A Zsandár a betyár és az íródeák

A Zsandár

            A Zsandár fekete kancája nyugtalan táncolt, ahogy a hosszú út után vizet és elemózsiát érzett a közeli fogadó felől. Lovak nyerítettek, válaszra hívták, de Szellő edzett jószág volt. Néma maradt, mint a sír. A lovas is elnyűtt volt, cserepdezett és öreg, mint a csizmája, mely felkavarta az út porát, ahogy leugrott a hátasról, hangja is fémes volt és csattogó, mint a combjához csapódó kardja és pisztolya, ahogy néhány szót vakkantott az odaszaladó, ragyás képű lovászfiúnak. Ezüst pendült, s hamar el is tűnt a kebelben, az öreg csatakanca pedig gondosan lecsutakolva, bő abrakot ropogtathatott a lucerna mellé egész éjjel.

            A fogadó olyan volt, amilyennek lennie kellett. A cigány húzta, a lányok düllesztették tomporaik, a fogadós pedig segget nyalt. A családját is előkerítette a nagytiszteletű zsandár úr üdvözletére, s a legjobb szobákat tulajdon fehércselédeivel takaríttatta ki. Kérés nélkül bort hozott, sózott húst, hagymát és kenyeret, a vendég pedig elfogadta.

            Vacsora után megtömte pipáját, s komótosan pöfékelve nézte az élettel teli fogadót. Nem tagadta, a bortól és a jó ételtől ráncai kisimultak, fáradt és követelőző teste ellazult és megnyugodott, s egy kissé szebbé vált a világ. Figyelte a fehércselédeket, még a kurvákat is, s nem találta őket undorítónak. Kérdezősködnie kellett volna, útnak erednie mihamarabb, de a Zsandár is csak ember.

            - Sert! - kiáltott, s a kocsmáros máris új hordót vert csapra.

            De az ital így sem volt hideg, legalábbis nem amennyire kellett volna. Ahogy a fakupát megmarkolta, amaz bezúzmarásodott, mintha csak maga a tél csípte volna meg, s egyetlen hajtásra kiitta. Tetszett neki a hűsítő ital, mert teste jól kihevült tőle. Újabbat kért és újabbat, s a kupákat nem engedte elvinni. Amint az ötödik sört is hasonlóképpen megdermesztve kiitta, felkapta az abroncsos fakorsókat és a fogadó kellős közepére lépett, a cigány elé. A poharakat a lába alá tette, kereszt alakba négyet, s metszéspontjukba, középre az ötödiket. Erszényéből ezüstöt vett elő, s letette a cimbalom szélére.

            Szólni nem szólt, csak dúdolni kezdett, s szinte azonnal a húrok megpendültek. Hangját a zengő kíséret úgy támasztotta meg, mint az eget a táltos fája, s a rászegeződő, csodálkozó pillantások verték rá a ritmust.

Szólt a dal, s a mérföldtörő csizmák kopogni kezdtek. A hosszú, erős lábak, széppé és kecsessé minősültek, ahogy a kupák között tüzesedő legényesbe kezdtek. A fehércselédek is abbahagyták a szolgálást, a vándorok a kártyázást, az örömlányok a csábítást, csak a Zsandár volt, meg a ballada, mely belőle fakadt, s szaladt utána a cimbalom, de csak úgy illedelmes kengyelfutó gyanánt.

S hirtelen kard sercent, ahogy kicsusszant a hüvelyéből, s a legényesből fegyvertánc lett, történetet mesélő. Látta a kocsma népe, hogyan viszik el a Zsandár apját katonának, s hogyan várja kisfiúként haza. Látta, hogyan talál reá, betörött fejjel az árokban, a menlevéllel zsebében, évek múlva, néhány mérföldre otthonától. Tucatnyi lator lógott a Zsandár keze által, s nagytucatnyi leány búcsúztatta könnytől ázott zsebkendőjét lobogtatva.

Mikor pedig már a láb sem járhatott gyorsabban, a kard sem suhoghatott sebesebben, a táncos erszényébe nyúlt és egy réz, egy ezüst, meg egy arany pénzt pöccintett a levegőbe. Az első kettőt két villanó kardcsapással úgy szelte át, hogy olyat még senki se látott. Igen ám, de az aranypénz messze elrepült a közönség feje felett,azonban mielőtt onnan megtalálhatta volna útját a szerencsés marok fele egy dörrenéssel egyidőben a közepét ólomgolyó hasította át, kiszakítva belsejét.

            A Zsandár fáradtan ballagott vissza a székéhez, s jutalma a néma csend volt, mit taps megtörni nem mert. Ismét pipát tömött, s míg füstjét eregette kiválasztott magának egy szép, bögyös szajhát, aki igencsak szépen kacsintgatott feléje.

Asztalához intette, de nem engedte, hogy az ölébe üljön.

            - Ez elég-e, reád, meg a szobára? - mutatta fel a csillogó ezüstöt.

            - Elég az, jó uram, még egy üveg mézes borra is.

            - Hát jer, hát hozd.

            Felballagott az emeletre, s befészkelte magát az első üres szobába. Tarisznyája, köpenye, nehéz fegyveröve,s mellénye a padládára kerültek, vénséges csizmája melléje. Kapcáját kiterítette száradni, úgy várt az ágy szélén, gatyában, ingben a Szajhára. Amaz érkezett is hamar, borral és két kupával, kényelmes mozdulatai megnyugtatták a Zsandárt. Nem szerette a kezdőket.

            - Igyál, uram, fokozza a kéjt. - nyújtott neki poharat a Szajha.

            A férfi azonban keresztül nyúlt a karokon és a másik kupát vette el, melyet a nő magának töltött. Ivott, s intett, hogy igyék az is. De a kupát nem ürítette.

            - Vén róka vagyok, te jány. Tudom, ki a te szeretőd. - mondta, s saját kupáját megtöltve felkínálta a nőnek. Ivott.

            - Hát miért nem versz vasra?

            - Mert azt akarom, táncolj nekem.

            A Szajha pedig felkelt, s táncolni kezdett. Bár felszűrődött lentről a cimbalom, nem kellett ringása alá zene, mert szebben muzsikált az minden egyébnél. Úgy hullott róla a ruha, ahogy ősszel vetkőznek a fák. Sovány volt, de bögyös, combjai kemény húsúak, s hosszú, fekete, göndör haja, mint az éjszaka leple.

            A Zsandár kérges volt és heges, s durván viseltetett iránta, de a lány nem bánta egy percig sem. Kijutott neki bőven lagymatag féltökűekből. Örvendett, hogy ez a kemény ember majd összeroppantja szelíd fogásával, s úgy bánik véle, ahogy asszonyával is tenné. Ő is úgy bánt véle, mint ahogy az urával tenné.

            A hajnalhasadás egyedül találta a Szajhát a szobában. Felállt és érezte az fogószerű ujjak nyomait egész testén. Úgy, mezítelenül az ablakhoz lépett, s a messzeség pírjában egy távolodó lovast vélt látni. A Zsandár. Remélte, hogy a Zsandár. 

                       


A betyár

            A Betyár pej paripája fáradtan prüszkölt, ahogy a hosszú vágta után vizet és elemózsiát érzett a közeli fogadó felől. Lovak nyerítettek, válaszra hívták, s Avas felvidulva válaszolt, többjüket megismerte. A lovas pirospozsgás volt, mint a bazsarózsa a keblén, kemény, mint az ólmosbot, amelyet ingének bugyrába rejtett, s veszedelmes, mint a fokos, amit csikósövébe tűzve hordott. Néhány kedves szót szólt a ragyás képű lovászfiúnak, amaz pedig szó nélkül bekötötte az állatot, gondosan lecsutakolta, jól megabrakolta, s bő lucernát hányt eléje.

            A fogadó olyan volt, amilyennek lennie kellett. A cigány húzta, a lányok düllesztették tomporaik, a fogadós pedig segget nyalt. A családját is előkerítette a nagytiszteletű betyár úr üdvözlésére, s a legjobb szobákat tulajdon fehércselédeivel takaríttatta ki. Kérés nélkül bort hozott, sózott húst, hagymát és kenyeret, a vendég pedig elfogadta.

            Vacsora után megtömte pipáját, de gyufát nem vett elő, csak beledugta hüvelykujját,s a dohány lángot vetett. Komótosan pöfékelve nézte a nőt, karcsú derekát, dús kebleit, hosszú, göndör fekete haját, s hogyan kelleti magát a vendégekkel, de közben mindvégig reá pillant a szeme sarkából. Nem kellett beszéljenek, értették egymást lopott pillantásokból is. A Betyárnak várnia kellett.

            - Bort! - kiáltotta, s a kocsmáros máris érkezett egy egész kancsóval.

            Egyenest belőle ivott, s félig ki is ürítette egy szuszra. Tetszett neki a tüzes ital, kihevült tőle, megpiszkálta parazsát. Felállt, ruganyos mozdulatokkal a falhoz lépett, s leemelte a dudát, mely mindig ott lógott, de senki hozzá nem nyúlhatott rajta kívül. A cigány, mintha fenéken szúrták volna felugrott, s a pulthoz lépett, tudta, hogy neki most szünet van rendelve. A fehércselédek is abbahagyták a szolgálást, a vándorok a kártyázást, az örömlányok a csábítást.

Belefújt a dudába, s megtelt a kocsma zöngés hangokkal, mindenki hallgatta az ördöngös dudás balladáját. Mert nem létezett ott már semmi, csak a Betyár, a duda, meg az életet adó tűz, mely belőlük fakadt. Simogatta a közönséget, s parazsat csempészett a lányok szoknyája alá, tüzes üszköt a férfiak gatyájába, s szívükben megsült volna a cipó. Abból a dalból világ szökkent, történetet mesélő. Látta a kocsma népe, hogyan viszik el a Betyár apját katonának, s hogyan várja kisfiúként haza. Látta, hogyan talál reá, betörött fejjel az árokban, a menlevéllel zsebében, évek múlva, néhány mérföldre otthonától. Tucatnyi lator halt a Betyár keze által, s nagytucatnyi leány búcsúztatta könnytől ázott zsebkendőjét lobogtatva.

Mikor pedig tüdő nem fújtathatott volna erősebben, s ujj nem járhatott sebesebben, a dudás az erszényébe nyúlt, pénzt markolt, rezet nem, csak aranyat, s ezüstöt, s beleszórta a tömegbe, három teli marokkal. A feltámadt, kapzsi zsivaj közepette pedig szögre akasztotta dudáját, asztalához lépett, kiitta kancsó borát, s a keblére tűzött rózsát a Szajha fele dobta. Amaz elkapta, beleszagolt, de a Betyár már nem volt odabent.

            A kocsma mögött haladt, ment az árnyékszék fele, hogy könnyítsen hólyagján. Mikor épp visszatérni készült a mulatozók közé, a sötétből egy alak lépett eléje. Ismerte látásból, sokat legyeskedett a szeretője körül.

            - Menj el, s ne gyere többé vissza. - mondotta neki.

            - Hát mi végett?

            - Szajhát csináltál egy tisztességes jányból, de én tisztességes asszony csinálok belőle csak azért is. Menj el, s ne gyere többé vissza.

            - Ej komám, erőst vigyázz a szádra. Egy betyárt nem rekcumol senki, legfőképp te nem, szerelem dolgában.

            - Lator vagy te, nem betyár.

            A kés és az ólmosbot egyszerre villant. A penge megakadt a csikósövben, az ólmosbot pedig a támadó fejében. Menten szörnyethalt a legény. A Szajha halkan sikkantott, odasietett,s a Betyár karjaiba vetette magát.

            - Felkötnek, galambom, menekülj. Majd izenj, hová fussak én is.

            - Ne féltsd te az én bőrömet, de most jól figyelj. Jön majd a Zsandár. Itt van a nyomomban, mint a kopó, mely vérszagot fogott. Vedd ezt a port. Reá szépen kacsints, s borába ezt belekeverd. Utána megizenem, hová bujdoss. Most menj, nehogy meglássanak itten.

            A lány könnyes csókot nyomott szeretője ajkára, s keblébe rejtve a méregzacskót rohant vissza a kocsmába. A Betyár ezalatt visszament az árnyékszékbe, s fokosa fejéve lefeszítette annak deszkáját, a szerencsétlen tetemét pedig oda behajította. Kettőt nagyot csapott a deszkára, s olyan volt, mint újkorában.

Be már nem ment többet. Tarisznyája már az ajtóban várta, azt felkapta, s pej paripájára felkapva vágtázott neki a határnak.

            A Szajha hallani vélte a patadobogást. A Betyár. Remélte, hogy a Betyár.


Az Íródeák

Az Íródeák pipaszár lábain kényelmes, nyurga lépésekkel közeledett a közeli fogadó felé. A lovak jóllakott nyerítései, a lovászfiúk csevegése jóérzéssel töltötte el. Finom marhabőrből varrt, gondosan zsírozott csizmájára alig szállt rá a por, zubbonyán az aranygombok úgy ontották a fényt, mint megannyi babszemnyi napocska. Halkan járt, mint egy macska, s a ragyás képű lovászfiú észre sem vette volna, ha nem dúdol halkan valami nótát. Adjon istent köszönt, s fogadj istent kapott, s tátott szájjal utána nézett, mert ilyen nagy urat ritkán lát az ember.

A fogadó olyan volt, amilyennek lennie kellett. A cigány húzta, a lányok düllesztették tomporaik, a fogadós pedig segget nyalt. A családját is előkerítette a nagytiszteletű íródeák úr üdvözletére, s a legjobb szobákat tulajdon fehércselédeivel takaríttatta ki. Kérés nélkül bort hozott, sózott húst, hagymát és kenyeret, a vendég pedig elfogadta. Evett bőséggel, de a borhoz nem nyúlt.

Vacsora után megtömte pipáját és komótosan pöfékelve nézte az élettel teli fogadót. Sok szempár lopott róla egy-egy pillantást, s éles fülével néhány beszédfoszlányt is elkapott. Egy-egy szemfüles alak a király emberének vélte, mondván, hogy akármilyen tintanyaló nem lehet ilyen módos. Az Íródeák csak somolygott, pennát és papírt vett elő és körmölni kezdett, közben figyelte a fehércselédeket, meg a szajhákat, s igencsak érdekesnek találta őket. Tudta, kiktől kell kérdezősködnie, ha meg akar tudni valamit.

- Sört és bort mindenkinek, a számlámra. - mondta halkan, de a kocsma elnémult, majd éljenzésbe tört ki, ahogy a kocsmáros két új hordót vert csapra.

Volt aki személyesen köszönte meg a kegyességet és szóba elegyedett az idegennel, más távolról emelt egy kupát az egészségére, de a legtöbbje gyanakodva hajtotta fel az ingyen pohár italt. Ez nem zavarta az Íródeákot, csak mosolygott, körmölt, s hallgatta, mit beszélnek az emberek. S a kocsma nyelve megeredt, s beszéltek, akarva-akaratlan, elől a nagyszájúak, hátul a suttogók, ő pedig csak körmölte mindet, egyik ívet töltötte a másik után. De az Íródeák is csak ember.

Amint az utolsó férfi is kifecsegte magát, ő felállt, a terem közepéhez lépett és Szólott ékes szólással, nyelveken, amiket senki sem értett, de mindannyiukhoz szólott. Költemények kötöttek bokrétákat a gerendákra, a fehérszemélyek sóhajtozva pityeregtek, a férfiak morogva helyeseltek, mert csak úgy ömlöttek a jambusok, történeteket mesélők. Látta a kocsma népe, hogyan haltak szenvedélyes halált a Betyár, meg a Szajha , látták hogyan lesz ármány áldozata a megacélosodott Zsandár. Mert hiába lógott tucatnyi lator, a hősöket a hősi halál szüli, nem a dicső élet.

Mikor pedig már úgy meg volt rakva a kocsma költői képekkel és életre kelt mesékkel, mint az öreg paraszt szénás szekere, egy rövid dalocska hasadt, mint kéjgőzös éjszaka után a hajnal, a fogadó népe a hajlongó Íródeákot tapsolta, hogy csak úgy rezegtek az ablakok.

                Ő, szerényen mosolyogva és kajánul kacsintgatva intette magához a kocsmárost, amaz pedig bizalmasan odahajolt hozzá.

                - Szeretném a jányait. - pironkodott, s a szajhák fele biccentett.

                - Melyiket, nagyságos uram? - kérdezte a bajszát pödörve.

                - Az összeset. - s az asztalon erszény csörrent.

                A lányok izgatottan sugdolóztak egymás között, ahogy felmentek a lépcsőn, mert egyikük sem hallott még ilyenről. Olyat már láttak, hogy egy-egy nagylegény két lányt is kér magának, na de hogy az összeset? Mi készül itt? Az átlag férfi egy nővel sem bír el becsülettel.

Amint beléptek a szobába, ott találták az Íródeákot talpig ruhában, még a csizmáját sem vetette le. A Szajha lépett elé, összeszedve bátorságát és megszólalt:

                - Parancsolj velünk, jó uram.

                - Ti, kik mindig hallgattok. Most beszéljetek. Mondjátok el, mit láttatok.

                Nem kellett nógatni egyiket sem. Kontyuk leengedték, cipellőjük lerúgták, s eldobtak magukról minden haszontalant. Összefogóztak, mint a tündérek és táncot jártak, körforgót, s meséltek, csak meséltek, olykor viháncoltak, vagy kéjesen nyerítettek, mint a lovak. Szelet támasztottak, körforgót, s lobogott a hajuk, mint megannyi tábortűz, s ropogott lábuk alatt a deszka, mint ahogy ropog a hasáb is a lángoktól. Az Íródeák pedig csak görnyedt a papírosok fölé az ágyon és körmölt, isten a tudója honnét szedett elő annyi papírost, s hova tüntette el őket miután megíródtak.

A fehérszemélyek egyenként csuklottak össze, ahogy fogyott erejük, s a végén nem maradt más csak a Szajha, ki ott állt egyedül, törzse lengett, mint az inga, felakadt szeme fehérjében látomások rebegtek, ő maga pedig csak mondott és mondott és mondott.

S az Íródeáknak elfogyott a papírosa.

                Felállt, átlépett a megannyi összeroskadt lányon, és megölelte a még mindig szóló Szajhát. Homlokon csókolta, hulló testét az ágyra fektette. Tarisznyájával a vállán kiosont a szobából, s macskalépteivel a fogadóból. Úgy vélte, senki sem látta. Már egy jó kőhajításra maga mögött is hagyta, amikor egy boglya mögül két sötét alak lépett elő. A hajnal pírja csak még kivehetetlenebbé tette őket.

                - Pénzát akarunk csak, nem életet. - morogta az egyik.

                -  Nincs, uraim, elvertem a fogadóban.

                - A csillagfényű gombok is megteszik a zubbonyról.

                - Azokhoz viszont ragaszkodom.

                Tán rárohant volna a két útonálló, ha egy kortynyi levegőhöz jutottak volna, de mindkettejük tüdejébe bekövesedett a szusz. Hang nem hagyhatta el torkukat, csak valami halk kaparás hallatszott, ahogy a földön rángatózva kiadták lelkük. Tán meggondolni sem volt idejük, mi történt velük, oly hamar történt.

                A Szajha úgy tért magához, mintha a szeretőjéről álmodott volna. Csak ő feküdt az ágyon, az összes többi lány a földön aludt összekuporodva. A nyitott ablakhoz lépett, belenézett a hajnalpírba. A szél egy dúdolt nótát hozott. Az Íródeák. Remélte, hogy az Íródeák.

Solymár András

"Solymár András vagyok, író, mellékállásban pszichológus ( a sorrend változó, igazából). 1992-es évjárat, kimondottan száraz, igencsak savas, gondos szemek számára salakos. Nincs gyümölcs, sem méz jegy, néha dohány, de az sem markáns. Hogy is lenne, mikor fiatalkoromat egy kisváros lagymatagában töltöttem, hol könyvekbe, hol magányba menekülve. Régen volt már, hogy írásra adtam a fejem, el is kaptam hamarjában, félve, hogy leharapja.

Azonban tudjuk, futni lehet, de nem érdemes. Ismént nekiveselkedtem ennek a  talán égig, talán csak a szilvafa tetejéig érő, ködbe vesző létrának, rettegve a korhadt fokoktól.

Weboldal:    www.solyomfeszek.com "

Legfrissebbek a szerzőtől: Solymár András

Tovább a kategóriában: « Kávé Lámpaszaggató »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned