Atlantisz

 

– Jó reggelt, polgártárs! – köszöntötte a kipihenten ébredt, vidám városlakó a szomszédját. – Ma is szépséges napunk lesz!

– Neked is vidám jó reggelt, polgártárs! - felelte a megszólított. – Igen, ma is gyönyörű időnk lesz! Csillognak az arany oszlopok, csak úgy sziporkáznak!

– Valóban! – kapcsolódott be kettejük beszélgetésébe egy harmadik, aki szórakozottan rajta felejtette tekintetét a világ végét jelző arany rudakon. – Gyönyörű napra virradtunk! Elmélkedni való ez az idő!

– Mint minden nap! Nem igaz? – mosolyogtak egymásra, és a mellettük elhaladókra is, mindenkinek főhajtással, és hangos, kurjongatásszerű köszönéssel.

 

***

 

A várost, mely egyben a boldog, gondolkodó nép világa is volt egyben, három arany oszlop határolta. Három kacskaringós, tekergőző, díszesen mintázott, széles sáv, amelyek egyenlő távolságokra egymástól, a látóhatártól ívesen felfelé haladva fogták közre a várost. Az a három hatalmas aranyoszlop jelezte a korong alakú világ lakóinak az otthonuk határát. A világ végén, ahol az oszlopok álltak, egy láthatatlan fal képzett áthatolhatatlan akadályt a város polgárai számára. Burokként vette körül az egész várost, így védve a népet a zord, külső világtól.

Hatalmas kiterjedésű volt a kör alakú város, magas épületekkel, széles utakkal, így a láthatatlan búra is óriási volt, ami körülölelte. Odáig tartott a korongvilág. A három aranyoszlop, amelyek közrefogták, a burán kívül helyezkedtek el, úgy hajlottak rá a láthatatlan pajzsra.

A kinti, élettelen világ végeláthatatlan óceánként nehezedett az üvegbúrára, annak hullámzása, tajtékzása vetett olykor fátyolszerűen tündöklő, kéklő-fehérlő, lebegni látszó lidérceket a búra belsejében, ahogy a magasból átszűrődő napfény megtört a háborgó felszínen, és a kövér hullámok vetették rá árnyékukat a város utcáira. És bár a napfény közvetlenül nem érte a burokban élőket, mégis ragyogó, tiszta és világos volt a nappal. Nem fokozatosan világosodott, és sötétedett, hanem egyetlen pillanat alatt lett teljes világosság, és ugyan úgy, egyetlen pillanat alatt váltott éjszakára, mikor elérkezett az idő!

Felhőtlen, boldog volt az itt élők élete, megvolt mindenük, amire csak szükségük lehetett. Így létük mindennapjait a vidám társas eseményeken, összejöveteleken kívül elmélkedéssel tölthették. Gondtalanul, bölcselkedéssel. A városháza oszlopsora előtti lépcsőn üldögéltek kisebb-nagyobb csoportokban, hallgatták egymás bölcs eszmefuttatásait. Minden nap másvalaki ült az összegyűlt hallgatóság közepére, hogy átadja gondolatait.

Sokan bátorkodtak elmenni a világ végére, hogy felfedezzék az élettelen óceán sejtelmes sötétségét, és rejtélyeit. Az onnan visszatérők rendszerint tompán hallatszó hangokról számoltak be, melyek mintha gondokkal teli beszédhangok lettek volna. Egy kedvesebb női, melyet minden utazó ugyan olyannak írt le, és egy másik, mely minden alkalommal más és más volt; hol férfi, hol női, hol idősebb, hol pedig fiatalabb, de mindig az idegen hang vetett fel problémát, és a kedves női hang igyekezett tanácsokkal szolgálni. A zajok értelmét felismerő kalandor aztán lélekszakadva tért vissza a város széléről a városháza lépcsőjéhez, hogy polgárokat gyűjtve maga köré, közösen megoldást találjanak. A hallgatóság soraiból felmerült javaslatokból eszmecsere, tanakodás kerekedett, aminek eredményét papiruszra feljegyezték, és az istennőjüknek vélt kedves hölgy segítségére sietve, tisztelettel emeltek a levegőbe a fejük fölé, világosságot adó napjuknak mutatva. Temérdek idővel, kiváló észjárással rendelkeztek, melyek képessé tették őket arra, hogy megoldást keressenek istennőjük szolgálatában, ha már a maguk élete és léte gondtalan. Úgy vélték, ha maguk tökéletes világban élnek, elszigetelten a külső óceántól, azt istennőjüknek köszönhetik, és tartoznak akkora alázattal, hogy ötleteikkel rászolgáljanak boldogságukra.

 

***

 

– Mi ez? – néztek fel egyszerre kétségbe esetten a város polgárai a hirtelen besötétedett égre, miután egy nagy kiterjedésű fekete árny suhant végig az épületek fölött. – Eltűnik a nap! Mi történik? Sosem láttunk még ilyent! Veszedelem fenyeget!

– Az istennőnk! Mi történik az istennőnkkel? – hallgatták ijedten a külső világból a burokba beszűrődő hangos kiabálást, és rángatták fejüket jobbra-balra.

Istennőjük sikoltozásait, elfojtott segítségkérését, fájdalmas nyögéseit hallották folyamatosan, és élet-halál harcát vívó tusájának lettek fültanúi. Szeretett nőjük rettegő hangja mellett egy másik, rikoltó, éles, félelmet szülő női hang volt hallható. Kiabált, üvöltött az idegen. Csörömpölés, koppanás, sírás, fémes csikorgás, üvegtörés, velőt rázó, kéjes, diadalittas kacaj, újbóli üvöltés ijesztette meg mindannyiszor a burában lakókat, hogy nyakukat is behúzták a hirtelen hangoktól.

 

Eszeveszett menekülésbe kezdett minden polgár, páni félelmüktől egymásnak rohanva, fejetlenül a város épületei közé, mikor öt hosszú nyúlvány ereszkedett lassan a napjuk felől, és kezdte körbefogni a búrát.

Rengni kezdett a föld, a város fölé magasodó kőkilátók, víztározó tornyok ledőltek, maguk alá temetve az alacsonyabb lakóházakat, felverve a fojtogató port, ami kavarogni kezdett a levegőben. A víztornyok tárolta temérdek víz bokáig borította be az utcákat, a sodrás ereje magával ragadta a polgárok százait, fákat tépett ki tövestől. Hömpölygött az ár, kimosta az alacsonyabb épületek talapzatait, eltűntette a patakok felett átívelő fahidakat.

Ahogy az öt fekete nyúlvány rátelepedett a búra tetejére, és megmozdult a föld, egyszerre eltűnt a világuk burkát kívülről nyaldosó óceán. A pánikba esett gondolkodók szemükkel követték, ahogy hatalmas vízcseppek gördültek lefelé az üvegkupola falán, és a hatalmas óceán kéklő-zöldellő tömegét tompa, életlen, felismerhetetlen foltok cserélték fel, és vakító fény áradt minden felől, jól kivehető, óriási emberi kézre emlékeztetve az öt nyúlványt, amik körbefonták az üvegbúrát.

Egy másik, szintén öt nyúlvánnyal rendelkező fekete folt közeledett a távolból felismerhetetlenül, amely szintén kezet formázott, mikor ráfeszült a burokra, és újabb földrengés vette kezdetét, olyan mértékű, hogy a városháza hatalmas oszlopai is kiszabadultak a tető súlyának szorításából, és a földre rogyva, darabjaira törve gördültek le a lépcsőkön. Mire az vastag oszlopok leértek a kőlépcső alsó fokára, már a városháza teteje is leomlott a tartóoszlopok hiányában, és rengeteg épület vált a rengés áldozatává. A folyamatos rengés kíséretében még a feje tetejére is fordult az egész világ. Egyszerre minden élő és élettelen az égbolton találta magát, hogy a világ megfordultával ismét visszazuhanjanak a talajra. Sziklák, épületek, fák, a víztornyokból kiömlött víz, és az emberek mind, egyik pillanatban a földön, másik pillanatban az égbolton, majd megint a földön. Fájdalomtól üvöltő, hörgő, törött csontjaikkal menekülni próbálók nyögései, a köveken, kövek alatt darabjaira zúzottak halálsikolya, a sziklák földre huppanásának iszonyatos zaja töltött be mindent a burokban. Mintha összerázta volna a világot a két óriás kéz, amelyek megmarkolták a búra külsejét. Aki még életben maradt a zuhanások és a rázkódások sorozatától, mind üvöltött a fájdalomtól. Kapaszkodni nem volt mibe, elbújni, elmenekülni nem lehetett.

– Be-… sza-… kad-… a… bu-… rok…! – emelte fel egy túlélő erőtlenül a kezét az égre.

A következő pillanatban üvegszilánkok, nagy, éles üvegcserepek záporoztak a földre egy nagy erejű ütés és rengés következtében, majd a meglékelt üvegburok levált a három meggörbült aranyoszlopról. Teljes sötétségbe borult a világ, és a lyukas burokba víz zúdult. Azonnal elborított mindent az ár, és megtelt az üveggömb, ami lassan lemerült a víz mélyére. De a gömb lesüllyedésének már nem volt szemtanúja, aki még életben volt valamilyen csoda folytán, az megfulladt az özönvízben.

 

Elsüllyedt a gondtalan civilizáció, lemerült a végtelen mélységbe. Egy szempillantásnyi idő alatt tűnt el, és csak emlékek maradtak tökéletességéről, az ott lakók békés természetéről, és tudásuk, bölcsességük hatalmasságáról…

 

***

 

– Meséld el nekem, kislány, mi a titkod! – kezdte mondandóját érces, reszelős hangon az öregasszony.

 

Bőre hamuszürke, öreg, és ráncos volt. Erőteljes testszaggal keveredett cigarettafüst áradt belőle, ahogy föl-alá járkált tanácstalanul a megkötözött fiatal nő szobájában. Tekintete minduntalan a szokatlan berendezési tárgyakra tévedt, melyek a lány szobáját tarkították, és tették egyedivé.

 

– Mondd el, hogy csinálod? Honnan veszed a sugallatot! – állt a lány elé egy görbe pengéjű, hegyes tőrt markolva, melynek hegye pár centire volt csak a kétségbeesett áldozat szemétől. – Minden jóslatod beteljesült! Minden, amit mondtál, valóra vált! Mondd el nekem! Ne ellenkezz velem! Nem éri meg!

– Attól, hogy elmondom, még nem változik át! – felelte rángatózva a lány. – Tiszta, becsületes szív, őszinte lélek kell, és önfeláldozás. Elhinni, hogy saját érdekünk alább való, mint jobbá tenni az emberek életét!

– Ne játssz ilyen nagy szavakkal, aranyom! – vágta arcon a cigányasszony a sápadt lányt, hogy felrepedt az ajka. – Megszerzem, amit akarok! Mindig megszerzem! Nem érdekel, meddig tart! Én leszek a médium! Amit te taknyasorrú csitri meg tudsz csinálni, azt én is! Vándorcigány vagyok!

– Csal, lop, és hazudik?

– Jósnő vagyok! – kiáltotta el magát ingerülten, és kése hegyével vágást ejtett a lány arcán.

– Ha jósnő, akkor rám mi szüksége?

– Az, hogy míg az én jóslataim egy része légből kapott, és nem valósul meg, addig a te jövendöléseid mind beteljesednek! – felelte a cigányasszony kissé higgadtabban. – Mondd el nekem, hogy működik a varázsgömböd?

– Ha elmondom, elenged? – nézett fel könyörögve, nagy, őzike szemeivel a lány.

– Meglátjuk! Ha nem mondod el, biztosan meghalsz!

– Ha megöl, akkor nem tudja meg! A sírba viszem magammal!

– Ne feleselj velem! Az életed a kezemben van! – rivallt rá újra.

– Holtan nem veszi hasznomat!

– Beszélj már!

– A kristálygömb üzen nekem!

– Hogy érted, hogy üzen?

– Belenézek, és kiolvasok egy mondatot! Nagyon apró betűk! Éles szem kell hozzá! Rájöttem, hogy a vízben máshogy törik a fény. Nagyjából két centi víz lepi a gömböt, és így tisztán olvasható az üzenet! Ezért azóta víz alatt tárolom, és közvetlenül fölötte van egy bekapcsolt lámpa. Nem tudom, ki, vagy mi írja az üzeneteket, én csak elolvasom, és azt mondom el a hozzám problémákkal érkezőknek. Tanács, ötlet, gondolat! Olykor egy-egy szó, olykor hét-nyolc, tíz mondat.

– Őrültség!

– Ha nem hisz nekem, abban nem segíthetek!

– Jó napot! – szűrődött be a szobába egy kurjantásszerű köszönés. – Van itt valaki?

– Pillanat! Megyek! – kiáltott vissza a zárt ajtó mögül a reszelős hang. – Ha megnyikkansz, elvágom a torkod!

Betömte ronggyal a lány száját, berángatta a szoba oldalsó falán nyíló cipőtároló helyiségbe, és egy adag gyenge altatót dugaszolt a nyelve alá, hogy biztosra vegye a nyugtát, majd rázárta az ajtót.

– Bocsánat! – nyitotta ki az előtérre nyíló ajtót, hogy a szobába invitálja a váratlanul betoppant vendéget. – Jöjjön! Időpontra jött?

– Igen! Két hete egyeztettünk!

– Jól van? Olyan más a hangja, mint a telefonban!

– A cigaretta! – mutatta a kezében füstölgő nikotin rudat. – Bocsásson meg, de elfelejtettem, hogy ma jön!

– Ha rossz az időpont, visszajöhetek máskor!

– Nem, nem! Jöjjön nyugodtan beljebb! – fogadta bájologva, színlelt kedvességgel a vendéget. – Csak kicsit nyúzott vagyok!

– Előfordul!

– Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte kissé türelmetlenül, fújt egy hosszú füstöt a feje fölé, és elnyomta a csikket.

– Eléggé összetett problémám van!

– Akkor ki vele! – tárta szét a karjait. – Üljön le!

Negyed órán keresztül hallgatta a férfi panaszait, megszakítás nélkül. Végig ide-oda járt észrevétlenül a cigányasszony szeme a lámpáról lelógó madártollakon, az ajtó szemöldökfáján csüngő álomcsapdán, füstölőkön, és a mellette lévő, víz alatt tartott kristálygömbre is vetett lopott pillantásokat, hátha észreveszi a benn lakozó szöveget.

– Működj már! – súgta félreérthetetlenül, miközben több irányból is belenézett az aranyszínű talapzatba ültetett üvegbe.

– Figyel rám egyáltalán? – kapta fel erre a fejét rezignáltan a férfi.

– Értem! Érdekes! – felelte az álmédium automatikusan, anélkül, hogy a vendége szemébe nézett volna.

– A semmiért nem fogok fizetni! Legalább egy kevés figyelemmel megtisztelhetne!

– Működj már! – kiáltott rá a gömbre, teljesen átadva magát az üveg varázsának, szinte teljesen kizárva a külvilágot. – Írd már az a rohadt üzenetet!

– Akkor én most távozok! Azt hiszem, hiba volt idejönnöm! Nem egy magából kikelt, üvöltöző cigányasszony tanácsára lettem volna kíváncsi! Egyáltalán, ért maga ehhez, vagy csak erőlködik? – nézett a katatóniához közeli állapotba került öregasszonyra becsmérlően, majd feldúltan elhagyta a házat.

– Mi az ótvaros pokolbéli kutyák fattyainak a lompos farkáért nem csinálod? – markolta meg hosszú, görbe ujjaival a gömböt, és kiemelte a folyadékból.

Nézte, nézegette a giccsesnek ható arany talapzatot, amely három cirádás nyúlványával fogta magába az áttetsző gömböt…

 

… – Hova tűnt? – kapta fel egyszer csak a fejét, kirohant az előtérbe, kihajolt a bejárati ajtón. Nyomát sem találta.

– Aranyom! – rántotta fel hirtelen a cipőtároló ajtaját. – Nem látok semmit a gömbben! Hazudtál!

– Nem hazudtam! – felelte kábán a vagdalózó lány az altatótól. – Mondtam, hogy tiszta szív kell hozzá!

– Rendben! Ha magadtól nem adod át a hatalmad, majd elveszem! – vakkantott rá ércesen, két tenyerét rászorította a lány halántékára, és nyomni kezdte össze a két kezét. Szemei fönnakadtak, transzba esett, és teste remegni kezdett, úgy érezte, átáramlik saját aszott testébe a lány ereje. Addig-addig szorította szerencsétlen áldozata fejét, mire az halk nyöszörgések közepette eszméletét vesztette a sokktól. Amint a cigányasszony révületéből eszmélve tapasztalta a lány eszméletlenségét, első dühében maga felé húzta a fiatal médium fejét, és agresszíven nekivagdosta a cipőszekrény élének. Kétszer, háromszor, míg meg nem hallotta a koponya reccsenését…

 

… – Milyen hivalkodó! – jegyezte meg a vénasszony, mikor a lány meggyilkolása után kiemelte a víz lepte kristálygömböt, és miközben nézegette, hosszú, hegyes körmeivel kapirgálni kezdte a talapzatból kiágazó nyúlványok felületét. – Befújja aranyfüsttel, mintha attól valódi lenne! Így tereli el a vendégek figyelmét?

Talapzatának talpával az asztalra vágta, körmeivel pöckölte az üveget, mintha bekopogna, hogy meghallja valaki.

– Írj már valamit! – üvöltözte magából kikelve, és megrázta. – Én vagyok az új gazdád! Elloptam a kislány tudatát! Én vagyok az igazi médium! Hatalmam lesz az emberek fölött! Azt fogják tenni, amit én jósolok nekik! Uralni fogom őket!

Többször megrázta, föl-le forgatta az aranyfoglalatos üveggolyót, fejre állította, majd vissza. Végül, miután tíz perc kínlódás után már belátta, hogy hasztalan a próbálkozása, megmarkolta az aranyozott foglalat szárát, kirohant vele a kertbe, és az ott álló kőkút belső falának hajította.

Csörrent, reccsen, robbant az üveg, a becsapódás erejétől meghajlott a foglalatként szolgáló három cirádás nyúlvány egyike, és elengedett a szorítása.

 

A cigányasszony, dühödt lihegése közepette a kút kávájára támaszkodva még épp végig tudta nézni, ahogy az egész talapzat, az üveg maradványaival együtt, darabjaira törve a kút mélyére zuhant, elmerülve az örök sötétségében, és posványos, állott vízében.

Nagykutasi Tibor

Nagykutasi Tibor vagyok, 34 éves, Hany Istók hazájában, Kapuváron élek.

Hat éve, 2011-ben kezdtem el az írással foglalkozni, kisfiam születésének a körülményei miatt. Egy regény kerekedett ki a traumából, mely jelenleg is megtalálható e-könyvként a Publio kiadó jóvoltából, Ébredés címmel.

2014 óta novellapályázatokra írok a legkülönbözőbb zsánerekben. Mára hatvan novellám van, és elég sok helyezésem, díjam, de már az első év hozta azokat az eredményeket, melyek azt sugallták, folytatnom kell az írást.

Novellás sikerélményeim közül talán a legkiemelkedőbb a lehetőség, hogy Japánról szóló írásaimat publikálhattam az Inter Japán Magazinban, Kutasi néven. Az ottani 16 hónap alatti munkásságomat egy újságírói érdemrenddel köszönték meg.

Novelláimból két csokorra való e-könyvet jelentettem meg, szintén a Publio gondozásában, Kutasi Misztikuma 1-2 címmel.

Jelenleg egy két részes japán fantasy történeten dolgozom, illetve most fejeztem be egy fantasy-trilógia első kötetét, mellyel a nagy kiadókat szeretném megostromolni, és vele kijutni a nagy könyvesboltok polcára.

Terveim a jövőben, hogy befejezem a japán történet mindkét részét, valamint idén ősszel nekiállok a trilógia második kötetének, 2018 őszén pedig a harmadik kötetnek. Ha elkészül, utána egy magyaros történelmi fantasy három kötete következik, remélhetőleg, évente egy résszel.

Ezek mellett folyamatosan böngészek a novellapályázatok közt, és amelyiknek a témája megfog, azt megbabonázom egy kicsit Kutasi Misztikumával.

Eddigi novellás eredményeim:

- Égbe vesző útvesztő (TOP20, 152 beérkezett műből, Aquarius Kincsei novellapályázat, 2014)

- Igazmondó félgömbök (TOP30, 185-ből, Regénytár novellapályázat, 2014)

- Kitaszítottak (TOP10, 2015 tavaszi Mondo Con novellaverseny, 2015)

- A Fény Oszlopa /Tűzfürkész című könyvem egyik fejezete/ (TOP10, 2015 nyári Mondo Con novellaverseny 2015)

- Belsőséges (v)iszony (1. helyezés, "LL Blogcsapat" novellapályázat, 2015)

- Bíborpalástos Bodorok (2. helyezés, "Books and writes" blogos novellapályázat, 2015)

- Négy éves szövetség (2. helyezés, valamint az Inter Japán Magazin állandó szerzője, Inter Japán Magazin, 2015)

- Rongyokban (8. helyezés kiemelt pontozással 352 műből, Magyar Irodalmi Lap, 2015)

- Magyarok fája (évente a Pozsonyi-csata emlékére megjelenik a Magyar Irodalmi Lap oldalán, 2015)

- Odamenős fiú (megjelent nyomtatásban egy Anyák-napi mesekötetben, 2015)

- Napkút folyóiratban nyomtatásban megjelent pár nyelvi anekdotám (2015)

- Ébredés című regényem Kenesei Rékáról szóló fejezete + Hanyságfoglalás (1. helyezés, OMLIT "Hazánk Szép Magyarország" c. novellapályázat, 2016)

- Ébredés című könyvemből a kisfiú és a turul találkozásáról szóló fejezet (2. helyezés, 2. Kacaj Panka Mesetára verseny, 2016)

- Hayabusha Sho (Sólyom Rend) bronz fokozata kitüntetés az Inter Japán Magazin jóvoltából, 2016

- Vérszag (dobogós helyezés, e-könyv megjelenés, Bizzarrium, 2016)

- Vérző hegy (1. helyezés, Inter Japán Magazin, 2016)

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagykutasi Tibor

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned