A halál és a Halál

Hogy a halál személy és nem kell tőle jobban félni, mint a szomszéd bácsitól, aki folyton kiugrál a lakásából szörnyű ingerültségében, ha egy kicsit is hangosabban beszélünk az öcsémmel, mint azt az ő gyermektelen füle megszokta, azt  hét-nyolc éves koromig nagyon komolyan hittem, és ha valaki meg akarta volna cáfolni, kapásból felsorolom bizonyítandó az összes,  általam látott és hallott mesét, amelyben a Halálnak számos arca volt, tehát igenis személy. Mivel abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy tizenkét éves koromig senkit sem veszítettem el szűk családi körömből, így nem szembesültem a temetéssel, és mindazzal, ami  vele jár.     

Rendkívül ingerült óvodás voltam; az önkifejezés igénye olyan elemi  erővel tört  rám már életem legelején, hogy szinte kényszeresen fogtam  kezembe ceruzát, ecsetet. Mikor aztán ösztönösen rájöttem, nekem festőművész nagymamám talentumából csak az ambíciója öröklődött, gyilkos, kétségbeesett düh kerített hatalmába – egy idő után megmakacsoltam magam, s nem voltam hajlandó idétlen, kötelező monotónia-tűrést szolgáló feladatsorokat rajzolgatni. Össze-vissza firkálgattam a papírokat, feladatlapokat, idegességemben szétrágtam már amúgy is csonka, zománchiányos fogaimmal a ceruzáimat, tövig rágtam a körmeimet, sokszor húsig, hogy kiserkedt a vérem. Türelmetlen, haragra, kiabálásra kész óvó nénimmel kölcsönösen nem szerettük egymást – forgatta a meggyalázott feladatlapokat, már szava sem volt, elfúlt az indulattól, én meg a sírástól és dactól dagadt arcommal csak bámultam rá, s azt gondoltam: - Vigyen el a Halál! 

Már említettem, az én gyermeki fantáziámban a halálnak személyisége, arca, sőt, arcai voltak; most éppen egy hatalmas nagy, fekete kutya formájában „élt”, s pont úgy nézett ki, mint az, amelyiket az öcsém mikor meglátott,  annyira megijedt tőle, hogy kis, háromkerekű biciklijét elhajítva, levetette magát is, a biciklit is  a fűbe, és teljes erőből elkezdett kiabálni:

- Segítség! Rám nézett a kutya!...   A hatalmas, öreg, szelíd – s minden bizonnyal nagyothalló jószág eleinte öcsémre rá sem pillantva legelészett tovább még percekig, aztán egy idő múlva, hogy nem csökkent a hangzavar, mely már hibás füléig is eljutott végre, szemrehányó tekintettel, lomhán odébbállt. Ez a kutya még nagyon sokáig elkísért – mindent képviselt, ami érthetetlen, óriási, és súlyos volt az életemben, mint a halál is, nem véletlen, hogy amikor Irma nénit a Halál gondjaira bíztam, ez a jószág lebegett a szemeim előtt, mint a Halál megtestesítője. Úgy képzeltem, hogy majd a Halál az ő birodalmában szépen megold mindent - mert hogy birodalma van, ahhoz semmi kétség nem férhetett! Oly’ sokszor hallottam a környezetemben, hogy idős emberek, akik panaszkodtak, milyen rossz fizikai, lelki állapotba kerültek, mindig hozzátették: - Itt már csak a halál segíthet...  – s egy nagy sóhajjal, elkönnyesülő szemmel néztek a mondat után, amiből én arra következtettem, hogy az valami olyasmi megoldás lehet, ami igen kívánatos nekik, tehát nagyon jót teszek, ha én magam is azt kívánom valakinek.  A Halál úgy szerepelt elképzeléseim között, mint az a bizonyos kutya, de tele csodálatos tulajdonsággal; biztos voltam benne, hogy fogai között a mágikus gyógyfüvekkel minden fájó testrészt, minden lelki sebet meggyógyít, amihez vele kell menni  egy helyre, amit csak  bizonyos kiválasztottak  ismerhetnek meg, akik már eléggé öregek és betegek, és vállalni kell, hogy soha többé nincs visszatérés. Mert azt már azért észre vettem, hogy aki vele tart, azt többé nem látjuk. Súlyos volt az ár, de akinek már minden mindegy, annak minden bizonnyal ez is mindegy...

Szüleim megszégyenülten álltak Irma néni előtt és nézték a bűnjelek sorozatát, amelyek egyértelműen bizonyították: iskolára alkalmatlan vagyok, nemhogy sormintát, még egy öt-hat évestől joggal elvárható rajzot sem tudok produkálni. És különben is, mi a csuda a papírosokon ez a ronda nagy kutya, miért nem rajzol a gyerek - ha nagy néha mégis rászánja magát, hogy rajzoljon -, mint minden rendes kislány, királylányt, palotát, fát, virágot? Mi van  ennek a lelkében? Vigyék a nevelési tanácsadóba, de nagyon sürgősen, nem akarja ijesztgetni őket, de fél, nem kizárt, valami komoly probléma lehet velem... Akkor megint nagyon csúnyán néztem rá, újra előttem termett a kutya, szájában az elmaradhatatlan füvekkel, rám nézett, lelkesen csóválta a farkát, és én titkon intettem neki, míg Irma néninek ezt mondtam: - Vigyen el a Halál!...  Apám csak azért nem vágott szájon, mert nyilvános helyen úriember türtőzteti magát, de láttam, vihar készülődik; apám arca elborult. Akkor már Irma néni sem bírta tovább, kimondta, amit addig őrizgetett, és erővel tartott vissza, kimondta, benne sűrűsödve mondani valójában a mélyen gyökeredző ellenszenv és folytonos kudarc élménye:  - Ez a gyerek minden bizonnyal kissé hibás, akármit is csinálok vele, nem boldogulok! Vigyék kisegítőbe, de legalábbis korrekciós osztályba!...   A kutya abbahagyta a farkcsóválást, riadtan húzta be fülét, farkát, s csendesen eloldalgott.

Mint  a neurotikus gyerekek általában, ha kiborultam, rögtön leültem, és magamat ringatva, szopni kezdtem az ujjamat. Egészen addig, míg Irma néni egy alkalommal meg nem szégyenített a többi gyerek előtt. Onnantól kezdve, ha bánatom volt, elbújtam, és immár magam számára hívtam a Halált, a nagy fekete kutyát, szájában az elmaradhatatlan csodafüvekkel. De nem jött, mert úgy látszik, túl fiatal voltam még – vagy talán neki sem kellettem, minden esetre, ilyenkor, ha a magam számára kívántam, egy darabig elkerült, mintha megsértődött volna, s nem jelent meg sokáig.

Fiatal nagymamám vidéken lakott; ott lehettem csak igazán gyerek. Jó volt finom illatú lakásában az ezerszínű festékei között téblábolni, a saját maga alkotta kézimunkákkal, festményekkel teli lakásában, ami olyan gyönyörű volt gyermek-szememnek, mint azóta se semmi. Úgy tűnt, nála folyton süt a nap, fő a húsleves, a szomszédok békében élnek egymással, és a Mecsekről sosem fogy ki a madárdal, és a virágillat. Nagymamám egyszerre volt elvarázsolt művészlélek és a realitás nagymestere – neki mesélhettem a nagy, fekete kutyáról. Nem csodálkozott rajta. Cserébe mutatott egy pirosat. - De igazán piros az! - bizonygatta, amikor nem akartam elhinni neki. Aztán elmentünk megnézni. Hatalmas, lógó szőrű, vörös bundás, óriási jószág legelészett egy csodálatos villa kerítésén belül, szakasztott, mint az én fekete kutyám! Szájtátva bámultam, nagymama vidáman nézett rám, és várta, mikor kapok végre levegőt a meglepetéstől. Aztán lassan hazabandukoltunk. Út közben megbeszéltük, hogy benézünk idős rokonához is, Mariska nénihez, aki pont vele szemben lakott magányosan, és gyengélkedett. Mikor megérkeztünk, Mariska néni nehézkesen elénk  totyogott vastag,  befáslizott lábaival, és siránkozva, nyöszörögve panaszolta, milyen rosszul van, és hogy várja már a halált. Nosza, több sem kellett nekem! Mielőtt nagymamám levegőt vehetett volna, már fel is kiáltottam: - Ne félj Mariska néni! Majd elvisz a Halál! Tudod, a szép, pécsi vörös Halál!!...   És Mariska néniért valóban eljött rövidesen a Halál, és nagymama többé nem beszélt Mariska néniről és nem volt hajlandó meglátogatni a vörös kutyát sem.

-            Ennek  a gyereknek sürgősen le kell szoknia az ujjszopásról – közölte egy alkalommal Irma néni, nem sokkal a meghosszabbított óvodai élet lejárta előtt, mikor már tovább nem tarhatott ott  -, így nem mehet iskolába, még úton, útfélen leáll az ujját szopni, pedig immár hét éves lesz! Szüleim megkövülten, és főleg megszégyenülten álltak az óvónő előtt, mert ezzel egy újabb megoldhatatlan problémával találták szemben magukat. Így aztán anyám elszedegette ezen túl rongyocskáimat, amivel cirókáltam magam cumizás közben, hátha így elmegy a kedvem a dologtól (nem ment), és folyton rám is szóltak, figyelmeztettek, rávertek a kezemre, veszekedtek, de mindhiába. Cserébe a sorozatos atrocitásért még ingerültebb lettem, s a játszótéren a nekem ellenálló kislányt, aki nem adott oda egy papírdarabkát, úgy hasba haraptam, hogy kórházba kellett vinni, s anyámat a kislány apja majdnem megverte. Akkor megint fölbukkant a nagy fekete kutya, de most csodálatos módon magával hozta a pécsi vörös kutyát is; mindketten szörnyűségesen vonyítottak, s nem volt a szájukban mágikus fű.  Belázasodtam, és estére kiderült, nagymama kórházba került szívinfarktussal. Végre békén hagytak, szophattam az ujjamat, ahogyan akartam. Nagymama hetekig lebegett élet-halál között, és azok alatt a hetek alatt a két kutya minden éjjel meglátogatott és keservesen sírt az ágyamnál. De én nem féltettem nagymamát; tudtam, hogy ő nem megy el a kutyákkal, hiszen azok azért vannak minden éjjel itt velem, s azért vonyítanak olyan szörnyűségesen, még csodálatos füveiket is hátra hagyva neki, mert nincs semmi, de semmi dolguk vele! Nagymama legyőzhetetlen!

Nagymama a százágyasba került, s valamelyik hihetetlen magasságú emeletről integetett le nekünk, mert fölmenni kisgyerekeknek nem volt még szabad – semmit sem láttam lentről, de jobbról és balról ott ült mellettem mind a két kutya, boldogan nyüszítettek, és vadul csóválták a farkukat...  Alighogy végre kikerült nagymama a kórházból, felrobbant konyhájában a kávéfőző. Nem történt baj, de mikor legközelebb odautaztunk, meglepetés várt minket: a konyhát újra festette saját kezűleg, de nem akárhogyan! Teljesen pöttyös volt a fal, s minden pötty... más színű! Testvéremmel nagyon élveztük, csak azt sajnáltuk, hogy amikor csinálta, nem lehettünk ott, és nem segíthettünk! De aztán ennek is eljött az ideje… Öcsém olyan ügyesen fogta az ecsetet - mert nagyon lazán kellett tartani festés közben -, hogy amikor nagymama próbaképpen megpöckölte azt két ujjával, messzire repült az ecset, s a frissen festett falnak csapódott, és láss csodát!, egy szabályos zöld pötty  keletkezett  a nyomán! Öcsém megriadt, de nagymama felnevetett: - Na, látod, most te is segítettél falat festeni  nekem!

     Karácsonyra végre megtanultam írni, olvasni és kezdtem némileg már lehiggadni, bár az elsős tanító nénim – aki akkor még lelkes pályakezdőként mindent elkövetett, hogy megszerettesse velem a kötelező és muszáj dolgokat -, sokszor kiborult tőlem, mert ha éppen iskolába voltam, s  nem otthon szenvedtem betegen, akkor az olvasás órán kívül minden egyéb tárgyat „bojkottáltam”. De az olvasás órákban sem volt köszönet; míg az osztály a könyv elején járva engedelmesen szótagolt, én a végén levő meséket szemezgettem. Ha nem sikerült valamit kiolvasnom, akkor – nem zavartatva magamat – félhangosan silabizálgattam épp aktuális egyedi olvasmányomat.

    Ági néni rengeteget szenvedett fájós fülével, akár csak én magam, ezért sok mindent elnézett nekem, de egy idő után rendre sikerült kiborítanom. Éreztem, jó szívvel van irántam, szerettem is, hálás voltam neki, mégis mindig bajba kerültem – álltam előtte szégyenkezve, szerencsétlenül, kornyadt szemüvegemen át pislogva rá, ami folyton sebesre nyomta műtött füleimet, nyeltem a könnyemet, folyt az orrom, mert vagy éppen kezdtem náthás lenni, vagy pont akkor lábaltam ki soron következő meghűlésemből.   Ő nézett vissza rám értetlenül, megbántva, tehetetlenségében majdnem velem sírva, és nem tudtunk egymással mit kezdeni. Aztán év vége előtt behívatta a szüleimet, és azt mondta nekik: - Nagyon sajnálom, de meg kell buktatnom a kislányt! Hanem amíg beszélt, nem rájuk nézett, hanem keményen az én  szemembe, és nem engedte, hogy elfordítsam a tekintetem. . – Sokat volt beteg, és nem igazán sikerült teljesítenie a tananyagot sem. Olvasni jól tud már, de az kevés a második osztályhoz. Ugye, megértik? – S míg beszélt, szemével folyton kényszerített, hogy nézzek rá, és azt mondta hangtalanul, bocsássak meg neki, és melléje sompolygott lassan  a két kutya, a vörös jobbról, a fekete balról, ütemesen csóválták a farkukat, megemelték az egyik első mancsukat, megdöntötték a fejüket és úgy néztek rám esdekelve, de én elfordultam, és kényszerítettem magamat, hogy többet ne nézzek a szemébe. Pedig ha bárkinek, nekem tudnom kellett volna, mit jelent az, ha valaki mellé odasomfordálnak a kutyák, sejtenem kellett volna, hogy mit jelent, hogy megjelentek azon a kora tavaszi napon. Nem kellett évet ismételnem végül is, de többé soha nem láttam Ági nénit. 

      Miért nem beszélhetek a gyerekeknek istenkéről? –kérdezte a másik nagymamám.  – A kisjézust akarom megmutatni, meg a szűzanyát! Csak egyszer hagy vigyem el őket a templomba! – könyörgött, de minket az öcsémmel nem nagyon érdekelt a templom a sok szoborral amelyektől kicsit féltünk is, kicsit viszolyogtunk is. . A nagypapa viszont annál inkább érdekelt minket! Olyan jókat lehetett vele játszani! A körfolyosón csatakiáltással körbe futni nem lehetett –egyszer sem. A lakók – csupa idős, jószerivel egyedülálló, de főleg nem túl jóindulatú, barátságtalan házsártos ember, akik azzal töltötték ki napjaikat, hogy egymást lesegették -  nem tűrték el futkosó, dobogó lábaink zaját, pláne jó kedvünket, nevetésünket -  beszorultunk hát  minden látogatás alkalmával a lakásba, ami egy szobából és egy konyhából állt. De nagypapát nagyon szerettük! Ha mi ott voltunk, az idős emberből egy pillanat alatt csintalan kisfiú vált – s ami kimaradt az életéből - a felhőtlen gyerekkor - pillanat alatt, szemünk láttára született meg, és már hárman kiabáltunk, csapkodtuk jókedvűen a kártyát, ordibáltuk, hogy – Osszamár! – mire a másik rávágta: - Hamarhamondja! –   meg hogy: - Svindli! -  és éktelenül jól éreztük magunkat! Ilyenkor, ha tetőzött a hangulat, s elszabadult az indulat, hol egy ideges szomszéd dübörgött át, hol a nagymamám futott elő a konyhából és kiabált ránk idegesen: - Halkabban már! Te meg öreg, rég benőhetett volna a fejed lágya ennyi idősen! - És a féltékenységtől megkeseredetten nézett ránk. Nem vettem észre a játék hevében, hogy nagypapa felé kúszik a két kutya, s lassan-lassan lehasalnak a lábai elé, minden indulatos kitörésnél, mikor elfojtják jókedvét, derűjét…

   

       Úgy még talán életemben nem vágytam semmire sem, mint arra a biciklire, amit valójában azelőtt még sohasem láttam, de már elképzeltem, hogy milyen lesz, még mielőtt megnyertem volna.  Éreztem, hogy öcsémből hiányzik az a lelki erő, az a versenyszellem, ami egy ilyen teljesítményhez kellett volna. Mert az ötlet hihetetlen mértékben inspirált a tanulásra, hiszen ahhoz a feltételhez volt kötve, hogy amelyikünk év végi bizonyítványa jobb lesz, az kapja meg! Életemben először feküdtem neki a tanulásnak. Öcsém eleinte még igyekezett, de aztán  föladta. Volt egy nagyon aranyos hörcsögünk is, általános kedvenc, ezt a jószágot az egész család szerette, sokszor kértem a kutyákat, ne bántsák. Bizonyítvány osztáskor aztán megjelent a vörös kutya, szájában a hörcsöggel, fogairól még folyt a vér, én nem vettem észre, pedig a lábaim elé dobta a megölt, eltört gerincű kis jószágot, de a boldogságtól, hogy megnyertem a versenyt, enyém a bicikli, nem vettem észre. Átsétáltam az elém hasaló vörös kutyán és végig gyalogoltam a hörcsög megkínzott kis holttestén is. Soha többé nem jött el a vörös kutya – ha figyelek rá, még utoljára meglátom, és észre veszem, hogy nem volt a szájában a csodafű… 

     A biciklim piros volt, csillogott a friss nikkelfesték rajta, és finom gyár-szaga volt.  Ezüst színű és nagyon hangos  csengőt szereltek rá, és még kölcsön sem adtam oda soha az öcsémnek. Mégsem sírt érte, mikor hiába kérte, hogy adjam oda egy kicsit, csak fogott egy nagy botot, és megpróbált vele megverni. Akkor én is fogtam egy még nagyobb botot, és odacsaptam a kezére, ahol a botot tartotta. Többet nem akart bottal megverni. Viszont féltem a tűztől, ő meg nem, ezért mégiscsak kölcsön adtam egy kicsit a biciklit, hogy gyújtson meg nekem is egy szál gyufát, amikor a játszótéren gyújtogatósat játszottunk, mert nagyon akartam érezni, milyen az, amikor uralom a tüzet, de iszonyúan féltem a lángoktól sokáig. Ám amikor a kezembe adta a meggyújtott gyufát, úgy megijedtem a lobogó lángoktól, hogy eldobtam.  A nadrágjára. A farmer lángra lobbant, és én  néztem, hogy a testvérem rohangál és csapkod, hogy a tűz elaludjon. Szerencsére őt verték meg, nem engem a gyújtogatásért, mert nem hitték el, hogy én égettem ki a farmerját, mert tudták a szüleink, hogy én rettegek a tűztől, ő meg piromániás. Többé nem érdekelt a gyújtogatás, és többé nem adtam oda a biciklimet.

        Aztán negyedikben meghalt a Peti apukája Iránban, ahol vendégmunkás volt, és magával vitte a családját nyáron világot látni. Felrobbantották az autójukat, és a Peti is csak alig úszta meg, olyan szörnyű sebhelyes arccal jött meg a kórházból, hogy nem akartuk elhinni, hogy ez tényleg a Peti. Borzalmas dolgokat mesélt. És folyton sírva is fakadt, de úgy, hogy nem tudta abbahagyni. Pár nap múlva újra kimaradt az iskolából. Többé őt sem láttam, csak felnőtt koromban. Peti belülről kilenc éves maradt, kívülről annyi, mint én… De ez nagyon rossz neki. Azóta is a lelke ott van  Iránban.

    Aznap, amikor Peti újra jött pár napra suliba,  a játszótér mellett az úttesten halva találtuk a nagy, fekete kutyát, egy autós ütötte el. Nem volt a szájában a csodafű. Szája se nagyon volt. Szétloccsant a koponyája. Ezért halt meg a Peti apukája. Most már a Halál csak halál. Felsős lettem. Többé nem olvasok meséket és kölcsön adom a biciklimet. Mert a halál mindent visz. Mindent.

Vagy mégsem?

De ez egy más történet…

Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned