Tószári százados harmadszor botlott meg a nyákos erdei ösvényen. Mindannyiszor ordonáncnak tisztelt tisztiszolgája, Kocsu András mentette meg attól, hogy meghemperedjen a korhadt szagú levelekben meg a sárban. Undorító, apró szemű eső potyogott, a posztóköpeny olyan súlyos lett tőle, mintha ólommal bélelték volna.

Nem tudni, talán faszeszt tesznek a snapszukba, ahogy a cigarettájukban sem dohány van. Az a kelkáposztás löttyedék is moslék, nem étel. Hogyan tudtak Moszkváig eljutni így? Igaz, virtus van bennük, géppuskával írják a falra, hogy „heil”. Meg ravaszak is.

Tószári századost azért kérette át az öt-hat kilométerre lévő „szomszéd” faluból az ott állomásozó német tiszt, mert partizánok járnak a környéken. Itt felakasztják a sztárosztát, ott egypolicájt vagy egy elcsatangolt németet puffantanak le, amott meg aláaknázzák a síneket. Ebből Tószári százada semmit sem érzékelt, kitették a táblát a község szélén, hogy földet-szabadságot hoztak az orosz parasztnak, oszt jól elvoltak a kemencesutban, még a laza szolgálat is morgásra késztette azokat, akiket éppen sújtott. Sok hetes menetelés, a visszahúzódó orosz utáni pufogtatás után jött ez a pihenés, és mintha megfeledkeztek volna odafent a századról, már harmadik hetetartott ez az aranyélet. Az ám a bakának, de egy hivatásos tiszt, akinek a háború a nagy karrier lehetőségét adja?

Tószári újra megbotlott, de most Kocsu hiába kapott utána. A fatusás Király géppisztoly úgy megütötte a rosszul dőlő százados oldalát, hogy fél percig csak tátogott.

- Hülye barom, jó, hogy fel nem löksz! – üvöltött Kocsura. Feltápászkodott, lesodort magáról néhány nedves falevelet. Most jutott eszébe, hogy mire is vették rá. Ez a háború más, modern, nemzetiszocialista élethalálharc, ezt magyarázta az a pocakos Wermacht őrnagy, meg azt, hogy a közös győzelem új perspektívákat ad Magyarországnak. „Az a körzet a Kárpátokban a tiétek, ezer évig megálltátok a helyeteket a szláv tengerben”. Tószári sváb nagyszüleinek köszönhette, hogy még a Ludovikán is mindig jeles volt németből, a szomszéd falu tisztjeivel is úgy beszélgetett, mintha közülük való lenne. „Meg kell mutatni ezeknek a szláv barmoknak – így az őrnagy –, hogy a magyarok is ugyanolyan kemények, mint mi. A ti falutokból jönnek a partizánok. Nappal csendes a muzsik, éjjel meg robbantgat és lövöldöz. Ebben a faluban rend van, nálatok bújnak meg a jómadarak. És tudod, mit mond erre a Führer? Kiradírozni! Akasszatok fel mindenkit a faluban! Garantálom ezért a vaskeresztet neked! Olyat, amilyen a Führernek van!”

Megígérte. Reggelre csak a katonák és a kutyák élnek a faluban. Azt mondták, a kölyköket egy csűrbe kell terelni, szalmát az oldalához, oszt hadd égjen. A felnőtteket az éjszaka összeterelni a templomból lett magtárba, hajnalban pedig, amikor már látni lehet, kötélre. Talán harmincan, ha vannak, gyerek se több húsznál. Gyors és kényelmes munka egy másodosztályú vaskeresztért.

Nem tesz ő semmit! Kiadja a parancsot, és lefekszik aludni. Azért tiszt az ember, hogy a mocskos munkát a bakával csináltassa.

Nem lett nagy látszatja. Reggel csak tizenketten himbálóztak a Sztálin út fáin. Öregemberek és öregasszonyok. A fiatalabbja fölneszelt, elpárolgott az éjszakában. Tószári azonban teljes sikert jelentett a németeknek, meg is kapta a vaskeresztet. A pocakos őrnagy nyújtotta át neki. „Ein Mann, ein Wort” – göcögte közben.

Tószári túlélte a háborút. A századának kétharmada még partizánvadászatban veszett el. A vaskeresztet, amint hazaért, kikerülve minden ellenőrzést, elrejtette, majd a rendszerváltás után a családi kincsek között tárolta. Nem érte meg az új évezredet. Legkisebb unokája adta el a keresztet a neten. Ő úgy érezte, jó áron.

Utoljára frissítve:2017. április 04., kedd 21:45
Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Tovább a kategóriában: « Halál és halál Pánik »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned