Vándor Királyok

Királyok sorakoztak szépen, rendben, s mindenki a maga szokása szerint, koronával, abronccsal, pánttal a fején, palásttal, vagy farkasbőrrel a vállán, hajdútánccal, botolóval, vagy aki nem szégyellte, kanásztánccal penderültek mindannyian kelet felé. Mert király, ki uralkodni nem óhajt, mégis odakerül. Esőtől ázott madarak repülnek nehézkesen a fejük fölött, szórva a drága pászmát és a szomjasabbak tágra nyitják szájukat. Méneseiket otthon hagyták és elővették elnyűtt csizmájuk, ami biztosan nem töri fel lábuk, hogy véghezvigyék a világmegváltó zarándoklatot és körbejárják országukat.

            Mert király az ország minden lakója és herceg azoknak első és utolsó szülöttje is. Királyné  és hercegkisasszony feleségük és lányuk mind egy szálig és magaztosságos császárné az öreganyjuk. Nemesi vér folyik még a patakokból is, ezért nem kék és nem piros, hanem színtiszta arany, mint a Nap a férfiak ereiben és gyönyörű, sápadt ezüst, mint a Hold a nőkében.

            Ezt mondá a jóslat, hogy üdvözül a világ az utolsó zsiványig, ha a Föld összes királya felhúzza nyűtt csizmáját és egyszerű utazóként körbejárja királyságát, minden nagyúrral, ki sarcot szed vagy botütést mér tulajdon jogán.

            Mert életet cserél, ki szívet cserél és felez, ki kettőt akar egy árán. Egy érben nem folyhat két vér soká, mert nem az a természete. S mi természet ellen való, az Isten ellen való. Mi Isten ellen való, az nem állhat meg az ő színe előtt, tehát nem létezhet.

            Köztük vala a harmadik királyi osztagban a kétfejű kígyó, kinek egyik feje bölcs, a másik kétségekkel és félelemmel teli. De a bölcs enged és hallgat, mert szamár szenved és ki rí, annak hangja kihallatszik a tömegből. Senki sem boldog, ha saját farkát dugják le a torkán, de mégis mindig jobb, mintha másét gyömöszölnék a szánkba. A fény átszabdalta a párát, de ama csak erre várt és derékba törte. A kétfejű botlábúnak érezte magát, úgyhogy inkább állat módjára, négykézláb tette meg a zarándoklatot, olyannyira lefoglalva a hereszorító nadrág okozta fájdalommal, hogy nem maradt ereje a drágakövekkel kivert út megcsodálására.

            Ha az időt mérte elszédült és lemaradt a többiektől. Így jutott el a sereghajtók vert hadáig, kik csak becsületből nem fordultak vissza. Sok volt ez neki, tudta, de ha ez az ára, meg kell adni a császárnak, ami a császáré. Mert Rapsóné is elvégeztette a munkát, de még két szép kebellel sem lehet mindent kifizetni, csak az élet két évi lakbérét. Mert két hegy arany és egy völgy ezüst nagy pénz még az ördögnek is, ki a Szent Fokost megpróbálta kicsalni az öreg székelytől. Hogy is ne próbálta volt, ha csillagszemű juhász vágta annak nyelét és parázsszemű kovács verte ki fejét.

            De nem minden királynak jut ám fegyver a kezébe, mert a népért meghalni nagy kiváltság. A csúcson sem jobb, mint a hegyaljban, mindössze kisebbet kell ugrani, hogy nagyot essen az isten fia, kinek ácsolják már a bitófát. Nem volt nehéz felcipelni a Golgotára, mert mindössze nyolcszáz láb magas, oszt mégis hegynek nevezik. Miért lehetett egy lator Jézus társa a halálban és miért csapják a püspök arcába a égi kaput? Mert Szent Péter a mennykapunál, menlevelet már nem kíván, úgyhogy babám, az Istenhez szépen szóljál.

            Ki jobbra tért a kun síremléknél és balra a besenyő falunál, az megérkezett a világ középpontjába, hol nem volt semmi. Itt szolgált hét évet mindenki az egércsaládnak, ki hetednap a kakasszóra megmutatkozott kelet felől és nyugaton a nappal együtt távozott a világon tátongó lyukon át egy szebb jövő felöl érdeklődő tehénbe.

            Teltek az esztendők, szaporodtak a gabonakörök és a föld repedéseiből elefántok nőttek ki. Oszlopokat emeltek verejtékből, ezekre rótták fel a világ bűneit, amiért aztán felváltja egy csepp vérrel fizettek. Az egész napos áhítat után egész éjjel a tűz körül mulattak a zenére, mit mellkasukon doboltak el, ajkaikon pengettek el, csupasz talpukon jártak el. Mert mindenkinek elhúzták a nótáját, az arra járó idegeneknek és önmaguknak egyaránt.

            Leteltek az esztendők. Cifra menetben, jajszóval és siratóénekkel tértek vissza a réz palotába, az ezüst palotába, az arany palotába és a gyémánt palotába. Mert négyen voltak mind a tízezren, s egyek voltak keletben, nyugatban, északban és délben. Gyászolt a világ és örvendett, mert bölcs lett a király, de megvénült. Fiatal volt az új, de ostoba. Ahogy az lenni szokott, mire a bor igazán megérne, megisszák a falánkok, a kókuszos kürtöskalács mellé.

            A királyok egyszerre haltak meg, mintha egyetlen hatalmas kard csapása hasította volna ketté mindannyiuk szívét. Bele is pusztult a színvonal és elbujdosott a kis erdélyi kunyhó mögé, ahol mezítlábas, árva virágáruslány lakik, ki köztudottan dinnyét lop a szomszéd faluból, de nem eszi meg, csak célba köp a magvaikkal.

Solymár András

"Solymár András vagyok, író, mellékállásban pszichológus ( a sorrend változó, igazából). 1992-es évjárat, kimondottan száraz, igencsak savas, gondos szemek számára salakos. Nincs gyümölcs, sem méz jegy, néha dohány, de az sem markáns. Hogy is lenne, mikor fiatalkoromat egy kisváros lagymatagában töltöttem, hol könyvekbe, hol magányba menekülve. Régen volt már, hogy írásra adtam a fejem, el is kaptam hamarjában, félve, hogy leharapja.

Azonban tudjuk, futni lehet, de nem érdemes. Ismént nekiveselkedtem ennek a  talán égig, talán csak a szilvafa tetejéig érő, ködbe vesző létrának, rettegve a korhadt fokoktól.

Weboldal:    www.solyomfeszek.com "

Legfrissebbek a szerzőtől: Solymár András

Tovább a kategóriában: « A döntés Alma a fájától »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned