziumban érettségiztem, és azt követően a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát végeztem.  Gazdasági területen dolgoztam, s bár az irodalom és a filmművészet iránti érdeklődésem megmaradt, hosszú évtizedekig olvasóként és nézőként követtem fejlődésüket.

2006-ban kezdtem el novellákat írogatni.  Egyik barátnőm lánya netes újságíróként felkért, hogy rendszeresen publikáljak az internetes oldalukon,  megadva ezzel a lehetőséget ahhoz, hogy a barátaimon kívül mások is megismerhessék az írásaimat.  Később meghívtak más internetes irodalmi portálokra is, melyek közül jelenleg a tollal.hu, felesegek.hu és a holnapmagazin.hu felületein olvashatók a novelláim, melyeket  Yolla név alatt jegyzek.

 2011. decemberétől -  immár nyugdíjasként - ráértem  időnként novella pályázatokra is írogatni.  Két alkalommal első helyezett, egyszer harmadik lettem és több írásom megjelent a pályaművekből kiadott válogatás kötetekben is. 

A Holnap Magazin gondozásában 20015-ben két novellás kötetem jelent meg, az első Yolla meséi, a második A vak tyúk szeme címmel. Hamarosan megjelenik a harmadik kötetem Ünnepek és hétköznapok címmel. 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szabó Jolán

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned