Iványi Illés: Paprika InterCity

„Paprika Intercity vonat indul Kőbánya-Kispest, Ferihegy, Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét, Kiskunfélegyháza állomásokon át Szegedre, tizennyolc óra ötvenhárom perckor, tíz perc múlva, a tizenkettedik vágányról.”

Ajtócsapódás, valaki messze felnevet, egy klasszikus gurulós bőrönd kereke a betonon, valaki felnyit egy szénsavas üdítőitalt. Valaki kihúzza a kocsi ajtaját, egy vonat sikítva fékez, lépések.

-          Jó estét kívánok, elnézést, Kistelekig szeretnék eljutni, ha tudnának segíteni egy pár forinttal… - kezdte mondókáját nyomott hangon a férfi.

-          Ismerjük már, ne haragudjon. – vágta rá gyorsan az idős hölgy, miután egy pillanatra összevillant a szeme az útitársáéval. Rövid szünet.

-          Bárcsak ismernének.

Én épp háttal álltam a szomszédos kupé ajtajának, ami előtt valamiért nem állt meg. Két fülkével odébb egy fiatal egyetemistákból álló társaság várakozott a vonat indulására, őket is leszólította, sikerrel, hallottam, ahogy egy tenyérben összecsörren egy-két húszas és ötvenes, majd nyikorgás; valaki erőtlen mozdulatokkal eltolta a kocsi végén szomorkodó dupla ajtó egyik szárnyát. Fémes csattanás; egy hirtelen, bizonytalan lépés a vashídon, újabb nyikordulás, az ajtó műanyag élvédőinek összepuffanása – aztán csend.

Kicsivel később a szomszédos kupé ismét megélénkült, megérkezett a délutáni ultipartik törzsjátékosainak tömege; „de ennék már egy tányér húslevest”, „jönnek a Marikáék is mindjárt”, „hallottad, az Istvánék unokája kinn van Londonba’, de honvágya van, jönne már haza”, „holnap megyek a temetőbe rendbe rakni a Laja sírját”, „nem láttad a szemüvegem?”, „az Andreának szívműtétje volt”, „már templomba is alig járunk páran, és csak az öregek, otthonról”, „a fiamék Pestre költöznek”, „nem lehet sehol már egy jó vízvezeték-szerelőt találni”, „Jézus Máriám”, „Rákosi”.

Az egyetemistákat nem hallottam, csak valami halk motoszkálást, meg papírok neszezését – az egyikük előkereste a jegyzeteit a táskájából.

Elindult a vonat. Hallom a talpfákat, és ahogy átdöccenünk a sínek illesztésein.

Lehúztam az ablakot, a menetszél berohant rajta, és kiűzte az előző utasok után maradt lábszagot. Kihajoltam a nyíláson, dacoltam az arcomba csapó légáramlatokkal, amik egyre erősödtek, ahogy gyorsabban és gyorsabban kezdtünk el haladni.

Bárcsak ismernének – mellbe vágott ez a két szó, amikor újra eszembe jutottak. Visszagondolva rájuk, még az alkoholos pára ellenére is őszintén csengtek, amit a férfi magával hurcolt.

Aztán képzeletben megvontam a vállam. Mindegy.

Előkerestem a botomat, amit az ülés mellé támasztottam, és ütemes kopogtatással megkerestem az utat a mosdóig.

Kinyitottam a WC ajtaját, beléptem a szűk, húgyszagú helyiségbe, kibontottam az övemet és lehúztam a sliccem. Mintha egy ereszcsatorna nyílása mellett állnék az esőben. Nem találtam a gombot, vagy kart, vagy pedált, amivel utána ereszthettem volna egy kis vizet. Szerettem a hangját. Az újabb vonatokon Braille-írás is jelöli a gombot, vagy kart, vagy pedált, bár azokon már gomb szokott lenni, aminek a használata előidézi az öblítést. Itt semmi. Csak a férfi szavainak emléke a fülemben. Próbáltam elhessegetni.

Ha nem lennék vak, azt mondanám, hogy a fickón még a vak is látta, hogy egy lecsúszott alkoholista, akinek esze ágába sem volt menetjegyet váltani Kistelekig. 

Iványi Illés

Iványi Illés Péter

1999-ben születtem Budapesten, 2002 óta a Dunakanyarban élek.
Öt éves koromban tanultam meg olvasni, attól fogva lelkes könyvforgató vagyok, első olvasmányélményeim Karl May és J. F. Cooper indiánregényei voltak, majd ízlésem és érdeklődésem folyamatos változásnak indult; Vernétől, József Attilától és Bulgakov A Mester és Margaritájától, Lem tudományos-fantasztikus világán és Singer művein keresztül, Pilinszky és Vonnegut életművéig átolvastam magam rengeteg köteten, rendszertelen, kaotikus módon, ellenben egyetlen Jókai-regénynek sem jutottam túl a tizedik oldalán. Nagyjából hét éves korom óta rendszeresen írok, rajzolok, festek, zenélek. Játszottam színházban, vettem részt forgatásokon, mint látványasszisztens és berendező, tizenkét éves korom körül egy ideig még a váci Familia Gladiatoria római hagyományőrző egyesület keretein belül gladiátorkodtam is. Tényleg.
Jelenleg a szegedi Tömörkény padjait koptatom, grafika szakon, idén érettségizem, az MKE festő szakára igyekszem bekerülni, júniusban megyek a második fordulóra.
Több csoportos kiállításon vettem részt, Kisteleken, Szegeden, és Szentegyházán (Erdélyben), diáktársaimmal, vagy egy művésztelep résztvevőivel, idén márciusban és áprilisban volt az első önálló kiállításom Verőcén, a Forrás Irodalmi Kávézóban. Írásom korábban még nem jelent meg.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned