Mamóka

Első pillantásra kedves, sőt aranyos. Termete alacsony, sovány. Talán Mamókának hívják. Haja rövidre vágott, egészen divatos. Csupa ősz, töve hátul sötétszürke. Halványlila pongyolát visel. Arca ráncos, valaha szép lehetett. Elesett. Karján látszik a csúnya, sötétlilás ütődés. Valami drótban bukott fel otthon, eltörött a térdében a

protézis. Műtötték, újat kapott.

Mikor áthozzák az új szobába, alszik. A mellette lévő ágyon haldokló beteget élesztenek, de nem vesz róla tudomást. Összetöpörödik a takaró alatt, kicsiny, szeretnivaló. Később felül, szétnéz.

- Fiatalember! Fektessen engem vissza! – kéri meg az egyik látogatót.

A járókeretet nem használja. Szép sorjában kellene a lépést gyakorolnia, ő azonban felemeli, maga előtt viszi. Kedves jelensége mosolyra fakaszt.

-  Vigyed el ezt! – utasítja a gyógytornászt.

Láthatóan feszült, nem érzi jól magát még úgy sem, amennyire egy kórházban lehetne. Szürke posztó mamuszt hord, abban csoszog. Törődik is az előírásokkal! Nemhogy vigyázna, fokozza a tempót. Célja nincs, kóborol inkább.                                          

- Hova tetszik menni? – hasít az ápoló mérges hangja.

Sok a beteg, pedig egyik sem tehet róla, hogy neki dolgoznia kell, és ezt a munkát választotta.

- Sehova! – válaszol Mamóka dacosan, és vissza sertepertézik a helyére.                       

                                                                                                

Az éjszakai műszakot is foglalkoztatja, Lajoska azonban hihetetlenül türelmes vele. A cukrát rendszeresen mérik. Kényszeredetten nyújtja az ujját. A mérés után azonnal ennie kell. Nem akarja. Délután hányt, ügyetlenül próbálta összetakarítani.

- Behánytam! - közölte egyértelműen.

- Megeszi végre? – csattan a fehér köpeny.

- Nem kéred. Nem éhes – mondogatja a választ a dac, mert a sértő hangnemet tisztán érzékeli.

- Miért van maga itt? Miért veszi el a helyet ebben a pénz nélküli világban a gyógyulni akaró betegektől? – tör ki a kövér fehér istenség, kinek legalább húsz kilogrammot fogynia kellene.

El sem tudja képzelni, hogy Mamóka milyen szépen csipeget, amikor a család szépen beszél vele, étellel kínálja. Mert érzi a szeretetet, a nyugalmat. Mamóka már könnyeivel küszködik, gyorsan kicsoszog a folyosóra.

- Tessék mondani! Mikor jön az én kisfiam, nem tudja? – állít meg valakit, akit meglát a sűrű könnyfüggöny mögül.

Ez a kisfiú már ötven körül járhat. Fényes, őszes haját hátul pánt fogja össze, jóképű férfi. Mindennap kivétel nélkül jön. Kíséri fia és felesége, anyját csillagomnak szólítja. Az asszony távolságtartóbb, talán nem is tetszik neki a férj nagy anyai ragaszkodása, mégis alkalmazkodik. A fiú unoka szeretete azonban határtalan. Mamóka valószínűleg egész nap őket várhatja, mert amikor megjelennek, rögtön csordogálnak arcán a visszafogott könnyek.

-        Csillagom! Hát miért sírsz te mindig, ha minket meglátsz? – húzza az ágyhoz a széket a fia, ha nem a folyosón találja.

Közben öleli, puszilja. Nem érti, hogy az egész nap zaklatott csoszogás most oldódik az arc ráncain.

-        Hoztunk körtét – adja őszinte szeretettel a kamasz fiú a puszit.

    - Nem hoztad - tolja el Mamóka dacosan. – Nem kérsz – ragoz félre.

-        Mama! Miért mondod te mindig azt, hogy nem. Mondjál inkább igent! – nevet a fia.

Majd hosszasan, naponta elmesélik, hogy miért is van Mamóka kórházban.

- Műtöttek? – ámuldozik.

-  Nem baj, csillagom. Az agyi erek többszöri bevérzése miatt romlott a rövidtávú memóriád. De a régi dolgokra emlékszel. Majd otthon rendbe jössz.

-        Nem jössz rendbe! – rázza a fejét már megbocsátó makacssággal Mamóka.

-        Mama! Nem szabad elesned. Érted? Kettőt alszunk, kiveszik a varratot, és jöhetsz haza. Addig ki kell bírnod! – ad az unoka a simuló ráncokra még egy cuppanósat.

-        Jöhetsz – bólogat Mamóka.

-        Már takarítjuk a szobád, fűtünk – erősködik a fia is.

-        Hoztunk egy kis gombát, még meleg, most sütöttem. Meg káposztát is – szólal meg távolságtartóan az asszonyka. – Nem szabadna annyit sétálnia, el fog esni megint! – jegyzi meg halk rosszallással az urának, de az nem is hallja, nem is figyeli.

-        Egyél csillagom, egyél! – nyújtja a káposztát Mamókának.

-        Nem egyél – fogadja az ételt Mamóka keze.

Nevetnek. Még legalább kétszer elmesélik, miért is vannak itt, és számolják vissza az éjszakákat. Mamóka durcája a látogatás végén már elszökőben, majd érzékeny búcsút vesznek egymástól. A fiatalasszony illedelmesen elköszön.

Mamóka rövidesen elkezdi feszült sétáit, ám most még nyugodtabb. Aranyos ez a kicsi asszony, szeretetre született. Nem tudja, hogy akár boldog is lehetne. Mert hihetetlen, hogy fel sem merül a szociális otthon neve. Mamókát a család biztonsága övezi. Kár, hogy manapság az öregedő anyák egyre nagyobb hányada nem élheti meg hanyatló életszakaszát ilyen szépen.

Vajon hogy juthattak egy kicsiny alföldi településen a tisztelet és szeretet hegycsúcsára?                                          

Utoljára frissítve:2017. május 09., kedd 19:40
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Tovább a kategóriában: « Mint préselt virágok Nadrágszíj »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned