Pinceszag

Pokolian fájt a feje, otthon felejtette a vérnyomáscsökkentő piruláit, a melegtől úgy izzadt, mint egy öreg, vemhes kanca, miközben úgy tűnt, az ügyfelek elhatározták, azon a napon az őrületbe kergetik. Túlságosan kövér volt, de imádott enni, kulináris orgazmusnak nevezte az étkezést, a legfontosabb szükségletnek, amely mozgatja, irányítja az életet, és valójában értelmet ad neki.

Lehetett volna vidám és jókedvű is, mint általában a kövér emberek, de ehhez egy lakatlan szigeten kellett volna élnie. Zavarták az emberek, a pillantások, a kérdéseik, szaguk, színük, egyáltalában a létezésük is. Minden reggel úgy lépett be munkahelyére, hogy rosszkedvű és ellenséges volt.

– Zsazsa! Tényleg te vagy? Alig ismertelek meg! De jó, hogy látlak! – mosolygott rá lelkesen az ügyfélpult másik oldaláról egy platinaszőke hajú, csinos nő.

Kényszeredetten mosolygott ő is, miközben dühödt rémülettel kutatott agyában, ki is lehet ez a némber. Hirtelen eszébe jutott, persze, ő az, Anna, az általános iskolai osztálytársa. Négy éven keresztül ültek egymás mellett, egy padban. Csúf kis béka volt, sárga hajjal, fogszabályzóval, kacska lábakkal, horpadt mellkassal. Most meg! Ötvennégy évesen úgy néz ki, akár egy díva. Ez hihetetlen! Legalább tizenöt évet letagadhatna korából. Soha életében nem esett annyira nehezére a mosolygás, mint akkor, úgy érezte, kövér disznóként liheg és röfög a székén.

– Szombaton, ha neked is alkalmas, meglátogatnálak – mosolygott rá kedvesen Anna. – Ugyanott laksz még? A meredély tetején?

– A sarki üzlet parkolójában állj meg, ha kocsival jössz, mert autóval nem jutsz fel hozzám. A múltkori esőzés óta még mindig nem száradt fel a földút.

Zsazsa kitett magáért, valóságos gasztronómiai műremekkel készült, fehérborban pácolt halat készített sajtmártással, mellé párolt zöldségeket, rizst.

Vacsora előtt a teraszon ültek le beszélgetni, igazi arab kávét ittak, limonádét szürcsöltek, a kisváros halk mormogása alig jutott fel hozzájuk a domb tetejére.

Anna egyetemet végzett, sikeres, több nyelvet beszélő üzletasszony lett belőle, elvált ugyan a férjétől, de van egy élettársa, akivel nagyon jól érzi magát. Két fia is egyetemet végzett, egyikük Los Angelesben, a másik New Yorkban él.

– Most jut eszembe – kapott fejéhez Anna – megvan még a pincétek? Sosem felejtem el, gyerekkorunkban mennyiszer játszottunk ott. Imádtam, de mindig attól rettegtem, egyszer valami szörnyűséggel találom szembe magam. Menjünk, nézzük meg.

– Ezer éve nem voltam lenn – tiltakozott Zsazsa –, egyébként is, beszakadt a teteje a disznóól mögött, minden befolyt oda, biztosan iszonyú bűz lehet ott.

– Nem baj – erősködött a hívatlan vendég –, legalább egy pillanatra kukkantsunk be.

Gyomorforgató szag csapott ki a pinceajtón, amelyet csak hosszas rángatás után tudtak kinyitni. Nyikorogva tárult. A villanykapcsolót alig találták meg, a hosszú falépcső mellett erőlködve, gyönge-sárgán pislogva keltek életre a régi izzók. Mindent ellepett a szürkén lebegő pókháló finom szövete, a megriadt pókok biztos menedéket keresve futottak végig a láthatatlan szálakon.

– Úristen! Régen is legalább ennyire féltem itt – nyögött fel Anna rémülten, de nem akart meghátrálni. Óvatosan lépkedtek lefelé a nyikorgó lépcsőfokokon. Zsazsa legalább húsz éve nem járt itt, de lehet, még régebben. Soha nem volt férje, néhány alkalmi kapcsolaton kívül gondoskodó férfikéz hiányában tudatából kisöpörte a pincének még a létezését is. A pince nem volt életének része, mint ahogyan egyetlen férfi sem.

Az eltelt évtizedek alatt a bűz belemarta magát a falakba, úgy érezték, valami rémisztő, láthatatlan hatalom vette birtokába a helyiség minden zugát. A fahíd, mely a magas helyiség végéig futott, minden lépésüknél recsegett, ropogott.

Zsazsa is félni kezdett, bizonytalanul javasolta, ne menjenek tovább, lehet, hogy elkorhadtak a deszkák, nem bírja már el a súlyukat, főleg az övét nem. A pince alsóbb szintjét régen elöntötte a talajvíz, no, és a disznószar, a beszakadt tetőn át pedig folyamatosan táplálta az eső a mocsárnak látszó, barnászöld színű „tavacskát”, melynek a tetején faládák, békebeli abroncsos hordók, deszkák lebegtek örök mozdulatlanságban, ismeretlen fémtárgyak, gépelemek azonosíthatatlan alakzatai nyúltak ki a mélyből, akár egy éhes, gyilkos szörny karmai. Anna araszolgatva haladt előre a hídon, amikor az egyik korhadt deszka kettétört alatta, s lezuhant, fejét beverte egy kiálló vasrúdba, megpördült a levegőben, s egy hangos cuppanással a hátára érkezett.

Zsazsa döbbenten nézte, megmozdulni sem mert, csodálkozott, miért is nem süllyedt el azonnal. Fejéből vékony, erőteljesen vörös patakocskában folyt le a vér az arcára, a nyakára. Nem volt eszméleténél, lassan süllyedni kezdett, az undorító mocsár egyre szorosabb öleléssel húzta magához.

Zsazsa nem mozdult.

– Ennek a dögnek még az a véres csík is jól áll – sziszegte alig hallhatóan.

A hal kicsit sós lett, ezért többet rakott rá a sajtmártásból. Élvezte az ízeket, ivott hozzá egy pohár fehérbort. Még sokáig ücsörgött a teraszon, s elpilledve bámulta a naplementét. Boldognak érezte magát, mert még csak szombat volt. Elhatározta, másnap sokáig fog aludni, és eszébe sem jut majd, hogy hétfőn reggel ismét dolgozni kell mennie.

2010

Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned