Nadrágszíj

Faluhelyen születtem, ott jártam iskolába. Vasárnaponként ministráltam a plébánosnál. Akkortájt nem voltam már kisgyerek, de persze még nagy sem. Éppen a kettőnek a határán tébláboltam.

A ministránsok közt volt egy Pityesz nevű, a Balogh Pityesz. Legalább két évvel idősebb volt nálam, de még mindig az elemibe járt velük egy osztályba. Éppen csak megvolt az évnyitó, amikor az egyik vasárnapon ketten maradtunk a paplakban. Addig, amíg Mihály atya, a plébánosunk, mise után szót váltott az atyafiakkal a templom előtt. Hát, ez a Pityesz észrevette a misebort az asztalon. Nem is nagyon esett nehezére meglátni, olyan harsányan kiabált felénk az üvegből mélypiros színével. No, a Pityesz nem hagyta sokáig rikoltozni.

-     Gyere! – lökte meg a hátam – Ellenőrizzük jó-e még az a bor. Nehogy aztán rosszat találjon inni legközelebb a plébános úr!

Csak kevéssé ismertem Pityeszt, de azt tudtam, hogy elégszer ellenőrzött már mindenféle borokat. A szüleit nem nagyon érdekelte, sokat megengedtek neki. Kicsit irigyeltem is ezért, mert nálunk nagy volt a szigor. Apám kemény ember volt. Rengeteget dolgozott anyámmal együtt. Zöldségkertészetük volt, ott voltak hajnaltól késő estig, hétvégén meg piacoztak. Minden áldott szombaton és vasárnap. Amikor nem volt iskola, nekem is ott kellett lennem velük. Nagyon utáltam, de tettem, amit mondtak: kapáltam, egyeltem, ládát hordtam. Kivétel csak a hétvége volt, mert a piacra nem kellett velük mennem. Szombaton játszhattam, amennyit csak akartam, vasárnap a templomban voltam, míg ebédre hazaértek. És a bor? Apám nem vetette meg, de nekem tilos volt.

Hát ezért irigykedtem Pityeszre, neki sohasem kellett dolgozni, alig járt az iskolába, és úgy ihatott, mint a felnőttek. Ott is volt a kezében az üveg misebor. Ahogy kihúzta a dugót, az öblös pukkanást még most is itt hallom a fülemben. Jól belehúzott, aztán vigyorogva tartotta felém.

-     Na. Igyá’!

-     Én nem. Én nem. Ha apám megtudja, szíjjal fog megverni.

-     Honnan tudná? Én tőlem nem, az biztos. Ha te sem mondod el, nem lesz semmi. Na, igyá’ má’! Úgy csiná’sz, mintha sose ittá’ vón’ még.

-     Nem is. Én még soha.

-     Na, akkor anná’ inkább. Legjobb, ha miseborral kezdi az ember. Az szent dolog. Az istenke megbocsát. – Röhögött, és a kezembe nyomta az üveget.

És én beleittam. Fanyar volt, cudarul fanyar, nem is értettem mi a jó fenét lehet ebben szeretni. De amíg visszaadtam Pityesznek, hogy azután újra megkapjam, már éreztem is a bizsergést az arcomban. A kedvem is jobb lett, az aggodalmam pedig úgy foszlott szerteszét, mintha sohasem lett volna. És ez így ment, míg ki nem ürült az üveg, és azon üres állapotában a helyére nem került az asztalra.

Ekkor ért vissza Mihály atya. Először nem vett észre semmit, mert Pityeszen nem látszott az ital, szokva volt, én pedig az ajtófélfától kértem segítséget, mert lábaimnak nem akaródzott megtartani a súlyomat. Forgott körülöttem az egész paplak. Mihály atya éppen elbocsátott minket, de amikor kifordultam az ajtón, utánam szólt. Kérdezett még valamit. Igazából fogalmam sincs, mi hangzott el, csak arra emlékszem, hogy miután meglátta elmosódott, vigyorgó ábrázatomat és az üres üveget az asztalon, éktelen haragra gerjedt. Ordított velem, végül olyan hatalmas frászt kaptam tőle, hogy még a bortól zsibbadt arcom is belesajgott.

A bor hatása éppen olyan gyorsan múlt el, mint ahogy jött. Mire hazacsámborogtam, már nyoma sem volt. Lett azonban más bajom. Hogy fogok apám elé állni? Szinte láttam már magam előtt, ahogy kihúzza a szíjat a nadrágjából, és megtáncoltatja a hátamon. Azzal nyugtattam magam, hogy még sohasem vert el a szíjával, mindig csak ígérgette, miért pont most váltaná be? Végül abban maradtam, hogy jobb, ha ezt ügyet megtartom magamnak. Azám, de mi lesz a plébánossal? Mihály atya afféle ember, aki aligha tartja vissza magát, amikor sérelem éri. És ha máskor nem, hát jövő szombaton beszélni fog apámmal, mert tőlünk szokott zöldséget venni a piacon. Akkor bizonyosan találkoznak. De odáig még nem tartottam a gondolkodásban, abban bíztam, majd csak lesz addig valami. Úgy még sohasem volt, hogy ne lett volna valahogy.


Ilyen hangulatban telt a következő hetem, de arra vigyáztam, hogy apám semmit se vegyen észre rajtam. Aztán ez egyre nehezebben ment, ahogy teltek a napok, és közeledett a hétvége. Valahogy semmi sem jutott eszembe, amivel kimenthetném magam. Végül eljött a szombat reggel, apámék elindultak a szekérrel a piacra, és én otthon maradtam egyedül. Olyan nehéznek éreztem magam, mintha egy lovat ültettek volna a nyakamba. Féltem attól, hogy mit szól apám, ha meghallja az esetemet a plébánostól. Ráadásul, ezt még tetézte, hogy eltitkoltam előle az egészet. Ettől még borongósabb kedvem lett. Nem jött kedvem a játékra sem. Végül reménytelen állapotomból, mégiscsak született egy új idea.

Kaptam magam, és elkezdtem rendet tenni a házban. Tudtam, hogy anyám, amikor fáradtan hazajön, akkor áll neki az otthoni munkáknak. Hát felsepertem, elkészítettem az ebédnek valót, kitakarítottam az ólakat, megetettem az állatokat, hogy neki már ne kelljen. Ez annak előtte sohasem ment ilyen gyorsan, de talán az volt a legfurcsább, hogy még jól is esett. Kívántam, hogy apám megenyhüljön, nehogy előkerüljön az a nadrágszíj, de nem csak ezért csináltam. Valahogy könnyebb lettem tőle.

Délben értek haza. Jó kedvűek, de fáradtak voltak. Úgy látszott, mintha nem történt volna semmi. Semmi különös. Nagyon megörültek, meg is dicsértek a házimunkákért. Ez igen jó érzéssel töltött el. Főleg azért, mert anyámnak így maradt ideje velem foglalkozni. Együtt mentünk át a szomszéd Pali bácsihoz megnézni a kismalacokat, szalagos fánkot ettünk baracklekvárral, olyan maszatos lett az arcunk, hogy lementünk a patakhoz megmosni, utána hatalmasat pancsoltunk.

Egészen elfelejtettem a bajomat. Csak akkor jutott eszembe megint, amikor másnap elindítottak a templomba ministrálni. A szüleim sosem jöttek, nekik a vasárnap is munkával telt. De ahhoz ragaszkodtak, hogy én mindig ott legyek.

Azám, de nem mertem Mihály atya szeme elé kerülni, ha eddig nem mondta el apámnak a dolgot, én ugyan eszébe nem juttatom! Így hát a templomnak még a közelébe sem mentem, inkább befeküdtem a mezőn a fűzesbe. Fűszálat rágcsáltam, a felhőket bámultam, próbáltam aludni. De nem ment. Azon forgott az eszem, mit fogok mondani otthon, ha megkérdezik, mi volt a misén? Miről prédikált a pap? Elővettem hát a Bibliámat, amit édesanyámtól kaptam, amikor ministráns lettem, és olvasgatni kezdtem. Mire hazaértem, az ebédnél komplett előadást tudtam tartani a plébános beszédjéről, bibliaidézetekkel megfűszerezve, legalábbis, ahogy azt elképzeltem. Még a beszédmódját is igyekeztem utánozni. Apámék figyelmesen hallgattak, és módfelett elégedettek voltak.

Teltek múltak a hetek, és én minden egyes szombatra felkészültem egy újabb prédikációval. Volt, hogy már a hét közepén ezen törődtem. Mondatokat gyűjtögettem az iskolában, a szatócsnál, a korcsmában, mindenhol. Gyorsan rohantak így a hetek, hamar eljött a tél. Amikorra a kis Jézuska születését ünnepeltük, már a világ összes nagy dolgát beszédbe szedtem, és mindenikhez járt a neki dukáló néhány sor a Bibliából is. Egészen komoly tapasztalatra tettem szert a prédikálás terén, és ezzel elértem apám s anyám megbecsülését.

Karácsony szent estéjére termőágat díszítettünk gyümölccsel, süteménnyel, és az asztal fölé kötöttük a gerendára, hogy szálljon ránk belőle a szentség. Az asztali imádságot mindig apám mondta el alatta. Gyönyörűen beszélt. Ám akkor engem kért meg.

-     Fiam, ezen az estén te kérjed az áldást! Mióta a templomba jársz, nagyon megszépültek a szavaid. És a gyermeki őszinte beszéd úgyis közelebb száll a Jézuskához!

Elismerem, nagy büszkeséget éreztem, mégis tiltakoztam. Megint ott ült az a fránya ló a vállamon. De apám nem engedett.

-     Na, itt van egy kis bátorító. Legény vagy már, nem gyerek, ihatsz velem.

Azzal poharakba töltött a legfinomabb veresborából. Szó nélkül hajtottuk fel mind a ketten. Ahogy az üres poharak visszakerültek az abroszra, apán felém fordult, és kenetteljes magabiztossággal kérdést intézett hozzám.

-     Hát, fiam, melyik a jobb bor. Ez, vagy a plébánosé?

Még sohasem éreztem olyan megsemmisülést, mint akkor. Az arcom úgy tüzelt, mintha lánggal perzselnék. Apám szavai ezerszer jobban égettek, mint megannyi suhintás a nadrágszíjjal. Akkor azt kívántam, bárcsak ne így tettem volna, bárcsak beszámoltam volna akkor, ahogy azt rendesen kell! Mit számított volna, ha ki is kapok? De már nem volt mit tenni. Olyan mélységet éreztem magam alatt, mint még egyszer sem annak előtte.

-     Halljuk-e már azt az imádságot, vagy sokáig sajnálod még magad?

Visszanyeltem sarjadzó könnyeimet, és próbáltam valami szépet összeeszkábálni a fejemben kavargó temérdek gondolatból. Bizton mondom, ha rajtam múlik, semmire sem jutottam volna, de egyszer csak magától mozdult meg a szám, és maguktól szivárogtak elő a hangok:

Én istenem, jó istenem

kérlek, hallgass meg most engem

áldd meg, akit én szeretek

békét hozz rá, jó életet

Én istenem, jó istenem

mindig kegyes voltál velem

áldd meg hát, kit én szeretek

békét hozz rá, s szép életet

Utoljára frissítve:2018. december 13., csütörtök 15:58
Németh P. Tamás

Németh Pákolicz Tamás
író, költő, zenei előadó

„Ha a vers bor, s én ajkamhoz emelem,
Szóról-szóra kortyolom, megrészegít teljesen.”

1973-ban születtem, írással, zenével 2014-ben, 40 éves korom után kezdtem el foglalkozni. A Pákolicz név anyai ágról jön, szegről-végről több író, költő is kapcsolódik a családhoz, így Pákolitz István és Pákolicz Mihály is.
Novelláim, verseim, valamint saját megzenésítéseket tartalmazó lemezeim független szerzőként 2016-tól kezdődően jelentetem meg nyomtatásban és elektronikusan egyaránt. A műfajok mezsgyéjén keresem a határok átfedéseit, szokatlan megközelítésben, más szemléletben, újfajta előadásmódokkal kísérletezem.

Weblap: http://ntpakolicz.hu/
Fb: https://www.facebook.com/NemethPakoliczTamas

Tovább a kategóriában: « Mamóka Sehol se vagy »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned