A rokon

   Alkonyodott. A félig leeresztett redőnyökön át már alig szűrődött be némi fény az aprócska  ablakokon.  A szoba falán riasztó árnyak nőttek, nyújtózkodtak, majd  tűntek el lassan. Az öregasszony az ágyban csendesen feküdt, s csak egy-egy apró rezdülés jelezte, hogy még él. Különben csend volt. Olykor az étkezőből beszüremlett némi zaj, de ez sem jutott el  hozzá; démonaival és emlékeivel viaskodott azon az aprócska életszeletkén, mely a halált és az életet még összeköti.

   Lajos, a legidősebb fivér, méltóságteljesen ült az asztalfőn, és időnként szomorú komorsággal üdvözölte az érkezőket. Halk morajjal folyt a beszélgetés. Lajos felemelte a poharát, mire mindenki elhallgatott, várták, mit fog mondani. Ülve maradt, felemelt poharát az egyre gyengébb fény felé tartva, elmerengve nézett át a bor vörösén, aztán csak ennyit mondott:

-          Jah, hát igen, igen,  ilyen az élet…- azzal egy hajtásra kiitta a poharat.

A halk zsibongás újra indult; egyszer csak Julis sipító hangja zavarta meg a monoton zajt.

-          …mert a Géza akkor azt mondta, hogy én vittem el a papa elektromos borotváját, de

mit kezdtem volna vele, különben is a Gézának nem volt szent a papa alig kihűlt teste, úgy gyűjtögetetett körülötte, hogy mire mi odaértünk, már alig volt mit a jegyző úrnak bediktálni!

-          Na ne mondd, Julis! Nem a te lányod, a Mara kapta meg a televíziót

nászajándékba, amit alig egy hete vettünk a papának? - a nagy hasú, kövér Géza arca vörösre gyúlt az indulattól, ingerülten söpörte le felesége, Ica nyugtatgató kezét a karjáról. 

-          De csak azért, Gézám, mert azt már nem bírtátok el! – rikácsolta most már Julis is

magából kikelve.

-          Julis, Gézu, halkabban, az Isten áldjon már meg titeket! Még ilyenkor is marakodni kell? –

Lajos dühösen állt fel az asztaltól, és újra töltötte a boroskancsót.

Miklós, aki eddig csak ült és megállás nélkül  vedelt, most megszólalt nehezen forgó nyelvvel:

-          Hogy van a Mári néni? –  Csönd lett, mindenki Lajosra nézett.

-          Az utolját járja…azért is hívtalak össze titeket. Az orvos azt mondta, egy-két napja

van még…talán…meg kéne beszélni a temetést is…

Mindenki a szoba felé pillantott, de onnan semmi nesz sem szűrődött ki.

-          Van végrendelet? – kérdezte Ica mohón.

-          Hát éppen ez az! Se végrendelet, se pénz…Mári néninek nincs semmije! Aztán mi

gondozzuk már egy hónapja, mióta leesett a lábáról. Meg kellene a költségeket beszélni… meg az ápolásáét  is…- Lajos zavartan elhallgatott, és a feleségére nézett. Julis vette át a szót:

-          Mi nem akartunk senki terhére lenni, de a Mári néni amúgy is  csak valami távoli

rokon. Mi csak úgy tartjuk tíz éve….

-          Tartjátok, tartjátok! – rivallt közbe Ica –  Az tartás, hogy nektek dolgozott

tíz éven át? Hát nem ő gondozta a disznót, meg a baromfit? Nem ő takarította a házatokat, hogy majd’ beleszakadt?

-          Ne mondd már, Ica, azelőtt meg ő nevelte a  Gáborkátokat, meg a Veronkátokat, nem

igaz? És ki takarította a ti kakacsábon forgó palotátokat tizenegy éven át előttünk? Ki?

-          Segített, igen, de nem is volt szegénynek hiánya semmiből! Nem úgy, mint

egyeseknél!

-          Ezzel meg mit akarsz mondani?

-          Tudom ám én, hogy honnan fúj a szél! Nem kellene ám olyan nagyra lenni! Nem

átallottál a Gáborkánk ballagására egy vacak bizsut adni, gondolom, a zaciból vetted, te, a keresztanyja! Hogy nem sült ki a szemed a szégyentől! Eddig hallgattam, de most már elég! Irigyem voltál egész életünkben, mindig is tudtam én…

-          Elhallgassatok, a jó mindenit! Nektek semmi sem szent? – csapott az asztalra Lajos.

Riadtan csendesedtek el  a sógornők,   de a lapos pillantásokból, mellyel egymást méregették, tüzelt az évtizedek óta elfojtott harag. - Nem szégyenlitek magatokat? Az odabenn haldoklik, szegény, ti meg itt marakodtok? És ha minden szót hallott?...

Megcsörrentek a poharak, ahogy a feltámadó csöndben a rokonok újra inni kezdtek.

-          …meg aztán nem is a mi rokonunk a Mári néni, hanem a tiétek, fiúk. Csak úgy

kaptuk anyátok révén. – törte meg a csöndet újra csak Ica.

-          Miénk? – nézett bután Lajos az asszonyra. – Hát nem a te nénéd, Ica?

-          De nem ám! – csattant fel Ica.

Most mindenki Julisra nézett.

-          Nem! - kiáltotta Julis – Semmi közöm hozzá! Az esküvőnkön a Lajos

mondta, hogy anyátok valami távoli rokona a Mári néni. 

-          Nem mondtam én ilyet, Julis! – Lajos méltatlankodásában leejtette az utolsó falatot

 az ingére, vadul dörgölni kezdte, amitől az persze  még jobban belenyomódott. Ingerülten a pohara után nyúlt, aztán megállt a keze a levegőben.

-          Fiúk! De hát kicsodánk nekünk akkor a Mári néni, ha sem nem az Icu, sem pedig a

Julis rokona?

Döbbent csend állt be. A fivérek zavartan bámultak egymásra.

Miklós részeg hangja törte meg a csöndet.

-          Nálam 9 évig volt a Mári néni, anyánk haláláig, akkor kértétek Gézu kölcsön.  Aztán

meg ti Lajos, a Gézutól. Harminc éve itt él közöttünk, és azt sem tudjuk, kicsoda ez az öregasszony! – mondta Miklós és felnevetett. Újra megtöltötte a poharát és fejcsóválva, gúnyosan nézett a testvéreire. Csuklott egyet, s a mozdulattól   kifröccsent  néhány csepp bor a poharából. Gyorsan fölhajtotta az italt. Csendesen nevetgélt maga elé. A nők leplezetlen undorral nézték.

-          Tíz éve tartok egy asszonyt, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda...- suttogta

hitetlenkedve Ica.

-          Én meg tizenegy éve! – vágta oda Julis. – Most mi legyen? Csak nem

fogjuk a saját költségünkön eltemetni ezt az idegen vénasszonyt?

A beálló csöndet csengőszó zavarta meg. Lajos nehézkesen fölállt.

-          Ez az atya lesz...az utolsó kenetet hozza. – mondta. - Én hívtam ide, mikor még azt

hittem, hogy a rokonunk. Most mit csináljunk?

Senki sem felelt.

-          Dicsértessék! – hangzott fel az atya öblös hangja, és sorra üdvözölte a rokonokat.

-          Atya, köszönjük, hogy eljött, foglaljon helyet. Egy kupica bort? – kedélyeskedett

Lajos, hogy időt nyerjen. A reverendás, magas férfi helyet foglalt, és gyorsan felhajtotta az felé nyújtott italt. Aztán a rokonokhoz fordult:

-          Szeretném látni a drága Mári nénit.

-          Atya, van egy kis gond, nem is tudom, hogy mondjuk el…- Lajos elakadt, aztán

segélyt kérően nézett a többiekre. De a rokonok zavartan kerülték Lajos tekintetét.

-          Elkéstem? – kérdezte a pap. – Csak nem?...

-          Nem, atya…az a helyzet, szóval…hogy is mondjam…

-          Nem is a rokonuk, most derült csak ki! - rikoltott közbe Ica. – Több mint 30 éve él

már velünk, gondoskodtunk róla, elláttuk mindennel, kedves rokonunkként kezeltük Mári nénit, de valójában egyikünknek sincs semmi köze hozzá! Nem tudjuk, most mi tévők legyünk!

A pap arca földerült.

-          Micsoda derék emberek maguk, a Jóisten áldja meg ezért mindannyiukat! – felelte

megkönnyebbülten. – Akkor majd ezt is beleveszem a beszédembe, ha a megboldogultról beszélek. – Ezek szerint nincs is vérrokona a drága Mári néninek? Áldom az Urat, aki így gondoskodik a nincstelenről! – rikkantotta, és gyorsan fölhajtott még egy pohárral, amit időközben Lajos töltött neki.

-          Menjünk, fiam – fordult újra Lajoshoz. Eltűntek a szobában, a rokonok magukra

maradtak. 

-          Na, ezt jól megcsinálta a te Lajosod! – sziszegte Ica Julisnak. – Csak nekünk kell

eltemetni a „drága Mári nénit”!

-          Most bezzeg kinyitod a szád, Ica, de a pap előtt hallgattál, mint a sír! – vágott vissza

Julis.

-          Mári nénire! – rikácsolta Miklós, és újabb pohár bort engedett le a torkán.

-          Mi már beletettük a magunk tizenegy évét…- jelentette ki Géza, és kihúzta magát. –

Most ti jöttök, Julis. Meg te, Miklós öcsém!

Mielőtt újra elszabadultak volna az indulatok, nyílt az ajtó.

-          Elment…- mondta szomorú hangon a pap. – Szerencsés volt, hogy egy ilyen szép,

nagy, szerető családban élhetett. Vigasztalja magukat ez a tudat! Most mennem kell. Dicsértessék!

Lajos kikísérte a papot, aztán visszaült a helyére. Kezébe vette a poharát, töltött és megszólalt:

-          Jah, hát igen, igen, ilyen az élet…- azzal egy hajtásra kiitta a poharat.

A fivérek és a sógornő szedelőzködni kezdtek.

-          Fogadd részvétünket, Lajos!- mondta Miklós gúnyosan, és részegen imbolyogva

kitámolygott az ajtón. Gézáék is elmentek.

-          De kicsoda a Mári néni? – motyogta most már Lajos is részegen maga elé, ám választ

hiába is várt volna. Kiment a sötétbe borult kertbe. Odafenn szikráztak a csillagok. Kihallatszott, ahogy a házban Julis tesz-vesz még, mosogat, pakolászik, dünnyög.

Csak az öregasszony aludta nyugodt, végtelen álmát. Ahogy a szeretetben megboldogultak szoktak aludni.

Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Tovább a kategóriában: « Szélmalomharc - 4. Pinceszag »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned