Logo
Nyomtatás

Sok mindent lehet, de csak a jót szabad

Emlékszem, mikor óvodás koromban felelőtlen fejjel nekivágtam első felderítő utamnak nagypapám százszínű virágos kertjébe. A színkavalkád teljesen magával ragadott, elbódított, miközben édes parfümök illata szökött tüdőmbe. Abban a minútumban becsültem meg legjobban az Életet. Szabadnak és fiatalnak éreztem magam, telis - tele elhasználásra váró energiával. Ámde, én embernek születtem, és mint minden ilyen lénynek a szívébe, a tiszta lelkű gyermekébe is lassan, de utat fúr a birtokvágy csúf kígyója. Nem tudom mit szerettem volna azokban a percekben jobban magaménak tudni mindörökre: a pillanatot, mialatt elveszem az érzékek paradicsomában vagy magát az egész Paradicsomot? Aztán döntöttem, és leszakítottam egóm kielégítését szolgáló első áldozatomat, (ironikus módon) egy védtelen Nefelejts szálat. Az egyetlen szálból kettő lett, a párból egész halom, a halomból a teljes Paradicsom. Boldog voltam, mivel úgy véltem, ha valamit megszerzek, onnantól mindörökké az enyémek mondhatom. Azt hittem, a kisajátítással képes leszek a világ végéig megtartani mohó karjaim közt a múlandót. Telt az idő, s mire a nap a falu másik végéről egy utolsót intett sugár karjaival, a virágok is vele tartottak. Nem szerettek volna az örökkévalóságig velem maradni s továbbra is boldoggá tenni. Szabadok akartak maradni, nem akartak hozzám tartozni. Senkié sem szerettek volna lenni, ezért inkább meghaltak. Aztán egy kicsit én is, de nem a virágok miatt. Nagyapám alakját pillantottam meg a kert túlsó végében, és láttam, ahogy mindig mosolygó arcán most a csalódottság kerekedett felül. Ekkor tudatosult bennem visszafordíthatalan tettem. Papa elindult felém és lehajolt hozzám, mialatt én az elhervadt növényhalmot gyászoltam. Elpityeredtem. Ellenben most nem az ő elmúlásuk fájt, hanem nagyapám munkájának elherdálása a saját szórakozásomra. A birtokvágy ronda kígyója sikerrel járt. Minden egyes virágszál felért egy marással, végül mély, tátongó lyuk maradt szívemben. A mellkasomból áradó lüktetés nem akart alábbhagyni, azt hiszem, ezt hívják lelkiismeret furdalásnak. Egyszer csak lágy hangon nagyapám megszólalt:

- Mire volt ez jó, Sára? – kérdezte, ám hangjában a harag egy szemnyi morzsája sem visszhangzott. Én meglepetten fordítottam felé forró, könnyektől áztatott arcom. Szipogtam kettőt, de csak a vállam tudtam megvonni. Silány válasz volt, bár többre nem tellett. Papa megsimította butus fejem, puszit nyomott rá és kettesben hagyott a legnagyobb, saját magam által kreált szörnnyel, a bűntudattal.

Órákat ültem a tetemek felett. Kétségbeesetten próbáltam visszaásni őket, hátha felélednek, persze haszontalan volt minden próbálkozásom. Aztán mint egy villámcsapás, belém hasított a megoldás: jóvá kell tennem. Másnap reggel felkerestem nagyapát, aki a kertben munkálkodott, hogy helyrehozza önző tettem. Szégyenérzet öntött el. Több hónapos kemény munkáját sikerült egy kézmozdulattal, pár perc alatt tönkretennem. Az elutasítástól tartva odabotorkáltam hozzá, majd őszinte bocsánat kérésem megerősítésének bizonyítékaként szívvel - lélekkel próbáltam kivenni részem pusztításom helyrehozásában. Nagyapa arca ismét mosolyra derült. Mintha szemeiben ott csillogott volna a büszkeség, s szívem végre fellélegzett a lelkifurdalásból.

       Hadd éljek egy másik példázattal is, szintén gyermekkoromból. Gondolom mindenkinek ismerősen cseng a már 100x elhangzott mondat szüleink ajkáról: " Jó legyél!". Kismilliószor hallottam, mégsem értettem teljesen, hogy mit is takar ez az utasítás. Nem tudtam mikor vagyok jó. Nem értettem mi az, amitől megfelelek Nekik, és melyek azok az elvárásaik, amiktől én "jó"-nak fogok számítani a szemükben. Kíváncsi voltam. Meg akartam tapasztalni mindent, ami körülvett, az utolsó atomig. Megesett, hogy papír helyett a falat találtam rajzokkal kitölteni kívánkozó üres felületnek. Élveztem, ahogy a nagy fehérségen megelevenednek mesevilágom szereplői. Szabadon, feltételek nélkül mázoltam. Örömem leltem benne, tehát nekem ez "jó" volt, megfelelt. Ezzel szemben a szüleim nem díjazták eme művészi megnyilatkozásomat. Számukra ez a "rossz" tevékenységeim intervallumát bővítette. Teljesen összezavarodtam. Minden, amit kicsit is élvezek tilos? Minden, ami számomra pozitív, az nekik bűn? Semmi sem megengedett, senki sem szabad ezen a világon?

Most, 18 évesen, szinte felnőtt fejjel, másképp fogom fel a jó, a rossz és a szabadság fogalmát. Elemezgessük kicsit az imént leírt két példázatomat. Az első történetemben két tevékenység jelenik meg: a pusztítás majd annak helyrehozása, az alkotás. Szabad akaratomból adódóan döntöttem mind a két tevékenység végrehajtása mellett. Igaz, ami igaz, nem lett volna szükség hibám helyrehozására, ha meg sem történik maga a hiba. Önző, át nem gondolt szándékok vezéreltek, ezért valami olyat cselekedtem, ami egy második felett negatívan érintett. Akkor mégis miért tettem meg? Mert én, az egóm örömet lelte benne, az ő szemében jónak számított. A második példázat ugyanezzel a jelentéstartalommal bír. Nekem megfelelt, de a szüleimnek már kevésbé. Ha eddig az olvasónak nem sikerült volna a történetek mögött lapuló jelentésekre felfigyelnie, kimondom (esetemben leírom): a "jó" és a "rossz" szimplán nézőpont, ízlés, személyiség, empátia, kötelezettség valamint helyzet kérdése. Mindennek ezen a világon két oldala van. Minden relatív. Mint a szépség. Lehet, hogy az Annának az Ádám jobban teszik és ezért nem a Bélát válassza. Ez nem azt jelenti, hogy Béla csúnya és nem tetszhet másnak. Vagy mondjuk én annó a falra firkálásban találtam meg a mókát. Anyunak és apunak a fal újra festése már kevésbé volt mulatságos.

 Aztán persze vannak a valós tények, a jó és rossz válaszok. Mikor nem lehet kertelni avagy saját nézőpotokra hivatkozni. Van, amikor tudni kell. Mint az iskolában való felelésnél. Ádám Adyt a hét vezér közé sorolja, ezt követi Béla helyes válasza, miszerint Ady a Századforulóba, azon belül is a Nyugatosok korszakába sorolandó. (De nem gond Ádám, hogy rosszul válaszoltál, Anna így is szeret.) Az ilyen alapvető tényeken kívül sose fogunk tudni teljesen dűlőre jutni a jó és rossz vitában, mivelhogy egyik fogalom sincs teljességgel meghatározva.

Mindezen sorok után a következő kérdés, ami felmerülhet az Olvasóban, nem más mint: Ha mindenki azt tenné, ami neki „jó”, az anarchiához vezetne, nem? Káoszhoz. Háborúhoz. Végül teljes pusztuláshoz. Lehet. Ám a felsoroltak elkerülése érdekében valószínűleg a társadalom ezért alkotta meg a szabályokat, törvényeket, követelményeket, illemet, a hierarchiai sorrendet. Talán ezért jelent meg a pénz, valamint a vagyon is. (Szerény véleményem szerint ez mind csak a teljes zűrzavar negyedét képes kézben tartani.) Ennek is megvan a napos, ám árnyoldala is. Sokan szidják a rendszert, páran támogatják, ám még többen vannak, akik legszívesebben megszegik. Mindenkinek szíve joga. Ez által alakulnak ki a helyzetek, események, amiket lereagálunk. Minden reakciónknak következménye van, amelyekért felelősséggel tartozunk. Így működnek a társadalmi normák és kapcsolataink.

De akkor mikor is vagyunk valójában szabadok? Vagy mikor leszünk? A válasz pedig: Mindig! Szabadnak születtünk egy (sajnos önhibánkból) láncra vert bolygón. Minden nap mi irányítjuk cselekedeteinket, gondolatainkat, azt, hogy „jót” vagy „rosszat” cselekszünk-e. A szabadság nem olyanokhoz kötött, mint, hogy én megrongálok mindent, ami az utamba kerül. „*Szabadnak lenni nem csak abból áll, hogy megteszed, amit szeretnél. Hanem, hogy nem teszed, amit nem akarsz.” Amikor leteszik az emberek a fegyvert és azt kiáltják: Soha többet! Amikor meglátsz egy embert cipekedni és te szabad akaratodból felajánlod a segítséged. Vagy amikor nem tépsz le egyetlen Nefelejts szálat sem, hanem ápolod, megbecsülöd, hogy végül mások is örömüket leljék benne. Na és most értünk oda, most látszik a legtisztábban, a jó, a rossz és a szabadság közti viszony, összefüggés. Szóval adott a kérdés: Mi a jó és mi a rossz cselekedet? Ha meg kéne határoznom a jótett fogalmát (amire persze nincs jogom, de a véleménynyilvánításra igen), azt válaszolnám, hogy minden olyan cselekedet, amit nem az egónk diktál és mások javát (is) szolgálja. Amit egy második fél hasznára és nem csak a sajátunkra fordítunk. Amikor áldozatot hozunk és lemondunk javainkról. Amikor feltételek nélkül adunk, fogadunk, majd hálásak vagyunk a minket körülvevő dolgokért, emberekért. Ha törődünk azokkal, akik fontosak nekünk. Mikor boldogok vagyunk minden kis dologért az életben. Végül, de nem utolsó sorban ha szeretünk és mi is szeretve vagyunk. Fontos, hogy előbb mi tiszteljük és elfogadjuk saját magunkat, mert ha nem, úgy nem tudunk másokat sem respektálni. A jó cselekedetek, érzések listája végtelen, e földi élet pedig úgy nyeri el értelmét, ha mindezeket bővítjük. Bizony, sok mindent lehet, de mi csakis a jót tegyük. Vagy legalább törekedjünk a jóra, ha pedig nem tudunk, legalább rosszat ne tegyünk. Alkossunk minél többet, minél jobbat, minél jobban! Bár tudni illik, az, aki meg sem próbálja a dolgokat pozitív irányba terelni, illetve változtatni rajtuk, az mindig egy helyben marad. Nem fejlődik és nem is tanul. Már egy negatív tényező, és így csak a jót akarók munkáját nehezíti meg. Sose szabad félnünk a hibázástól, inkább féljünk attól, hogy nem változik semmi. Azt mondják, „Rossz világba születtünk.” Nem! Nem a világ rossz, hanem az emberek, akik azzá tették! Rajtunk múlt mindig is és most is tőlünk függ. Temérdek ember gondolja úgy, hogy egymaga nem képes megváltoztatni az egész világot. A hangsúly a temérdeken van és azon, hogy egymaga gondolja úgy. Ismét egy idézettel élnék (egyik) kedvenc filmemből, a Felhőatlasz-ból:
„- Akármit is teszel, annak sosem lesz nagyobb hatása, mint egy árva cseppnek a határtalan tengerben!

- De hát mi is a tenger, ha nem cseppek sokasága?!”

Egyet értek azzal a mondással, hogy a legjobb dolgok az életben ingyen vannak. Mondja meg nekem valaki, mennyibe kerül egy mosoly? Pár másodpercbe, mégis be tudja aranyozni felebarátunk egész napját. Egy ölelés? Kutatások alapján napi egy ölelés meghosszabítja élettartamunkat. Én mindig is szerettem volna életet menteni. Meddig tart kimondani azt, hogy „Szeretlek!”, „Köszönöm!” vagy „Bocsánat!”?! Pár betű, mégis egy sors múlhat rajta. Ne a felett sírjunk, hogy rossz csillagállás alatt születtünk. Ne a tenyerünkbe vésett fátumtól várjuk sorsunk javulását, hanem saját magunktól!

 Még egyszer megjegyzem: minden sor csak egy 18 éves leányka agyából kipattant gondolatcsíra. Lehet, idővel a világ gyökerestül kiirtja. Esetleg lesz, aki majd ápolja, vagy tovább értelmezi. Mindenesetre én sem maradok örökre ez a fiatal, naiv, tapasztalatlan kisember ezen a veszélyes, vad, ámbár csodálatos földön. Azonban jó akarok lenni. Lehet, hogy senki vagyok ezen a világon, de valakinek én maga vagyok a világ. Eme írásomról senki sem fogja tudni száz százalékosan megállapítani, hogy jó-e vagy sem. „A jó és a rossz relatív.” Egyetlen célom eme írással, hogy az emberek kezébe jusson, onnan pedig a szívükbe. A szív sose felejt. De még ha csak egyetlen emberhez is jut el, már megérte megpróbálni, még ha nem is tökéletes. Én sem vagyok az. Engem tükröz. Ezek az én jelenbeli gondolatmorzsáim. Valakinek nem lesz megfelelő és ítélkezni fog, de nem bánom. Viszont (remélem), akad olyasvalaki is, aki azt mondja majd, hogy nem csak szavak koptatásával és időpazarlással teltek a sorok, hanem értéket adtak át. Olyan pozitívumot, amitől Valakinek sikerült többé válnia. Akkor mondhatom, hogy nem éltem hiába. Már egy jóval több van ezen a Földön. Már megérte.

*Internetes anonymus idézet.

Matyis Sára

Matyis Sára vagyok.

1999 február 24.-én láttam meg először a napvilágot Ipolyság (Šahy) városában. Egykeként nevelkedtem Ipolyfödémesen (Ipeľské Úľany), az általános iskolát pedig szülővárosomban végeztem mint a Pongrácz Lajos Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola diákja. Mindezek mellett az ipolysági Művészeti Alapiskola növendékévé váltam képzőművészeti szakon. Bekapcsolódtam több belföldi és nemzetközi rajzversenybe is, amin kiváló eredményeket értem el. Már kisiskolás koromban érdekeltek bizonyos témák, mint az asztronómia, pszichológia, biológia, vallás, különböző népek kultúrája stb. Az első versemet kb. 9 évesen írhattam. Írói képességeimet (ha lehet így nevezni) nem mondanám sem frappánsnak, sem ügyesnek, bár dédmamám továbbra is biztatott a körmölésre. E szokásomat a mai napig űzöm. Nagy fordulópontot jelentett életemben a pályaválasztás. A másik nagy szerelmemmel jegyeztem el magam, mikor ugyanis a rajzolás mellett döntöttem. Az otthonomtól 100 km-re lévő gútai Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskolára való sikeres tehetségvizsga után nem volt más hátra, mint teljesíteni az iskolapadban és fejleszteni képességeimet. Óriási élményt nyújtott számomra az iskolánk Erasmus által megnyert szakgyakorlata Budapestre, melyen három héten keresztül dolgozhattam a Pesti Est nevű programmagazinnál mint grafikus. Ma már harmadik évemet töltöm Gútán (Kolárovo) reklámgrafika szakon. Az iskola mellett szívesen járok motorkerékpározni a szüleimmel, akiknek egy élet sem lenne elég meghálálni önfeláldozó munkájukat, türelmüket és legfőképpen odaadó szeretetüket. Hamarosan vár rám az érettségi, amire egy év múlva kerül sor, ezután pedig szeretnék tovább tanulni, ám hogy milyen főiskolán ill. egyetemen, még a jövő titka.

© A Hetedik, minden jog fenntartva.