Három fricska
(Kiss magyar irodalomtörténet)


Krippel és Balek

 - Elhagyom magát, Gyula. Elegem van…
- Kivel jött össze, Miria? Talán megint kinézett magának egy foltos köpenyű piktort?
- Ki mondta ezt? Rágalom…
- Ugyan, Marikám… Nem én vagyok az első, akit maga elhagy. Tudja, hogy én is nagyon szerettem magát.
- Tudom. De semmi piktor…
- Volt piktor, nem? Előttem. Aki kirúgta magát a Jókai-lány kedvért.
- A Feszty? Nem rúgott ki. Nem volt az komoly ügy. Kis flört, együttlét. De éppen nősülni akart, mit csináljak vele? Én sose megyek férjhez többé.
- Most már semmit se csináljon… De akkor kibe zúgott bele megint, Mari? Azt beszélik, valami szomorú szemű kis zsidó gyerekbe. Valami Weisz…
- Mór? Nagyon édes fiú. Még Podmaniczky is azt mondta róla, gyerekkorában finom szaga volt. Liszt Ferenc meg bólogatott, és az mondta: zenész lesz belőle. De szerintem írni fog. Verseket. Gyönyörű verseket, szebbeket, mint maga… Láttam egy párat. És hallottam szavalni is. A franzstadti kereskedelmi ünnepélyén verset mondott. Ő, és egy Tanay Frici nevű gyerek. Ő szenvedéllyel, a másik meg színészi átéléssel. Két tehetség. A Fricit már a Szidi tanítja. Jó színész lesz. Annak a szomorú zsidó fiúnak meg kitaláltam egy nevet. Legyen Szomory. És ne Mór, hanem Dezső. Mit szól? Jó név, ugye? Költő lesz és gyönyörű dogokat fog írni.
- Magának?  Ennél szebbet? Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom./   Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem./ Hadd égjen a pogány, ki a halálon/ Tul sem hisz másban, csak a szerelemben.
- Tudom, tényleg szép. Szenvedélyes, forró. Mint a szerelmünk… volt.
- De én most is vágyom rád, Mari. Így, betegen is.  Szorítsatok, hogy többé fel se keljek/ Ti hókarok! (s mégis lángot sugárzók!)/ Hevítsd agyam, te perzselő lehellet,/ Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok! Most mit nevet?
- Kár magáért, Gyula… Magában is valami kisfiús… Olyan csenevész... Hiányozni fog… Hozzád simulva, tűzhányó öledbe/ Kábuljak el a mámorok hevétül/ S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe/ A gyönyöröknek végső gyönyöréül. Tényleg szép. Erotikus. Égess el! Összeomlok kebeledre/ Az üdvözültek csöndes mosolyával,/ S hajad árnyában édesen pihenve/ Ellobogok fényes szerelmi lánggal!  Igen, lobogott, nem tagadom, de nem volt ez egészséges lobogás.  A tüdőbetegek felfokozott szenvedélye… Az a fiú más. Finom, szemérmes, lágy…
- Az ágyban is lágy?
- Még nem tudom.
- Nem akarsz legalább elbúcsúzni tőlem?
- Az ágyban?
- Is…
- Tudtam, hogy ezt szeretnéd. Ilyenkor áttérsz a tegeződésre… Jó lenne egy búcsúölelés?
- Mibe kerül az neked? Nem nevelkedtél babaházban. Kérem, ülj mellém. Így… Fáj a hátam. Milyen furcsa ez: én vagyok beteg, pedig te vagy Krippel.
- Te meg Balek, drágám...
- Tényleg az vagyok. Nomen est omen… Nagy megpróbáltatás lenne neked még egyszer ágyba bújni velem? Nem szerelemből, csak hangulatból…
- Szerelem nélkül, Gyula?
-  Ahogy szoktál, Miria. Nem voltál szerelmes sem abba az őrmesterbe sem Königgrätznél.
- Megerőszakolt. Elvette a lányságomat. Gazember volt, de nem haragszom rá. Szép ember volt.
- És aztán?
- Aztán? Volt jó néhány, ha ezt kérded. Mert utána már jó volt. Jól esett. Még veled is.
- A férjedbe se voltál szerelmes?
- Ugyan… Mulatságos figura volt, szórakoztató.
- Érték nélküli rózsaminták.
- Ez egy versedben van. Olvastam… Rózsákat kaptál. Hidd el, nem én küldtem. Most mire gondolsz?
- Vágylak.
- Jó. Utána elengedsz végleg?
- Úgyis meghalok.
- Akkor majd utcát fognak elnevezni rólad.
- Rólad is, Miria. Vagy teret. Mert nagy művész vagy. Az ágyban is.


Őrizem a szemed

- Mit csináltál ma, Bandika?
- Feküdtem. Néztem a mennyezeten a rozettát. És vártalak, Bertuska.
- Vártál, édes? Hiányoztam?
- Mindig hiányzol, ha nem vagy velem. Ha nem vagy mellettem.
- Frankón?
- Ja, frankón.
- De cuki vagy, Banduska! Ezt szeretem benned… Lájkolom a dumádat.
- Ja, és írtam is valamit. Neked.
- Nekem, Bandi? De jó! Muti má…
- Egy vers… Őrizem a szemed.
- Mit te csinálsz?
- Őrizem a szemed.
- Na, ne hülyíts! Mi vagy te? Vagyonőr?
- Ha a szemed egy vagyon… Nekem az. Kincs.
- Kincs, ami nincs… Tetszik a szemem?
- Tudod, kis csacsim. Csacsinszki Csacsinszkám. Csinszkám…
- Nagyon jó a dumcsid, Bandi. Na, mit írtál? Muti!
- Olvasom, jó?
- Oksa… Hangosan, mert közben kimegyek a konyhába, és összerittyentek valamit kaját. Kurva éhes vagyok.
- Megpróbálom hangosan… Csak beteg vagyok, nagyon beteg…Tudod.
- Dumcsi, Bandikám. Tök egészséges vagy. Vagy makk. Mindegy. Csak játszod itt az eszed, hogy sajnáljanak. Na, kezdd már el!
- Jó… Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel, őrizem a szemedet… Világok pusztulásán ősi vad, kit rettenet űz, érkeztem meg hozzád s várok riadtan veled.
- Szép, Bandika. De mi az, hogy rettenet űz… Üzekedik?
- Nem, Bertuska. Kerget.
- Aha… Értem. Folytasd!
- Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel őrizem a szemedet.
- Ezt má’ mondtad!
- Megismétlem. Nem tudom, miért, meddig maradok meg még neked, de a kezedet fogom s őrizem a szemedet.
- Te Bandi, ez kurva szép! Nekem írtad, télleg?
- Neked, édes…
- Mindjárt elbőgöm magam… Köszönöm, olyan cuki vagy! Ideadod? Köszi… Ez gyönyörű…És nekem írtad! Elolvasom én is. Már vénülő…
- Nézz drágám kincseimre…
- Nézek, látod, nem?
- Ez egy másik vers.
- Te ennyi verset írsz nekem?
- Mert szeretlek.
- Ez olllyan széééép, Bandika! Aaaannnnyira! De kérhetek valamit?
- Persze, szerelmem…
- Ne add oda a Nyugatnak. Meg senkinek. Ne akard közöltetni.
- Na, de miért nem?
- Mert akkor mindenki megtudja, hogy ilyen vén pasim van. Több mint negyven éves. És az olyan ciki.
- Mi az, hogy ciki?
- Hát gáz. Nagyon gáz.

Teste rózsa

- Nézze, Gyula – mondta Schall Anna, akit Sárváriként ismerünk -, magának orvoshoz kéne fordulnia. – Maga engem karcsúnak és szőkének lát, holott… Hát nézzen rám. Szőke vagyok én?  Maga szerint?
- Nem, Anna, maga nem szőke. Sőt…
- Mi az, hogy sőt?
- Sőt, nagyon nem szőke. Mondjuk: világosbarna.
- Hát akkor?
- Semmi hát akkor… Értse meg: szőke mind, akit fájón szerettem.
- Na, most már…
- Én nem tehetek arról, hogy mindenkit szőkének látok. Akit szerettem. Fájón.
- Szemorvosnál volt már?
- Nem szemész kell ide…
- Na, erre én is gondoltam, kedves Gyula. Maga egy kicsit… hogy is mondjam… Zavaros, na!
- Zavaros? Úgy érti, az agyammal van valami baj?
- Mit tagadjam, Gyula?
- Nézze, Anna… Nem sértődöm meg… Maga igazából sose kellett nekem. Csak szükségem van egy névre, egy ábrándképre. Mindenki tudja, hogy rajongok a drabális szőkékért. Érti már?
- Mondtam, hogy nem vagyok szőke.
- De drabális…
- Pimasz.
- Bocsánat. Hiszen tudhatja. Szeretem a nagy nőket. Csupa nagydarab nő vonzott engem.
- Én sokáig azt hittem, a nagy nőt olyan nagyasszony értelemben használja.
- Nemcsak.
- Tanár úr, én bizony nem bíznám magára a gyerekeimet.
- Teste rózsa, bőre bársony... De ma nagyon tüskés, Nusika.
- Maga engem ne Nusikázzon! Nézze meg az ember… A rózsának persze tüskéje van, ezt maga is tudja.
- És csodamély a szeme…
-  Most mit révedezik, Gyula?
- Ez a foglalkozásom. A révedezés.
-  Ezt tanítja?
- Ugyan, drága… maga csak játszik velem…
- Én magával, Gyula? Maga játszott velem, amikor az ablakom alatt töltötte az éjszakát.
- Mert a jelenlétét akartam érezni, Anna!
- Az ablak alatt? Maga bolond.
- Igen, Anna. Én magába bolondultam. A fehér válla ívébe, a mosolyába.
- Nézze, Gyula, én nem tudnám magát szeretni. Nem tudom, miért, de én inkább borzadok magától.
- Hála Istennek. Köszönöm, Anna!
 - Ezt köszöni? Nem értem.
- Tudja, ha elfogadná a szerelmemet és nem utasítaná el, én csak egy egyszerű tanár lennék és az is maradnék örökre.
- És így, Gyula?
- Így megmaradok… Ámbár meghalok.
- Én is, Gyula, csakúgy, mint maga.
- De előbb írok még magáról. Sokszor és sokat. Hogy fogok még játszani aranyhajaddal, bársony vállaiddal… Amikor maga már csak egy régi név lesz, egy régi szomorúság. Tudja, mit sajnálok, kedves… bocsánat, egyáltalán nem kedves Nusi? Hogy nem leltem magánál szebb, karcsúbb, szenvedélyesebb múzsára.
- Talán még nem késő, Gyula. Hagyjon engem békén, ne adjon néma szerenádot az ablakom alatt, és főként ne vizeljen a közeli fa alá, amit innen élesen látok. A csodamély szememmel. Tanuljon meg viselkedni, vagy menjen vissza a nyilvános házba. Ott rengeteg a nő, hiszen tudja.
- Tudom, Anna! De azt nem tudja megtiltani,  hogy közben is magára gondoljak.

Köves József

1938-ban születtem Budapesten. Közgazdasági technikumot végeztem, majd 961-1962 között a MÚOSZ Újságíró Iskola diákja voltam, később az ELTE BTK könyvtár-magyar szakát végeztem el.
Közben dolgoztam az  az ercsi cukorgyárban, a Pest-Budai Üzemi Vendéglátónál. 1959 óta a könyvszakmában vagyok, mai is, nyugdíjasként (ÁKV, Művelt Nép, MKKE). 1985-1999 között a Rádióban dolgoztam, 1990-ben a 7Lapnál voltam újságíró és szerkesztő. 1992 óta a K.u.K. Könyvkiadó vezetője vagyok.  Mintegy 15 könyvem jelent meg (viccgyűjteményeimen kívül), talán ismertebbek A közös kutya c. ifjűsági regényem, a a Bambi, fecske, szocreál című szubjektív szótáram, a Ki hallgat meg egy villamost című egy-három perces novelláim gyűjteménye. Verseim Lájkolom a magyar nyelvet címmel jelentek meg.  Mesejátékomat most a József Attila Színház játssza.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned