Szélmalomharc


Hatodik rész


Olyképp jellemezném a Becskereki úr és köztem feszülő viszonyokat, mint egy rossz szerelmi drámát. Mielőtt még bárki félreértene, arra gondolok, hogy amolyan „se veled, se nélküled” alapon döcögő munkakapcsolat a miénk. Mindenki kristálytisztán látja az együttműködés hasznos voltát, tisztában van a másik jellemével, becsüli a másikban a tartást, mégis jelen van mindkét fél részéről az a hajlíthatatlan ellenállás, mely elkerülhetetlenül vezet a fel-felizzó civakodáshoz. Mint amikor két acélpenge összeszikrázik.
Nos, a mai napon eljött az újabb állópróba ideje.
Magyarázatként előrebocsátom, hogy Becskereki úr, mint vérbeli diktátor, nem tűri az önállóságot. Nem beszélve a sajátjáétól különböző véleményről. Minden akkor és úgy helyes, ahogyan azt ő mondja. A legapróbb részletekbe menően kidolgozza a munkafolyamatot, attól eltérni jottányit sem lehet, ha malomkövek potyognak az égből, akkor sem.
Alapvető követelmény az is, hogy fejből tudjam aláírókönyve mindenkori tartalmát, álmomban is fújva a benne foglalt időpontokat. Hogy miért? Mert ha ő netalán napokig nem nyitná ki az ominózus munkaeszközt, kutyakötelességem lehessen felhívni figyelmét a vészesen közelgő határidőkre. Régen feltalálták ugyan e célra az elektronikus határidőnaplót, ám atyaúristenünk nagyvonalúan legyint a technika vívmányaira. Minek az ilyesmi, amikor ott vagyok neki én?
Nos, mint jól idomított közép-európai munkaerő, igyekszem eleget tenni mindennemű munkáltatói kívánalomnak. Mégis kidőlt a bili.
Történt, hogy egy kölcsönös megállapodás többszöri figyelmeztetésem ellenére ott parkolt napokig Becskereki úr aláírókönyvében. Hamvasan és érintetlenül. Tette mindezt különösebb következmény nélkül, egészen addig, amíg telefonon felhívás nem érkezett a másik féltől: vagy visszakapják a paktumot a szentséges kézjeggyel ellátva még a mai napon, vagy elállnak tőle.
Ez bizony rosszul hangzik. Letettem a mobilom, és ránéztem az asztali telefonra. Gúnyosan villogott velem szemközt a főnöki vonal foglaltságát jelző lámpa. Szemügyre vettem a naptárt, majd az órát, végül megdörzsöltem a szemem. Nincs mese, cselekedni kell! Mégpedig azonnal! Mert a nagy fehér főnök tíz perc múlva lelép, és ide a méregpoharat, ha holnap nem engem fog személyesen felelőssé tenni az évszázad együttműködésének a meghiúsulásáért.
Naná, hogy paripásan vágtattam az ultimátummal a magasságos szentély felé. Az ajtónyílásban lefékezve rögtön láttam: nem az ideális pillanatban érkeztem. Parancsolóm feszült eszmecserét folytatott valakivel a mobilján, vele szemben némileg megszeppentnek látszó kolléganőm üldögélt.
- Ajjaj. Nem ez a megfelelő pillanat a rossz hír hozójának – gondoltam fásultan. Viszont egyéb választásom nem lévén, belevágtam, elhatározva, hogy választékos leszek, rövid és udvarias. Talán így elháríthatom a várható katasztrófát.
- Becskereki úr – szólaltam meg, amint letette a telefont, de csak eddig jutottam.
- Ne becskerekiurazzon itt nekem! – rivallt rám, pengére szorított szájjal, és a döbbenet okozta szünetet kihasználva már túl is lépett rajtam, új célpontnak a kolléganőmet pécézve ki.
Tudom, hiba volt, de szokatlan, jéghideg düh szállt meg, szinte lezsibbadtam tőle. Most meg játsszak villámhárítót? Mit képzel, hogyan végezzem el a munkám, ha minduntalan belém fojtja a szót?! Tényleg azt hiszi, hogy mindenkinek kötelessége beijedni tőle? Hát nem fogok! Felőlem csődbe mehet a projektje, teszek rá! Megfordultam, és kijöttem. Az ajtó mögött lerogytam egy székre, pillanatnyi magányomban megkísérelve visszatalálni emberszabású önmagamhoz. És lám, amint elcsitult fülemben a vér zúgása, és újra képes voltam hallószervemet rendeltetésszerűen használni, azonmód el is csodálkoztam a vérpadon maradt kolléganőm nyugodt, kedves hangon előadott mondanivalóján.
Először is elnézést kért Becskereki úrtól a munkáját ért, személyes véleményem szerint bődületesen mondvacsinált bírálatok hallatán, és megígérte, hogy legközelebb az elvártnak megfelelően fog cselekedni. Csodák-csodája, a lágyan tovagördülő mondatok nyomán támadt csendben Becskereki úr fokozatosan lehiggadt.
- Rendben van, legközelebb tegyen úgy – és rátért megbeszélnivalójuk hasznosabb elemeire.
Tátott szájjal dőltem előre az ajtó mögött. Ámulatomba csipetnyi irigység is keveredett.
- Hogyan csinálja ez a lány? És miért nem vagyok erre képes én is?
Aztán rájöttem. Mert nem tudom kezelni az érzelmeket. Ha szóról szóra ismételném el az imént elhangzott szavakat, arcvonásaim akkor is elárulnák lesújtó véleményem a folyamatos szapulásról. Főleg akkor, ha annak köze nincs a valósághoz. Vajon miből gondolja a legtöbb cégvezető, hogy ez mások motiválásának leghatékonyabb módszere? Felálltam, és visszaléptem a szobába.
- Mit akar már megint? Magától nem lehet megszabadulni? – kérdezte tőlem őurasága vigyorogva.
Tudomást sem véve a közbevetésről, elhadartam a tényállást, átvettem a fennforgás végre-valahára aláfirkantott tárgyát, és fortyogva visszabotorkáltam az asztalomhoz.
- Elegem van! Mondtam már? Sebaj, elmondom ezerötszázhatvanharmadjára is! – zúdítottam elkeseredésemet a szomszéd asztalnál dolgozó, mit sem sejtő Pirikére.
Pirike ekkor felém fordította arcát. Azonnal elfeledtem haragomat. Duzzadt, vörös szemeinek látványától ijedten kérdeztem rá:
- Valami baj van?
- Gyere közelebb, én is mondok neked valamit – intett oda rekedten. – Amíg a terepen dolgoztam, kaptam egy hívást.
- Miről? – kérdeztem.
- Arról, hogy épp szüleim lakásán vannak a végrehajtók.
Nem létezik! A mindig vidám, magabiztos, kiegyensúlyozottnak tűnő és határozott Pirike sosem beszélt problémákról. Meg voltam győződve róla, hogy ő a sikeres, erős, egyedül is remekül boldoguló nő mintapéldánya.
Pillanatnyi habozás után együttérzőn átöleltem, mire az én kőkemény üzletasszonyom elsírta magát. Miközben zokogástól rázkódó vállát simogattam, röstellkedve rágódtam azon, vajon miért is nyüszítek én? Hisz némi lelki nyomorúságtól eltekintve, per pillanat semmilyen komoly problémám nincsen.
Lám, milyen szűk látókörű tud lenni az ember.

Késő este keresztben hasaltam a franciaágyon, és államat ökleimre támasztva, elmélyülten szemléltem éppen elalvó kisfiamat. Agyamban zakatoltak a nap történései, fáradt voltam, és törődött, minden idegsejtem öntudatlanság után sikítozott. Átcikázott rajtam, hogy ma nem fürödtem még, és talán vacsorázni sem ártana. Aztán utolsó, féléber pillanatomban megszületett bennem egy ösztönös elhatározás: a holnapi naptól német nyelvet fogok tanulni.

***
Pedig ez egy tökéletes napnak indult. Vidáman kukucskált be a redőny rései közt a kora őszi napsugár, miközben családom szokatlanul frissen és flottul készülődött. Éjszaka esett, ám most, a fényben csillogó járdán mosolygós emberek siettek a dolguk után. Magam is jókedvűen haladtam az iroda felé. Úgy éreztem, hatalmas erőtől duzzadok, képes vagyok kezemben tartani a sorsomat, és mások rosszkedve most semmiképpen nem érinthet meg. Örültem, hogy a máskor megszokott nyomasztó előérzetnek még az árnyéka sem kisért ezen az üde reggelen.
Aztán, mint ahogy egy rosszul bekötött lufiból illan el lassan a levegő, úgy fogyott el belőlem is a lelkesedés lángja a műszak végére.
A szintén felhőtlennek látszó Becskereki úr nagyon korán jött be dolgozni. Ez a tény ugyan átütemezte jól bevált napirendemet, de nem ettől ért az első hidegzuhany, hanem ama zavarba ejtő érdeklődésétől, melyet bankügyeinek közös intézése közben eresztett meg.
- Liza, mondja meg őszintén, nem zavarja magát, hogy ekkora összegekről beszélgetünk? – kérdezte minden bevezető nélkül.
- Miért kellene, hogy zavarjon? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Tudja, azon gondolkodtam, amit B. úr mondott. Szerinte maga kényelmetlenül érzi magát, ha bőséges anyagiakat emlegetnek a jelenlétében. És véleménye szerint nekem nem kellene engednem, hogy ekkora betekintése legyen a pénzügyeimre.
Kattogtak a fogaskerekek a fejemben. Nemigen tudtam mire vélni a jelen helyzetet. Ittlétem nem csekély ideje alatt egyszer sem éltem vissza e valóban kényes tudással. Milyen játszma ez már megint?
- Azt nem említette B. úr, hogy mire alapozza ebbéli feltételezését? – nyögtem ki méltatlankodva.
Becskereki úr rám nézett, felvonta a szemöldökét, és kérdésemet válasz nélkül hagyva, csak ennyit mondott.
- Nem hinném, hogy rosszindulatból mondta.
Rendben. Ismerve B. úr személyiségét ugyan vannak kételyeim, de egye fene, megelőlegezem neki a bizalmat. De mégis, mi célból mond ilyet? Arra gondoltam, hogy végképp naiv feltételezés lenne részemről, ha azt hinném, feletteseimet érdekli a lelki hogylétem.
Lepergettem magam előtt az elmúlt néhány héten tett megnyilvánulásaimat, de semmi kivetnivalót nem találtam bennük. B. úr valamit félreértett volna? Nos, mindegy.
- Sosem voltam irigy fajta, úgy hogy legyen nyugodt, zavartalanul, és teljes titoktartás mellett tudom intézni pénzügyeit, ha igényli – sóhajtottam végül a válaszra várónak.
A dolog ezzel el is volt intézve. Agyam hátsó részében mégis sokáig ott motoszkált egy irritáló balsejtelem azzal kapcsolatban, hogy sajnos nem minden szándék olyan, mint amilyennek láttatni akarják.

A következő hidegzuhany cégünk ügyvédjének közreműködésével ért. Fergetegesen félresöpörte asztalomon az aktahalmokat és helyükre csapta a sajátját.
- Liza, ezeket a szerződéseket villámgyorsan le kellene gépelni! Tíz perc múlva várom őket a tárgyalóban!
Megtekintettem a legalább húszoldalnyi paksamétát.
- Ügyvéd úr, ezt maga Voldemort sem tudja tíz perc alatt papírra varázsolni.
- Volde… kicsoda?! – vonta fel a szemöldökét.
- Voldemort. A sötét varázsló a Harry Potterből.
Továbbra is ingerülten állt, arcán „Ne rabold az időmet” kifejezéssel.
- Mindegy - legyintettem. – Megteszem, amit tudok.
- Jó – cserélte át mimikáját a „Na, azért!”-nek megfelelőre.
Egek.
Mit tehettem volna mást, nekiláttam az újabb ad-hoc feladatnak, tudomást sem véve a kétpercenként felcsörömpölő telefonkészülékről. Végül zsibbadt ujjaimat masszírozva benyitottam a tárgyalóba. Ahol vendégek és házigazdák egyformán kérdő tekintetének kereszttüze fogadott.
- Mit akar? – törte meg a csendet Becskereki úr, szokásosan udvarias modorában.
- Az ügyvéd úr kérte sürgősen legépelni és behozni ezt az anyagot – mutattam fel a csomagot.
A tekintetek átvándoroltak fent nevezettre. Aki behúzta a nyakát, és úgy mondta:
- Becskereki úr, arra gondoltam, megbeszélhetjük ezt is majd…
- Hogyan? Ön is tudja, hogy ez nem a megfelelő időpont! - csattant rá Becskereki úr, és rám sem pillantva intett, hogy tűnjek el.
- Remélem, napvilágosan rá van írva a képemre, éppen mire gondolok – tettem hozzá az orrom alatt én, miközben indultam kifelé.
De az ügynek korántsem volt vége.
- Várjon! Hozza azt vissza mégis! – ért utol a főnöki szózat.
Tulajdonképpen számíthattam volna rá. Visszafordultam, letettem a lapokat az asztalra.
- Tessék.
- Ha már úgyis itt van, kérdezze meg, kérnek-e kávét az urak és hölgyek. Ha már a tárgyalás kezdetén nem tisztelt meg ezzel bennünket.
Értem én, megint villantunk. Mint nagyfőnök és engedelmes titkárnője. És igen, az is világos, jó lenne belőlem néhány másolat. Amekkora birka vagyok, ott is lennék egyszerre mindenhol.
Felvettem a rendelést, és újra megcéloztam az ajtót.
- Jöjjön vissza! Belenéztem az anyagba, nem fogjuk most megbeszélni. Vigye azt is magával.
- ’Genis! – csaptam össze a bokám képzeletben, és visszacaplattam a papírokért. Ám alig értem ki a konyhába, méteres ugrásra késztetett a farzsebemben felejtett, rezgőre állított mobil.
Kinek másnak, Becskereki úrnak támadt sürgős közlendője megint.
- Jöjjön vissza! – közölte röviden és velősen.
Szemöldök ráncolva meredtem az elnémult ketyerére. Mintha ezt ma már eljátszottuk volna.
- Hozzon nekem egy jéghideg pohár vizet! – nyújtotta felém poharát, amint a látóterébe kerültem.
- Mi legyen jéghideg? A pohár vagy a víz? Esetleg mindkettő? – élcelődtem a nyelvbotláson. Ha már úgyis debilnek néznek.
Mindenesetre, útba ejtettem az asztalom, és kitessékeltem a mobilt a zsebemből. Biztos, ami biztos.
Amíg a kávéval matattam, volt időm az újabb lelki válságra. Koponyám hátulján makacsul ott villogott neonszínekkel a cégér: lelki prosti.
Honnan jutott eszembe ez a minden irányból értelmetlen kifejezés, nem tudom. De életemben talán először átérezni véltem a prostituáltak helyzetét. Marionettfiguraként rángatnak, és ami a legszomorúbb, hogy már nem is igazán zavar. Bár az felért egy gyomorszájon vágással, amikor az egyik kérges lelkű üzlettárs búcsúzáskor elújságolta nekem négyszemközt: ilyen jól, mint a mai megbeszélésen, régen nem szórakozott.
- Én is szeretnék otthonra egy humán jojót – jópofizott, majd saját viccén nevetgélve lelépett.
- Örülök, hogy legalább te jól érezted magad – morogtam magamban könnyeimmel küszködve, de aztán annak a napnak is vége lett.

***

Ha cégünk díjátadóra készül, az véleményem szerint felér egy kabaréval.
A vezetőség az alábbiak szerint képzeli el az ügymenetet.
A cégvezetés feladata: meghatározni a vezérfonalat három feladatcsoportban.
Első vezérfeladat: riadó mindenkinek, aki csak él és mozog az irodaházban. Reprezentálni kell, tessenek készülni, cikis körülményeket eltűntetni! Értesítőket szétküldi, végrehajtást ellenőrzi: Liza.
Második vezérfeladat: mozgósítani Lizát, intézkedjen a fogadás körülményeiről. Az ő felelőssége a tárgyalófoglalás és puccba rakás, megfelelő számú asztal és szék előteremtése, helyszínre szállítása és elrendezése, további kellékek beszerezése. Kiemelt fontosságú feladata pedig: nagy tál friss pogácsa kell, hogy illatozzon a zsűri asztalának közepén!
Harmadik vezérfeladat: minden egyes alkalommal feltétlenül megfogalmazandó intelem Liza számára: fentieket csak és kizárólag költségtakarékosan!
Nos, a harmadik fronton nagy „segítségemre” volt egy nekem címzett „meglepetés”. Amikor pogácsarendelés szándékával elővettem a fiókszéfet, pénz helyett egy szellemesnek szánt cédulát találtam benne, az alábbi szöveggel:
„Azért írok, hogy ne kapj infarktust, kivettem benzinre mind az ötvenezer forintot, majd hozom a számlát! B. úr.”
Fantasztikus! Egyetlen napig voltam csak távol, de B. úrnak ez idő alatt sikerült teljesen kiürítenie az egyéb célokra tartalékolt kasszát.
Miután nagy nehezen visszafogtam a nyelvemre kívánkozó szitokszavakat, óvatosan firtatni kezdtem a sziporka szerzőjénél, ugyan kifizetné-e a tálca pogácsát és a kiló kávét, lévén, hogy számlát nem tudok elszámolni. A nyeglén odavetett válasz emígyen hangzott:
- Ugyan, fizesd ki zsebből azt a pár forintot, majd kiveszed a kasszából később!
Nem ettem meszet! Ezt már egyszer eljátszottuk! Pogácsa-projekt törölve, zsűri vegye tudomásul: gazdasági válság van. Kávét pedig kérek a szomszédos cégtől, kölcsönbe.
Jobb híján rátértem a következő feladatra, a helyszín csinosítására. Ment volna, mint a karikacsapás, ha a menedzsmentnek éppen máshol lett volna dolga. De nem volt. Mind ott tébláboltak, és öten hatfelé irányították szerény személyemet. Ezt még nem vettem a lelkemre, azt viszont igen, hogy ésszerű javaslataimat sorban leintették, esetleg figyelmen kívül hagyták, ám hosszas vita után, a végeredményt tekintve, kilencvenkilenc százalékos mértékben végül mégis a javasolt megoldásra jutottak. Közben pedig efféle utasításokkal rojtozták idegeimet:
- Azt a hosszabbítót el kell onnan tűntetni! Tekerd fel! Tedd el! Ne oda! Amoda!
- Azt a kaspót ki kell cserélni tányérra! Feketére! Nincsen? Oldd meg! Cseréld meg a piros és a fehér virágot! Nem jó! Cseréld vissza!
- Azt a vetítővásznat tedd a raktárba! Ne abba, oda nem fog beférni! Jé, befért! Ügyes vagy!
- Az az asztal nem jó helyen van! Tegyük odébb! Mégse! Vigyük vissza!
E. asszony külön is hasznossá akarta tenni magát. Beszerzett hát két szál narancssárga rózsát. Különös hibridek voltak, egyetlen másfél méteres, sima száron öt-öt fej pompázatos virággal. Ilyet eddig még nem is láttam. Kellőképp meg is csodáltam őket, ám a kritikus kisördög a lelkem mélyén nem hagyott békén. Mire észrevettem, már ki is csúszott a számon:
- Drága lehetett. Más színben nem volt?
- Nem. Miért?
- Mert piros a padlószőnyeg…
E. asszony elkomorult, aztán begorombult.
- Volt két csővázánk! Hol vannak?
- Csak egyetlen csővázáról tudok, az pedig évek óta ugyanott dekkol, a szekrény tetején – válaszoltam.
- Ha már úgyis tudod, hol van, vedd le, mosd el, a másikat pedig kerítsd elő a föld alól is, oké?
- Oké.
Mivel hiába kutattam az összes szóba jöhető helyen a hiányolt eszköz után, feltérképeztem a meglévőt és kerítettem neki egy hasonlót a sarki 100-as boltból. Mire cirka tíz perc múlva visszaértem, mindenki engem keresett.
- Hol voltál? Elborít bennünket a munka, te pedig sétálni mész? – mosta a fejem a még mindig sértődött E. asszony.
Válaszul felmutattam friss szerzeményemet, felmarkoltam a rózsákat, és elvonultam a konyha irányába. Épp végeztem a rózsák méretre vágásával, amikor főnökasszonyom ismét mögém toppant.
- Az a rózsa túl hosszú lesz abba a vázába! Le kéne vágni a szárából!
Alighogy befejezte a mondatot, észrevette a pulton heverő szárakat.
- Már méretre vágtad? – kérdezte meg a nyilvánvalót. – Szerintem vágj még le belőle!
- Mennyit?
- Tíz centit! Na, még ötöt!
Ő vezényelt, én engedelmesen nyiszáltam. Aztán beleraktam a virágokat a vázákba. Szegény rózsák, nagyon igyekeztek, de így megkurtítva esélyük sem volt megfelelően érvényesíteni pompájukat.
- Nos? – kérdeztem a nőt, véleményére várva. Ő pedig csak állt egyik lábáról a másikra, végül kibökte:
- Basszus, rövid lett!
Az. No, sebaj, azért kitettük őket. De, mint kiderült, ezzel még nem tudtam le a feladatokat. A jól megtermett B. úr a következő kéréssel tisztelte meg mind az ötven kilómat:
- Hozd ki a hátsó szárnyból a fogast és tedd ki az előtérbe!
Csak a miheztartás végett, nem holmi alumínium szobainasról beszélt, hanem egy két méter hosszú, cirka ötven darab kabát tárolására készült, keményfából ácsolt bútordarabról.
- Rendben. Erős lány vagyok, de azért elkél a segítség. Segítesz?
- Itt jön Pirike. Kérd meg őt!
Úgy tettem. Izzadtunk, nyögtünk, de kihoztuk.
- Ez nem jó! Vigyétek vissza. Van egy nagyobb is!
Tényleg volt egy másik. Igaz, hogy ki kellett pakolni a fél raktárt, hogy hozzáférjünk, de valóban nagyobb volt. Minden irányban, úgy kb. öt centivel. Ha jól számolom, ez egy darab, azaz egy egész kabáthellyel többet jelenthet. Biztosan fontos szempont. Elvégre nem érthetek mindenhez!
Eltelt végre a nyolc óra, az előkészületek véget értek. A szívós dirigencia eredményeképpen a menedzsment elérte, hogy estére komplett idiótának érezhessem magam. Ők viszont körülnéztek, és elégedetten csaptak egymás tenyerébe:
- De jól néz ki! Remek munkát végeztünk!

***

Leesett az első hó, és a Becskereki Holdingnál is eljött az esztelen karácsonyi hajtás ideje. Elmondhatom: minden a Mikulással kezdődött. Nem mintha bármit is rá akarnék fogni az öreg piros sipkás ártatlan fejére, de azt egyikünk sem tagadhatja, hogy december hatodikán bizony, alaposan kiborult a puttonya. Mint ahogy én is.
Becskereki urat bizonyára sok pályatársa mintájára a „Karácsony” címszó alatt futó marketingkampány nyomasztotta akkor, amikor bejött dolgozni. Első megmozdulásként úgy rám rivallt, hogy majdnem elejtettem a reggelije maradékával hivalkodó tálcát.
- Mondja meg gyorsan: milyen Róbert?
Ennyit a rávezető információról. Ezek szerint nem hatott a joghurt mellé csempészett diétás szaloncukor, a kedélyjavító szándékról nem is beszélve – szögeztem le magamban bánatosan.
- Róbert Gida? – próbálkoztam fennhangon, de nem volt humoránál.
- Hány éve is dolgozik nálunk?
Úgy tippeltem, rám gondolt, és nem Micimackó haverjára. De tekintve a körülményeket, nem vidámkodtam tovább.
- Három.
- És még mindig nem tanulta meg, hogy kívülről kell fújnia minden kapcsolatomat? Vagy ilyen pocsék a memóriája?
- Szűkítsük a kört, hátha akkor kifacsarhatunk belőle valamit. Mármint a memóriámból. Milyen projekt kapcsán gondolt rá?
- Kulturális központ. De tudja mit? Róbert, vagy nem Róbert, a három kapcsolattartó közül valamelyiket érje el, és kapcsolja be. Meg tudja oldani?
Aha. Megérkeztünk a mai nap első költői kérdéséhez. Három kerek esztendeje kell bizonyítanom neki folyamatosan a rátermettségem, mint a legkisebbik szegénylegénynek a népmesékből. Ezek után csak el tudja dönteni dilemmáját nélkülem is!
E levezetésnek köszönhetően megnyugodva tettem az utolsó három szót meghallatlanná, és eltrappoltam tárcsázni. Ám a „Jóisten ballába” ma reggel virgácsot kaphatott a csizmájába, mert csak nem fért a bőrébe. Még be sem ütöttem az első három számjegyet, már érkezett is a főnöki vonalon a következő instrukció:
- Jöjjön át, diktálok!
Felőlem. Ám a diktátum végére odakerült az ilyenkor kötelező „Kellemes ünnepeket, satöbbit kívánok” hangzatú mondat, ettől pedig diktátorunk fejében beindult a láncreakció.
- Erről jut eszembe. Mit tett eddig Karácsony-ügyben? Összeállította a címlistát? Megtervezte a képeslapot? Aláíratta a kollégákkal?
Rásandítottam az órámra, hátha csak rosszul emlékszem a dátumra. Nem, mégsem tévedtem, karácsonyig még majd három a hetek száma.
- E. asszony vállalta a feladatot az idén, és már tervezi is a lapot, a tavalyi címlistáink pedig megvannak, csak ki kell őket egészíteni az új kapcsolatokkal – kezdtem el védőbeszédemet. De őt már nem lehetett kizökkenteni.
- Mi köze ehhez E. asszonynak?! Miért ő csinálja? E. asszony ezt ne csinálja, ez a maga feladata! Eddig is maga csinálta, ezután is maga fogja! Megértette?
Fejlődőképes lévén, bölcsen hallgattam. Elszemezgettünk egy darabig, majd emígyen folytatta:
- Magának az a dolga, hogy előre gondolkodjon, és önállóan megoldja az ilyen feladatokat. Sajnos, ez magánál nem nagyon működik!
- De hisz van még idő bőven – szúrtam közbe.
Ezt nem kellett volna. Rám omlott a lavina.
- Ne hagyjon mindent az utolsó pillanatra! (Nem szoktam.) Az ünnepek előtt és után egy héttel már a kutya sem olvassa el az üzeneteit! (Na és? Majd elolvassák az újévben!) Időben kell a listákkal foglalkozni! (Már megvannak!) Mikor akart hozzáfogni? (A jövő héten.) A Gizikéék már régen túl vannak az egész cécón. (Érdekes, nekem tegnap nem ezt mondta…)
Azért sem szólaltam meg. Végül ő törte meg a beállt csöndet.
- Na, menjen, és hozza ide a tavalyi karácsonyos dossziét. Remélem, van ilyen.
- Abban nincs semmi olyan…
- Hozza ide!
El nem tudtam képzelni, mit akar nézegetni a tavaly befutott képeslapokon, de engedelmesen hoztam neki. Ő pedig forgatta egy darabig a lapokat, majd újból felfortyant:
- Hol vannak a listák? És hol van, amit tavaly szétküldtünk?
- A listák igen terjedelmesek, a szerveren vannak. Tavaly pedig egy projektünk fotóját szkenneltük be és küldtük szét, jókívánságokkal ellátva, az ön aláírásával.
- Hát nem megmondtam magának, hogy mindent ki kell nyomtatni és le kell fűzni?!
Kikerekedett a szemem. Ezt tényleg nem gondolhatja komolyan! Különben egymaga fogja kiirtani a megmaradt esőerdőket!
Beszédes csend támadt. Megint.
- Na, jó, éppen nem mindent, de mi van akkor, ha elromlik a szerver, vagy mit tudom én? – kérdezte.
- Havonta-kéthavonta biztonsági másolatot készítünk.
- Azt tudjuk, hogy maga mindent meg tud magyarázni! Higgye el, magyarázkodni én is tudok, mindenki tud! Nem magyarázkodni, tenni kell! Menjen, és nyomtassa ki!
- Mit? – értetlenkedtem.
- A 2010-ben szétküldött anyagot.
Sóhajtva mentem utamra. Újfent az a megtiszteltetés ért, hogy „hiperfontos” anyag után kutathatok az archívumban. Nekifogtam, rutinosan elhárítva közben minden kapcsolat felvételi kísérletet, míg elő nem kotortam az ominózus X-aktát. Csak azért, hogy Becskereki úr egy pillantást vetve rá, megvetően félrelökhesse.
- Most rajzolok – figyelmeztetett, hátha magamtól nem jövök rá, és így tett. Közben pedig magyarázott.
- Egy lap szélessége kb. 21 centi, ebből lejönnek a margók, a maradékot elosztja az alkalmazottak számával, és az így keletkezett négyzetekbe fényképeket készít róluk, odaírja a nevüket és beosztásukat, aláírja ide középre a szöveget, amit mindjárt lediktálok, majd a láblécbe egymás mellé projektképeket rak. Gondolja át, hogy milyen munkáink vannak, én majd választok! Mikorra tudja megszerkeszteni?
- Max. egy-két nap, de ha megbeszéltem valamelyik tervezővel, pontosabbat tudok Önnek mondani.
- Minek ide tervező? Szerkessze meg maga! Meg tudja?
- Nem – válaszoltam őszintén, pedig tudtam, hogy elhibázott stratégia.
- Miért nem? – hörrent. – Mindenre azonnal rávágja, hogy nem tudja megcsinálni, pedig ez nem igaz. Az ember mindent tud, amit csak akar. Maga viszont nem akarja!
Beletalált a százas körbe, ám ezt nem köthetem az orrára, bármennyire is vágynék rá. Hát persze, hogy nem akarom. A vécépucoláson kívül már így is minden az én dolgom. De nem szeretném elkiabálni, mert ami késik, az korántsem biztos, hogy múlik… most pedig vissza a fősodorba.
- Például azért nem, mert nincs hozzá program a gépemen. De ha volna, akkor sem ismerem a használatát, és mire kiismerem, okafogyottá válik a meló.
Szeretett feljebbvalóm pislogott kettőt.
- Akkor magyarázza el a feladatot Pirikének. Képes rá?
- Igen.
- Biztos?
- Nem! – vágtam rá méregbe gurulva.
Erre felkapta a fejét, és a vizet. No, meg a kagylót.
- Pirike, jöjjön át! – majd ő maga adta át a kolléganőnek a kincset érő instrukciókat.
Szerintem ez a pici győzelem már önmagában megérte. Ám a vesztes mégis én lettem, mert Becskereki úr nem hazudtolta meg önmagát. Ha nem rajtam, hát levezette a rosszkedvét máson. Akárhányszor mentem végig a folyosón aznap, mindig másik ajtó mögül hallottam kiszűrődni számon kérő hangját.
A bánatba. A kollégák ismét utálni fognak egy ideig.

Hetedikén folytatódott a főnöki duzzogás, efféle párbeszédek köntösébe burkolva:
- Mondok én magának valamit. A testbeszéd sokat elárul az emberről. Tudta?
Bólintottam.
- Annak idején úgy vettük fel magát, hogy mindent kitanul és eligazgat, nekünk be sem kell jönni! (Elnéztem volna a munkaköri leírásom? Ügyvezető vagyok? Akkor fizetésemelést kérek!) Ezzel szemben tegnap, amikor a könyvelővel az új számla-elszámolási problémákról beszéltünk, maga vette a tálcát, és kiment! Ez azt jelenti a testbeszéd nyelvén, hogy magának az a fontosabb! (Szerintem pedig csak annyit jelent, hogy állandóan időszűkében vagyok.)
Úgy döntöttem, megosztom vele az igazság egy részét.
- Csak a kinti asztalig vittem a tálcát, azért, hogy ki ne boruljon a vendégek után maradt kávé (hisz nem egyszer megtörtént már). Utána visszajöttem, közben pedig figyeltem minden egyes elhangzott szóra.
- Az nem úgy van, de mondok mást. A minap, amikor E. asszony, B. úr, maga meg én együtt ebédeltünk a konyhában, maga az ebéd végeztével egyszerűen felállt és kiment a konyhából! (Elmosogattam, majd további jó étvágyat kívántam! Vajon mit kellett volna tennem még?)
- Ha igazán törődne velem, megvárta volna, míg befejezem, és elveszi előlem a tálcát! Nem érezte úgy?
No, ez már mindennek a teteje. A száját is meg kellett volna törülgetnem? Tenger dolgom mellett, nap, mint nap összeállítom a diétás étrendjét, számolom a kalóriákat, külön felszólítás nélkül tálcán hordom be neki nemcsak a kávét, hanem a reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát, gondoskodom róla, hogy mindig legyen az asztalán hideg víz, fiókjában szőlőcukor, bal kezénél keksz, de neki mindez nem elég!
- Nem, nem éreztem úgy! – csattantam hát fel, indulatosabban, mint ahogy szándékomban állt. Lassan, de biztosan ment felfelé bennem a pumpa. - Nagyon is sokat törődöm magával, de egy munkakapcsolat keretein belül! És szerintem ez már végképp nem tartozik oda!
Most már ő is kiabált.
- Az a baj magával, hogy nem teszi oda magát száz százalékig!
Lezsibbadt a fél oldalam, fogtam fel a szomorú tényeket egy gondolattöredékkel. A végén még szélütést kapok.
- Nem, mert száztíz százalékig teszem oda! De nem végezhetem el mindenki más munkáját, mert egyrészt nem vagyok varázsló, másrészt meg nem vagyok Jolly Joker. Én is egy önálló, érző lélek és egyéniség vagyok, az ég áldja meg! – fakadtam ki.
No, ha most nem rúg ki, akkor soha.
Nem rúgott. Hallgatott egy darabig, majd hátradőlt.
- Szóval, maga egyéniség – mondta, rejtélyes pillantást küldve felém. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez jót jelent-e számomra, vagy rosszat. Hallgattam.
- Elmehet – jött végre az elbocsátó szép üzenet. Azóta ez az affér is a szőnyeg alá került.
Mindenesetre én akkor fogadalmat tettem. Esküszöm, egyszer meg fogom tenni vele, és előkapva keszkenőmet, megtörlöm a nóziját!

***

A húgom – aki egyben a legjobb barátom is – egyszer azt találta mondani:
- Liza, amennyire én látom az elbeszéltekből, ez a munkahely nagyon nem méltó hozzád.
Azt hiszem, fején találta a szöget. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az alábbi történet.
Nyolcadikán megbetegedett a kisfiam. Nem szégyellem bevallani, az ilyenkor természetes anyai aggodalom mellett elöntött a megkönnyebbülés. Van Isten! Céges karácsonyi mizéria kipipálva, ha szerencsém van, ezúttal nélkülem fogják lezavarni. Vagy legalább a nagyját.
Nem volt szerencsém.
Néhány nappal később arra mentem be az irodába, hogy a karácsonyi lapot még mindig nem küldték ki. Az egyéb, ünnepek körüli teendők pedig, fittyet hányva a szűkös határidőre vonatkozó főnöki intelemre, türelmesen várakoztak arra, hogy végre megjelenjek.
Nos, ha már megjelentem, serényen nekiláttam letudni őket, nehogy csalódást okozzak. Sürgés-forgásom közben pedig Pirike boldogan újságolta, képzeljem csak el, közreműködésével megszületett a nagy mű, egyedi üdvözlőlapunk jóváhagyásra és bevetésre készen csücsül a nagyfőnöki íróasztal közepén. Arra már nem lesz több gondunk.
- A próféta szóljon belőled – válaszoltam, ám a prófétának ezúttal máshol akadt dolga.
- Liza, Piroska, jöjjenek be – hangzott fel nem sokkal később a szobában a jól ismert orgánum.
Bementünk, hellyel kínáltak. Ám még le sem ültem, Becskereki úr kezembe nyomta a sokat látott tervezetet, mondván, ugyan keressem már meg, hogy mi a hiba benne.
- A szövegben, vagy a képekben keressem? – érdeklődtem.
- Az a maga dolga! – csattant ostorként a hangja.
Ezzel végezvén, legott megfeledkezhetett jelenlétemről, mert emígyen fordult a szék szélén szorongó Pirikéhez:
- Akkor szoktam odaadni neki, amikor hibát vét benne – kacsintott a kolléganőre cinkosan.
Pirike, úgy is, mint a hiba valódi elkövetője, erkölcsi dilemmába keveredett. Ennek folyományaként elfehéredett, én meg – a vizuális kontraszt kedvéért - elvörösödtem a méregtől. Lehet, hogy Manitunak nem tűnt fel napokig tartó távollétem? Akkor vajon kit szekálhatott helyettem?
Letettem a lapot az asztalra.
- Egyetlen hibát találtam benne. A fejléc logójában, az apró betűs részben még a cég régi neve szerepel – közöltem vele hűvösen.
- Nahát, de gyorsan megtalálta! – hüledezett Pirikének feljebbvalóm, továbbra is figyelmen kívül hagyva személyemet.
- Az… az én voltam, aki nem vette észre. De rögtön kijavítom – dadogta munkatársnőm, és kapva az alkalmon, eltűzött a viharzónából.
Munkaadóm végre kegyeskedett észrevenni szerénységemet.
- Akkor adja le a kolléganőnek az új nevet.
Megtettem. Annak ellenére, hogy biztos voltam benne, Pirike okos lány. Alighanem tisztában van vele, hogy hívják a céget, ahol dolgozik.

***

A szeretet ünnepének eszmeisége valahogy nem akarta ebben az évben sem megérinteni kollektívánkat. Pedig alaposan bedobtam magam a cél érdekében. Előszedtem, leporoltam és feldíszítettem tavalyi fenyőfánkat, gömböket, girlandokat függesztettem a falakra, mandarint és szaloncukrot tettem ki tálkákban, karácsonyi zene szólt halkan az MP3 lejátszóból, vicces képeslapokat küldtem szét a kollégáknak. Egyszóval, igyekeztem.
Ám azt hiszem, hiába törtem magam, mert a végeredmény ekképp festett.
- Mondta már magának E. asszony, hogy holnap vállalati karácsonyt tartunk? – vont kérdőre Becskereki úr.
Ezúttal meglepődtem. Az utóbbi hónapok stratégiai megbeszélésein másról sem volt szó berkeinkben, mint a gazdasági helyzetnek megfelelő, megszorító intézkedésekről. Ünnepségről jelenlétemben még nem esett említés. E. asszony nemtörődöm feledékenységéről nem is beszélve.
- Nem mondta – válaszoltam, az igazságnak megfelelően.
- Nem létezik! Van annak már egy hete is, hogy megbeszéltük. No, és maga készült már valamivel?
Logikus. Ha nem tudok valamiről, akkor biztosan készülni kezdek rá.
- Nem készültem.
- Miért nem? Tudhatja, hogy minden évben van karácsonyi ünnepség!
- Ami igaz, az igaz. Éppen rákérdezhettem volna. De miért kell vallatótisztet játszanom? Sérülne az infó, ha egyszer magától találna el hozzám? Mondjuk, E. asszony közreműködésével? – füstölögtem magamban, megrugdosott igazságérzetem romjain. Mindeközben Becskereki úr tovább dolgozott a lehordásomon.
- Mindent az utolsó percre hagy, megint? Úgy látom, maga helyett nekem kell kézbe vennem a dolgokat. Legyen egy kicsit önállóbb. Miért engem terhel ezzel?
Nem tudtam mit válaszolni neki. Azért arra kíváncsi lennék, ha egyszer, valamikor felvilágosítana valaki, vajon mennyit is bír el egy asszonyi hát, hosszú távon.
Cégünk feje végre megelégelte a regulát.
- Hívja ide E. asszonyt! Elmondom maguknak, mit kell csinálni.
Felvettem a telefonkagylót.
- Ne úgy! Menjen érte!
Sok értelmét nem láttam a dolognak, mármint a szívatáson kívül, de nem vitatkoztam. Elvégre ez a béke ünnepe! Vagy az kellene, hogy legyen.
E. asszony előkerült, a tennivalók feljegyeztettek, húsz-nyolcvan százalékos megosztásban, a javamra. Amikor visszamentem az asztalomhoz, fogtam egy üres papírlapot, és nekifogtam rendszerbe foglalni, mi mindent kellene a másnap déli határidőig nyélbe ütnöm. Akárhogyan számoltam, akármerről néztem, egyazon eredményre jutottam: ez egyedül nem fog menni. Pláne akkor, ha E. asszonynak ismét eszébe jutna átpasszolni a saját húsz százalékát. Tehát: kedves kollégák, nincs mese, munkára fel!
Felpattantam, bekapcsoltam a Juventus rádiót, és felhangosítottam az ünnepi zenét. Ezzel sikeresen magamra vontam minden jelenlévő figyelmét, és mire magukhoz tértek volna, egy-kettőre kiosztottam a tennivalókat. Jól sikerült akció volt, fertályóra múltán a Jingle Bells vérpezsdítő dallamát dúdolva sürgött-forgott az egész iroda. Ment is a munka, mint a karikacsapás, esküszöm, még élveztük is. De hát azért ültetett vezetőséget a Jóisten a köznép nyakába, hogy legyen, aki belecsapjon a lecsóba. Elsőként E. asszony dekorált a szósszal.
- Liza, el ne feledkezz fehér kenyérről és savanyú uborkáról gondoskodni Becskereki úr holnapi menüjéhez! – hangzott a váratlan figyelmeztetés a félig behajtott üveges ajtó mögül.
Hogy felejthetném el? Ugyan, kérem. De szorítkozzunk a lényegre.
- Oké! – süvöltöttem neki vissza, a zenénél is hangosabban.
A kollégák már megszokhatták sajátos kommunikációs módszerünket, mert a szempillájuk sem rebbent. Csupán Pirike tekerintett egy jelzésértékűt a rádió hangszórójának a gombján.
- Elintéznéd most? – ordította túl a Karácsonyi Éneket az ajtó mögött ülő.
Hát hogyne. Csak legyünk spontának. Már csak tizenöt százaléknyi intéznivalója maradt. Okos asszony!
Tárcsáztam legutóbb bevált ételbárunk számát. A tulaj vette fel.
- Szia! Liza vagyok! Kérhetünk kiszállítással holnap délre két kiló fehér kenyeret és egy kiló savanyú uborkát?
- Persze, gyönyörűm. Neked mindent! Mást?
- Köszi, nincs más.
- Örültem, hogy hallom a hangod!
Ennyi. Ez a pár szó E. asszonynak sem jelenthetett volna kihívást. Ha már így számon tartja a rántott csirkecombhoz valót.
- Küldetés teljesítve! – tájékoztattam fennhangon felettesemet, a jól bevált módszerrel.
Ám az üvegajtó mögül senki nem felelt.
- Vetted, főnökasszony? – firtatóztam továbbra is, emelt hangon.
- Aha – jött végre az érdektelen válasz, én pedig megnyugodhattam. El is voltam eme lelkiállapotban úgy másnap tizenegy óráig, amikor a telefon újfent szót kért.
Az ételbár tulaja hívott, feleannyira sem kedvesen, mint tegnap.
- Tisztázzuk. Akkor most kértek kenyeret, vagy nem kértek?
Megrökönyödtem.
- Persze, hogy kérünk! Megbeszéltük, nem?
- Igen, de a feleségem most jött vissza az üzletbe. Azt mondja, összefutott nálatok, a lépcsőházban E. asszonnyal, aki szerint mégsem kértek. Merthogy nincs raktáron annyi szeletelt kenyerünk. És, különben is, te majd kimész érte a boltba. Könyörgöm, meddig tart, amíg felszeletelünk géppel egy kiló kenyeret? – háborgott.
Ránéztem az órára. Tizenegy tíz. Épp az imént szúrt le Becskereki úr, hogy nem gondoskodtam karácsonyi CD-ről (MP3 vajon miért nem jó?), tehát kerítenem kell egyet valamelyik lemezboltból. Elő kell keresni a régi CD lejátszót, üzembe kell helyezni. Úristen, a hangfalai vajon merre lehetnek? A terem előkészítve, kaja, dekoráció hála a sorsnak és a kollégáknak, megvan, vizek, borok, poharak, evőeszközök, szalvéták, tányérok összerakva a konyhapulton, csak be kell hordani, dugóhúzó is van, viszont el kell még menni a sütiért a cukrászdába, a jutalompénzekért a bankba, borítékolni is kell, a névre szóló borítékok, ha Pirike nem lazsált, ágacskával díszítve, kinyomtatva, ahogy kértem. Ja, előzőeket ellenőrizni kell, és meg kell még teríteni az asztalt is! E. asszony pedig a kenyérért is engem szalasztana. Túrót!
- Ne törődj te senki mással! – mondtam a szendvicsesnek. - Küldd csak ki, amit megbeszéltünk, de a kenyeret szeleteljétek fel, ha kérhetem. Amennyiben küldesz számlát, most van pénz a kasszában, kifizetem, és kész!
- Ez a beszéd, szentem! – ujjongott. – Fuvar megy!
E. asszony, inkább a saját megmaradt részét intézné – morogtam magam elé, miközben kajásunk kisimulva elköszönt, és letette a telefont.
Bár ne tette volna. A kagylótól még meg sem szabadultam, máris kapásom volt.
- Ha befejezte a trécselést, jöjjön át! – hangzott a hangszóróból keresetlenül, Becskereki úr tolmácsolásában.
- Egek! Csak ne most! – nyögtem fel sötét előérzettől gyötörten, de mégis indultam, engedelmesen.
- Üljön le, és hallgassa – utasított a Helyi Mindenek Ura. – Figyeljen, mert legközelebb magának kell megírnia – és felolvasott egy igazán remekbe szabott ünnepi beszédet.
Egy másodpercig komolyan büszke voltam rá. Álltam, néztem a szónokló embert, és arra gondoltam, ha nem csupán arra törekedne, hogy miként törje meg beszélgetőpartnerét, vagy hajlítsa a maga hasznára annak szándékait a maga racionális intellektusával, egészen meglepő felfedezést tehetne. Például, megláthatná a másikban az alávetett helyett a potenciális munkapartnert.
Felhőtlen hangulatom nem tartott soká, mert a rákövetkező percben megtudtam, hogy a Becskereki úr két cége között évek óta húzódó autó adás-vételi ügyletnek épp most kell lezárulnia. Méghozzá három nap alatt, mert utána vagyok oly kedves, és szabadságra megyek, nélkülem pedig nem ügylet az ügylet.
- Három napja van rá, hogy elintézze! Megértette? – tájékoztatott kedvesen az ászok ásza.
Szavai mögött ott lapult a fenyegetés: míg meg nem kapja, amit akar, nem enged el szabadságra.
Nos, úgy látom, karácsonyi hangulatom megalapozásáról minden áron gondoskodva vagyon. Olyannyira, hogy rosszkedvemet később a terülj-terülj asztalkám ínycsiklandó látványa sem tudta messzire űzni. Nem baj, étvágytalanságom nem hiábavaló, legalább több jut a kollégáknak.

Jánó Réka

Kalandos életutamat 1970 márciusában kezdtem meg Déván, Kőmíves Kelemen várának árnyékában, szüleim három gyermekének a legidősebbjeként. Csendes, félénk, ám annál élénkebb képzelettel megáldott kislány voltam, aki attól a pillanattól kezdve, hogy össze tudta olvasni a betűket, csak úgy falta a könyveket. Először csak testvéreim, és magam szórakoztatására találtam ki meséimet, később papírra is vetettem őket, rajzaimmal illusztrálva a bennük történteket. Ennek ellenére jóval földhözragadtabb szakmát választottam akkor, amikor eljött annak ideje: ápolónő lettem. Még nem voltam 19, amikor kénytelen voltam országot váltani, családom egészen Mezőtúrig menekült az akkori rezsim elől. A helyi kórházban dolgoztam néhány évig, majd Budapesten kóstolgattam tovább a szakmát, de nem ízlett, ezért váltottam. Voltam postás, igazságügyi orvosszakértő mellett gépíró, telemarketinges, ingatlanügynök, építőipari alkalmazott és titkárnő, jelenleg pedig tudományos asszisztens. Mindeközben rajzoltam, írtam, magánszínházban színészkedtem, énekeltem, sportoltam, táncoltam, utaztam és megszültem jelenleg 11 éves fiamat. Röviden szólva: unatkozni nem volt időm, olykor remekül mulattam, amikor pedig nem, azt igyekeztem mihamarabb elfelejteni.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned