Logo
Nyomtatás

Különös búcsú

Akkor, azon a reggelen valami megváltozott, hogy pontosan mi változott meg, azt senki sem tudta.
Valahogy mindenki olyan különösen érezte magát.
Nem fizikai rosszullét volt ez, inkább, mintha a gondolataikban lenne valami furcsa nyomás, vagy inkább furcsa üresség. Nem tudták eldönteni.
Automatikusan felkeltek, ahogy megszólalt az ébresztőóra, végigcsinálták a reggeli készülődést, de nem gondoltak közben semmire. Nem tervezgettek, nem ábrándoztak, nem sóvárogtak, nem mérgelődtek, és nem sóhajtoztak semmi után. Nem féltek, nem aggódtak, nem nevettek és nem sírtak.
Bekapcsolták a tévét, hallgatták a híreket, - rövid beszámolókat az éppen aktuális politikai ámokfutók nyilatkozatairól, a politikai iszapbirkózás jelenlegi állását, a botrányt szimatoló, szenzációhajhász tudósításokat, a bűncselekményekhez, vagy legalább annak gyanújához kapcsolódó alaposan felfújt érdekességeket, az aznapi katasztrófákat - amiket színtelen hangon daráltak a - súgógépekről olvasva - a médiaszemélyiségek. Akik a hírműsor végén ahelyett, hogy elbúcsúztak volna, csak néztek maguk elé, és azt motyogták: - minek ez az egész? Vagy azt: - nem érdekes… A műsorok szerkesztői nem keverték le ezeket a képeket, hosszasan sugározták. Az elfogadhatatlan viselkedési mintákat sulykoló ostoba reklámok elindítását sem tartották fontosnak.
Az emberek megszokásból aznap is elindultak a munkába. Felszálltak a lassan begördülő járművekre. A buszok most senki orra előtt nem csapták be az ajtajukat, de úgy haladtak, mintha nem lenne jogosítványa a vezetőknek. Akik többször fékeztek, mint ahányszor a gázra léptek. Az autósok is ugyanígy vezettek. Érdekes módon – talán az általános lassúság miatt – mégsem történt egyetlen baleset sem. Az utasok nem lökdösődtek, nem káromkodtak, nem szidták sem a közlekedést, sem egymást. Levették a napszemüvegeiket, kihúzták a fülükből a lejátszók zsinórjait és egykedvűen álldogáltak csomagjaikkal a kezükben. Senki sem sietett. Előbb-utóbb mindenki célhoz ért. Az órákat nem figyelték, nem érdekelt senkit, hogy elkésett, vagy időben megérkezett.
A munkahelyeken megszokásból bekapcsolták a gépeiket, unottan nézték a forgó alkatrészeket, vagy a futószalagok siklását az orruk előtt, vagy a számítógépek képernyőinek villogását, de nem dolgoztak a gépeken. Egyszerűen nem érdekelte őket az értelmetlen rutin feladat, amit munkának neveznek. Ma nem pletykálkodtak, nem áskálódtak, senkiről sem volt egy rossz szavuk, még nevetségessé sem tettek senkit. Nem akarta learatni senki a főnökök előtt mások babérjait. Nem SMS-eztek, nem telefonáltak, nem enyelegtek, és nem mesélték el, hogy mi történt velük tegnap este óta. Még a légkondi hőfokszabályozójának tekergetéséért sem harcoltak.
A főnökeik magányosan üldögéltek az irodáikban, kibámultak az ablakon és nem utasítgattak senkit semmire, nem adtak ki hiábavaló munkákat, nem fényezték magukat, nem keresték lázasan, hogy kire hárítsák a felelősséget. Nem tárgyaltak sem egymással, sem a beosztottaikkal. Nem érdekelte őket a cég teljesítményétől független bonuszuk összege, sem a céges autójuk cseréje. Nem írtak alá semmit, és nem olvastak el semmit. A létszám-leépítési terveik békésen pihentek a fiókjaikban.
A járdákon alig volt egy kis tétova forgalom, az a néhány gyalogos, aki elindult valahová, lassan bandukolt, lehajtott fejjel. A járműveken egyre kevesebben utaztak. Végül ott álldogáltak a buszok, villamosok, trolik és metró szerelvények üresen a megállókban. A vezetőik megszokásból üldögéltek a vezetőfülkében, de maguk elé bámultak, és nem vezették a járműveiket. A plázákban a boltok üresen tátongtak, csak az eladó lányok cipőjének kopogása verte fel a csendet, akik tanácstalanul tébláboltak, mintha nem tudnák, mit keresnek itt egyáltalán. Megszokásból néha megigazították a tigrismintás harisnyájukat, vagy a fekete miniszoknyájukat. Szorosabbra húzták a derekukon a pink övet, vagy a mélyen dekoltált csipke felsőt. Már nem vigyáztak, hogy le ne törjön a műkörmük.
A repülőterek műanyag székein egykedvűen üldögéltek az utasok, nem érdekelte őket, hogy a reptéri kijelzők üresek, nem szállnak fel a repülőgépek, amik egyébként sem voltak feltöltve üzemanyaggal és nem voltak műszakilag átvizsgálva.
A tévécsatornák és a rádióadók reggeli csacsenoló műsorainak sztárocskái bambán meredtek maguk elé, és fogalmuk sem volt mit mondhatnának. Nem jutott eszükbe semmi abszurd, vicces, hatásvadász, pimasz megjegyzés, vagy bárgyú és közönséges poén, esetleg egy piszkos célozgatás, vagy egy önreklám, erőltetett hozzászólásokkal. Még a jó ízlést sértő, nehezen kiizzadt témákra sem emlékeztek, amikkel szórakoztatniuk kellett volna a nézőket, hallgatókat. Időnként valamelyikükön kitört megszokásból a közlési kényszer és megszólalt. Ilyeneket mondtak: hát izé…, meg azt, hogy: nem is tudom… De nem számított. Senki sem nézte, és senki sem hallgatta őket.
A közhivatalok ügyfélszolgálatai üresen tátongtak. Néha-néha betévedt egy ember, tanácstalanul körbe járt. A hivatalnokok addig belemélyedtek a számítógépeik monitorjába, amíg végül a tétova ügyfél ki nem sétált az ajtón.
A zenészek leütöttek néhány akkordot a zongorákon, vagy megpendítettek néhány húrt a hangszereiken, elhangzott pár dob ütés, néhány trilla a fuvolán. Aztán elcsendesedett minden. Néhányan belelapoztak a kottáikba, azután félretették őket.
Hallgattak a telefonok, a mobilok, az iPodok, senki sem internetezett, senki sem kommunikált.
Az iskolákban a tanulók egykedvűen ültek a helyükön, nem bántalmazták, gúnyolták, kínozták egymást és a tanárokat, sem tettlegesen, sem szóban. A tanárok megértéssel nézték a diákokat, és nem tudták mit mondhatnának nekik. Nem találták értelmét, hogy matematikáról, történelemről, irodalomról, vagy bármi másról beszéljenek. Nem követeltek, nem büntettek, nem dicsértek, nem fegyelmeztek, és a házi feladatokat sem kérték számon.
A gondozónők a bölcsődékben és óvodákban beültek a gyerekek közé, és együtt bámulták velük a csoportszobák dekorációit. Otthon az anyukák nyugodtan nézték a csendesen szuszogó, vagy nézelődő kisbabáikat.
Ahogy telt-múlt az idő, az emberek egy része automatikusan enni kezdett, ha volt valami étel a keze ügyében. Ha nem volt, akkor nagy nehezen nekiindultak, hogy vegyenek valami harapnivalót. Azonban nem jutottak túl messzire. Még mielőtt elérték volna a büfét, vagy a boltot, elfelejtették, hogy hová indultak. Így jártak azok is, akik éppen hazafelé tartottak. Végül leültek egy padra az utcán, vagy egy lépcsőre, vagy a járda szélére. Ott üldögéltek maguk elé meredve. Senki sem szólt senkihez. Senki nem nézett senkire. Akik az utcán üldögélve fázni kezdtek, felálltak kényelmetlen ülőhelyeikről és céltalanul mentek előre egy darabon. Aztán megint leültek valahová.
Apródonként minden leállt. A járművek, a hírügynökségek gépei, a rádió és tévé közvetítések, a földgáz, a víz, és a villamos áram szolgáltatás. Kikapcsoltak a gépek, a navigációs berendezések, a számítógépeket üzemeltető szerverek. Néhányan a leálló liftekben rekedtek, de nem törődtek vele. Pár tétova mozdulat után leültek a lift padlójára és maguk elé bámultak.
Az utcákon, az újságos standokon a reggel megjelent bulvár, és félbulvár újságok címlapjain az emberiséget pusztulással fenyegető katasztrófákról szóló cikkek és képek virítottak. Cikkek az általános felmelegedésről, az ózonlyukakról, a műanyag szeméttel fertőzött tengerekről, a letarolt őserdőkről, a növényvédő szerekkel és műtrágyával mérgezett földekről. Képek a kipusztított állatokról, a szennyezett vizekről és levegőről, éhínségekről, árvizekről, özönvízszerű esőzésekről, földcsuszamlásokról, vízhiányról, viharokról és földrengésekről. Cikkek és képek a járványokról, gyógyíthatatlan betegségekről, éhezésről, és túltápláltságról, túlnépesedésről, szerencsétlenségekről, fegyver arzenálokról, és háborúkról.
Az újságok lapjait csak a szél hajtogatta, libegtette a csendes utcákon, senki nem olvasta őket.
Mire eljött a délután, az emberek már, ha akarták sem tudták volna elolvasni a lapokat. Először a látásuk kapcsolt ki teljesen, majd később a szaglásuk, az ízlelésük, a tapintásuk, azután pedig a hallásuk. Végül leállt a légzésük és megszűnt dobogni a szívük.
Nem atomháború végzett velük és nem is az általuk folyamatosan megjövendölt katasztrófák. Aznap reggel a nap mágneses mezeje fordult meg, megváltoztatva a napszél tevékenységet.
Az esemény egy kis figyelmeztetéssel kezdődött, amikor a napszél egyik kitörése egy mágneses mezőnyalábot szállított a Naptól a Földre. Mint amikor egy polip a karjait egy nagy kagyló köré fonja, a Nap mágneses mezeje körbefonta a Föld mágneses mezejét és gigantikus repedést létrehozva felrepesztette. A megerősödött napszél részecskéi áthatoltak a Földet védő Van Allen sugárzási övön, tönkretéve a műholdakat, az elektromágneses berendezéseket, az elektronikai rendszereket, és olyan elektromágneses energiát, és ionizált sugárzást hozva létre, amely ahogy erősödött a nap sugárzása, úgy oltotta ki apródonként az emberi agyak elektromos feszültségét.
Amilyen hangosan és erőszakosan élték az emberek az életüket Gaián, a Föld nevű bolygón, olyan csendes, különös búcsúval távoztak el róla

T. Pandur Judit

2008-ban költöztem Isaszegre, és azóta írok elbeszéléseket, cikkeket, meséket, és most írom a harmadik könyvem. Úgy tűnik, valami van Isaszeg levegőjében, ami alkotásra ösztönözött…

2008 óta – a meghirdetett irodalmi pályázatokra beküldött írásaimnak köszönhetően – eddig tizennégy antológiában jelentek meg alkotásaim és két mesés könyvben, valamint a Holnap Magazin irodalmi folyóiratban, és sci-fi magazinokban. Meghívást kaptam a Pécs Tv „Egy csepp mese” című műsorába, ahol felolvastam egyik pályázati nyertes mesémet.

Amióta csak emlékszem, történeteket találtam ki. Meséket a húgomnak, amikor kicsik voltunk. Meséket a gyerekeimnek, amikor ők voltak kicsik. Történeteket meg csak úgy magamnak. Amióta felnőttek a gyerekeim, azóta van időm leírni őket. Remélem, hogy mások is élvezettel olvassák alkotásaimat.

             T. Pandur Judit

Legfrissebbek a szerzőtől: T. Pandur Judit

© A Hetedik, minden jog fenntartva.