Annácska

 

(Volt egyszer egy asszony, aki hiába sóvárgott gyermek után, pedig beérte volna egy pirinyóval is. Végül elment egy öreg javasasszonyhoz, és azt mondta neki: - Gyermeket szeretnék, ha akkorkát is, mint a kisujjam fele. Adj tanácsot, mitévő legyek. - Megmondom én - felelte a javasasszony. - Itt van ez az árpaszem. Nem közönséges árpaszem, ez nem olyan, ami a földeken terem, vagy amit a tyúkok elé szórnak. Ültesd el egy virágcserépbe, s várd meg, mi lesz belőle. - Áldjon meg az Isten - hálálkodott az asszony, és tizenkét ezüstpénzt adott a jó tanácsért a javasasszonynak. Azzal hazament, elültette az árpaszemet, s az nyomban ki is hajtott, szemlátomást nőtt, s egy tulipán formájú pompás, nagy virágot hozott. A virág szirmai szorosan csukva voltak, mintha még csak bimbó lett volna. - De szép virág! - gyönyörködött benne az asszony, aztán megcsókolta a pirosságra szirmokat. Alighogy érintette az ajkával, megpattant és felhasadt a bimbó; most már látszott, hogy igazi tulipán, de a szirmai rejtekében, parányi zöld széken, egy pöttömnyi leányka üldögélt, olyan szép és kedves, hogy gyönyörűség volt ránézni. Akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, s az asszony nyomban el is nevezte Pöttöm Pannának.)*

- Szedd már a lábad, mindig rád kell várni Annácska! - az asszony keskeny szája még keskenyebbre húzódott tehetetlen dühében, ahogy az idétlenül kacsázó, kövérkés, aprócska, aránytalan termetű kislányt kelletlenül bevárta. Férje szándékosan az autó körül szöszmötölt még, hogy minél később kelljen családjához csatlakoznia. Körbejárta, egyenként ellenőrizte az ajtókat, majd akkurátusan kiszedegette a csomagokat, egyenként emelgetve ki a könnyebbeket is. Mikor már tényleg nem volt mit csinálnia, nagy sóhajjal felesége és kislánya után indult, két karjában csomagokkal, vállain is egyet-egyet lógatva. A szokásos nyaralás újabb lidércnyomásként nehezedett a férfi lelkére, tudta, ezt soha nem fogja kikerülni, évről évre meg fogják ismételni, a felesége valamiféle örömét is leli az önkínzásban, hogy megmutassa a világnak, milyen szörnyű átokkal verte meg őket a sors, pedig hát nem akartak többet, csak egy átlag gyereket, amilyen millió és millió szaladgál az utcákon...

(Egy éjszaka, amikor szép kis ágyában az igazak álmát aludta, egy fertelmes varangyos béka ugrott be az ablakon. Utálatos állat volt, kövér és nyirkos; egyenesen az asztalra pottyant, ahol rózsalevél-takarója alatt Pöttöm Panna aludt.)

- Hát megjöttek, kedveskéim? - futott hangos szuszogással a kapukulcsot csörgetve a kövér asszonyság a vendégek elé, és papucsa csak úgy csattogott a rossz kövezeten a nagy igyekezettől. - Papa! Papa, gyere már! A füleden ülsz, öreg? Megjöttek a pestiek! - kiáltotta hátra, és szélesre tárta a kaput, míg hasztalan igyekezett a belépő férfitól a csomagok egy részét elvenni. - Fáradjanak beljebb! De megnőttél Annácska! - kedélyeskedett, és kitárva az ajtót előre sietett, hogy bevezesse a családot az előkészített vendégszobába. Férje öregesen vánszorgott elő a kertből, sáros kezét a nadrágszárába törölgette, és nyájaskodva üdvözölte az érkezőket. Gyorsan besietett a fürdőbe, megmosdott, és a törölközőt szorongatva sietett vissza, hogy elcsípje a beszélgetés fonalát. A pestiek közben beértek a vendégszobába és lerakodtak. Annácska az ötévesek ártatlan érdeklődésével szemlélődött, fiókokat húzogatott ki, ide-oda mászkált, míg anyja rá nem szólt, hogy menjen a kertbe játszani, nem azért jöttek le a Balaton mellé nyaralni, hogy itt is benn ücsörögjön, mint Pesten, a panelban.

(A kert alatt mocsaras partú, széles patak folydogált; itt, a mocsárban lakott fiával a fertelmes béka. Rút volt a fia is, pedig az az anyjára ütött.)

- Hát megjöttetek?- dörrent a kislányra egy reszelős, mély, barátságtalan férfihang, és a kert mélyéből előbukkant a vendéglátók fia.
- Igen…- felelte félénken a kislány és aprócska szoknyáját még lejjebb húzkodta a térdén. A férfi végigmérte a görbe lábú, formátlan kislányt, csúnyán fölnevetett, aztán legyintve tovább állt a kerti úton, s pár perc múlva eltűnt a szőlővenyigék között, dülöngélve, az ittas emberek bizonytalan járásával, félhangosan motyogva. A kislány fölsóhajtott, aztán leguggolt egy katicához, amelyik épp egy fűszálon igyekezett fölfelé. Rövidesen már nem hallatszott más, csak a kislány kissé orrhangú, hamis éneke, s egy távoli öntözőberendezés surrogása. Nyár közepe volt, a fecskék szorgos népe szakadatlan röpködött, cikázott, csivitelt. A fűben a kislány lába előtt hangyák szorgoskodtak, s bogarak, rovarok ezrei igyekeztek fölkészülni az őszre, a télre, az örök túlélésre. Forró nap volt, Annácska mégsem érezte elviselhetetlennek a meleget. Észrevett egy szép, sárga virágot, és a füle mögé akarta tűzni, de a virág minduntalan kifordult rövidke, vékony szálú hajából. Mérgesen eldobta. A virág egy halom színes vadvirág közé zuhant. Annácska letérdelt, és elkezdte szedegetni a virágokat, s rövidesen nagy csokorra valót szorongatott a kezében. Szoknyája fölcsúszott kis bugyogójáig, térde megzöldült, ahogy a fűben ide-odacsúszkált egyik virágtól a másikig. De ő nagyon-nagyon boldog volt, hogy anyának micsoda örömet fog okozni a szép virágokkal! Hát még ha összeköti virágcsokorrá! Tud ő csokrot kötni, hogyne tudna, az óvodában folyton dicséri Zsuzsa néni, mert ha a lába ilyen görbe, és rövid is, de a keze neki a legügyesebb a csoportban, sőt, az egész óvodában, minden középsős gyerek csodájára jár, ha kézműveskednek, de sokszor még a nagyok is!...
- Hát te, mit csinálsz itt? Nem láttad a fiamat? - a hang váratlan volt, hátulról jött. Annácska ijedten elejtette a virágokat, hangja, mely az előbb még idétlen kis gyerekdalt dúdolgatott, most hirtelen megrekedt, s mert nyelni is akart épp, köhögésbe fulladt. - Ej, ej, ne riogj már! Nincs semmi baj! Mondok, kijövök, megnézem a fiamat, mert nem jött vendéget köszönteni a mihaszna, oszt nem tégedet talállak itt, te leányka? - az öreg barátságosan hunyorgott a kislányra, aztán mohón futott rajta végig a tekintete. - Na, gyere, adj egy puszit a Laci bácsinak, hiszen már egy éve is, hogy nem láttalak, oszt mekkora nagylyány lettél! Tavaly még akkorka voltál csak, mint egy kis paszulyka, ma meg már mindjárt férhő' is mégy! A kislány engedelmesen odahajolt az öreghez, és odacsucsorította szájacskáját annak lehajló, ápolatlan, borostás arcához. Megcsapta a bor savanyú, s a mosdatlan test ápolatlan szaga. Engedelmesen rácuppantott egyet a ráncos, öreg arcra, szinte alig érve hozzá, s máris undorral fordult volna el, de az öreg magához rántotta, és erővel szájon csókolta. A kislány öklendezni kezdett, s vergődni. Az öreg lélegzete egyre szaporább lett, egyre jobban szorította a kislányt. Ebben a pillanatban felharsant az öregember fiának dühös, mérges hangja:
- Apám! Merre vagy? Ha hívtál, ne szórakozz, mert ellátom a bajodat! Semmi kedvem bújócskázni veled, megértetted? Felelj, nem hallod? Süket vagy? Tudod, hogy a permetedtől már megint megdöglött néhány szaros fecske? Ha ez kiderül, állati nagy kalamajka lesz!...
Az öreg eltaszította magától Annácskát, cukorkás papír zizzenése hallatszott, és a kislány szájában a következő pillanatban édes íz olvadt szét. De rajta már ez sem segített; térdre rogyva hányni kezdett, és csak hányt, és hányt, mint aki a lelkét akarja kiadni. A fiatalabbik férfi ekkor ért oda, és vette őket észre; a kislányt, aki térdelve, görcsösen hányt, és az apját, aki egy lépésre tőle figyelte a gyereket.
- Ezzel a gyerekkel meg mi a franc van? Nem bírja a kényes pesti gyomra a kajánkat?

(Pöttöm Panna énekelt a vendégnek, elénekelte, hogy "Szállj, szállj, katicabogár" meg azt, hogy "Megy a barát csutorával". A vakond beleszeretett Pöttöm Pannába a szép hangja miatt, de nem szólt semmit, mert megfontolt férfiú volt. Nemrégiben hosszú folyosót túrt a földben; a maga házát meg a mezeiegérét kötötte össze vele. Megengedte a mezeiegérnek meg Pöttöm Pannának, hogy sétálhassanak a folyosóban, amikor kedvük tartja, de figyelmeztette őket, hogy meg ne ijedjenek a halott madártól, amelyik a folyosójában fekszik. A madár nemrég halhatott meg, biztosan a tél elején, s éppen ott feküdt eltemetve, ahol a vakond a folyosóját túrta.)

- Ez a gyerek tényleg nem normális Pista! Döglött fecskék voltak az ágyneműjébe dugva! Most már tényleg elegem van belőle! Még egy ilyen, és úgy elverem, hogy...
- Akkor minden bizonnyal azért volt tegnap az a nagy hányás is. De én nem akarok egész héten egy idióta kölyök miatt a házban dekkolni, mikor egész évben a nyaralásra gyűjtöttünk!
- Rendben, akkor mit csináljunk? Anyád nem vállalta, az enyém meg nem normális. Kész, a kör bezárult! Tudsz jobbat? Cipeljük, vagy maradunk, és nézzük a háziakat, a vén részeges tanítót, vagy a pletykagép anyucit... Te Pista! Mi lenne, ha megkérnénk a háziakat, hogy vállalják el Annácskát legalább egy napra, míg összeszedi magát? Az öreg Laci bácsi szereti a gyereket, adunk neki egy kis plusz pénzt, a nyugdíja sem lehet valami sok, az öregasszony meg háztartásbeliként szintén "nyögdíjas", még a nyakukon van ez a börtönviselt fiuk is - na?... Mit szólsz Pista? Legalább egy nap legyünk szabadok! Én ezt már nem bírom tovább!
- Jó, kérdezd meg Ilu, bár iszik a Laci bácsi, mint a kefekötő… Mit gondolsz, abból nem lehet baj?
- Tanító volt, ne feledd! Legalább egy estét... Csak egy estét akarok Pista! Mióta ez a gyerek megvan, nincs egy nyugodt, szabad percem sem, folyton vele kell törődnöm, az egész élet róla szól, hogy egészséges legyen, gyógytorna, orvosok, különböző felesleges fejlesztések, de úgyis tudjuk, hogy hiába! Én nem ilyen életet akartam! Más megszüli a gyerekét és büszke rá, mert egészséges, szép, okos, de nézd meg a mi lányunkat… Egy gnóm! Gyűlölöm ezt az életet! Ez nem is élet… Ez rabszolgasors! Pedig annyira, de annyira vágytam gyerekre... Miért kellett a másik kettőnek meghalnia, s miért ez maradt meg?... De még ezt sem bántam volna, ha a másik kettő legalább megmarad!
- Ne mondj ilyeneket Ilona a saját lányunkra! Hát anya vagy te? Még meghallja! - a férfi fájdalmas sóhajt gyűrt vissza a mellkasába, aztán lemondóan így felelt: - Nem bánom. Holnap megkérdezzük az öregeket, és elmegyünk valahová vacsorázni, és táncolni. De csak este, hallod, szívem? Este Annácska már úgyis alszik, nem igényel különösebb felügyeletet. Feltéve persze, hogy vállalják.
- Jó. Ez is több, mint a semmi. Addig meg talán rendbe is jön ez a... ez a... döglött fecske-gyűjtögető...

(Másnap éjszaka megint kiosont a fecskéhez; az már feléledt, de nagyon gyönge volt, csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét, hogy megnézze Pöttöm Pannát, aki lámpás híján egy darabka korhadt fával állt előtte.)

Amikor már mindenki aludt, Annácska kiosont a házból, és kutatni kezdte, hová vitte anyja az ágyából a döglött fecskéket. Nem kellett sokáig keresgélnie - a komposztos láda tetején lelte meg őket. Ott feküdtek tátott csőrrel, dermedten, enyhén széttárt szárnyakkal, görcsösen behajlított lábakkal, üveges szemekkel. Annácska sírva fakadt. Aztán fölnyalábolta a madarakat, és beletette egy nejlontasakba mindet. Nehéz volt a szatyor, ő meg kicsi még, és gyönge, hamar elfáradt a karja, hiába váltogatta hol a jobb, hol a bal oldalát, húzta a szatyor nagyon. Kinyitotta a kaput, és elindult az erdő felé. Ott akarta eltemetni, dehogyis engedte volna, hogy a kutyák elé vessék, vagy más állatok egyék meg ezeket a vidám madarakat, amelyek annyi szépséget adtak neki. Hát csak ment, ment rendületlenül, bár egyre kimerültebben, húzta karjait a súly. Az erdő széle pedig csak nem akart közelebb kerülni.
- Nini, te kicsi lány, mit keresel itt éjnek évadján, és mit cipelsz ilyen erőlködve, mondd? - szólította meg egy barátságos, de szigorú férfihang, s mikor Annácska félresöpörte verejtékező homlokáról a haját, s felnézett, a fiatal vadőrt pillantotta meg.
- Nem akartam, hogy ezeket a szépséges, kedves, vidám madarakat megetessék a kutyákkal, hát elhoztam őket eltemetni, tudod, bácsi? - felelte félénken, s azzal kibontotta a zacskó száját, hogy a férfi belepillanthasson.
- De hogy azt a rézfán fütyülő! - kiáltott fel az ember, de el is hallgatott, mert nem akarta a csöpp kislányt megijeszteni. Aztán szép nyájasan kikérdezte. Végül megígérte, hogy majd ő gondoskodik a madarakról, s kérte, bízza rá terhét, s egészen hazáig kísérte a gyereket. De nagyon fortyogott belülről, erősen tervezett valamit a fecske-gyilkosok leleplezésre, így a kapuban csak megsimogatta a kislányt, és gyorsan el is búcsúzott tőle, kérve, senkinek se említse, hogy találkoztak, mert akkor talán fog tudni tenni valamit az érdekükben. Annácska boldogan osont vissza az ágyába. Senki sem vette észre, hogy kiszökött.

(- Négy hét múlva lakodalmat ültök! - mondta neki egy napon a mezei egér. Pöttöm Panna sírva fakadt, és megmondta kereken, hogy nem akar az utálatos vakond felesége lenni.)

A telihold ezüstbe vonta a Balatont, hosszú hidat verve egyik parttól a másikig, egészen a ház lábáig futva egy kis patakon át, majd megkerülve a házat, hogy aztán a sásból kabócák hangja hallatsszon, s később, ahogy az égen egyre magasabbra kúszott, a tücskök vették át hangversenyükkel az este színpadát.
Annácska egyedül volt a szobában, már majdnem aludt. Ujjacskáját szopva, hanyatt feküdt, szeme csukva volt, másik kezében rongybabát szorongatott. Hol motyogva, hol dúdolva altatta magát. A hold fénye éppen az ágyacskájára kúszott.
Behallatszottak a konyhai neszek; az öregember és a házaspár vacsoráztak, iszogattak.
- Köszönjük Laci bácsi, azt sem tudjuk, hogyan háláljuk meg!
- Ugyan, ugyan... egészségükre! - koccanás hallatszott, székek csikorogtak a kövön, aztán az öreg harákolt.
- És Mariska néni mikor jön haza, Laci bácsi? - kérdezte a férfi.
- Azt a jó ég tudja, édes fiam, ha egy asszonyszemélyre rájön a pletykálkodhatnék... Már megbocsásson Ilonka, nem magára mondtam, tudom, én, hogy maga nem az a fajta. Na, igyanak még! Isten éltesse magukat, pestieket!
- Sok lesz már Laci bácsi, mi nem vagyunk hozzászokva.
- Na, akkor, hogy pocsékba ne, hanem csak kárba... - s egy hajtásra kiitta a vendégek poharát is.
- Mi akkor most mennénk is, Laci bácsi, és mindent köszönünk, nem lesz baj a kislánnyal, az már alszik ilyenkor, reggelig föl sem ébred, legfeljebb ha pisilni megy ki...
- Jól van, menjenek csak, hát persze, hogy nem lesz semmi baj, majd én figyelek. Aztán érezzék jól magukat! Pest messze van ám, meg a munka is, meg minden, ami kötelesség! - kedélyeskedett az öreg, és újra töltött magának.
A házaspár összenézett, de aztán sietősen összeszedték a holmijukat, s elindultak kifelé.
Az öreg rövidesen motyogni kezdett. Aztán énekelni. Egyszer csak nehézkesen fölállt, imbolyogva megkapaszkodott az asztal sarkában, majd megindult a vendégszoba felé. Hamis, reszelős hangon gyerekdalt énekelt egy katicabogárról...

 

*Az idézetek Andersen: Pöttöm Panna c. meséjéből

Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned