EGY KÉRDEZŐ EMLÉKEI

Írta: Szecsődy Péter

második rész

IV.

Nagyon kellett sietnie. Nem ment még arrafelé, most járta be először ezt a körzetet, és tudta, hogy keresgélni kell majd a házat, a lakást. Nem akart elkésni, pedig komolyan fenyegette ez a veszély. Nyílegyenes úton haladt, odalépett hát keményen, bár most nem élvezte a száguldást. Össze kellett volna szednie a gondolatait, kinek mit fog mondani, hogy ne legyen tanárosan nagyképű, ne rontson el valamit a fellépésével. Ha tehette volna, elhalasztja az egészet. De mikorra? Amikor már a kisujjában lesz minden? De hogy jut el addig? Olyan szép lenne a világ, ha megtanulnánk valamit az iskolában, aztán aszerint élhetnénk, azt csinálnánk nap, mint nap, azt mondanák ránk, hogy igen, ez az ember ehhez ért, ezt tudja, ebben az egyik legjobb, ha nem a legjobb. Ehhez képest magunknak kell kimazsolázni az iskolában belénk vert sok használhatatlan vagy csak itt-ott hasznosítható tudomány, eszme és vélemény közül azt a pár apróságot, amivel kezdeni tudunk valamit az életben. És mindig mindent újra kezdeni a nulláról, mert vagy nekünk nem jó, ami van, vagy mi nem vagyunk elég jók hozzá, különben sincs rá szükség, hányódunk, mint a fadarabok az örvényben. Némelyik megmunkálva, egy trónus szúette karfája, a másikon még ott vannak a fonnyadt levelek, a harmadikat tüzelőnek hasogatták, a negyedik, a századik, mind más és másra lenne való. De az összes ott kering az ötletszerű víz tölcsérében, némelyik lesüllyed, elő sem kerül többé, néhány fennmarad, mások elúsznak, s az egésznek semmi értelme nincs. Lehet hinni benne, anélkül, hogy végiggondolnánk, csak annyit megragadva a valóságból, amennyit éppen látunk. Akkor van jó kötelesség, értelem és haszon, de ha az ember – vagy fadarab, ez olyan mindegy – kicsit fölemelkedik, hogy lássa, mi van odébb, máris a sokadik örvényben forog...

Balra egy személyvonat döcögött. Az öreg dízelmozdony legalább úgy füstölt, mint egy 424-es, pedig csak két kocsit húzott. A kérdező pillanatok alatt elhagyta, s ettől jobb kedve kerekedett. Átgondolta, hogy mindent magával hozott-e, amire szüksége van az eligazításhoz, de ahhoz, hogy ellenőrizze, meg kellett volna állni, akkor pedig a vonat megint megelőzi. Azt valahonnan tudta, hogy az út majd keresztezi a síneket, azt is, hogy a sorompót már akkor leengedik, amikor a vonat a kisállomáson ácsorog. Ott várnia kéne percekig, pedig sietett.

Ráadásul vissza kellett vennie a sebességből, mert lakott területre ért. Ezt az aszfaltsávot, 24 kilométer hosszan, halálútnak nevezik. Most szerencséje volt, hogy nem akadt balesetbe, torlódásba, nem terhelte érzéseit roncsok és vér, esetleg halottak látványa. Mit tenne, ha neki kellene segíteni? Kihúzni valakit az összegyűrt autóból, hogy benn ne égjen, mikor az esetleg felrobbanna? Előtte egyenes út, tele traktorokkal, alig araszoló, agyonrakodott, vénséges teherautókkal és száguldani vágyó, siető, magabízó úrvezetőkkel. Ki kellene szélesíteni, hogy elférjenek egymástól, de pont erre nincs pénz. Itt is forog az örvény...

Áhhh! Beletaposott a fékbe. A kocsi megfarolt, csúszott, billegett, aztán megállt az út szélén, mintha szándékosan kormányozták volna oda. A kérdező levegőt kapkodva nézett körül. Itt fordult az út a város felé keresztül a síneken, bár volt egyenes folytatása is. A motor leállt, valaki, aki messzebbről követte, most érte utol és rádudált.

Mi történt? A műszerfalat bámulta, se indítani, se a gyújtást levenni nem volt ereje. Aztán mégis fölpillantott. A sorompó éppen konyult lefelé, ha nem csúszik bele nagy sebességgel a derékszögű kanyarba, amit – látta! – jó előre tábla is jelzett, simán elmegy a vonat előtt.

De hiszen itt volt katona! Mögötte az a betonkerítés, a laktanyához tartozik! Az egyenes út az egyes kapuhoz vezet, ahol a kapuügyeletes trónol, aki egy be nem gombolt zseb miatt visszaküldhette az ott bezártak bármelyikét, hogy lekésse a vonatot, a csatlakozást. A háta mögött meg a kettes kapu, az egész mögött pedig egy elvesztegetett év, ezer becsukott kiskatona elvesztegetett ezer éve. Persze!

A kérdező megrázta a fejét, indított.

Katonának született. Lóra, kardot forgatni, gerelyt vetni, vállig húzni az íj húrját. Nem zavarta volna a fogvacogtató fagyos éjszaka a reszkető csillagok alatt, a verejtékétől lucskos ruha nyáron, az apróbb sebek és a legyek rajtuk. Elviselte volna a páncél terhét, a futást és a vágtát, el a csata előtti irdatlan félelmet, a tudat alá szorított folyamatos rettenetet és az undort csata után. Elviselte volna a halál folytonos közellétét, mindent, amiről Balassi írt. De nem lehetett elviselni azt a torz karikatúrát, amit a szocialista állam és a válogatás nélkül pusztító technika formált a többé-kevésbé dicső vitézségből. Saját katonaságának minden pillanatát gyűlölte. Undorodott mindenkitől, aki oda volt zárva vele és saját magától is. A hadseregben töltött idő azért volt borzalmas, mert mindent megcsúfolt. Még azt is, amihez semmi köze nem volt.


V.

„Azért hívattalak be, mert le kéne menned a körzetedbe”, kezdte a nagyfőnök, miután az irodájában hellyel kínálta a kérdezőt. „Eléggé csalásgyanús dolog, amit felfedeztünk, hárman is azt írták vissza a kontrollevélre a körzetedben, hogy nem járt náluk senki. Amikor megnéztük a kártyákat, kiderült, hogy ugyanaz a csaj. Járd végig mindet, de gyorsan, mert a mostani munkájának a pénzét még nem utaltuk, ha véletlenül mégis tiszta, kapja meg minél hamarabb.” Ezzel elérakott egy köteg címkártyát. A kérdező, ahogy meglátta az aláírást, egy csontos, alig csinos nő arcát látta maga előtt. Utolsó emléke az volt róla, hogy beültek egy művészkocsmába, ahol nemsokára hozzájuk csapódott egy lézengő kölyök, aki a végén elvitte magával a nőt. Most az jutott eszébe, hogy ha a csaj lebukik, bárki, aki tud a dologról, valamilyen bosszúnak hiheti az akciót. Nem mindegy? A kérdező az első önálló munkája után volt, de a válaszleveleket még az azelőtti kutatásra küldték a kérdezettek. „Ez nem az én saram, de megmutathatom odalent, hogy milyen kemény legény vagyok”, gondolta.

Becsülettel végigjárta az összes címet. A nő egyetlen helyen járt csak, az elsőn, a többit ebből következtette. Az egyik kérdezettje már több mint egy éve nem élt, a másikról kiderült, hogy fél éve katona. A többiek sohasem hallottak senkiről, aki kereste volna őket. Minden világos volt. Most jött a nyomasztó feladat. Telefon a beosztottnak, randevú, amin előadhatja a védekezését, még akkor is, ha az ítélet már megszületett.

Ugyanabban a művészkocsmában találkoztak, olyan időpontban, amikor a túlfestett és túl mélyen dekoltált pincérnőn kívül csak ők ketten voltak a helyiségben.

A beosztott arcán látszott, hogy mindent tud. A kérdező úgy érezte, rá is fel van írva minden válasz, ezért nem volt ereje belevágni, hagyta, hogy a nő elárassza semmire se jó informáltságának ezer fölösleges morzsájával. „Olyan, mint egy szakítás, vagy mintha azt mondanám neki, hogy nem a buszon veszítette el a pénztárcáját, hanem én emeltem ki táskájából.” Pedig bele kellett kezdeni. Szerencsére, akármit mondhatott, egyikük sem jegyezte meg, hiszen mindketten olyan izgatottak voltak, hogy minden szó, mozdulat jelentéktelenné vált a belső feszültségek mellett.

„Két napot töltöttem azzal, hogy a márciusi paneled után jártam. Az volt az első munkád?”

„Igen”, rebegte a nő. A csapda ajtaja bezárult. Eddig tagadhatott volna, akármilyen ésszerűtlen is ilyenkor a tényekkel szemben beszélni. Most már, mielőtt a tárgyra tértek volna, eldőlt, hogy milyen stratégiát választ. Ettől mind a ketten megnyugodtak egy kicsit.

„Nyolc helyre kellett volna elmenned, és csak egyen voltál. A többit itt töltötted ki?”

„A szomszéd asztalnál” mutatott a nő a sarok felé. Most, hogy ellazult, csúnyább volt, mint valaha. „Olyan rettenetesen sok volt és nem voltak otthon, meg kevés volt az idő és rengeteg más dolgot kellett volna megcsinálnom. De a pénzemet azért megkapom? Tudom, hogy kirúgsz, nem tehetsz mást, de azért nem köpsz be, ugye?”

A kérdező cigarettát vett elő, aztán öngyújtót egy másik zsebéből, majd rágyújtott.

„Válaszlevelek jöttek a főnökömnek arról, hogy nem járt náluk senki. Kaptak egy felkérő levelet, hogy megy hozzájuk egy kérdező cirka egyórás kérdőívvel, aztán kaptak egy másikat, hogy elégedettek voltak-e vele. Közben pedig senki sem fordult meg náluk.”

„Jól hangzik.” A nőnek nem maradt más eszköze, mint a gúny és a gyűlölet. „Fejpénzt kapsz, ha lebuktatsz valakit, mint az ellenőrök a buszon? Megmondjam neked, hogy miért én töltöttem ki az íveket? Mert majdnem biztos voltam abban, hogy spionok vagytok.”

„Micsoda?” Kapta fel a fejét a kérdező. Eddig kínos volt az egész, most bizarr lett.

„Besúgók, téglák. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Csak azokhoz mentek, akikkel valami baja van a rendszernek, akiket ki akarnak kezdeni. A nyomorultak őszintén segítenek, elmondják, amit gondolnak, ti meg továbbítjátok, hogy ki lehessen őket nyírni. Ezért olyan fontos nektek, hogy csak ahhoz menjetek el, aki előre ki van jelölve. Gondolkodtál már azon, hogy honnan kapjátok a címeket?

„Mondd, honnan tudod te itt az isten háta mögött, hogy mi minden történik a nagyvilágban? Te is megkapod a füleseket?” A kérdező meglepetésében rossz stratégiát választott, el is hallgatott. Egy pillanatig csend volt.

„A kiscsirke is megismeri a héja árnyékát akkor is, ha még sohasem látta” A nő olyan diadalmasan nézett, mint aki most vállalt igazi, szent mártíromságot.

„A számlát kérem!” fordult a kérdező a pincérnőhöz. Kifizette a két kólát. Felállt, udvariasan, mosolyogva elköszönt és kisietett. Már beszállt az autóba, amikor a nő is kijött. A visszapillantó tükörből nézte a távolodó alakot, aztán indított.

Fontosak voltak, ezért spionok hada vette körül őket. Fontosak voltak, mert hihetetlenül sok eszük volt, helyesírási hiba nélkül írtak az anyanyelvükön, fontosak, mert azt képzelték, hogy előbb-utóbb valamilyen módon ölükbe pottyan a hatalom, aminek gyakorlására senki sem alkalmasabb náluk. Egyszerűen mindenről tudják, hogyan kell. Fontosak voltak, elsősorban maguknak, másodsorban egymásnak. Harmadsorban a vamzereknek, akik – naponta szóltak erről történetek - mint a legyek, zümmögtek körülöttük. Nem volt olyan nap, hogy valakit ne próbált volna beugratni egy sötét, mégis átlátszó alak. Nem volt olyan hét, hogy ne röppent fel volna, hogy valaki a társaságból áruló, lejegyzi és továbbítja az összes bátor szót, amit ők egymásnak mondanak. Ilyenkor számot lehetett vetni, azzal, mi történik velem, ha ilyen helyzetbe kerülök. Mert mindig csak a többiekkel történt ilyesmi. Kidobnak-e az egyetemről, a munkahelyemről, mit is mondtam tulajdonképpen, hogy fogom megmagyarázni, ha behívnak, kifaggatnak. Olyan hős leszek, aki a bizonyítékok hatására sem törik majd meg, hanem megmondja nekik, milyen szemetek. De behívások nemigen történtek. A hatalom alattomosabb módszereket alkalmazott. Megbízta a főnököket, hogy tegyék szóvá még a munkahelyi késést vagy a láblógatást is, a professzorokat, hogy szorongassák meg a vizsgázókat, a hentest, hogy mócsingot csomagoljon be a zsírpapírba hús helyett. Az ilyen világ ellen lázadni kellett. Persze okosan, úgy, ahogy ők csinálták. És a sok sértett alattomosság úgy gomolygott a fülledt lelkekben, mint a cigarettafüst.


VI.

„Ez a legsötétebb cigánysor, én ide nem megyek ki!”, dobta a kérdező elé az egyik címkártyát Jóska. „Adjál helyette pótcímet!”

„Nem adok, akkor lekérdezem én!”

„Hülye vagy, ezek megesznek. Kiszúrják a kocsid gumiját, megkéselnek vagy összevernek?”

„Nem, de nem is fogják megcsinálni. Adok másik címet, 21 éves lány a belvárosban.”

Jóska szeme felcsillant. A kérdező előre válogatott a kártyák között, amikor neki is el kellett menni, faggatózni. Mindig a lakásához közeli, fiatal nőket keresett.

Délelőtt ment ki a Jóska-féle címre. Fagyott földutakon kanyargott, letaposott drótkerítések mögött szánalmasan kucorgó viskókat látott, szárítókötélre fagyott ruhákat, szétszórt szemetet, kocsija után forduló fejeket. Megállt valahol, hóna alá csapta a dossziéját, kiszállt.

Itt sokkal hidegebb volt, mint a város közepén. Égő műanyag bűzét hozta a metsző szél. A házikóból, ahova indult, 4 év körüli, hatalmas szemű kislány szaladt ki, mezítláb, egy szál pendelyben, ölnyi pára kíséretében. Pár lépésnyire az ajtótól leguggolt, tócsát engedett maga alá, aztán visszaszaladt. A kérdező fél perc múlva kopogott az ajtón. Kopogott még egyszer, majd harmadszor is. Belülről dübörgő zene hangjai szűrődtek ki és valami vita.

Benyitott. Pára csapta arcon, kellemetlen szagok, levegőtlen meleg. Egy konyhába lépett. Az ajtóval szemben, egy fával fűthető tűzhelyen hatalmas lábosok rotyogtak. Előttük kövér, 30 körüli asszony, világos otthonkája felett rózsaszín kardigánban. Mellette egy karcsú, szőkére festett lány farmeröltönyben. Mindketten mezítláb álltak a tapasztott földre terített szőnyegen.

A kérdező köszönt, és megkérdezte, hogy itt lakik-e, akit keres.

„Maga nevelőtiszt?”, kérdezte a kövér nő.

„Nem. Közvélemény-kutató vagyok.”

A nehéz szó hatott. Betessékelték a szobába, ahol gatyában feküdt az ágyon a fiatal férfi. Körülötte fél tucat gyerek, köztük a pisilős kislány is. A kérdezőt ugyanaz a bizalmatlan ellenszenv fogadta, ami a konyhában.

„Aztán mi hasznom van belőle, ha válaszolok magának ahelyett, hogy ezekért a szegény árvákért dolgozok, itt van a bátyám négy gyereke, ő bent van a börtönben, az asszonya a kórházban, levették a mellét, mit ad maga nekem, hogy kihallgat?”

„Kap egy százast.” A külsősök akkor 170 forintot kaptak a kérdőívért, a kérdezők semmit.

„Kétszáz alatt meg se szólalok.”

„Jó.” A kérdező a zsebébe nyúlt, kivett egy százast, s apróban összekaparta a többit. Pár forintja maradt.

„És ha ötszázat kérek?”, nevette el magát a másik.

„Annyit nem ér az egész.”

Ettől aztán szinte kellemesen telt a következő másfél óra. Jókat nevettek az oda nem illő kérdéseken, szidták a rendszert és a világot, aztán vége lett, a kérdező felállt, visszautasította az ebédet, amire meghívták, összeszedte a holmiját, lekezelt a férfival, elköszönt a két nőtől, rámosolygott a gyerekekre és kiment a csengő fagyba. Amikor beült a kocsiba, látta, hogy valaki hatalmas zöldet köpött a szélvédőre. Még csurgott, nem fagyott meg. Ahogy megfogta a volánt, rájött, hogy a bőrkesztyűjét letette az ágy szélére, ahol ült, és nem hozta magával. Kiszállt, visszament a viskóba.

A kesztyűt senki se látta, nem is volt. A kocsit bezzeg megint leköpték.

Ez az, amit soha nem mondanak meg neked. Lehet, hogy a fejedhez vágják veszekedés közben, utánad kiabálja valaki az utcán, meghallhatod, ha rólad sutyorognak, de mint felnőtt, beszélgetőtárs, nem hallhatod. Ezért nincs is lehetőséged, hogy elmagyarázd: amit úgy látnak, nem is olyan, vagy ha igen, oka van. Jössz-mész a világban, cédulákat tűztek rád, amiket nem tudsz elolvasni, de aki akarja, vagy aki olyan, rögtön látja, hogy te ki és milyen vagy. Tolvaj, csaló, parázna, önző, gőgös, erőszakos, gyáva, puhány, alattomos. Tulajdonságaidat elviselhetetlenné, ellenszenvessé fokozzák, a jókat meg észre sem veszik. Akármilyen vagy, akármilyen szeretnél lenni, másnak akarnak látni. Beleszületsz abba, hogy hiába szakadsz meg, te vagy az a kutya, amelyikből nem lesz szalonna. Aztán elfáradsz, tojsz rá, olyan leszel. Nem úszol tovább az ár ellen, már rád is lehet hivatkozni, amikor azt mondják, hogy „ezek mind egyformák”. A legvégén eladod a feleséged, s ha kaptál érte valamit, azt hiszed, hogy átvágtad a másikat.


VII.

A kérdező az alföldi falvak széles határát járta. A legtávolabbi tanyán megtalálta, s kifaggatta a görbe hátú, feketeruhás özvegyasszonyt, egy volt tanító volt feleségét. Meglepte, és kicsit dühítette is az idegenség, bezárkózás, ami az aprótermetű, magányos nőből áradt. Semmit elárulni magáról, egyszavas válaszok, érdeklődés, barátságosság, kíváncsiság nélkül. A kérdező sietett, türelmetlenkedett, közben magában kereste, mikor és hogyan köthetne bele a másikba. Aztán tudomásul vette, hogy vannak emberek, akikkel nehezen találja meg a hangot. Türelmesebb lett, de azért továbbra is sietett, mert nem érezte jobban magát. Amikor készen lett, megkönnyebbült, de látta, hogy a néni is. Már az udvaron búcsúzott, amikor megakadt valamin a szeme. Maga sem hitte, hogy azt látja, amit lát, ezért csak úgy odavetve kérdezte:

„Maga özvegy, minek ide két vécé?”

„Az Uram akarta így. Súlyos beteg volt, amikor már elvett, gyerekünk sem lehetett, ezt hagyta maga után.”

„Egy reterátot?” hitetlenkedett az adatgyűjtő.

„Amit kiszarik, mondta, az az élő testéből van. Amit eltemetnek, abban már nincs lélek. Külön vécére járt, ami ott van, csak belőle származik. Néha kiülök oda, csak üldögélek, mintha vele lennék.”

„Aha”, mondta a kérdező, beült az autójába és elhajtott. A visszapillantó tükörbe nézve arra a kupacra gondolt, amiből soha nem lehet az az ember, aki alkotta.

Nincs megoldás. Emberport ver fel a lábunk a nyári ösvényen, embermasszából hajt a növény. Nyomuk sincs azoknak, akik odavesztek, hiába van emlékezetünk, nem őrzi őket. Akartak, szerettek, rájöttek arra, amit nem üzentek meg nekünk, és amit tudnunk kéne, hogy jobban érezzük magunkat a földön. Őrült zsarnokokról, hamis világokról szól a közös emlékezet, soha vissza nem térő esetek magyarázatát, aprólékos elemzését biflázzuk az iskolában, csak arról nem tudunk, hogy mi az élet. Hamis izgalmak kelnek bennünk, sorozatosan rossz döntéseket hozunk, kiszakítva a jelen és a múlt közösségeiből. Ténfergünk, senkinek sem szóló víziókat bámulunk a kuckónkban, tripla adag pótlékkal tömjük tele magunkat. A tükörben azt látjuk, amit akarunk, s ha másnak lát valaki, az csak hülye vagy gonosz lehet. Aki rájön, hogy tévelygett, ösvényt válas választ magának. Kitaposottat, ha arra vágyik, amit úgysem kaphat meg: a közösség teljes élményét, s van, aki nekivág a bozótosnak, hátha arra van az igazság. De úgyis mindegy, hogy ki mit talál, vele foszlik az ösvényen, vele zöldül a fűben-levélben. Szerencséje, hogy nem ért célhoz, úgyis rossz felé indult.

Utoljára frissítve:2016. március 22., kedd 19:55
Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szecsődy Péter

Tovább a kategóriában: « KÉZIFÉK A húsvéti beteg »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned