Kávé

A szél felborzolta hangszálaim. Gonosz szándékkal markolászta hideg kezeivel védtelen nyakam. Hiába kértem, hogy ne tegye, eresszen el, nem hallgatott rám. Konokul ráncigált minden egyes lépésemmel egyre jobban. Még a szomszéd néni se köszönt vissza nekem. A térdeim alig akartak megalázkodni. Hosszan magyaráztam nekik: „Kedves térdecskéim, hajoljatok szépen.”

De ők konokul, büszkén néztek előre, felszegett térdkaláccsal. Szerény személyem nem tudott szembeszállni ekkora makacssággal, hát tovább billegtem két, merev ólomdarabon. Nem mertem szóvá tenni merre szeretnék menni. Hadd menjen ez a két fenevad, hadd röhögjenek, hogy fájdalmat okoznak nekem. Nem gonoszak, tudom. Csak két lázadó kamasz, két sebzett lélek.  Kisgyerekek, kik hangyákat pörkölnek.

Immáron szükségtelen volt a menésre figyelnem, felszegtem fejem és mélyet szippantva a tűhegyes levegőből gondoltam: no, lássuk! Bár ne tettem volna. Arctalan ármány, testetlen telefonfülkék, bajuszok és szakállak, kóbor kalapok és szenvtelen szemek. A tömbházak hol felém, hol másik irányba dülöngéltek, s közben nagyokat rikkantottak: „Hopp!”. Meg akartak ijeszteni. Sikerült is nekik, olyan hatalmasak és búsak, nem kell mozogjanak, hogy féljek tőlük. Az oszlopok rám hajoltak, lámpájukat arcomba nyomták. Égetett a villanykörte, vakított a fény, s már vártam a kérdést, de némán elhajoltak, ahogy önállósult térdeim rohantak feléjük.

Behunytam szemem. Nem bírtam ezt a látványt. Hiba volt. A hangok csak erre vártak, s már hiába akartam feltépni szemhéjaim, mintha levarrták volna. Farkasok üvöltöztek, elhívták a családjukat is, így egyre hangosabban és hangosabban kergették szívembe a félelmet. A Kígyókirály az összes alattvalóját a lábam alá rendelte, s tekergőző szőnyegen kellett tovább haladnom. A Hangyakirály sem tétlenkedett, bőröm alá rendelte alattvalóit. Oly bizsergés lett úrrá rajtam, hogy már ez is ellenállhatatlan kényszert gerjesztett bennem, hogy megörüljek.

Ebben a pillanatban kissé megkönnyebbültem, hogy ennyi. Nem jön több csapás. Ez is hiba volt. Állam kikapcsolódott és két bőrcsíkon lobogott utánam, mint elkésett városi a busz után. Orrom ellaposodott, olyanná lett, mint a kígyóé, két apró, tátogó lyuk maradt belőle.

Így, minden érzékem által csúffá téve érkeztem a Kávézóhoz. Térdeim durván dobtak le a kopott, recsegő székre. Lötyögve repült felém a fekete, anélkül, hogy akár rá is gondoltam volna. Megmarkoltam a csészét és számhoz emeltem (vagy minek is nevezzem ezt a torz borzadályt?), de az ital lélekszakadtával kapaszkodott a csészébe. Úgy ragaszkodott keserű életéhez, mint szerelmes, ki végső búcsút vesz párjától.  Megsajnáltam, leraktam az asztalra, s nyugtatgatni kezdtem: „Ne félj, nem bántalak. Úgy, szépen nyugodj meg. Nem foglak meginni. Beszélgethetünk is, persze, ha szeretnél. Én? Hát nem igazán... de talán megpróbálhatom. Valóban? Legyen hát!”

Nevetgélve fogtam neki mesélni. Aranyos történeteket, szomorú történeteket, tanulságos történeteket. Szavaltam is, kedvenc költőimtől. Nem tudok szavalni, de ez a kortynyi kávé olyan szépen kérte, nem tudtam ellentmondani. Így zúgott belőlem a szó három nap és öt éjjelen keresztül , mikor hirtelen felkelt a Nap...  De nem úgy, mint ahogy vasárnap reggelente szokott, pimaszul piszkálva az oldalad, miközben épp aludni szeretnél. Csak diszkréten, elnézést kérve,ha túl erősen süt és szemébe húzva a kalapját, hogy ne lássuk, titkon elpirult.

Csodálkozva néztem magamra. Visszanyertem emberi alakom, mint mikor kiléptem az ajtón. Most már a hideg se fojtogatott, csak a kellemes színek kavarogtak bennem. Örömittasan néztem az asztalra, hogy elújságoljam ezt frissen szerzett barátomnak, de már csak az üres csésze nézett rám, mint egy felnyitott sír.

Solymár András

"Solymár András vagyok, író, mellékállásban pszichológus ( a sorrend változó, igazából). 1992-es évjárat, kimondottan száraz, igencsak savas, gondos szemek számára salakos. Nincs gyümölcs, sem méz jegy, néha dohány, de az sem markáns. Hogy is lenne, mikor fiatalkoromat egy kisváros lagymatagában töltöttem, hol könyvekbe, hol magányba menekülve. Régen volt már, hogy írásra adtam a fejem, el is kaptam hamarjában, félve, hogy leharapja.

Azonban tudjuk, futni lehet, de nem érdemes. Ismént nekiveselkedtem ennek a  talán égig, talán csak a szilvafa tetejéig érő, ködbe vesző létrának, rettegve a korhadt fokoktól.

Weboldal:    www.solyomfeszek.com "

Legfrissebbek a szerzőtől: Solymár András

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned