Suta legenda

Minden falunak megvan a maga bolondja.
És minden falunak megvan a maga amerikása.
Rád kis falu, Szilvás Ferkó meg nem volt se amerikás, se bolond, csak egy messzire kódorgott szegény félnótás. Hogy pontosan hol járt, honnan tántorgott haza, nem tudta azt senki. Beszélték, hogy idegenlégiós volt Afrikában, és hogy ott bomlott meg egy kicsit, merthogy egyszer nyakig ásták a homokba, és benne hagyták, ki tudja meddig. Hogy igaz volt-e, vagy csak Rejtő Jenő rádi hívei erjesztették bele a falu tudatába, nem tudom. Szilvás Ferkó meg nem beszélt róla senkinek. Erről se, másról se. Énekelgetett magában és nagyokat köszönt boldog-boldogtalannak.

Húszéves volt, amikor elment, és jó harminc év múlva jelent meg újra a faluban, soványan, cserzett arccal, a kelleténél két számmal nagyobb kockás öltönyében. Addigra meghalt az anyja, és megroggyant a lakatlan kis ház is. Odaköltözött mégis, hová máshová mehetett volna. A szomszédok, régi ismerősök eleinte kérdezgették, hol járt és miért jött haza. Kitért előlük is meg a kíváncsiságuk elől is. Csak nézett törtüveg szemével bocsánatkérőn, aztán köszönt és furcsa, himbálózó járásával ment tovább. Jóóó napokat kívánok! Este, délben, reggel: Jóóó napokat kívánok! Soha nem mondott semmit a köszönésen túl, és soha nem köszönt másképp.

Sokat dolgozott, de ennek valahogy sosem volt igazi látszatja. Ásta a földjét, javítgatta a házát. Egyik évben kukoricát vetett, következő tavasszal napraforgótábla ölelte-fonta körül a házát, jótékonyan ellensúlyozva a repedező vályog hullafoltjait. Volt, hogy mákot termesztett, volt, hogy krumplit, de mindig rossz lóra tett. A kukoricát kiaszalta a perzselő nyár, a napraforgót megkeserítette az állandó eső, a mákot elverte a jég, a krumplit bevették a bogarak meg-megújuló rohamai. A toldozott-foldozott házacskának hol az egyik közfalát bontotta ki, hol a tetejét cserepezte, mégis egyre bizonytalanabbul állt a lábán. Gombát szedett az erdőben, kapott érte kenyeret, ezt-azt. Nagy munkák idején kapálni, ásni hívták, segély is jutott olykor, így megélt valahogy. Éppen csak hogy. Az ócska, kockás öltönyön kívül senki nem látott rajta más ruhát.

Az emberek újra megszokták, hogy ott téblábol a faluban. Már kora reggel matat a ház körül, vagy rója az utcát az erdőből jövet, fületlen kosarával a hóna alatt, néha meg kötéllel összefogott, száraz ágcsomót cipelve.

Egyszer, senki nem tudta, honnan, két nyúl jelent meg Ferkó ablakában, a rozsdás drótháló mögött. A nyulak ott ültek naphosszat, a hálóhoz nyomták folyton mocorgó orrukat, nézegették az utcán jövő-menő embereket és közben füvet majszoltak. Az egyik fehér volt, a másik fekete. Később időről-időre eltűnt a fehér, aztán megjelent néhány tarka kisnyúllal. Aztán eltűntek a kisnyulak, és megint csak a fekete-fehér pár rágódott, nem lankadó kíváncsisággal szemlélve a rádi főutca lassan folydogáló életét.

Ahogy hűvösödött az idő, Ferkó egyre többször cipelt ágkötegeket a hátán. A nyulak is bevonultak az ablakból, talán a kályha mellé.

December 6-án reggel elindult a szakadozott, fületlen kosárral, és betért minden olyan udvarba, ahol kisgyerek lakott. Senki sem gondolta volna, hogy egyáltalán tudomást vesz a falubeli gyerekekről, nemhogy pontosan számon tartja őket. A kosárból kivett egy-egy kis szelet csokit és vagy a gyerek, vagy a döbbenettől elakadt szavú anya kezébe nyomta. Nem fogadta el a házba invitálást, jóóó napokat kívánt, aztán továbbcsoszogott.

Az újév meghozta az igazi telet, napokon át szakadt a hó. Egyre hízott a vastag kabát a házakon, az utat sem győzték már takarítani. Hullott, csak hullott, apró, végtelen függönyként, a házak egyre zsugorodtak a teher alatt. Ferkó háza meg is billent kicsit: mint a bánatos ló, balra lógatta kucsmás fejét. És csak szakadt, szakadt egyre, mintha az isteni alkut akarnák kijátszani az égiek: hóözönt zúdítva a földre, ha már vizet nem lehet.

Ami várható volt, az újév negyedik reggelére bekövetkezett: összedőlt Ferkó háza. A későn pirkadó reggelben egy fatuskón ült előtte, és nézte a beszakadt tetőt, a térdre rogyott falakat. A ház hátsó része teljesen összeomlott, de az első ablak alatt alvó Ferkónak csodával határos módon a haja szála sem görbült. A már csak lassan szitáló hóesésben ült, csak ült, nézte napvilágra kerülő életének rekvizítumait: a szúette asztalt a billegő lábú székekkel, amelyeken makulátlan párnaként már többcentis hó fedte a foszlott huzatot. A rozsdásodó tűzhelyen a kihűlt lábasokat. Az ágyat a szalmazsákkal elkerülte a hó, mert fölötte bizonytalanul bár, de még állt a tető. A vályogfal darabjai alól kilátszott egy fekete nyúlláb – sötét felkiáltójel a fehér havon. Ferkó ült és halkan énekelt valamit. Hogy mit, azt nem értette senki.
A hivatal a kultúrház egyik szobájába költöztette.
- Valahol laknia kell – mondta a jegyző a kultúrosnak, aki feldúltan arról érdeklődött, hogy akkor mégis, hova tegye a néprajzi gyűjteményt. Ami egy kissé fellengzős elnevezés volt a néhány köcsögre, kópicra meg rokkára.
- Hiszen megfér köztük. Tavaszig kitalálunk valamit, de addig se fagyhat meg.

Berakták hát a terembe az asztalt a székekkel meg az ágyat, még egy matrac is került a cipelésben széthullott szalmazsák helyére. Ferkó beköltözött a mázas köcsögök, komatálak, első világháborús emléklapok közé. Körbenézett, aztán leült az ágy szélére és egykedvűen dudorászott.

Január végére kiadta a tél minden hidegét, a február szinte tavasziasan telt. Egy csöpörgő ereszű napon aztán a segélyt hozó postás nem találta otthon Ferkót. Nem látta azt senki, van már egy hete – adták össze tapasztalataikat a falubeliek. Többet sem látta ott senki. Egy ideig még emlegették, kiríttak a romok meg a vetetlen kert a főutca házai közül. Hiányzott a szemnek az épen maradt ablak mögül a nyulak motozása. Aztán eltakarították a romokat, nehogy játszó gyerekre boruljanak a még álló falak. A szomszéd bevetette a kertet búzával. Nem kellett soká várni, került másik csodabogár a faluba, igaz, az se volt amerikás.

Évek teltek el, amíg újra láttam. A Kálvin téri aluljáróból jött fölfelé, a kockás öltönyben, jellegzetes, himbálózó lépteivel. – Ferkó! – szaladtam utána. Egy pillanatra hátranézett: Jóóó napokat kívánok! – kántálta, aztán továbbment; valószínűtlen idegen a sodródó tömeg közepén.      

Turbuly Lilla

Turbuly Lilla

1965-ben született Nován, Zala megyében. Előbb az ELTE jogi karán, majd a BTK magyar szakán szerzett diplomát. 2008-ig bíróként dolgozott, azóta szabadfoglalkozású író, kritikus. .

Első novellája 1979-ben jelent meg a Kincskeresőben. Az 1990-es években több novellát és tárcát publikált, részben saját nevén, részben Novai Ágnes néven. 2001-től jelennek meg versei, főleg a Holmiban, Parnasszusban, Mozgó Világban. 2006-ban első helyezést ért el a Nők Lapja és a Révai Digitális Kiadó regénypályázatán, első regénye, az Eltévedt hold még ebben az évben megjelent. További kötetei: Üveghold (regény, Artemisz Kiadó, 2007), Szélrosta (versek, Parnasszus Könyvek, 2008), Titkosírás (gyerekversek, Artemisz, 2008), Kosársuli (ifjúsági regény, Móra, 2011), Viszlát, kosársuli! (ifjúsági regény, Móra, 2014), Locsolókannából elefánt (mesekönyv, Manó Könyvek, 2015).

2013-ban Talált szív című mesekönyvére Horváth Ildi illusztrátorral Aranyvackor Díjat kaptak, a mesekönyv ugyanebben az évben meg is jelent a Manó Könyveknél, 2015-ben pedig színpadi változatát bemutatta a Ciróka Bábszínház (r.: Kolozsi Angéla).

Nekünk nyolc?! című színdarabját 2016 áprilisában mutatja be a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház.

Irodalmi és színikritikákat is ír. Tagja a Szépírók Társaságának és a Színházi Kritikusok Céhének.

Legfrissebbek a szerzőtől: Turbuly Lilla

Tovább a kategóriában: « A húsvéti beteg Jézus belehúz »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned