Az egyedülállóság szimfóniája

   Az idős hölgy leemelte a kávéfőzőt a gázról, a konyharuhát akkurátusan visszaakasztotta a helyére. Széthajtogatta a napilapot, amelyet így, reggeli idején szeretett elolvasni, és leült a konyhaasztalhoz. Bekapcsolta a rádiót és az újságjába temetkezett, míg fél füllel a reggeli híreket hallgatta. A kávé kellemes illata fölkúszott az orrába, meghittséget árasztva a reggelbe. A napnak ezt az időszakát szerette a legjobban; mikor még élt a férje, és a gyerekek is otthon laktak, soha nem engedhette meg magának a reggeli lustálkodás luxusát. A reggelek idegeskedést jelentettek, míg mindenkinek elkészítette a tízóraiját, kivasalta az estéről elfelejtett ingeket, aláírta a jegyeket, mert a gyerekek, s olykor a férje is, ilyenkor jöttek rá, hogy valami elmaradt, s gyorsan- gyorsan pótolni kell.

Mióta nyugdíjba ment, soha nem kellett sietnie, de nem is volt övé egyetlen reggel sem. Unoka még nem volt, talán már nem is lesz, hiszen a lánya bőven kifutott az időből, fia meg egyik nőtől a másikig szédelgett. Tavaly, mikor a férje olyan beteg lett, s kórházba szállították, riadtan hallgatta a falióra egyenletes ketyegését a kiüresedett lakásban, bámulta a falat, a kopott tapétát, időnként kinézett az ablakon, ahol a játszótérre látott, és próbálta megfejteni, mit is érez. Amikor a telefon megszólalt, azonnal tudta közlés nélkül is a hírt. Maga előtt is szégyenkezve, de megkönnyebbülten tette le a hallgatót, amikor a nővér udvarias hangon megkérte, legyen szíves az elhunyt holmijáért befáradni a kórházba. Mintha férje távoztával annak ereje, önállósága – amelyből neki soha azelőtt nem volt -, beléje költözött volna, hirtelen megfiatalodott, friss szemmel kezdte a világot nézni, útikönyveket lapozott, vidéki, és külföldi utakat tervezett – bár valójában soha eszébe sem jutott elmenni sehova igazán. Aztán ez a lázas tervezgetés, álmodozás elveszett belőle, megfakult vágyait embrionális állapotban tartva, aztán elhagyva teljesen, kialakított magának egy egyenletes, fegyelmezett életet, és amikor a lánya meg a fia összeültek a temetés után, hogy megbeszéljék, ezután kivel éljen az öregasszony, határozottan visszautasította őket. Szinte látványosan úszott a levegőben a megkönnyebbülés sóhaja, mikor megértették, senkit sem akar terhelni állandó jelenlétével, ragaszkodik önállóságához. Beszélgettek még egy ideig jelentéktelen semmiségekről, főképp a látszat miatt, ne tűnjék fel, hogy máris mennének, aztán megcsókolták, elköszöntek, és az öregasszony egyedül maradt. Rendezkedni kezdett, kopott öreg kabátokat gyűrt egy nagy táskába, férfialsókat, ingeket, s az egészet nehézkesen, szuszogva levitte a pincébe. A szekrényeket késő estig rendezgette, néhány bútort is átrakott megszokott helyéről, aztán leült a tévé elé pihenni. Még mindig nem érzett semmit, tompa volt, a veszteség fájdalmát mintha az egész napos munkával végleg száműzte volna magából. Az iparosokat csak két hét múlva várta, azon töprengett, vajon mennyi időt fog igénybe venni, míg elkészül az új tapéta, járólap, csempe, amit a folytonos szűkölködés és az éhezéstől való félelemben töltött évek miatt soha nem csináltattak meg.

Mire minden elkészült, a megifjult lakásban az öregasszony úgy érezte, hogy most temette el férjét valójában, azzal az együtt eltöltött ötvenegy évvel együtt, melyben pont annyi volt a jó, mint a rossz.  Ő maga pedig ekkor született meg másodszorra is.

Szép, enyhe májusi reggel volt, amikor csöngettek. Az öregasszony riadtan ugrott fel kávéja és újságja mellől, hogy ajtót nyisson a váratlan, kora reggeli látogatónak. A lánya állt az ajtóban, kisírt szemmel, és ahogy anyja ajtót nyitott, már áradt is belőle a panasz, hangját itt-ott elnyomta a sírás, s belevetette magát a hintaszékbe. Az öregasszony nem szólt semmit, a lány mögé állt, ringatni kezdte, s valamit dúdolt is magában, míg lassan-lassan elhalt a zokogás.

– Anya, nálad maradhatok? – kérdezte a lánya, s az öregasszony keze megállt a levegőben. Érezte, hogy a szíve kihagy egy pillanatra. – Tudod, összevesztünk Sándorral, és megmondtam neki, hogy ideköltözöm hozzád, közöttünk mindennek vége! Az a gazember... – a felcsukló zokogástól megbicsaklott a hangja.

– Mi történt kislányom? – kérdezte az anya, de választ nem kaphatott, mert ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Az öregasszony odaballagott és felvette.

– Ha Sándor az, nem vagyok itt neki! – kiáltott a lány utána.

– Azt üzeni, hogy nincs itt neked – hallotta anyját a telefonba beszélni, aztán sokáig csönd volt, mintha a hívó fél magyarázott volna az öregasszonynak, majd rövidesen kis kattanással bontott a vonal. A csönd súlyos volt, s közéjük telepedett.

Újra csöngettek. Az öregasszony fürge léptekkel ment ajtót nyitni. Sándor állt a küszöbön, zihálva, riadtan.

– Itt van? – kérdezte köszönés helyett, s mikor az öregasszony a fejével intett, merre, becsörtetett a szobába. Az ajtó becsukódott, s nem hallatszott más, csak lánya fel-felcsukló zokogása és Sándor dörmögő, nyugtatgató hangja. Félóra múlva nyílt az ajtó.

– Anya, ne haragudj, mennünk kell – mondta a lány a mindennapi hangján, mintha csak egy hétvégi látogatásról búcsúznának, megcsókolta anyját, Sándor kezet is csókolt az öregasszonynak, pillanatra magához is szorította, és a fiatalok elsiettek.

– Az öregasszony visszaült a reggeli kávéjához, a híreket épp most olvasta fel monoton hangon a bemondó, de az öregasszony gondolatai máshol jártak. Lehunyt szemei mögött idegtépően szólt a sziréna, s az óvóhely félig bedőlt fala mellett reszketve kuporgott fiatal önmaga, férje a túloldalon éppen akkor érkezett meg mikor egy bomba becsapódott a mellettük lévő házba. Rohanni kezdett esze nélkül, a felsebzett úttest közepén futott neki az őt kereső férjének. Karjába vetette magát, s akkor elmúlt a reszketés, a pánik és hiába süvítettek a bombák egyre sűrűbben, érezte, itt már otthon van, biztonságban van, most már történjék bármi is. Egyik karjában ott szorongatta pár hónapos vézna kislányukat. A világ őrült haláltánca közben úgy álltak ők szorosan összeölelkezve, mint egy biztonságos, mindentől távoli szigeten.

Az öregasszony száraz szemeiből lassan szivárogni kezdtek a könnyek.

 

Utoljára frissítve:2017. július 06., csütörtök 20:40
Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Tovább a kategóriában: « A cseresznyés tál Annácska »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned