LÁMPASZAGGATÓ

Az asztalon egy zenebohóc vijjogott. Mellette ült, majd mozdulatlanul felállt a szél. A falak lassan gennyesedtek, és az egyik felkiált. Tompán majszoltuk a lekváros várost. Zöld virágok a kék réten, ahol a darvak darvadoztak. Arra megy egy kecske. Lát egy kiskacsát. Bekapja, de ki is köpi, mert nem virág. Mekkorát lobban egy gyufa? Végtelen fehér mezők, s mezőtlen véges feketék! Oligofrén elefántok elefantázisos fanfárokat szorongattak az ormányuk alatt. Kormányuk nem tiltakozott ez ellen, ellenben bennhagyta az agyarukat a magyar ugaron. Vijjogott a sziréna, csapkodták a redőnyt, amely ledőlt.

Egy széldarab hevert keresztben az úton. Elnyomta a csikket, s nem tudott leszállni róla. A csikk visszanyomta, pruttyogott, meztelen kutyát nézett. Közben valaki felhergelte a lámpafényt, majd hagyta elúszni. Aki a laza csengő alól kivette a pöttyös pipát, az elzárta magát a külvilágtól. Én nem. Megtekertem mind a három fülét, majd az egészet leöntöttem öntöttvassal. Magam elé képzeltem egy akasztást, de rémes volt, a gondolataim már a startpisztolyt várták, legalább becsomagolva. Vártam az apátot, apát, kapát, lapátot, földpátot, pátenst. Várandós agárszukák folytak szét a ködben. Aki mert, elzakatolt az árnyakkal, átlépte a lángtengert, hogy megölelhesse rejtett álmait.

A halak ujjait tépegettük, alattunk recsegtek a napfoltok. Valaki a protéziséről mesélt. Szerette nagyon, tisztogatta, becézgette, mégis elvesztette. Most zsemlemorzsát eszik zsemlye helyett a reggeli kávájához. Aztán más arról panaszkodott, hogy míg mások savanyútüdőt falnak, mi dohányzással pusztítjuk a magunkét, közben vérbő mosolyú lányok hárfáznak a gerincünkön. A rádióban egy hegedűverseny rohangált. Egy gombbal infarktusig, egybefüggő üvöltéssé lehetett fokozni, vagy teljesen megszüntetni. Egy másikkal beszédet, sípolást, másik zenét lehet varázsolni. Egy emlék, apró pötty az agyban. Meztelen nő napozik a hóesésben. Nyár óta fekszik ott. A pelyhek már nem olvadnak el a bőrén. Ránk meg mocsárágyúval lőnek. Beragaszt. Egy ecset ragasztós szőrén értelem csillan. A jóisten már haldoklott az undortól: zöld mezőben sápadtan. Jött látogatni a hóarcú hó, a szélsebes szél, a viharvert vihar (flagelláns), a megtépázott tépa. Leghátul Weissgrün, az öreg fradidrukker topogott. Az ablakon egy fagyott légy szemével kukucskált be a halál. A hideg meg odakint összeütötte a tenyerét, és csilingelt, csillogott minden. Lázbéka aratott képet a helyzetről. Ettől rebbent a fészekalja. Köröztek a szép, karcsúnyakú madarak, mindegyik keresett valamit. Az egyik addig faragta verseit, míg azok szilánkokká fogytak.

 - Asszonyod leszek - szólt a farkas a bárányhoz, mielőtt fölfalta volna. A hideg a gondolatokból és a mozdulatokból mosolygott elő. Kacéran. Jéghegyek, jégdombok, jéghalmok. A fagy tapadós csókja az autó zárján. Reggelre ott térdepel a fickó, ajkán kúszott be a halál, térdepel a szent autó előtt. Vajon hogy veszik le onnan? Megvárják az olvadást?

Megszeppent az ajtó s az ablak, ahogy a hentesáru belépett. Nem volt már kecmec, csapdosást abbahagyni, félfutás indult hosszú útra. Öt karéj karaj cuppogott az élen, a kés élén. Fém a fémre. Szélkakások csikorogtak. Boldog lenne, ha sikerülne sikért kiválasztania siketből. Ha boldog, akkor később szent, aki körmét a szélbe vájja, hogy az csak a hastáncosnő hasán táncolva leljen menedéket. A hitehagyott szenteltszagtartó. Annyi mocskos kéz merült bele! De a hit alul folyt ki, amikor kilyukadt. Azóta hiába teszi bele bárki a kezét, mintha ott se lett volna, nem nedvezi be a kegyelem. Forduljon hasra szőr, ha hasonszőre égnek áll! Ne törődjön semmivel, inkább törjön! Utat, ami jól mutat. Ha úttörő lesz, kap piros nyakkendőt, de nem ám olyat, hanem szerelmit. Bátran eleredhet az orra vére, lesz mibe törölni.

Temp lomtalanítás folyt itt, s most építhetjük hitünket téglákból‚ a volt téglákkal együtt. Feslett az ég alja, táskásodik, mint a vízkóros szeme. Eső lesz. A hópehelynek sincs senkije, mégis eljön érte a tavasz. Ha volna valakije, akkor is eljönne, legalább addig bújjon össze, ha fázik.

Aranyhajunkat és gyémántkemény tekintetünket elvisszük az ékszerészhez, mennyit ad érte. Kifizet egy fabatkával, vehetünk két felhőt rajta. Vasöklünket és acélos akaratunkat a hulladékgyűjtő vállalatnál adhatjuk el egy vörös garasért. Kitelik belőle egy távoli csillag. Mikor már semmi kézzelfoghatónk sem maradt, elköltözhetünk a felhőnkre és a csillagunkra.

A fájdalom belénk költözik, fészket ver bennünk. Berendezkedik, ideszállítja sötétre pácolt bútorait, képzelhetővé fakult képeit, borongós ruhatárát. Nem szabadulhatunk tőle; mint egy barna szemölcs, csak velünk együtt múlik el. Akkor átköltözik abba, aki a legjobban szeretett minket, vagy csak éppen arra jár.

A lámpa ég. Lobog. Nemsokára elhamvad, akkor - amíg még pattog a fény a falak között, s látunk még egy keveset - összesöpörhetjük a hamvait.

Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned