A vadász

Az idő éjfélre járt, a buli tetőfokára hágott. Az őrjítő ritmusra táncolók egyszerre ringtak, riszáltak, tekeregtek a zene ütemére, egyetlen hatalmas testként. A terem végében a szív, a dj, dobogta vadul a ritmust. Úgy hajolt keverő pultja fölé, mint üstje fölé az alkimista. A mágia hatott, a táncolók ködös szemekkel révedtek a semmibe, az agyakból szökött az értelem, a testeket csupán a kíméletlen dobszó koordinálta, megszűnt a világ, csak a zene létezett. Mindenki saját koreográfiáját nyomta, karok erdeje nyúlt ki a hullámzó tömegből, kavarták a levegőt, akár a fuldoklók. A táncolók felett felhőként ült meg a felhevült testek illata, izzadsága, keveredve az elfogyasztott szeszek páráival, a füves cigik füstös kábulatával. A pulzáló fények eksztázisában úgy tűnt, hogy valami közös akarat mozgatja őket, az ősember táncolhatott így a tűz körül. Mikor a számnak vége lett, a tombolást levezette az összebújós lassúzás. A felhevült testek újra megtalálták egymást, összekapaszkodtak, érintések, ölelések jelezték a pillanatnyi összetartozást.

A lány az egymáshoz simuló párok között hirtelen egyedül maradt. Feleslegessé vált karjait csípője mellett lógatta tehetetlenül, és arra gondolt, hogy megint átverték, ha eddig nem jött a srác, már nem is fog. Dühös volt rá, és dühös saját magára is. Miért velem történik mindig ez, tette fel a klasszikus kérdést. Hazamegyek, döntötte el, és megpróbált kisasszézni a táncolók közül. A tömeg sűrű volt, bekerítette, mivel nem táncolt, lökdöste, mint nem odavalót. Érezte, rögtön bőgni fog, és akkor pillanatokon belül folyni kezd az orra is. Megadta magát, halkan szipogott és felvette a ritmust. Csípőjét ringatta, karjait a magasba lökte, haját hátra rázta, arcát felszegte, így araszolt kifelé, szinte lapjával. Befestem a hajam határozta el, mikor látta, hogy körülötte fáklyaként lobognak a szőke és vörös fejek, míg a barnák láthatatlanok.

A fiú a táncolókat nézte. Az egyes arcokat lehetetlen volt felismerni, a ritmikus fény, mint a rosszul beállított blende csak színeket és formákat mutatott. Nem zavarta, ő nem egyvalakit, csak valakit keresett. Kitartóan, egykedvűen hintázott sarkain, és pásztázta a tömeget. Néha elindult, aztán csalódottan visszahátrált és figyelt tovább. Hirtelen megvillant a szeme, egy karcsú, egyedül ringó lányra fókuszált. Határozottan átverekedte magát néhány összefonódott párocskán, hogy hozzáférjen. - Helló, táncolunk?- kérdezte és lazán felvette a ritmust, eltorlaszolva a kivezető utat. A lány zavarba jött - Menni készültem - tétovázott. -   Korán van még - húzta magához. A hosszú magányos tánc után csodának tűnt ez a határozott fiú, aki úgy választotta ki mintha radarja lenne. Még kétségei voltak, de a teste már döntött, karjait a fiú vállára tette, közel a nyakához, mégis távolságtartón.  - Nem láttalak még - nézett fel kíváncsian. Arcából csak villanásokat kapott, félhosszú haja kuszán, fényesen lógott a homlokába. Szőke, gyengült el a lány. -  Most vagyok itt először - jött a válasz hanyagul. A lányban feltámadó apró rémület azonnal kikezdte a hirtelen jött boldogságot. Véletlen van itt, lehet, hogy sose látom többet. Hirtelen átkulcsolta a nyakát, hozzábújt, mintha attól félne, ha nem fogja szorosan eltűnik. A dj megelégelte az összeborulást, teljes hangerővel nyomta a következő számot. A bevezető taktusokra a táncolók egy emberként hördültek fel, a ritmus minden porcikájukat megmozgatta, és újra elválasztotta a párokat, nem tűrte egy másik test béklyóit, szabadon, önfeledten, saját stílust diktált a zenére. A fiú is kibújt az ölelésből, egyedül táncolt, percekre másokhoz csapódott, megfeledkezett a lányról. Az mintha őrizné, féltékenyen követte, akár egy befogott kisbolygó. Egy lassú számmal a dj összeeresztette újra kifulladt nyáját. A fiú hosszú karjával azonnal kihalászta a lányt, olyan biztonsággal, mint aki egy percre sem tévesztette szem elől.  Összesimultak, szája apró tüzeket gyújtott törékeny nyakán.  Csak a testük ismerkedett, a zene nem adott lehetőséget a szavaknak, nem kérdezték egymás nevét, a másik arcában sem olvashattak, mert a fények lüktetése nem adott időt, a gondolatok, szándékok árulója a szem, tükörként működött. Mikor újra feldübörgött a zene, a lány szabadon engedte a keze alatt felforrósodott nyakat - Mennem kell, késő van. -  Hazaviszlek - fogta át a vállát.

Az enyhe, nyári éjszaka kellemesen hűvösnek tűnt a diszkó katlan melege után. A lánynak imponált, hogy a fiúnak kocsija van, de szívesebben sétált volna, nyújtva az együttlétet. Végül mégis beszállt, nem akarta kedvét szegni. -  Kösd be magad! - hangzott a felszólítás. -  Igenis - válaszolt katonásan, és játékosan a homlokához emelte a kezét.  A fiú nem reagált, cigarettára gyújtott, mohón leszívta a füstöt, az autó gurulni kezdett. -  Egyenesen, aztán a harmadik keresztutcánál balra, Balzac utca - adta meg a koordinátákat. -  Egyébként megkérdezhetted volna, hogy zavar-e a füst? -   A fiú hosszan megszívta a cigit és a füstöt a lány arcába fújta. - Zavar? -  Nem vagy vicces - fordította el a fejét - Ne haragudj! – simította meg könnyedén a combját.  - A neved se tudom - durcáskodott tovább. -  Én se a tied. -  Éva, a barátoknak Cica - nézett rá várakozóan. -  Nekem nem fontos a név - vont vállat, szőke feje felett hamis glóriaként gomolygott a füst. A lány babrálni kezdett az ablakkal. - Mit csinálsz? - szólt rá ingerülten. - Kinyitom, melegem van, rossz a levegő. Füves cigit szívsz?  - Kérsz te is? -  Nem - rázta a fejét, közben az utat nézte – Túlmentél, ez már a kis erdő. – Bocsi - mentegetődzött - Nem ismerem a környéket, mért nem szóltál? – rámosolygott, megállt, kiszállt a kocsiból, mint aki tájékozódik. - Nem tudom mitől, de király a levegő.  - Virágzik a hárs - dugta ki fejét a lány az ablakon. A fiú közben elindult a fák közé - Gyere, sétáljunk kicsit! - A lány határozatlanul üldögélt, lelkifurdalása volt, éjfél régen elmúlt, otthon megint balhé lesz. Most már mindegy, tíz perccel több vagy kevesebb, és sofőr nélkül úgysem indul az autó. Kiszállt, mélyeket lélegzett és kitárt karokkal, behunyt szemmel forogni kezdett, mint kislány korában. A pörgésben ölelés állította meg, egymáshoz dőltek, hosszan csókolóztak. - Most már tényleg mennem kell! - bontakozott ki karjaiból. - Ne már - tiltakozott, - jól felhúztál és itt akarsz hagyni? - Elkapta csuklóját és húzni kezdte a sűrűbe. Hangja durva volt, szorítása kemény. Olyan tempót diktált, hogy a meglepett lány, szaladni kényszerült mellette. - Engedj, tényleg mennem kell! – rángatta a kezét. -  Majd utána Cicus, utána. -  A fenyegető, kétértelmű utalástól, a lány megértette bajban van. A Cicust kedvesség nélkül, annyi gúnnyal ejtette ki, hogy a szemét azonnal elfutotta a könny. Az elesés határán, sírva botladozott mellette. A hétfői vihar után az avar tele volt letört gallyakkal, a fák alacsony ágai arcába csapódtak, a könnyek vakká tették. A fiú pálfordulása meglepte, erőszakossága megrémítette. Az egyre gyorsuló ámokfutás kibillentette, képtelen volt logikusan gondolkozni. Fáradó teste adta végül az ötletet, teljes súlyával hirtelen hátradőlt. A tapasztalt vadász, habozás nélkül elengedte, foglya hanyatt esett. Megállt fölötte kárörvendőn - Megütötted magad Cicus? - A lány szédült, a félhomályos erdő forogni kezdett körülötte, az édes illattól hányingere lett, az eséstől teste cserbenhagyta.  Felnézett, csak a fehér pólót látta, a holdfény kint rekedt, csak annyi szüremlett át a lombokon, ami megfényezte támadója szőke haját, de arca árnyékban maradt. - Engedj elmenni! - könyörgött! -  Ne játszd meg magad! Tudtad mire megy ki a játék, nem vagy te olyan ártatlan - jött a válasz lihegve, kíméletlenül. A lány, hogy változtasson kiszolgált helyzetén, a könyökére vergődött, és folyamatosan kérlelte a derengő foltot, ahol a fiú arcát sejtette. Közben érezte szédülése múlik, csípőjét jobbra és balra megmozdítva fészkelődni kezdett, térdeit lazán felhúzta, az ölét védve. A nyugodt hangra a fiú sem kapkodott, nem ütött, a lány viselkedését teljes megadásnak vélte. Simábban megy, mint gondoltam, babrált nadrágján, és mozgolódásán csak vigyorgott, aztán áldozata fölé hajolt, mint az orvvadász, hogy a kegyelemdöfést megadja. Ekkor váratlan, nagy erejű rúgás érte, mely elrepítette a lánytól, és lecsapta testét egy kidőlt fa kemény törzsére. Gerince, mint a száraz faág reccsent. A fájdalom hangja felzavart madárként röppent a magasba. A lány ott hevert, ahová még a fiú ejtette, képtelen volt megmozdulni, a rúgás kiszívta minden erejét. Hallotta a másik káromkodását, a kétségbeesés szavait, a felismerés jajgatását - Nem tudok mozdulni, nem érzem a lábam - síró könyörgését - segíts Éva, segíts! – Megrettent, mire talpra vergődött és odabotorkált hozzá, már nagyon csendes volt, és nyitott szeme zárt ablak a világra.

Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Legfrissebbek a szerzőtől: Zentai Eta

Tovább a kategóriában: « Ötszáz ponty Púder »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned