Kakaspörkölt


A tizenöt éves vén Suzuki hörögve rótta a kilométereket. Légkondi hiányában legalább ötven fok volt a kaszniban. Az arcomról, hátamról patakokban folyt a víz, amint haladtam az országúton a tanya felé. Már napok óta tartott a kánikula, a tévében is bemondták, csak az üljön autóba, akinek ez feltétlenül muszáj. Nekem pedig az volt, anyám utolsó kívánságát teljesítettem.
Férjemtől tizenhárom évi házasság után váltam el. Neki a bérlakás meg a berendezés maradt a válás után, nekem ez a vén autó. Koraszülött kislányunk, aki csak három napig élt, a temetőben nyugszik. Egy szál bőrönddel költöztem anyámhoz a hatodik emeletre, ahol már gyerekként is laktam. Apám gimnazista koromban ment el vidékre, aztán meg is halt. Anyám nyugdíj előtt hosszú éveken át egy ábécében dolgozott, hajnalban már hordta be a kenyeres kosarakat, tejet, sörös ládákat a boltba. Nem tudom, hogyan csinálta, de amikor haza jöttem az iskolából, mindig volt meleg főtt étel a gáztűzhelyen. Most, hogy hozzá költöztem, épp úgy el akart látni mindent körülöttem, mint régen. Mondtam, ne csinálja, de hajthatatlan maradt. Ő így érzi jól magát, hajtogatta.
Még a házasságom alatt súlyos betegségen esett át. Nagyon bizakodóan viselte a kemoterápiát, fél tüdejének elvesztését. A műtét óta eltelt több mint hat év panaszmentesen, azóta gyógyultnak tudta magát. – Látod, még az sem tudott kifogni rajtam! Mondogatta büszkén. A nevét soha nem volt hajlandó kimondani a betegségének, mindig csak úgy emlegette „az”. Nekem ebben az időben hol volt munkám, hol nem. De általában nem volt. Szégyellem, de legtöbbször anyám nyugdíjából éltünk. Ő próbált vigasztalni, hogy ezek a költségek épp úgy felmerülnének, ha egyedül élne, de engem azért csak bántott a dolog.
Fél évvel ezelőtt köhécselni kezdett és kapart a torka. Talán öntözés közben fázhatott fel az erkélyen – gondolta – és mindenféle köhögés elleni tablettát, szirupot beszedett, megivott, cukorkát szopogatott. Nem múlt el. Aztán jött a hőemelkedés, nehézlégzés, izzadás. Aztán a szörnyű diagnózis.
-Ez nem igazság! – fakadt ki – én már egyszer kigyógyultam abból! Kétszer hogy lehet ugyanazt elkapni? Engem még egyszer már nem lehet megoperálni! Fásultan üldögélt a fotelban és nézett ki az ablakon, – félek, nem lesz erőm újra végig csinálni.
Nagyon sajnáltam és nagyon aggódtam miatta. Ez a második sokkal drasztikusabb volt, mint az első. A szokásos eljárások nem segítettek. Hozzájárult még, hogy a szíve nagyon legyengült. Nagyon sokat fogyott, ereje elhagyta. Az orvos az ágyba parancsolta, tilos volt felkelnie, ott mosakodott, evett, csak a vécére kísértem ki. Lázadozott ellene, de aztán beletörődött. Később már egész nap csak feküdt, néha az egész délutánt gyógyszertől bódultan átaludta. Éjjel viszont nem jött álom a szemére, ilyenkor régi dolgokról mesélt, a gyerekkoráról, alföldi tanyájukról.
-Te azt nem tudod elképzelni, mert mindig városi lány voltál, hogy milyen tanyán az a hajnali friss levegő! Az ember tele szívja magát vele, egész napra felfrissül tőle. Legalább egyszer, ha újra szívhatnám ezzel a rossz tüdővel, biztos jobban lennék. Az a végeláthatatlan sík vidék, végtelen kukorica táblák, mint az óceán, úgy ring, fodrozódik a reggeli szélben, máskor meg mozdulatlan, mint a víztükör, kopogósra száradt kocsi út, méhek zsongása, soha nem látom többé! Máskor meg arról beszélt, ha már a tanyán nem járhat többé, legalább kakaspörköltet hagy egyen utoljára.
-Egész különleges íze van, aki egyszer evett olyat, soha nem felejti el! Egy egész családot jóllakatott egy ilyen állat. Újabban csak a gyógyszer keserű ízét érzem a számban, amit semmi nem nyom el. Mindennek egyforma íze van, ezért nincs étvágyam. De ez a pörkölt, a kakashúsnak ez a különleges enyves íze, biztos elűzné. Szétáradna bennem, erőt adna. A gyerekkoromat hozná vissza, hacsak rövid időre is.
Annyira szerette volna, hát megígértem, hogy elmegyek a húsáruházba, ha ott nem, akkor a piacon biztosan tudok venni kakashúst. Anyának nem tetszett az ötlet, szerinte, amit ilyen helyeken árusítanak, az biztos, hogy valamilyen tápon nevelt jószág, mellékíze van a húsának. A tanyán nevelt kakas az igazi.
-Ott van például az Imre tanya, nem olyan messze, talán harminc kilométerre van a várostól. Árulnak azok nem csak tojást, meg jércét, hanem tyúkot is. Biztos van kakasuk is. És azok kukoricán tarják a baromfiakat, meg búzán. Kérlek Zita, – nézett rám bánatos szemekkel –, tedd meg ezt nekem, hogy ott veszel egy kakast és megfőzöd. Ez az én utolsó kívánságom.
Megkerestem az Imre tanya telefonszámát és lebeszéltem a kakasvásárlást. Így kerültem én ebben a tikkasztó melegben az országútra, útban az Imre tanya felé. A gazda bekísért egy elkerített udvarba, ahol mindenféle színű, fajtájú tyúk, kakas kapirgált, azt mondta, válasszak. Először zavarban voltam, hogy egyáltalán honnan tudom, melyik a kakas, de aztán hamar rájöttem. Egy nagy, fekete jószágra esett a választásom. Gyönyörű piros taraja volt, hosszú nyakán aranysárgán fénylő tollak, mint egy szőke hajú herceg, hatalmas begyén, hátán, farkán kékes fekete tollak ragyogtak. Sárga lábát magasra emelve parádézott a tyúkjai között.
-Azt kérem! – mutattam rá. A gazda bólintott, ügyesen bekerítette az állatot és elkapta. Lábát, szárnyát összekötötte és elhozta nekem az autóig. Ott egy törölközőbe áttekerte még a kakas testét, hogy ne vergődjön és a hátsó ülésre tette. Kezdődött újra a szörnyű utazás, de most visszafelé. Menet közben többször hátra lestem a halálra vált jószágra. Dél felé járt az idő, most volt csak igazi forróság, féltem, nehogy valami baja essék, akár a stressztől, akár a hőségtől. Végül baj nélkül haza értünk. Felnyaláboltam törölközőstől és vittem a parkolón, lépcsőházon keresztül a liftbe. A szegény állat, mintha tisztában lenne mi vár rá, szinte bújt hozzám, dörgölőzött, hogy essen meg a szívem rajta. Én városi lány voltam, nem éltem állatok közelébe, nem tudtam mit kezdeni ezzel. Én csak arra tudtam gondolni, amire az anyám kért. A konyhában a hűvös járólapra fektettem, és bejelentettem anyámnak, készen állok a főzésre, a kakast leszállítottam.
-Mutasd meg! – kérte anyám. Nem értettem, miért kíváncsi az állatra, bevittem neki, de előtte a törölközőt levettem róla. Leültem az ágy szélére, ölemben a kakassal, ami most még nagyobbnak látszott, mint kinn a szabadban.
-Kakaska, kis kakas - szólt hozzá finoman és gyengéden megérintette az állat begyét, az meg idegesen forgatta nyakát jobbra, balra, sarkantyús lábának körmét időnként a combomba vájta. – Ne félj tőlem! Szemében rég nem látott fények gyulladtak, arca színesedni kezdett, aztán felült, hogy a madár hátát is megsimogassa. – Milyen szép vagy, szép a tollad, szép a piros tarajad. Közben simogatta az állatot és halkan beszélt hozzá. – Nekem adod az életedet, nem is érdemlem meg. Egy ilyen vén csont, mint én, már nem is tudja hasznosítani. Olyan családhoz kellett volna kerülnöd, ahol gyerekek, felnőttek ülik körbe az asztalt, ahol el is fogy a sok finom húsod. Látod, mi csak ketten vagyunk, félek, hogy nem leszel megbecsülve, kakaska. Visszahuppant az ágyba, aztán hozzám fordult.- Vidd vissza!
-De anya! – hökkentem meg. Nem csak a kínkeserves útra gondoltam, hanem arra is, hogy nem adja vissza a gazda a pénzt.
-Nem kell a pénz, tartsa meg, de amíg kitart, másnak se adja el a kakast.
-Hát te ezt jól kitaláltad. Bolondnak fognak nézni engem.
-Meg tudnád ölni ezt a gyönyörű madarat, aztán elpocsékolnád? A fele sem fogyna el és én ezek után már nem is tudnék enni belőle. Bárcsak rajtam is így megkönyörülne valaki! Ne haragudj, hogy a bolondját járattam veled, szégyellem magam. Most már tényleg ez az utolsó kívánságom, vidd vissza! – nézett rám könyörögve.
Nem volt mit tennem, a kedvéért harmadszorra is beültem az autóba, hátam mögött a törölközőbe tekert kakassal. A gazda meghökkenve nézett rám, amikor leizzadva beállítottam hónom alatt a fekete jószággal.
-Mi volt a baj vele?
-Semmi. Az anyám meggondolta magát. A pénzt sem kéri vissza, de amíg kitart, másnak se adja el. Hadd éljen még egy kicsit.
-Még ilyet – hümmögött és leoldotta a kakas lábáról meg a szárnyáról a madzagot és a bekerített udvar földjére tette. A halálra vált kakas maga sem hitte el, hogy ilyen megtörténhet vele, egy pillanatig mozdulatlanul ült aztán elgémberedett lábaival - amennyire azok engedték – a tyúkok közé szaladt. Tollait, szárnyait igazgatta, aztán az itató fölé hajolt és mohón inni kezdett. Én negyedszerre is az autóba szálltam és neki indultam a pokoli útnak. Amikor haza értem, már majdnem négy óra volt. A lépcsőház hűvösségében éreztem, hogy éhes vagyok, hiszen ma még nem is ettem. Még egy csata vár rám, le kell jönnöm újra a hatodikról és vásárolnom kell valami vacsorára valót kettőnknek. Tegnap még úgy terveztem, hogy délutánra kész lesz a kakaspörkölt, az lesz a vacsora is, meg holnap az ebéd is. Most valami mást kell kitalálni.
Az előszobába érve mintha visszarepültem volna a gyerekkoromba. Amikor délután kiéhezve haza tértem az iskolából, akkor fogadott ilyen kellemes főtt étel illata. – De hát, hogy lehet ez? A konyhába siettem. Nem a képzeletem játszott velem, a gáztűzhelyen valóban ott állt egy forró fazék. A fedőt felemelve finom pára csapott ki belőle. Borsó leves! De hát anyának nem szabad felkelnie, hogy juthatott eszébe főzni? Bevágtattam a szobába.
- Gondoltam, jól esik egy kis főtt étel ebben a sok futkosásban. Volt fagyasztott borsó a mélyhűtőben – mondta, amikor kérdőre vontam. – Amúgy is egy kicsit erőre kaptam a kakastól!
Csendesen ettünk. Anyám az ágy szélén ülve, egy hokedlire terítettem neki, én meg csak úgy a széken ülve a térdemre tett tányérból ettem. Elnéztem anyámat, amint sovány, beesett vállakkal a tányér fölé görnyedve, reszketeg kézzel kanalazza a levest. Arra gondoltam, hogy az utolsó leheletéig képes anya maradni és engem szolgálni.

Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kert F. Klára

Tovább a kategóriában: « Az igazság öt keresztje Fatolvajok »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned