Púder

 

Félig futva megyek át a zebrán. Nekem van elsőbbségem, de ez a fickót a volán mögött nem érdekli. Ha kocsid van, másodrendű állampolgárrá válsz azokkal szemben, akiknek nincs. Nem csak az utakon. Nekem jogsim sincs. Az igazat megvallva biciklizni sem tudok.

     – Nézd már, hogy rázza a seggét a buzi – mondja egy várakozó a nőjének. Tudja, hol dolgozom. Minden reggel lát bemenni.

     Általában elengedem a fülem mellett sértéseit, de ma szarul keltem. Odalépek hozzá. A nőjét kezdem stírölni. Pont olyan, ami a fickó kigyúrt testére vett izomtrikóhoz illik. Ő az ékszer a fuksz mellett. Kiegészítő. Az üres fej, az izmos kockahashoz.

     Elkapom a csaj kezét. A merevedő farkamhoz nyomom.

     – Neked buzinak tűnök? – kérdezem. A csaj szeme elkerekedik. Felháborodottan hátralép, de szája szélén félmosoly jelenik meg.

     – A kurva anyád – mondja a fickó. Behúz egyet. Összeesek, de nem nagyon érzem. Tűrni a fájdalmat is olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. A földről látom, egy galamb leszarja a fickó nem messze parkoló autóját.

     Bent a bárban a pulthoz megyek meló előtt. A pultos a monoklit nézi a szemem alatt.

     – Mi történt? – kérdezi.

     – Nekimentem az ajtófélfának – mondom.

     – Ilyenek ezek az ajtófélfák. – Végigsimít jobb oldalán. Néhány napja egy szabadnapos rendőr oldalba rugdosta. Tudta, hogy itt dolgozik.

     Az emberek meg vannak róla győződve, hogy mivel itt dolgozunk „buzik”, „aberráltak”, a „társadalom szemete” vagyunk. Meg vannak róla győződve, a munkánk határoz meg minket. Mindnyájunkat. A munkád vagy, és a kocsid. Mondd ezt a tehetséges zenész pizzafutárnak. A szalag mellett dolgozó matekzseninek. Annak a szabadnapos rendőrnek.

     Az írónak, aki takarítóként dolgozik egy transzszexuális bárban.

     Megfogom a felmosót. A vécébe megyek takarítani.

     A tükröt mosom le. A fekete-fehér mosdóban neonreklámként foszforeszkál lila monoklim. Van, hogy életünkben a fájdalom az egyetlen színfolt.

     A mosdókagylón mindenfelé fehér porszemcsék.

     Púder és kokain.

     Rúzsnyomok és borcseppek.

     Mind bujkálunk. Smink mögé rejtjük arcunkat, kábítószer mögé lelkünket. Felhangosítjuk ajkunkat, lehalkítjuk bánatunkat.

     A sarokban egy használt gumi. Meg sem született életek lehetőségét hajítjuk a kukába, hogy önmagunk örömére tegyünk. Mert egy gyerek visszafog minket önmagunk kiteljesítésében.

     Kérdezd a multinál a HR-est.

     Mi, akik itt vagyunk, örülhetünk, hogy szüleink nem így gondolkodtak.

     Felmosom a padlót. Bukowski jár a fejemben. Ő is minden szar melót megcsinált, mielőtt befutott író lett.

     Azon gondolkozom, a takarítás is olyan, mint az írás. A novellák és a versek a kibaszott kukák, a szavak szemeteszsákok, amibe a benned felgyűlő sok szart üríted.

     Mialatt az asztalok körül sepregetek, próba folyik. Adrienn a Kockahast énekli.

     A kinti fickó jut eszembe.

     Mind önmagunk akarunk lenni, de sokan az egzisztenciális megvalósulást csak kondigépekben és proteinturmixokban találják meg. Izmos kockahas, üres fej.

     Mindegy is. Legalább van céljuk. Még ha hasztalan cél is. Sokan még ennyit sem mondhatnak el magukról.

     Lehajolok egy eldobott számláért. Három tengeralattjáró. Adrienn a szám végén meghajol.

 

Szakavatott mozdulatokkal viszi fel a sminket. Megcsodálja magát a tükörben. Olykor még furcsa önmagára néznie. Művészi pontossággal pásztázza vonásait. A nőies gödröket és íveket. A csókos ajkakat. A pisze orrot. Néha mintha egy idegent bámulna, de tekintete ugyanaz, mint mindig. Abból bontja ki új testének portréját. Hagyja, hogy a kéklő szempárból áradó lelke ezt az új formát a sajátjává varázsolja.

     Adrienn olykor telefonjára tekint. Várja, hogy felvillanjon a kijelzőn édesanyja ismerős arca, hogy aztán felkaphassa a telefont, és mosolyogva üdvözölhesse őt. De az az ismerős kép hónapok óta nem jelent meg telefonján. Azóta mióta régi arca sem a tükörben.

     Adrienn abban bízik, elromlott édesanyja telefonja, kitörlődött a száma csupán.

     Elmosolyodik. Mennyire szánalmas, hogy még a telefhívások is elszemélytelenedtek. Régen tudtuk fejből szeretteink telefonszámát. Manapság rákattintunk egy névre vagy egy fényképre, hogy elérjük, akit szeretnénk, nem vesszük a fáradtságot, hogy tudjuk kívülről.

     De Adrienn fényképe már régen nem az, ami édesanyja telefonjában volt, és a névjegyzékben sincs „Adrienn”. Csak „Adrián”.

     Édesanyja egy fiúnak adott életet. Neki nincs lánya.

     Persze Adrienn felhívhatná őt, de fél attól, édesanyja hogyan fogadná. Jobb abban bízni, önhibáján kívül nem keresi.

     Észre sem veszi, könnyei tönkretették sminkjét. Adrián könnyei észrevétlenül próbálják elmosni Adrienn vonásait.

     Mindannyian önmagunk akarunk lenni, de szeretteink kedvéért olykor feláldozzuk önmagunk morzsáit.

     Talán neki is ezt kellett volna tennie. És maradni édesanyja kisfiának. De édesanyja is megtehetné ugyanezt az áldozatot érte. A kisfiúk felnőnek. És olykor nagylányok lesznek.

     Letörli könnyeit. Kukába hajítja a zsebkendőt. Az az óvszer jut eszébe, ami tegnap a bár vécéjében végezte, miután végzett vele az a fiú. Édesanyja nélkül olyannak érzi magát, mint a sperma abban a kotonban.

     Erőt vesz magán. Hamarosan újra el kell játszania szerepét a színpadon. Púderezni kezdi arcát.

 

Kint cigizek az utcán. Szar, hogy ki kell járnom rágyújtani, de hidd el jobb, mint az asztalokról a hamutálakat tisztítani. Nem a hamuval és a csikkekkel volt bajom. A rágókkal. A sörös címkékkel, amik beleszáradtak. A taknyos és gempás zsebkendőkkel. Mint valami morbid dohányzás elleni reklám. A dohányzás gyengíti a spermákat.

     Adrienn érkezik meg barátnőjével, Rékával. Szimpatikus punk csaj. Olykor látom kishúgával kézenfogva sétálni. Lennék a kislány helyében.

     – Szia, Robi – mondja. Hülyén visszavigyorgok. A cigi parázsló vége ekkor éri el az ujjamat. Felszisszenve elhajítom a csikket. Réka kuncog.

     A csajozás olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. De az igazat megvallva, nem tudok biciklizni.

     Adrienn próbál. A Kicsikémet énekli. Réka, maga a heroinom, maga a kokainom, maga a crackem az egyik asztalnál nézi őt. Észrevétlenül Serteperte Főnököt játszom a közelében, de ő észrevesz.

     – Nagyon fájt? – kérdezi.

     – Mi? – kérdezem. Jó a dumám.

     – A cigi, hogy megégette az ujjadat?

     – Ja, nem vészes – Az égésnyom nem hagyott foltot. Az arcom vöröslik, ahogy rám néz.

     – Ilyenem nekem is volt egy pár. De már eltűntek – mondja.

     – Mi történt?

     – Ami bárkivel előfordulhat – mondja. – Nem lényeg.

     – Nagyon fájt? – kérdezem.

     – Nem igazán – mondja. Elhúzza a száját. – Nincs kedved meló után meginni valamit?

     – Hát persze, hogy van. De nem nekem illene meghívni?

     – Hé, egy transz bárban vagyunk. Itt a nők is férfiak. – Mosolyog. Adrienn azt énekli: Mindig más az életrevaló.

 

Csókolózva lépnek be a lakásba. Adrienn felkapcsolja a villanyt. Szereti, ha a férfiak látják milyen gyönyörű nő. Soha nem értette azokat a párokat, akik sötétben, takaró alá bújva szeretkeznek.

     Mind bujkálunk. Öltönyök és kiskosztümök mögé bújunk. Elhallgatott szavak mögé rejtjük érzéseinket.

     Félünk megmutatni meztelen valónkat.

     Hangot adni vágyainknak.

     Lihegések lírájába halkítjuk gyönyörünket.

     Még a végén a felettünk lévők leszólnak.

     Az alattunk lévők irigykednek.

     Tölt a fiúnak egy szolid koktélt. Illik hozzá. A srác is az. Szolid. Szereti a visszafogott fiúkat. Szegénynek még kocsija sincs, mégis folyton fékez.

     Ilyen volt Adrián is.

     Szülei jutnak eszébe. Otthon mindig az volt, amit édesanyja akart. Oda tette apját ahova akarta. Szolid férfi. Nem a tipikus apakép. Adrián korán megtanulta, hiába a filmek és a reklámok, a macsó mesék, valójában mindig a nők döntenek. Persze elhitetik a férfinéppel, ők irányítanak, de ez csak a nők erejét támasztja alá.

     A párkapcsolatokban is mindig a nők választanak. A férfiak örülhetnek, ha összejönnek azzal, akivel szeretnének.

     Adrián korán eldöntötte, ha felnő, olyan akar lenni, mint édesanyja.

     Benyúl a fiú gatyájába. Csókolni kezdi.

     A srác az ágyra löki.

     – Szóval keményen szereted? – Adrienn cinkosan mosolyog.

     – Kussolsz, te kurva. Nem kell a púder – mondja a fiú. Adrienn csak a csattanás után érzi arcán az ütést. Sikoltana, de a fiú újabb ütést mér rá. Ruháját tépi.

     Adrienn könnyezik. A szolidság mögé rejtőzött fiú, most adja ki magából a nőkkel szembeni frusztrációját. Kezét Adrienn szájára szorítja, miközben erőszakot tesz rajta.

     Ahogy tehetetlenül fekszik, édesapja jut eszébe. És a szótlan Adrián.

     Az jár a fejében, a fiúnak nem volt bátorsága egy nőre erőltetni agresszív akaratát. Csak egy egykori férfival meri ezt megtenni.

     Egy erős nővel szemben esélye sem lenne.

     – Te akartad, hogy úgy bánjanak veled, mint egy nővel, te ribanc – mondja.

     Ahogy tehetetlenül fekszik, édesanyja jut eszébe. És a szószátyár Adrienn.

     Olyan erős akart lenni, mint édesanyja. Hogy ő irányítson. Most mégis hagyja, hogy a fiú ezeket a szörnyűségeket tegye vele. Mert ő legalább nőként tekint rá.

 

Csókolózva lépünk be a lakásba. Nem kapcsolom fel a villanyt. Spórolnom kell. Helyette csak az íróasztalomon lévő lámpát nyomom fel.

     Réka a könyvespolcomat nézegeti. Nagyjából ez az összes vagyonom. A dolgok jelenlegi állása szerint ennyit tudok hagyni a még meg sem született gyerekemre. A világ jelenlegi állása szerint ezeket majd eladja, hogy vegyen egy plazmatévét.

     Az az óvszer jut eszembe, amit a bár vécéjében találtam. Olyannak érzem az életemet, mint az a koton, ami gátat szab annak, hogy tehetségem megtermékenyüljön.

     Mögé lépek és megsimítom a vállát. Elveszek kékes-barnás hajtincsei göndör labirintusában.

     – Szereted a könyveket? – kérdezem. Felkapja a fejét. Mintha eddig észre sem vette volna, mögé léptem. Rám is ilyen hatással vannak a könyvek. Van, hogy csak fekszem az ágyamban és a borítók gerincét bámulom. Azt kívánom bár a kiadott könyveim is köztük lennének.

     – Igen – mondja. – Látom, te is szereted Schopenhauert.

     – Írt jókat.

     – Igen. Sok mindenben jól látta a dolgokat. De szűzen is halt meg – mondja.

     – No, igen. Aki látja a nyers valóságot, sokszor elzárja magát a boldogságtól.

     Mind bujkálunk. Sokan a boldogtalanság mögé, félve, ha megízleljük a boldogságot, annak elvesztése rosszabb, mintha soha nem is lett volna a miénk. De túl rövid az élet, és még ha csak kis időre is, ki kell élveznünk minden örömmorzsát, mert még az életünk végéig tartó boldogság sem tart örökké, még ha ez is a célunk. De ez hasztalan cél. Sokan még a rövid ideig tartó boldogságot sem mondhatják el magukról.

     Az az óvszer jut eszembe, amit a bár vécéjében találtam. És benne az ondó.

     – Mik ezek? – kérdezi Réka. Az asztalomra mutat, amin a kéziratom hever. Gyorsan odapattanok. Összeszedem a lapokat.

     – A készülő könyvem – mondom. – Bocsánat, de amíg nincs kész, nem mutatnám meg senkinek.

     – Író vagy?

     – Szeretnék az lenni – mondom.

     – Jónak tartod magad? – kérdezi.

     – Aki ír, általában mind jónak tartja magát. De a művészet olyan, mint a szex. Legalább két ember kell hozzá. Kell befogadó is. Egyébként csak maszturbálás. Persze az is élvezetes, ha csak magadnak csinálod. És akkor még csalódni sem csalódhatsz – mondom. Nevetni kezd.

     Leülünk az ágyra. A szoknyája alá csúsztatom a kezem. Combja hegekkel borított dombság. Megfogja a kezemet. Kihúzza a szoknyája alól.

     – Ne haragudj. Nem szeretném – mondja.

     – Mik ezek a vágások? – kérdezem.

     – Falcolok – mondja. – Elítélsz?

     – Kamaszkoromban én is cigiket nyomtam el a karomon. De azt inkább csak, hogy felháborítsam a többieket.

     – Szerinted én is ezért csinálom? – A szemembe tekint. Szomorúság bújik benne, mint a sebek vöröskockás szoknyája alatt. – Inkább a boldogságomat keresem a sebekben. Lehet, hülyén hangzik.

     Azon gondolkozom, mennyien csonkítjuk magunkat. Többnyire persze divatból. Koplalunk, hogy hasonlítsunk a számítógéppel hamisított nőkre a címlapokon. Szenesítjük a bőrünket a szoláriumban, hogy barna legyen a bőrünk, hogy hasonlítsunk a tévésztárokra. Porokat szedünk, hogy izmos legyen a karunk, hogy hasonlítsunk az akcióhősökre. Tönkretesszük a testünket, eladjuk a lelkünket, hogy olyan dolgokat vegyünk, amikre nincs is szükségünk, hogy úgy nézzünk ki, ami tulajdonképpen természetellenes. De ez természetes. Nehezebb árral szemben úszni, mint megfizetni ezek árát.

     – És megtaláltad már a boldogságodat? – kérdezem.

     – Talán kevés az, hogy vagdosom magam. Adri a kés alá feküdt, hogy az egész testét átszabják. És nézz rá. Ő megtalálta önmagát. Boldog. Talán csak akkor lehetsz boldog, ha végre önmagad lehetsz.

 

Az öltözőben takarítok. Mindenfelé rikító ruhák. A tarka öltözőben neonreklámként foszforeszkál az előadók hófehér bőre. Ők nem járnak szoláriumba. A műtétektől érzékeny a bőrük.

     Az egyik sarokban néhányan alapoznak. Engem is megkínálnak a ginnel. Az egyik tükör előtt Adrienn alapozza az arcát. Megpillantom a monoklit a szeme alatt.

     – Mi történt? – kérdezem.

     – Nekimentem az ajtófélfának – mondja.

     Az előadás alatt most nem takarítok. Rékával ülök az egyik asztalnál. A kezét fogom. Felvilágosított, ő nem szokott szeretkezni. Nem élvezi. Azt mondja, a pornófilmek elhitették velünk, az élet a szexről szól. Hogy a kiegyensúlyozott párkapcsolatoknak ez az alapja. Azt mondja, kérdezd csak meg a kiélt kamaszlányokat. Azt mondja, kérdezd meg a tízgyerekes kereszténycsaládokat. Azt mondja, szeretné, ha a kapcsolatunk nem ezen alapulna. Azt mondom, rendben. Adrienn azt mondja a színpadon, szeretkezz, ne háborúzz.

     Most először tudom megnézni teljes odafigyeléssel Adriennt a színpadon. Mindig takarítottam. A munka mellett nem sok idő jut a szórakozásra. Elsiklunk az élet szépségei mellett. Adrienn most is a munkáját végzi, de látszik rajta, élvezi. Fent áll a színpadon, eljátssza a szerepét. De ugyanezt tesszük mi is a munkánkban, magánéletünkben.

     Mind bujkálunk. Nekimehetünk az ajtófélfának, beverhetjük a lábunkat az ágy sarkába, falcolhatjuk magunkat, de arcunkra púdert kenünk, nem húzzuk magunk után sérült lábunkat, a sebeket alkohollal fertőtlenítjük.

     A tévé megtanított minket, hogy szerepeket játsszunk.

     Az írók, hogy hazudjunk másoknak és önmagunknak.

     A reklámok, hogy pénzért vásárolhatunk boldogságot.

     A bestseller listák, hogy a lényeges tartalomra nincs kereslet.

     A társadalom, hogy könnyebb élni, ha hagyjuk önmagunkat meghalni.

     Mindannyian önmagunk akarunk lenni, de sokan az egzisztenciális önmegvalósulást csak normákban és élettelen tárgyakban találják meg.

     Mindegy is. Legalább van céljuk. Még ha hasztalan cél is. Sokan még ennyit sem mondhatnak el magukról.

     De Adrienn mindent feláldozott, hogy valóban önmaga legyen. Meghalt, hogy újjászülethessen. Most azt énekli: Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni

 

A fellépés után Rékával és Adriennel felmegyünk a lakásomra. Adrienn sziporkázik, mint mindig. Olyan, mint a színpadon. Rékával csacsognak. A két legjobb barátnő. A boromat kortyolgatom. Adrienn azt mondja, az élet olyan, mint az előadóművészet. Nem kell minden szerepet elvállalni, amit rád akarnak osztani. Réka azt mondja, nem az vagy, amit mások állítanak rólad. Azt mondom, elfelejtettem takarítószereket beszerezni holnapra.

     Rékával csókolózunk. Adrienn a szobában járkál. Észre sem veszem, mit csinál. A szerelem vakká tesz.

     – Ez meg mi a szar? – kérdezi. A kéziratomat szorongatja a kezében. – Mi ez a sok szar, amit rólam összeírtál? Anyám nem áll velem szóba? Minden jöttmenttel dugok a vécében? Élvezem, ha összever egy faszfej?

     – Az egy regény – mondom.

     – Igen, baszd meg. Egy regény az életemről. Honnan veszed a bátorságot? Honnan szeded ezt a sok szart? Ki a fasznak képzeled magad?

     – Nem akartam semmi rosszat – mondom.

     – Ti írók, mind egyformák vagytok. Elvagytok a kis világotokban, és beledugjátok a fejeteket a seggetekbe. És azt hiszitek, mindenkinél mindent jobban tudtok. Hogy olvastok a sorok között. Mert ti kibaszott művészek vagytok. Anyámmal köszönöm szépen remek a kapcsolatom. És életem legjobb döntése volt, hogy nő lettem. Végre boldog vagyok. Érted, baszd meg? Boldog. Miért akarod úgy beállítani, hogy ez nekem egy melodráma?

     – És a monokli az arcodon? – kérdezem.

     – Mondtam. Nekimentem az ajtófélfának – mondja. – Idefigyelj, Robi. Én én vagyok, és az életemet nem Isten, nem egy író, hanem én magam írom – mondja. A kéziratot meggyújtja egy öngyújtóval. A lángoló lapokat a szemetesbe hajítja. Meg sem próbálom megállítani.

     Adrienn tényleg nő lett. Úgy hisztizik, ahogy egy nő szokott. Felkapja a kabátját, kiront a lakásból. Réka vele tart. Mondja valaki, hogy az írásnak nincs hatalma. Én két barátnőt is elveszítettem miatta.

     A bor maradékát kortyolgatom az üres szobában, ahol nemrég még vidám női zsivaj uralkodott. Most a magam ura lettem. És magányos.

     Mind bujkálunk. Én az írásaim mögé. És a mögé az emberi mentalitás mögé, ha másnak szarabb, mint nekünk, könnyebb elviselni az életet. Nem szeretjük a boldog embereket. Irigyek vagyunk rájuk. Azt szeretjük, ha nekik sem jobb nálunk.

     Adrienn férfiból nővé operáltatta magát.

     Megtalálta önmagát.

     Boldog lett.

     Talán csak akkor lehetsz boldog, ha végre önmagad lehetsz.

     Megiszom a bor maradékát. Alkoholt öntök a sebekre. Az írógépemet bámulom. Aztán teszem, amihez értek. Takarítani kezdek a szobában.

Utoljára frissítve:2017. június 05., hétfő 17:38
Veres Roland

1986-ban, Cegléden születtem, és azóta is itt élek. Újságíróként diplomáztam, több, mint öt évig dolgoztam is a szakmámban. Főképp prózát írok, olykor verseket. Írásaimban szeretek társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, igyekszem a komor dolgokat is humoros formában tálalni, minimalista stílusban.

Különféle internetes oldalakon jelentek meg eddig novelláim, illetve nyomtatásban kettő egy-egy antológiában.

Legfrissebbek a szerzőtől: Veres Roland

Tovább a kategóriában: « A vadász A Három kívánság »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned