A gólemek ura

Az öreg szobrász hatalmas rándulásra ébredt. Kigyúltak a vészfények, a hangszóró géphangján az űrbárka utasait a mentőkabinokhoz szólította. Kiérve a folyosóra elkapta az első tisztet, aki az útjába került.
- Mi történt?
- Robbanás a hűtésvezérlőben, a reaktor negyedórán belül túlmelegszik! Siessen a mentőkabinokhoz! – Azzal a tiszt elsietett, de a szobrász nem követte az utasítását. A civil hangárba ment. Ott volt a saját siklója, öreg jószág, de még nem hagyta cserben. Becsatolta az övet, és kirepült a hangárból. A mentőkabinok és kishajók már megindultak a Phran III irányába. Követte őket. A fogát csikorgatta, hogy késni fog a székvárosi új múzeum avatásáról.

Az űrbárka robbanásának lökéshulláma pörölyként csapott le a siklóra. Az mindenféle előszámítás nélkül, önvédelemből belépett a mélyűrbe, és fényévekkel távolabb bukkant elő, egy eldugott szektorban. A szobrász dühösen tekergette a kommunikációs berendezés sávválasztóját, de az néma maradt. A robbanás valószínűleg megsérthette a jelfogó berendezést. A számítógép segítségével megpróbált ismerős csillagképeket keresni, amik alapján tájékozódhat, de az sem működött megfelelően. Végül úgy döntött, hogy keres egy bolygót, és ott kijavítja a hajót. Hosszas kutatás után talált is egyet, de amint meglátta, rögtön tudta, ott nem várja őt szerelőgarázs és készséges személyzet. A planéta lakhatatlan volt, és a számítógépben csak annyi információ volt róla, hogy az állandó hőmérséklet -154 fok, kivéve a vulkanikusan aktív területeken. Leszállt és megpróbálta megjavítani a hibás egységeket, de rájött, hogy ehhez nem eléggé képzett. Mégiscsak el kellett volna mennie arra az amatőr szerelői kurzusra az akadémián. Megvonta a vállát, szkafandert húzott, s kirakott a közeli sziklára egy hordozható adóvevőt, amit még a személyzet osztott ki azoknak, akik saját hajóval érkeztek a bárkára. Már csak türelmesen kellett várnia. A siklón felhalmozott készletek évekre elegendőek voltak. Az unalmat elkerülendő elkezdte felderíteni a környéket. Nem volt sok látnivaló. Örök félhomály, egy távoli nap a csillagos égbolton, és sziklák minden mennyiségben. Ha bányász lett volna, vagy bolygókutató biztos, hogy örömet és izgalmat érzett volna, de ő három napi bóklászás után elunta magát, és inkább nem tett több felfedező utat. A várakozás hosszú napjai kezdődtek. Tíz nap alatt az összes könyvet elolvasta, az összes filmet megnézte és a zenetárakat is kiürítette. Tervezgethetett volna a háromdimenziós szobrászprogrammal, de a számítógép figyelmeztette, hogy gyakori használat esetén a hajó energiatartaléka félév alatt elfogyhat. Tudta, hogyha belekezdene, akkor egészen addig nem állna le, amíg ájultan össze nem esik. Két napig sakkozott önmagával, a számítógéppel és önmaga holografikus másával, de végül ezt is elunta. S a segítség még mindig nem érkezett meg. Az öreg szobrász végül kénytelen-kelletlen egy újabb felderítő út mellett döntött. Volt néhány rivális szobrász kollégája, akik ilyen helyekről hozatták az alapanyagot. Hátha ő is sikerrel jár. Csak az anyag szkennert vitte magával. Ezúttal messzebbre ment, és egy vulkanikus területen kötött ki. Felkapaszkodott egy magaslatra és betájolt egy magas hegyet, amikor is az előtte elterülő kráterben csillogó foltokat vett észre. Leereszkedett hozzájuk. Olvadt fémlepények voltak, de olyan gyönyörűek, ezüstösen tiszták! Találomra megérintette az egyiket. Bár kesztyűt viselt, mégis, mintha áramütést érte volna! Utána pedig idegen gondolatok rohanták meg. Többségüket nem értette meg, de azt a keveset, amit igen, azokat egyfajta segélykérésként fogta fel. Tehát valószínűleg fém alapú lényekkel van dolga. Újra megérintette a foltot, és gondolatban tette fel a kérdést: „Kik vagytok?” A válasz megérkezett, de a szobrász nem tudta értelmezni. Fejében képeket látott, hőt és hideget érzett, de a lényeket nem értette. Két órás próbálkozásának csak egy kiadós migrén lett az eredménye. Másnap újra próbálkozott, de ez a kísérlet - ahogy a rákövetkező is -, kudarccal és fejfájással végződött. Fájdalomcsillapítóval az utóbbit elűzte, de a kapcsolatteremtés így is lehetetlen volt. Már éppen feladta volna, amikor eszébe jutott a kommunikációs henger. Ez csúcskategóriás fordító gép volt, ami képes volt a nem verbális nyelvek átfordítására is. Magához vette és visszasietett a bajbajutottakhoz. A henger végéből kihúzott egy mikrofont, és a pocsolya felszínéhez érintette, míg a másik részét hozzácsatlakoztatta az űrruhához. Most már mindent tudott. Higanyalapúak voltak. A bolygó felszíne alatt éltek, szoros közösségben, egy maguk alkotta csőhálózatban. Évtizedekkel ezelőtt egy vulkánkitörés a felszínre taszította őket. Odalent az állandó forróságban képesek voltak formálni a környezetüket, de idefönt testük mozdulatlanná fagyott. Az volt a legszörnyűbb, hogy bár jóformán kortalanok voltak, s végtelen sok molekuláris energiával rendelkeztek, mégis már kétszáz éve itt rostokoltak távol népüktől. Az öreg szobrász megkérdezte őket, hogy hogyan segíthetne rajtuk. Ásson nekik egy mély gödröt a forró pontokig, vagy vigye át őket egy vulkanikusan aktív területre. Erre a lények valóságos információözönnel árasztották le. A két lehetőséget visszautasították, és inkább szilárd burkokat kértek maguknak, amikben képesek voltak felmelegedni és mozogni, hogy eljussanak a céljukhoz. A szobrász rögtön tudta, mi kell tennie. Visszatért a siklóhoz, felpakolta a szerszámait, és rohant vissza a kráterhez. Kiválasztotta a legmegfelelőbb sziklákat, és faragni kezdett. Eleinte nem tudta, hogy milyen formát válasszon, de végül úgy gondolta, hogy az emberforma a legmegfelelőbb. Hónapok kemény munkájával százötven kőtestet formázott meg, majd az előre kialakított résekbe óvatosan behelyezte a lényeket, és várt. Egy idő múlva a kőtestek megmozdultak. Tétován felálltak, szavak nélkül intettek köszönetet megmentőjüknek, és távoztak. Ennyi volt. A két fajt csak a szükség hozta össze ezen a helyen. Az öreg szobrász visszatért a siklóra. Remélte, hogy végre hamarosan rátalálnak, de megint csalódnia kellett. A számítógép nem érzékelt közeledő hajókat. Újabb hónapok teltek el, mígnem a gólemek, ahogyan ő nevezte őket, újra szólították. Kétségbeesetten. Most távolabb talált rájuk, igencsak rossz állapotban. Már csak nyolcvanan lehettek, s testük tele volt repedésekkel. A dolgok nem úgy mentek, ahogyan várták. Amikor a kőtestekbe költöztek megváltozott testük kémiája. Többé nem tudtak visszatérni a föld alá. Megpróbáltak hozzáférni a táplálékukhoz, az ásványi anyagokban gazdag termálvízhez, de tapasztalat és tudás hiányában erre nem voltak képesek. Ráadásul ebben az állapotban a kozmikus sugárzás ártalmasabb volt számukra Az öreg szobrász nem hagyhatta őket magukra. Első lépésként a kompból hozott pajzsgenerátorokkal védőmezőbe zárta őket, majd visszatérve a hajóra az adatbázisából összegyűjtötte a bányászathoz, és a kohászathoz szükséges információkat. Kiválasztotta az egészségesebb gólemeket, és pár nap alatt megtanította őket az alapokra: érceket gyűjtött velük, amiből megalkották kezdetleges szerszámaikat. Csatornát vájtak, ami egy medencébe torkollott. A mélyből érkező forró víz belezubogott, a gólemek belemerültek, és táplálkoztak. A szobrász velük örült, de még nem volt vége a gondoknak. Mivel a pajzsgenerátorok energiája korlátozott volt, ezért a gólemeket egy sziklafalhoz vezette, és barlangokat vájatott velük. A vészhelyzet egyelőre elhárult. Az öreg szobrász visszatért a siklóhoz, és továbbgondolta a dolgokat. A lényeknek több tudásra volt szükségük, hogy önállóan oldhassák meg az új helyzetekből fakadó problémákat. Megismertette őket saját fiziológiájukkal, és nagy nehézségek árán különböző módszereket fejlesztett ki az orvoslásra. A gólemek közben szaporodni kezdtek, így az öreg szobrász házakat tervezett nekik, amiket a sugárzás ellen kristálylapokkal fedtek be. Az alapok már megvoltak, és a gólemek tulajdonságaihoz voltak igazítva. Az öreg megnyitotta nekik az irodalmi adatbázist, hogy fejleszthessék önmagukat. Tíz év után a kráter eltűnt, helyét egy város vette át kupolás épületekkel és forró vizes csatornákkal. A gólemek is átalakultak. Testük fényes márvány lett, szemük fénylő kristály volt. Minden holdfordulóval megünnepelték az öreg érkezését. Egyszer azonban nem jött többé.

Zun. Így hívták a közösség vezetőjét. Ő irányította a táplálkozást, a születések levezetését, az imádságot és a városfenntartókat. Erre a problémára azonban ő sem tudott azonnali magyarázatot találni. Az öreg tegnap nem jelent meg a neki tartott ünnepségen, ahogy már négy holdfordulat óta egyszer sem. A közösség eleinte nem aggódott, mostanra azonban nyugtalanok lettek. Tudták, hogy egy fémbarlangban él, de féltek zavarni. Ahogy Zun gondterhelten rótta a főutcát, Staz lépett oda hozzá, aki a közösség gyógyítója volt.
- Legyen szilárd a napod!
- A tiéd is! Miben segíthetek?
- Van egy elméletem az alkotónkat illetően. Amikor megtanított a gyógyításra, és a gépéhez engedett, én is megtudtam róla sok mindent.
- Mit?
- Az ő népe egy távoli planétán él. Testük nem szilárd, mint a miénk, hanem szerves és puha. Élettartamuk töredéke a miénknek, hisz – emlékszel - a föld alatt csak minden sok ezredik évben búcsúztattunk elhunytakat.
- Úgy gondolod, hogy…
- Lehet, hogy lejárt az életideje, és itt hagyott minket. – Zun bele sem mert gondolni ebbe, nem is tudta elképzelni a halált. Sokat vívódott, végül egy kéttagú küldöttség élén lement a fémbarlanghoz. Ahogy közeledett felé eszébe jutott, hogy az öreg űrhajó néven emlegette az otthonát. Ez a tárgy tudott repülni odafönt, az ürességben. A hajó zsilipje zárva volt, de mivel Staz ismerte a működését, könnyűszerrel kinyitotta azt. Végigmentek az üres folyosón, majd beléptek a vezérlőterembe. Szemük a földre tévedt, és Zun tudta: Staznak igaza volt. Az öreg szobrász ott hevert a padlón, mumifikálódott állapotban. Nem volt szükség szavakra. Zun visszatért a többiekkel a városba, elmondta a hírt, és az érkezés napját gyászünneppé változtatta.

Napokkal később az orvos meglátogatta otthonában, és magával hozott egy gólemet, aki megtanulta kezelni az öreg gépeit és hajóját.
- Legyen szilárd napotok!
- A tiéd is!
- Miben állhatok rendelkezésetekre?
- Gnatz úgy gondolta, hogy mivel az öreg egy másik planétáról származik, oda is kellene visszatérnie.
- Szép gondolat, de hogyan akarod végrehajtani?
- Nem kell elhagynunk az otthonunkat. Ha engedélyt ad rá, én átalakítom azt az állandóan működő jeladót, hogy erősebb jeleket sugározzon.
- Tedd azt! Ez lesz az utolsó ajándékunk az alkotónknak. Gnatz elment a komphoz, és kétnapi munkával átalakította a jeladó berendezést.

Infernó szektor. Az űr e pontját minden űrhajós így hívta. Magnetárok, radioaktív csillagködök, és közeli űrhajótemető sugárzó roncsai zavarták a kommunikációt.

Egy felderítő hajónak mégis ez volt a célpontja. Az űrflotta évtizedek óta itt képezte ki a rádiósokat, és a radarkezelőket. Ma az utóbbiakon volt a sor. Az oktatószinten minden kadétnak megvolt a pultja, amin keresztül a számukra kitűzött céltárgyakat keresték. Egyikük már közel két órája bajlódott egy elveszett szondával, miközben az ügyeletes tiszt folyamatosan őt nézte. A gép hirtelen jelezni kezdett, mire a tiszt odasétált a háta mögé.
- Úgy látom végre megtalálta az első célpontot, Dans kadét!
- Uram, ez nem egy szonda, hanem segélykérő adás! – A tiszt érdeklődve közelebb hajolt.
- Azonosítsa!
- Standard segélykérő hívás két azonosítóval. Az egyik egy utasszállító: UE Rainstorm, a másik egy ember: Hubert Wolf azonosítója. A segélykérés forrása a közelben található.
- Ez lehetetlen! A Rainstorm űrbárka tizennégy évvel ezelőtt pusztult el fényévekre innen. Kizárt, hogy az utasa ennyi ideig életben maradhatott.
A tiszt felrohant a kapitányhoz, és ismertette a kadét által dekódolt jelek koordinátáit. A vörös fények életre keltek, és a hajó haladéktalanul belépett a mélyűrbe. Közel négy óra múlva érték el a jel forrását. A kapitány értetlenül bámulta a képernyőket. Az adatbázis szerint a bolygó lakatlan volt, alattuk mégis egy zöld fényben ragyogó város terült el. A közeli felvételek csillogó testű humanoidokat mutattak. A kapitány és a főtisztek leereszkedtek a felszínre az űrkomppal, mire a lények megindultak feléjük egy koporsószerűséggel. Gyászdalt énekeltek, hangok nélkül. A kapitány minden megértett, amikor a koporsón meglátta a szobrász nevét. Az öreg évekkel túlélte a katasztrófát, és magányában akadhatott rá ezekre a lényekre. Később mindenre fény derült. Egy diplomáciai küldöttség, amiben a kapitány is részt vett, feltárta az egész hihetetlen történetet, egy új „civilizáció” születését. Az öreg szobrásznak dísztemetést rendeztek a Földön „gólem” küldöttség részvételével. A szövetségi tanács védetté nyilvánította a világukat, és az embereket jelölte ki protektornak. A kőből faragott lények újra megünnepelték a holdfordulókat, és tisztelettel emlékeztek meg teremtőjükről.

Nagy Gábor

1983-ban születtem Budapesten. Jelenleg is a fővárosban élek.

Amióta eszemet tudom mindig szerettem történeteket kitalálni. A barátaimmal, s testvéremmel játszott verbális szerepjátékok jelentették első történeteim alapját, melyeket végül papírra vetettem, hogy aztán megszülethessenek kezdetleges írásaim. Ezekhez annyira ragaszkodtam, hogy még az akkori tanáraimmal is vitába szálltam értük: a kapott feladat helyett történeteimet szőttem tovább.
Később, amikor az olvasás életem részévé vált, látóköröm kibővült, ahogy belső világom is. Ennek eredménye még több novella és egyre hosszabb írás lett, amelyek népszerűek voltak tanáraim, s osztálytársaim körében is.

Az alkotás évek óta életem része. Az eltelt évek alatt több kisregényt, és novellát írtam szépirodalmi és fantasy műfajban.

Eddig három novellám jelent meg mentorom, Szecsődy Péter támogatásával.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Gábor

Tovább a kategóriában: « Feltámadás Csillag szemek »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned