Szélmalomharc

Harmadik rész

Most hadd meséljek az ebédidőről. A papíron ígért 30 perc ebédszünetet már anno is keveselltem, de ha előre tudom, hogy az esetek túlnyomó részében 15 perc sincsen, nos, akkor másképp álltam volna a dolgokhoz.

Első napjaim egyikén a naivak boldog tudatlanságával vonultam ki tizenkettő körül a konyhába, hónom alatt a kis ételhordóval. Komótosan nekikészültem: kaja a mikróba, kockás abrosz az asztalra, tányér, kés, villa rendben, szalvéta kikészítve. Kivettem a felmelegített ebédet, megkóstoltam, ellenőrizendő a hőmérsékletét, és épp tálaltam volna, amikor berezgett a farzsebemben a mobil.

- Merre lófrál, Liza? Szükségem lenne magára! – tájékoztatott újdonsült főnököm.

Még lelkes voltam, és bohó. Kérdés és szó nélkül ugrottam, rohantam. Ma már tudom: hiba volt. Szóval bevágtatok a szentélybe, szám szélén a paprikás krumpli maradékával, ahol Becskereki úr az alábbiakkal fogadott:

- Azt hittem, sosem ér ide! Hol volt?

- Ebédelni. – válaszoltam a világ legtermészetesebb hangján, jóhiszeműen.

- Amikor én itt vagyok, és dolgozunk, maga nem jár ebédelni! – jött a sztentori szózat.

Köpni-nyelni nem tudtam. De hisz mindig dolgozunk! Ha nem szemtől-szembe, hát telefonon! Bután meredhettem rá, mert így folytatta:

- Oldja meg szendviccsel, vagy mit tudom én! Majszoljon gyümölcsöt! De amikor itt vagyok, maga is legyen itt!

Na, ne már! Belső mozimon összehasonlítottam az ő gömbölyűségét az én piszkafaságommal. Ha ő fogyózik, akkor nekem is kell? Szolidaritásból?

Akkor mégis ráhagytam. Ám nem nyugodtam bele. Következetesen passzív, olykor aktív ellenállásom eredményeként enyhült valamelyest a helyzet, sajnos nem eléggé. Mostanság a következő, témába vágó párbeszéd szokott elhangzani közöttünk, időrendileg az ebédszünet 15. perce tájékán:

- Hol van, Liza?

- A konyhában.

- Ebédel?

- Igen.

- Halat eszik?

- Nem/igen. (Van úgy, hogy eltalálja.)

- Igyekezzen, dolgoznunk kell.

Azért ez már fejlődés, nem?

A kétféle felállás között néhányszor zivatarosan összevesztünk a témán, a legkomolyabban az első hivatalos szabadságom kivétele előtt, az utolsó munkanapomon. Uram-parancsolómnak fölöttébb rossz kedve volt aznap (mikor nem?), ilyenkor pedig óhatatlanul rátör a „rúgjunk a titkárnőbe” késztetés. Telefonkészülékem gyakorlatilag nonstop zenélt, az esetek kilencven százalékában zsarnokom keresett, hol ezért, hol amazért, hol pedig csak úgy. Hihetetlen módon még arra is jutott ideje, hogy cirka ötpercenként szememre vesse: két egész hétig nem számíthat amúgy elhanyagolható jelentőségű munkámra.

– Hanyagolható? Hát hanyagoljon nyugodtan! – bíztattam, ám csak magamban. - Minden napnak vége kell, hogy legyen egyszer! – vigasztalódtam, ám energiatartalékaim merülőben voltak, és hiába lestem az alkalmat az ebédre. Fél három táján már nem bírtam tovább. Megvártam, amíg beül hozzá az ügyvédje. Hosszú csörtéket szoktak vívni egymással, így lesz, ami lesz alapon kisurrantam a konyhába.

Nem volt szerencsém.

Az ügyvéd cserbenhagyott, rekordidő alatt megvívta a mai menetet. A harmadik kanál ételnél Becskereki úr toppant a konyhába.

- Már megint nincs a helyén? – förmedt rám. – Hányszor mondjam magának, ha dolgozni kell, akkor álljon a rendelkezésemre? Ilyenkor maga nem eszik!

- Most ugye csak viccel? – kockáztattam meg a kérdést, lenyelve a számban tartózkodó levest.

- Nem viccelek!

Agyamra telepedett valami bíbor köd, nem látott tőle az óvatosságom. Ennek következtében az alábbi, szentségtöréssel felérő szavakat hallattam:

- Olyat nem lehet mondani felnőtt embernek, hogy ne egyen, ne ürítsen! Mire való az ebédszünet?

Vészterhes csend ereszkedett ránk.

- Ki van rúgva! – mondta végül, mintha egy rossz film forgatókönyvét játszanánk. S elsétált.

Rámjött a kínomban röhöghetnék. Már megint? Most már nem mehetek úgy el szabadságra, hogy előtte ki ne rúgjanak? Nyomban elhatároztam, csak azért is jól érzem magam az eltervezett vakáción. Eszemben sincs egy újabb hetet szánni az önvádra, mint legutóbb.

Ennek megfelelően cselekedtem. Becskereki úrnak hála, életem legfelszabadultabb élményeit szereztem be azon a nyáron. Szabadságom utolsó estéjén kint ültünk párommal a csillagfényes augusztusi estében, és azt latolgattuk egy-egy pohár borral a kezünkben, hogy mit lépjünk a kialakult helyzetre, amikor zenélni kezdett a mobilom.

- Halló, Liza? – rezgett a dobhártyámon az eltéveszthetetlen hang. – Kérem, hogy holnap jöjjön kicsit korábban, nagyon sok dolgunk lesz. Tud nyolcra jönni?

- Nem vagyok kirúgva? – puhatolóztam óvatosan.

- Miből gondolja, hogy ki van? Holnap nyolckor várom! – és letette.

***

Úgy tűnik, másik munkaadóm, B. úr szemében is szálka az ebédidő. Vele így zajlik a játszma.

- Liza, ebédelni mész?

- Igen.

- Akkor hozz nekem egy fél kiló rozskenyeret, harminc deka párizsit…

- Csak ide, a konyhába, - állítom le, meglóbálva a kezemben tartott ételhordót.

- Ja, akkor hozz előtte egy csésze kávét. Persze, csak akkor, ha belefér.

Gondolom, fenti eset óta árgus szemmel figyel a kezemre, mert egy újabb alkalommal nemcsak az ételhordó tűnt fel neki, hanem a másik kezemben tartott könyv is.

- Hová mész? – hangzott a költői kérdés.

Jól nevelt lévén, kapásból megerősítettem a nyilvánvalót.

- Ebédelni!

- És minek a könyv? – firtatta.

- Néha olvasok ebéd közben. Pont egy izgalmas résznél tartok a regényben, gondoltam, ebédidő alatt a végére járok. – tájékoztattam körültekintően.

Ám ő felháborodott.

- Hol láttál már olyat, hogy munkaidőben olvasni lehet? – mutatott rám vádlón.

- Ebédidőben… - javítottam ki.

- Ebédidőben sem! Ez egy munkahely!

Tényleg? Nahát! Ha nem mondja, a sok elfoglaltságtól fel sem tűnik! Elszámoltam magamban tízig, majd - a tőlem telhető higgadtsággal - érvelni kezdtem.

- B. úr! – szóltam szelíden. – Nem mindegy Önnek, hogy fejen állva, tangóharmonikázva, netán olvasva tolom a számba a falatot? Ha egyébként betartom az előírt harminc percet!?

Pincemély csend lett. Tíz másodpercig még az ablaküvegen mászkáló légy sem mert zümmögni. B. úr komoran meredt rám, majd mosolyra húzta ajkait:

- Olyan hülye vagy, hogy haragudni sem lehet rád! Na, húzz a csudába!

Úgy tettem.

***

Maradjunk még az ebédnél, ezúttal a másik oldal kulináris szokásait szemlélve. Munkahelyemen az a szokás dívik, hogy a vezérkar déltájban eldönti, mire, honnan beszerzendően van aznap gusztusa. Ezt követően leadják a projektet a titkárságon (azaz nálam), korgó emésztőszerveikre való tekintettel lehetőleg hipergyors kivitelezés céljából. Hosszú évek rutinjából fakadóan, az extrém ötletek megvalósítása, a gyors kiszállítást katalizáló praktikák bevetése már nem jelent számomra gondot. Az ebédért járó anyagi ellenszolgáltatás problémaköre viszont már annál inkább, merthogy azt egy idő után hanyagolni kezdik. Hiába virít jobbnál jobb kajákkal a szolgáltató, a régi ismeretségre történő hivatkozással az azonnali ellenszolgáltatásról kedves főnökeim szép lassan leszoknak. A problémát kiiktatandó, néhányszor kezembe vettem a dolgot. Először azt találtam ki, hogy előre összeszedem tőlük a pénzt. Ezt bojkottálták. Másszor, az egyszerűség kedvéért kifizettem a cehhet saját zsebből, gondolván, majd behajtom rajtuk. Ennek meg az lett a vége, hogy hetekig foglalkozhattam az adósságbehajtással. Végül meguntam a cécót, és úgy, ahogy van, rájuk hagytam. A futár rendszerint ott téblábolt egy darabig, majd látván, hogy senki sem fizet, odébbállt. Gondolom, azt nem kell ecsetelnem, hogy következő napi igényeinknél mily meleg hangon tanácsoltak el bennünket. Sebaj, váltottunk. Van még elég kajafutár a városban! Igen ám, de a hónapok teltek, mi meg oly hatékonyan tettük magunkat feketelistára mindenhol, hogy egy idő után már senki sem akart bennünket kiszolgálni. Ezt megemlítettem a főnöki gárdának. Különösebb eredmény nélkül.

- Na és? Találj ki valamit, légy kreatív! Elvégre ezt szoktuk meg tőled! – skandálták kórusban.

Itt tartottunk, amikor közelünkben megnyitott egy szendvicsbár. Pár hét alatt remek kis hellyé nőtte ki magát, jó volt az étel, kedves a kiszolgálás. Aranyos vidéki házaspár volt az üzemeltető, ízes tájszólással, meleg szívvel kínáltak bennünket ínycsiklandó specialitásaikkal. Naná, hogy rájuk startoltunk. Ízig-vérig házias kosztjuknak hamar rabjai lettünk. De fizettünk is, mint a katonatiszt, a hatalmas borravalókat látva nem ismertem a kollégáimra. Ők pedig viszonzásul szem előtt tartották óhajtásainkat, és felvettek listájukra egy sor olyan étket, melyek gasztronómiai vágyálmainkban szerepeltek. Még a házhoz szállításba is belementek a kedvünkért. Minden szempontból ideális jelöltek lehettek volna a végleges ellátmányozók posztjára, és én kajafronti megpróbáltatásaimnak végre kezdtem a végét látni. Igen ám, de hosszú távú stratégiai készségünknek ismét tanúságát téve, a figyelmességet ezúttal sem háláltuk meg. Pár hónap múltán az ellenérték itt is kezdett lemaradozni a napi ügymenetről, és kezdtek elszaporodni az alábbihoz hasonló eszmecserék:

SZENDVICSES: - Sziasztok, meghoztam a kaját, letettem a konyhában.

KOLLÉGÁK: - Jaj, de jó! (és elspriccelnek konyha iránt).

SZENDVICSES (utánuk néz, majd bizonytalanul rám): - Ne haragudj… Fizetni te fogsz?

ÉN: - Várj egy percet, rákérdezek.

SZENDVICSES: - Hagyd, majd holnap kifizetitek…

Emigyen görgettük egyre hatalmasabbra dagadó adósságunkat. Ám az ő angyali türelmüknek is vége szakadt egyszer. Egy szép pénteki napnak a delén, ebéd helyett a következő üzenetet nyújthattam át vezetőimnek, szó szerint:

- „Süssék meg a pénzüket! De ebéd és früstük sincsen! Alászolgája!”

***

Becskereki úrra tegnap rájárt a rúd. Nem elég, hogy kórházba kényszerült, hanem hirtelen megszaporodtak családi gondja-bajai is. Fakadt pedig mindez abból az alapvető emberi hozzáállásból, hogy a más tulajdonára valamiért sohasem vigyázunk (annyira). A következményekkel mindjárt másnap volt szerencsém szembesülni, mivelhogy az okozatok elsikálása című tétel szintén az én feladatlajstromomat bővíti. Aznap reggel gyanútlanul végeztem mindennapi rutinomat, az elsők között sort kerítvén a szokásos telefonos raportra, elöljáróm kifejezett főnöki óhajtására. Épp nekikészültem volna felsorolni a tegnapi napon intézettek tetemes listáját, de kedvenc felettesem ingerülten leintett:

- Hagyja most ezt, és figyeljen! Feltörték az autómat! Ellopták belőle az autós telefont! Rendőrségi feljelentést kell tenni, intézni a biztosítót, hívni a szervizt, letiltatni a telefont! Most azonnal!

Bátorkodtam szükségét érezni, hogy a fent közöltek nyomán a fejemben megszaporodó kérdőjelek számát lecsökkenthessem. Ezért visszakérdeztem, a sort az utoljára elhangzott értesüléssel kezdve:

- A SIM kártya azonnali letiltásához szükségem lesz egy telefonos kódra. Azzal tisztában vagyok, hogy a kocsi az Ön X. cégének tulajdonában van, de a kód beszerzésének céljából hadd kérdezzem meg Önt, a telefon is?

Hopsz, ez elhibázott lépés volt. Megint. Hát sosem tanulok a tapasztalataimból? Másik oldalról már érkezett is a riposzt.

- Én vagyok a titkárnő, vagy maga? Derítse ki! – ezzel lecsapta a telefont.

Jó, jó. De ha nem tőle, kitől kérdezzem meg, hogy mikor és miképp történt a malőr? Hogy ki vezette az autót? Vagy tegyem a rendőrségi feljelentést fenti mintára? Elképzeltem a jelenetet:

- „Jó napot kívánok. Feljelentést szeretnék tenni!”

- „Milyen ügyben?”

- „Feltörték a főnököm autóját!”

- „Hol és mikor történt?”

- „Mit tudom én, maga a rendőr, derítse ki!”

Képzeljétek el a derék egyenruhás arcát, ahogy eltátott szájjal áll, értetlenül tartva kezében a süketté vált telefonkagylót.

Na, ezt azért mégse. Ennél több információra lesz szükségem.

Szépen körvonalazódik a napom. Nincs mese, neki kell látni. Számba veszem, a mérges cég- és családfőn kívül vajon kitől tudakolhatom meg: ugyan ki vezette az autót? Becskereki úr kórházban fekszik, tehát ő nem. Ha közvetlen családi környezetét veszem lajstromba, a jelöltek száma öt, tehát kezdetnek öt telefon. Szerencsém volt. Mindjárt a harmadik hívásra fény derült a fiaskóra.

Történt pedig, hogy Becskereki úr kismenye fodrászhoz indult, apósa kocsiján, hisz mégiscsak imponálóbb a fullextrással beállni a szalon elé, mint a családi csotrival. Ez nem is lenne olyan nagy baj, mert hát hiúság, asszony a neved. Ám képzeljétek magatokat a tolvaj helyébe, aki jártában-keltében arra lesz figyelmes, hogy egy proccra fényezett, benga járgány gurul be látóterébe. Ha mindez nem lenne elegendő felcsigázni szakmai elhivatottságát, azzal is szembesül, hogy a leparkoló csodából előpattanó hölgyike gondosan felteszi a napszemüvegét, lazán bevágja az ajtót, de elmulasztja bezárni. Csak zárójelben, hogy ez utóbbi tényről csak a szakszervíz kimerítő tájékoztatása nyomán szerezhettem tudomást. Akik hiába kerestek külsérelmi nyomot a járművön a biztosítási ügymenet elindításához. Mindegy, vissza kisstílű gengszterünkhöz. Az már csak hab számára a tortán, hogy a hátsó ülésen ott virít egy meggypiros laptop. Nem ezt nevezik végzetes vonzerőnek? Egy biztos, emberünk nem bírt ellenállni a halmozott csábításnak. Rástartolt a lehetőségre, és fényes dél ide, vagy oda, kimarkolt ezt-azt az utastérből. Még jó, hogy a Merci helyben maradt.

A sztorit hallgatva elfelejtettem levegőt venni. Markoltam a telefont, gondos ellenőrzés alá vonva mondataimat. Nehogy meghallja főhősnőnk bennük a véleményemet, hisz amúgy is rossz napja lehetett. Akárcsak nekem.

***

Rabiátus főnökömmel nem sokan szeretnek vitába szállni. Ezért a kérdéses esetekben nagyon sok, - egyébként roppant tiszteletreméltó - úriember hajlandó a szerintük kisebb ellenállás irányába elmozdulni. Azaz irányomba.

Előfordult egyszer, hogy egy partnercéggel közös projekt folytán, Becskereki úr tollbamondásával, az ő aláírásával, de az én postafiókomból fals információ ment ki a harmadik fél részére. Aki mellesleg kis hazánk gazdasági felső tízezrének prominens tagjaként a top tízben tartózkodik, tán azóta is. Természetesen a levelet minden érintett megkapta másolatban. Nos, épphogy kiléptem a levelezőprogramból, már hívott is partnercégünk frontembere.

- Szia! Most olvasom az X. projekt tárgyában küldött leveledet. Miért küldesz ki ekkora blődséget? Nem kellett volna előtte egyeztetni?

- Khmm – köszörültem meg torkomat. – És ki volnék én, hogy direktben levelezzek a magyar mágnásokkal?

- Hümm? – kérdezett vissza.

- Tudod, hogy nem én írtam azt a levelet! – öntöttem tiszta vizet a pohárba. – Azaz, én írtam, de nem én vagyok a szerzője. Ott van a Becskereki úr aláírása, rögtön a szöveg végén! Az enyém pedig sehol! Egyébként, ha érdekel a véleményem, aki dolgozik, az olykor tévedhet is. De miért engem hívtál fel ezzel?

- Mert az e-mail a te postafiókodból jött! – érkezett a túl gyors válasz.

Aha. Enyhén szólva, kilógott az a bizonyos lóláb. Nyílt titok volt berkeinkben, miszerint Becskereki úr hosszú pályafutása alatt egyetlen e-mailt sem írt meg saját kezűleg. Ő nem az a fajta! Ő ezért tart titkárnőt! Mégis kötötte az ebet a karóhoz:

- Ez irtó nagy ballépés volt! És ha miattad elállnak a szerződéstől?

Méregbe gurultam.

- Tudod mit? Bekapcsollak Becskereki úrhoz! Beszéljétek meg „bűnömet” négyszemközt!

- Nem, nem kell! Csak vedd tudomásul!

Ja, hogy így állunk?! Tudomásul vettem.

***

Egy újabb történetet mesélek a kissé erőszakos természetű E. asszony főszereplésével.

Mint írtam már, igen hajlamos arra, hogy rálőcsölje másokra „nemszeretem” feladatait. Ezúttal is ekként kívánt eljárni, engem szemelvén ki a megtiszteltetésre. De ezúttal nem volt szerencséje. A megszokottnál sokkal jobban el voltam foglalva Becskereki úr sürgősebbnél sürgősebb megbízásaival, ezért megkértem E. asszonyt, hogy leterheltségem miatt intézendőit bízza másra. Hiába, kérésem süket fülekre talált. Más választást nem hagyott, hát egyre-másra eresztettem el fülem mellett „kéréseit”. Már amikor valóban meghallottam őket, hiszen ide-oda cikáztam a nagyfőnöki szentély, az épület többi része és az íróasztalom között. Ez utóbbi körülmény fel sem tűnt neki, hiszen bevett szokása szerint gondosan behajtott ajtaján keresztül, kiabálva cserélt eszmét velem, akár jelen voltam, akár nem. Nekem viszont feltűnt, hogy a futás közben elcsípett szavak valószínűleg hozzám vannak intézve. Mit tehettem? Tűzoltás jelleggel megkértem Pirikét, újfent szóljon főnökasszonyunknak, ha akkor beszél hozzám, amikor nem vagyok ott. Hogy ez megtörtént-e, azt nem tudom, de úgy huszadik alkalommal loholtam vissza elhagyott asztalomhoz, amikor az alábbi, meglehetősen ingerült félmondatot hallottam E. asszony üveges ajtaján keresztül:

- … amit egy órája kértem, számíthatok rá még ma, Liza?!

Azt a rézfán fütyülőjét, ennek fele sem tréfa. Valamit tennem kell. Tisztázandó a helyzetet, bementem hozzá, és kimerítően tájékoztattam a tényállásról. Türelmesen végighallgatott, majd páratlan empátiáját bizonyítandó, emígyen szólt:

- MUSZÁJ nekem segítened! MOST!

Egy ilyen kérésnek nehéz ellenállni, nemde? Rövid hezitálás után megkértem a mindenható Becskereki urat, tegye félre sürgős feladatait, és engedjen teret E. asszonynak a foglalkoztatásomra. Az már csak a sors kegye, hogy megértőnek bizonyult, bár E. asszony megoldandó problémájának mibenléte nem indokolta annak sürgős voltát. Mi tagadás, nagy kő esett le a szívemről.

***

Ó, az a legendás Tisztelet! Melyet oly keserves kivívni, és még nehezebb megtartani! Nos, tetszik, vagy sem, az évek során kénytelen voltam levonni a konklúziót: egy titkárnő ne számítson ilyesmire. Hacsak nincs olyan szerencséje, hogy minőségi emberekkel zsúfolt, és még annál is minőségibb vezető-gárdával büszkélkedő munkahelyet talál. Nem állítom, hogy nincs ilyen, de nekem nem volt hozzá szerencsém. A tapasztalatom az, hogy a pályával kacérkodó, könnyű munkában reménykedő nő hamar szembetalálhatja magát a tagadhatatlan ténnyel: bármely téren is tevékenykedne kenyéradója, ő a szakma szürke eminenciása lesz. Tanulhat, amennyit csak akar, fűződhet munkájához bármilyen kiugró eredmény, a babérokat nem ő fogja learatni. Ti hallottatok már olyanról, hogy egy titkárnőt kitüntettek volna ezért, vagy amazért? Nem? Én sem.

Pedig szerintem ez egy olyan szakma, amihez kell ész, intelligencia, rugalmasság, szervezőkészség, empátia, tapintat, jó modor és a jó ég tudja mi minden még, ám ezek a titkárnőnek viszonzásul nem járnak. Sőt, mások mindebből csak annyit vesznek észre, hogy de jól megy a szekér! Jé, minden és mindenki pont ott van, és akkor, amikor kell! Nahát!

A titkárasszony pedig, aki nem tudja eldönteni, hogy mifene baja van, jó esetben elgondolkodik. Mi a bánatért tesz ebbe az egészbe ennyi energiát? Miért teszi ezt magával? Miért engedi, hogy a csicskáztatás meghaladja az ingerküszöbét? Hisz az végül ledarálja emberi méltóságát. A franc se tudja. Gondolkodjatok ti is rajta!

Száz szónak is egy a vége, véleményem szerint a pályára tévedőnek két lehetősége van. Vagy beletörődik, és szolgál zokszó nélkül, amíg le nem cserélik. Vagy megfontolja azt, amit én is. A pályaváltást. De merre induljon? Milyen útra lépjen azért, hogy emberszámba vegyék?

***

E. asszonynak meg szokott gyűlni a baja a technikával. Ő az, aki verejtékes küzdelem nélkül egy festékpatront sem bír kicserélni a nyomtatóban. Mondhatnám, hogy ez az ő baja, de nem így van. Ha nyomtatási hibaüzenetet kap, a megoldás helyett inkább e-mailen elküldi a kollégáknak a nyomtatnivalót, s ha senki sem adja a kezébe, a nyomtatóban felejti az anyagot. Fenti módszerrel pillanatnyilag megkerüli ugyan a problémát, ám a gépek következetesek, legközelebb ugyanúgy megkapja a maga üzenetét. Ilyenkor pedig addig kiabál segítségért, amíg valaki a megmentésére nem siet. Ha pedig ötven oldalnál nagyobb anyag papíralapú előállítására van szüksége, akkor azon vesszük észre magunkat, hogy minden egyebet félretéve az amúgy egyszemélyes feladaton fáradozik az egész iroda.

Az elmondottak fényében egy idő után mindannyian szilárdan egyetértettünk abban, hogy ez így nincs rendjén, főnökasszonyunknak a vészelhárítás terén nagyobb önállóságra lenne szüksége. Ennek elérése céljából összedugtuk a fejünket, kidolgoztuk stratégiánkat, és vártuk az alkalmat. Ami rövidesen el is jött, és felhangzott a menetrendszerű segélykiáltás a szomszéd szoba csukott ajtaján keresztül.

- Gyerekek, mi van már megint ezzel a nyomorult nyomtatóval?

Az említett masina, köszönte szépen, épp remekül működött, csak úgy ontotta magából az általam ráküldött oldalakat. Összenéztünk. Ám a megbeszélteknek megfelelően meg sem mukkantunk. Eltelt néhány perc. Ekkor kicsapódott az ajtó, és E. asszony rámeredt a munkáját fürgén végző készülékre.

- Ez az enyém? – szögezte mutatóujját a gépre. – De akkor miért kaptam hibaüzenetet?

Nos, ilyenkor mindig felállt valaki megnézni a kedvéért, vajon az övé-e, majd helyrepofozta rakoncátlankodó szoftvereit, s ha önerőből nem ment, rendszergazdát hívott. Így történt, egészen a közelmúltig. Most viszont némán hajoltunk asztalaink fölé, tudomást sem véve a butácska kérdésről. Látva passzív ellenállásunkat, E. asszony egy darabig tanácstalanul toporgott, aztán duzzogva megfordult, és becsapta maga mögött a nyílászárót. Egy perc sem telt bele, elektronikus üzenetet kaptam, nyomtatásra vonatkozó instrukciókkal. Figyelmen kívül hagytam, viszont felsikkantottam:

- E. asszony! Nem tudom kinyomtatni! Mit jelenthet ez a hibaüzenet? – mutattam rá semmi rendkívülit nem láttató monitoromra.

Mint ahogy azt feltételeztük, nem mozdult asztala mellől.

- Milyen hibaüzenet? – hangzott érdektelenül az ajtó mögül.

- Hát ez itt, a monitoromon. Nem értem. Segítene? – kiáltottam vissza.

- Jé, én meg nem tudok szkennelni! – csatlakozott hozzám Pirike, cinkos kacsintással.

- Az én gépem sem működik! – állt át az ellenállási front falanxába harmadik kollégánk is.

Rövid csend, majd kardinális megoldási javaslat érkezett a szomszéd szobából.

- Hívjátok a rendszergazdát, gyerekek, jó?

Összevigyorogtunk.

Másnap rátértünk a haditerv következő pontjára. Megint bombázni kezdtük E. asszonyt technikai szerencsétlenkedéseinkkel. Nem hagytuk békén, valamelyikünk mindig a nyakán lógott segítségkérési igényével. Ha a rendszergazdát firtatta, rövidesen minden megoldódni látszott, ám fertályóra múltán ott folytattuk alkalmatlankodásainkat, ahol abbahagytuk. Így folytattuk aljas kis játékunkat, napokig.

Egyszer csak elege lett. Ordítani kezdett velünk.

- Mi van veletek? Hétfő óta nem tudom rendesen megcsinálni a dolgaimat! Egyfolytában piszkáltok jelentéktelen problémáitokkal! Nem tudtok önállóan dolgozni?

Buzgó bólogatást kapott jutalmul. Kaján vigyorgásunkat látva hirtelen a dekoltázsig pirult. Aztán egy álló hétig nem szólt hozzánk.

Viszont megjavultak technikai készségei.

***

Ha a megoldott és a megoldatlan munkahelyi problémák eddig nem lettek volna elegendőek, a minap felütötte a fejét nálunk a paranoia. Hogy miért gondolom ezt?

Jó néhány év eltelt azóta, hogy tett- és bizonyításvágytól feszítve ringbe szálltam Becskereki úr cégeinek színeiben. Ebből kiindulva azt feltételezném, hogy foglalkoztatóim legalább nagy vonalakban ismerik becses személyemnek legalább a szembeszökő jellemzőit. Az alábbi esetekből le kellett vonnom a tanulságot: ez távolról sincs így. Talán az én hibám. Lehet, hogy túljátszottam életmentő szerepjátékaimat. És most tessék, itt állok egy olyan személyiség karakterébe skatulyázva, akitől még én is sikítva menekülnék, ha létezne.

De álljunk csak meg egy pillanatra! Előfordulhat olyan, hogy szerepjátékból megszokás, a megszokásból jellemvonás lesz? Jaj, ne. Segítség!

De félre a -viccel! Az alábbi aranyköpések csokrát gyűjtöttem össze a témába vágóan.

- Liza, te pedig egy olyan nő vagy, aki szeretni megalázni a férfiakat! – közölte velem B. úr két szőkés vicce között, egy kedélyes délutánon, abszolúte váratlanul.

- Miii? Mégis mire alapozod ezt az elhamarkodott kijelentést? – hördültem fel színpadiasan. Mókásra vettem a figurát, de a megállapítás elevenembe talált.

Sajnos, nem kaptam egyértelmű választ. Máig feszeget a kíváncsiság.

Becskereki úr is előszeretettel figurázza karakteremet. Sajnos, igazságérzetem akkor is kimondatja velem a dolgokat, amikor egy nálam bölcsebb ember mélyen hallgatna. Ez a kis jellemgikszer nagyon is a begyében lehet, mert a rovásomra elsütött viccek között sorjázik az alábbi, tréfás hangnemben előadott beszólás is:

- Mindig magának van igaza! Nem is értem, hogy bírják ki magát otthon?

Egy másik alkalommal már nem volt ennyire jópofa a bemondás. Inkább jócska pofon volt, máig is szédül az egóm bele.

- Maga mindig kisajtolja másokból, amit akar, ugye? Emellett igazmondási kényszerben szenved! Nem egyszerű magát elviselni! – mondta zordonul.

Beletelt pár pillanatba, mire összekaptam magam.

- De drága főnök úr! Az igazmondási kényszer nem feltétlenül elítélendő dolog! Amúgy pedig miért akarja mindenáron rám erőltetni mások személyiségjegyeit! – kiáltottam volna szívem szerint az arcába. De csak ennyit szóltam.

- Mindenki tévedhet.

***

Egy borús reggelen, a belváros felé zötykölődvén a villamoson az járt az eszemben, ugyan miért is teszem azt, amit teszek. Miért nem kezdek valami másba? Ami jobban érdekel, esetleg inspirál? Ahol alkothatnék, és azt el is ismerné valaki? Ahol nem az én energiámon élősködne mindenki, aztán megkérdezik, ugyan mitől vagyok annyira fáradt? Alig értem az eszmefuttatás végére, mandinerből kezdtem gyártani a kifogások sorát. Hogy nincs pénz, hogy már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harmincöthöz, hogy felelősséggel tartozom a családomért, hogy másoknak sem jobb, hogy örülnöm kellene annak, ami van…

- Stop! – állítom le magam, mielőtt jobban belebonyolódnék az önsajnálat és a tehetetlenség hálójába. Hisz a családom is jobban örülne egy kiegyensúlyozott, mosolygós, munkáját vidáman végző anyukának! Sajnos, ez a felismerés mit sem segített dilemmámon. Nevezetesen azon, hogy dunsztom nincs, mit kellene lépnem. Vagy mi lenne a helyes. Egyvalami viszont biztos: akármerre is fordítom a dolgot, nem tudok azon változtatni, hogy szívből utálom a munkámat, mert nem nekem való. Elismerés híján elmarad az alkotás öröme, elsikkad a szakmai alázat. Erről jut eszembe: Becskereki úr a minap szememre hányta: hiányzik belőlem az alázat. Azt hiszem, téved. A szolgai alázat valóban hiányzik, ám ha olyan célért küzdhetnék, ami lelkesít, aminek értelmét látom, nem restelleném megfogni a munka kétkezibb végét. Talán még a műkörmeimet sem sajnálnám… De most még mindig ott tartok, hogy bárhol szívesebben lennék, mint a munkahelyem felé tartó járművön. Amint átfutott a gondolat az agyamon, visszakézből nyakon is legyintettem magam, amúgy jelképesen.

- Bolond vagy te, Liza? Szégyelld magad! - korholtam megtévedt lelkemet. – Mások a kezüket-lábukat törnék, hogy ilyen helyre dolgozzák be magukat. Rendben, elég sok mindent le kell tenni érte az asztalra, de akkor is…

- Jusson csak eszedbe, mennyire szokott fájni a hátad-vállad-derekad egy-egy húzós nap után! – duruzsolta bal fülembe kénkövesebbik felem, nyomatékosan meglengetve vasvilláját.

- De kinek nem? A stressz manapság a dolgozó ember tartozéka! – védte a maga igazát patyolatinges ellenfele, helyrepöccintve megtépázódott glóriáját. – Dolgozni pedig kell! Mert aki nem dolgozik, az ne is egyék! – szónokolta tanító célzattal, jobb hallószervem környékén.

- Add be ezt a politikusoknak - vigyorgott a csintalan patás, kaján szikrákkal a szemében. – Akkor vagy bolond, ha hagyod magad betörni. Elszürkülsz, megfonnyadsz, és ha kifacsartak, a szemétre dobnak, – folytatta puhításomat, mit sem törődve örök riválisával.

- Ugyan már! Ott van a dolog nyitja, hogy vidámnak, nyitottnak, rugalmasnak kell lenni! Mosolyogj, és nézd a dolgok pozitív oldalát – okított a glóriás.

- Míg görcsöt nem kap az állkapcsod! Mások meg kövérre híznak a verejtékeden, és kiröhögnek a hátad mögött!– replikázott az ördögadta.

- Elég ebből! – hessentettem el mindkettőt, türelmemet veszítve. Ekkor tört be a magánszférámba egy szikár, szigorú vonású, öreg nő. Pengeszáját összeszorítva, magától értetődő természetességgel helyezte el kábé ötkilós táskáját a vállcsontomon, rá se rántva arra, hogy a cekker minden döccenésnél meghitten a fejemnek ütődik. Hökkenten húzódtam beljebb, hátha csak figyelmetlen a néni. Talán mocorgásom ráébreszti a kényelmetlen valóságra. Semmi ilyesmi nem történt. A táska szorosan követte az intim kontaktusból menekülni vágyó koponyámat. Naaa! Föltekintettem. Szemügyre vettem zaklatómat. Rezzenéstelen, a városi panorámára fókuszált tekintet, megfélemlítésre játszó. Sebaj, én azért megpróbálkozom a lehetetlennel. Hátha belátó lesz, s megérti, miért nem illő mások vállán utaztatni kézipoggyászunkat.

- Hölgyem, áttenné a másik kezébe a táskáját? - kértem kedvesen, egyszersmind megoldást is kínálva a kialakult helyzetre.

- És akkor mivel kapaszkodok? Eszemben sincs! – förmedt rám.

Ilyen nincs! Vagy mégis? Első körben: nem hiszek a fülemnek. A másodikban: jószívű vagyok, de nem ennyire! Határozott mozdulattal kivettem a kezéből a vita tárgyát, és letettem a földre.

- Mégis, hogy képzeli! – kezdett rikácsolni az antinéni. – Nem elég, hogy nem adja át a helyét az idősebbnek, még erőszakos is!? – nézett körül, támogatást remélve a tüntetően semmibe bámuló utastársaktól.

Lőjenek le, ha értem. A szemben lévő ülésen tinédzser fiú terpesztett, velem átellenben két húszéves forma fiatal nevetgélt. Hogy miért pont rám, a középkorú irodistára esett a néne választása? Azt nem bírom felérni ésszel. Talán a fiataloktól félt, rajtam meg már meglátszik a sokévnyi titkárnőség.

- Hja, hogy innen fúj a szél! Foglaljon helyet! – pattantam fel. – Bocs, hogy nem vettem rögtön helyfoglalási szándékát! Mindenesetre, sajátos a módszere! – dicsértem lelkesen.

Szavaim nyomán sok mindenre számítottam, de az érkező válaszra biztos, hogy nem.

- Nem kell! Csak azért adná át, mert úgyis leszáll! – kapta fel táskáját, és fürgén lepattant az éppen kinyíló ajtón.

Leesett állal bámultam utána.

Ebben a szédült állapotban érkeztem az irodába, jócskán munkakezdés előtt. Arról ábrándoztam, hogy az átélt feszültségeket levezetendő, megengedek magamnak egy kávét, és e-mailjeim böngészése közben kényelmesen elkortyolom. Rózsaszín reményeim legott szétfoszlottak, mert a küszöbön az alaposan felspannolt Becskereki úrba botlottam.

- Jöjjön azonnal a szobámba! – utasított, majd hátra sem nézve, hogy követem-e, bemasírozott irodájába. Tanácstalanul néztem a kezemben tartott táskára, szatyorra, majd úgy döntöttem, hogy ha ez kell neki, hát teljes díszben követem.

- Tegye le a cuccát, keressen egy ceruzát, és írja! – mondta ő, és máris diktálni kezdett, miközben üdvözölte a lóhalálában érkező E. asszonyt.

- Nem bírom ezt a tempót! Öreg vagyok én ehhez! – nyögtem magamban, azon filozofálva, hogy mikor jön el az a pont a pályafutásomban, amikor már nem próbál meg többet kisajtolni belőlem az aktuálisan nyújtott csúcsteljesítményemnél. Ceruzám gépiesen rótta a sorokat a papíron, amikor megakasztott.

- Ezt olvassa fel!

Ezt?! Mit takar az „ezt”? – hörrentem némán.

- Az utolsó bekezdést? Vagy az egészet? – adtam hangot értetlenségemnek fennhangon is.

- Felőlem felolvashatja kétsoronként is! – undokoskodott, cinkosan E. asszonyra hunyorítva.

Ohó! Itt engem alázni kívánnak! – kezdett vijjogni belső vészjelzőm. Bedacosodtam. Csak nem fogom megmagyarázni a nyilvánvalót! – döntöttem, miközben kihúztam magam és elegánsan elengedtem a fülem mellett a beszólást. Olyan higgadtan olvastam, mint egy buddhista szerzetes.

Kabátos hátamon vígan patakzott a verejték, mire végeztünk. Nem panaszkodtam. A tőlem telhető legnagyobb méltósággal viseltem megpróbáltatásaimat, amikor kedvenc elöljáróm megadta a kegyelemdöfést:

- Holnap ugye be tud jönni negyed nyolcra?

Na, erre a mondatszerkezetre alkalmazd a „nem”-et Liza! – beszéltem meg magammal.

Nem alkalmaztam. Ehelyett megkérdeztem:

- Talán negyed kilencet akart mondani? Úgy, mint ma.

Joggal feltételeztem nyelvbotlást, hisz eddig még egyszer sem fordult elő, hogy fősanyargatóm nyolc előtt érkezett volna.

- Miért, ha jól tudom, nem mindig maga viszi reggel a gyereket az oviba!

Talált-süllyedt. Ettől még egy sor dolgot el szoktam intézni hajnalok-hajnalán. Eltökélten néztem vele farkasszemet.

- Na jó, akkor fél kilenc helyett jöjjön be nyolcra. – intett kegyesen, és elbocsátott a színe elől.

***

Az alábbi történet a „zászlós nap” címet viselhetné. Az eseményeket hosszú szervezési procedúra előzte meg, jogosan vártam hát, hogy minden olajozottan megy majd, de nem így történt. Az optimista kilátásokkal ellentétben, eme napra így utólag a „dugába dőlt” jelzőt aggatnám leginkább. Merthogy az ördög sosem alszik. Pedig olyan szépen indult minden.

A német nagykövetség közvetítésével, német-magyar tárgyalásokat szerveztem le aznap tizenkettőtől, óránkénti beosztásban, rotációs rendszerben, két cégünk képviseletében B. és C. urak gondosan egyeztetett részvételével. Mivel Becskereki úr e jeles napon vidékre jegyezte elő programjait, szabad volt a délelőttöm, és úgy terveztem, hogy tizenegyig végzek a még függőben lévő előkészületekkel. Az ugyan aggasztott egy kicsit, hogy C. úr ad hoc igénye nyomán az utolsó pillanatban megrendelt német és magyar zászlók idejében megérkeznek-e a városszéli varrodából, ám B. úr gálánsan felajánlotta, hogy elmegy értük, hát megnyugodtam. Pedig fel kellett volna figyelnem a baljós jelekre. Példának okáért mindjárt érkeztemkor a kapuban Becskereki urat láttam teljes életnagyságban szembejönni. Hiába dörzsöltem szemem, nem tűnt el álomkép módjára. Cserébe vidáman, és csak egy egészen picikét kajánul közölte, hogy jövő hétre halasztotta halaszthatatlan vidéki teendőit. Ám éppen jókedvű lévén, csak mosolyogtam. Egy darabig, mert a dolgok kezdtek határozottan összekuszálódni.

Ha már a nagyfőnök megjelent, reggelit, kávét kellett készíteni neki. Egyik kezemben a megrakott tálcával, a másikban saját reggelim helyett egy epret majszolva két németül társalgó úrba és egy hölgybe botlottam a lift előtt. Rosszat sejtettem. Bájosan lenyeltem a falatot, és megvillantottam a kötelező mosolyt.

- Kit keresnek? – érdeklődtem udvariasan.

A rossz nem váratott tovább magára.

- B. úrhoz jöttünk, aki az egyeztetések szerint az X. céget fogja képviselni, – tájékoztatott akkurátusan a dús kontyú, szemüveges nő. – Az előre megbeszélt, kilenckor kezdődő tárgyalásra. Tudomása szerint tízkor is lesz egy újabb tárgyalás, - tette hozzá némi malíciával, - tolmács kolléganője fogja hozni a következő csapatot, ezúttal az Y. céghez.

- Mi a manó! Az a jó, hogy az említett úr reményeim szerint épp halaszthatatlan zászlóügyben jár – gondoltam, fennhangon pedig a következő szavak hagyták el a számat.

- Itt valami félreértés lesz. Magam egyeztettem a tárgyalásokat, az elsőt déli 12 órára!

- Igen, de tegnap délután a nagykövet úr külön utasítására az időpontok átszervezésre kerültek. Erről Önt nem tájékoztatták?

Kezdtem ideges lenni.

- Nem! De fáradjanak be a tárgyalóba, megnézem, mit tehetek.

Ami azt illeti, per pillanat a másik céget képviselő úrral sem szolgálhatok. Mit tegyek? Berontottam Becskereki úrhoz, és tájékoztattam a kialakult krízishelyzetről, támogatását kérve.

A nagyfőnök mosta kezeit. Hiába lebegtettem meg a lehetőséget B. úr helyettesítésére, ő reflexből, továbbá mandinerből is visszautasította azt, viszont kiosztotta a hivatalból kijáró letolást (Mi az, hogy nincs tisztában az időpontokkal? Még nem készült elő a tárgyalásokra?). Mehettem utamra.

Megpróbáltam elérni B., valamint C. urakat, hátha már a közelben járnak. Természetesen egyikük sem vette föl a mobilját, pedig nekikeseredett állapotomban immár bármelyikükkel beértem volna. Íme, a sötét korszak! – dühöngtem, de mégis megtalált egy kósza fénysugár az éjszakában, mert összebotlottam a kapuban E. asszonnyal. Legott a nyakába borultam. Gyanakodva fogadta szokatlan örömkitörésem, hisz eddig nem kényeztettem ilyesmivel. Időhiányból kifolyólag átsiklottam eme zavaró körülményen, és elhadartam neki a kialakult status-quot. Míg az információtömeget emésztgette, megkértem, ugyan tegye meg, hogy szóval tartja vendégeinket, hátha előkerülnek az illetékesek. Szakítson időt arra is, hogy zaklassa mobilján B. urat, hátha neki fölveszi. Ekkor vettem észre, hogy E. asszony időközben panoptikum-figurává merevedett. Viaszosra sápadtan állt, majd elvörösödött. Alighanem bőszen küzdött a tudomására hozott szituációs gyakorlattal.

- De nem vagyok egy közszereplő figura! Erre képtelen vagyok! Pláne németül! – nyögte ki végül gyöngyöző homlokkal.

- De hisz van tolmács! – győzködtem.

- No, igen, de…

- Igen, igen, maga nagyon ügyes és talpraesett! Biztosan remekül megállja a helyét. – duruzsoltam szuggesztíven a fülébe.

Nagy nehezen beleegyezett a közreműködésbe, nekem pedig mázsányi súlyok szakadtak le a vállamról. Irány a közért, mert kevés a tejszín!

Sorban állás közben sem tétlenkedtem, a félreértések tisztázása végett mobilon újraegyeztettem a tárgyalássorozatot szervező nagykövetséggel az időpontokat. Kiderült, hogy mind B. urat, mint C. urat e-mailben már tájékoztatták a változásokról, és nagyon sajnálják, hogy engem viszont nem. Hát ez tényleg sajnálatos, - mondom a kolléganőnek -, mert C., illetve B. uraknak szintén kiment a fejéből ez az apróság. Ráadásul valószínűsítem, hogy B. úr nem is olvasta az említett levelet.

- Most, hogy mondja, tőle tényleg nem kaptunk visszajelzést – hangzott a másik oldalról.

Ja, mert ha tudott volna a változásról, nem ajánlotta volna fel, hogy elhozza a zászlót - duzzogtam. De ez utóbbi gondolatot inkább megtartottam magamnak.

- Most mi légyen? Fújják le a tárgyalásainkat? – kérdezte végül beszélgetőpartnerem.

- Ne, - mondtam – megoldjuk.

Egyszer a nagy szívem fog a sírba vinni!- dohogtam magamban, és majdnem így is történt. Mert bizony C. úr úgy döntött, hogy fontosabb programjaival nagyvonalúan felülírja a többszörösen leegyeztetett, általa is visszaigazolt napirendet, és végül csak késő délután tette tiszteletét. Elvégre vagyunk ahhoz a cégnél éppen elegen, hogy boldoguljunk nélküle. A slamasztikában hagyott B. úr pedig azóta is az én nevem áldja, ha szóba kerülnek eme nap eseményei. Ugyanúgy áldhatná a kollégája hozzáállását, vagy netán saját feledékenységét, de ezek valamiért fel sem ötlöttek benne.

Tejszínnel, tejjel felszerelve, talpig verejtékben értem vissza. Ahhoz még épp időben, hogy láthassam a tárgyaló nyitva hagyott ajtaján át B. urat, aki két mentegetődzés között jelbeszéddel integet felém: NINCS ZÁSZLÓ!

Hála a jó sorsnak! Ezek szerint E. asszony éterbe küldött S.O.S jelei rekordidő alatt célba találtak, és B. úr visszafordult. Mire nem képes a megfelelő motiváció! No, de mit kezdjek a pantomimben küldöttekkel? Aha! Zászló! Az bizony nem sétál ide magától! Kapok a telefonhoz, de az gyorsabb volt. Felcsörömpölt. Becskereki úr informálódott, ugyan mikor óhajtok a rendelkezésére állni? Ismerve mimózás lelkületét, nem lomboztam le rögtön, hogy mai napon nem nagyon látok esélyt rá. Megnyugtattam tehát, mindent elkövetek annak érdekében, hogy mihamarabb tiszteletemet tehessem nála.

- Na, azért – mordult, és letette a kagylót.

Szabad jelzést kapván, tárcsáztam a futárszolgálatot. Akik, midőn felfogták a megadott címet, vállvonogatva sajnálkoztak, hogy három órán belülre biztosan nem vállalják el a fordát. Ez így nem lesz jó! Két csapat máris lekéste lobogót lengető, baráti gesztusunkat.

Sebaj. Van még ez-az a tarsolyomban, előhúzom az aduászt, beépített emberünket az egyik taxi-társaságnál. Ugyan nem eszes fajta, de ehhez a feladathoz nem is kell annak lennie.

- Felhívtam, elhadartam a szitut. Megnyugtatott, húsz perc múlva nálam lesz. Föllélegeztem. Lám, így nyer létjogosultságot a közmondás: mindent lehet, csak akarni kell! Ám korai volt az öröm. Bár tartotta szavát, és gyorsan megérkezett, majd legott el is ment, a dolgok megint látványosan megfeneklettek. Vendégek jöttek, vendégek mentek, de a zászlók nem akartak befutni. Megérkezett a harmadik vendégcsapat, majd egy óra múlva a negyedik is. Mi a bánat van megint? Újfent tárcsáztam taxisunkat.

- Mégis, hol jár? – firtatóztam, midőn felvette.

- Azt nem mondta, hogy le kell menni a térképről! – förmedt rám.

Taxis létére nem tudta betájolni a címet? – estem ámulatba. Ő pedig tovább lelkendezett:

- Képzelje, nem volt kész a csomag! De ne aggódjon, nem számolom fel maguknak a várakozási időt! Pedig több mint ötezerre rúg! Már egy órája itt dekkolok.

Veszem észre! Van még olyan vis major, ami ma még nem történt meg?

Volt. Nem számítva Becskereki úr méregtől tajtékzó telefonhívását, melynek során közölte, hogy ha eddig nem voltam képes ellátni a munkámat nála, amiért pedig rendesen megfizet, most már ne is törjem magam. Merthogy ő most elmegy.

Jó. Egy gonddal kevesebb. Már így is virtuóz módon kell ki-be rámolnom a tálcákat a tárgyalóban, egyéb teendőimről nem is beszélve.

Másfél óra múltán örömhírrel kerestek a recepcióról. Befutottak a zászlók! No, meg a plusz számlák. De nem hagytam elrontani örömömet. Lóhalálában zavartam a srácot a portáról, kerítsen létrát, tegye ki. De szerinte gáz van a színek sorrendjével. Leintettem.

- Itt van még a futár?

- Nincs.

- Akkor majd felrakjuk fordítva!

Ki ér itt rá vitatkozni holmi sorrenden? Ha már ennyit költöttünk, az utolsó két csapat hadd lelkesedjen a gesztuson. No, abban nem volt hiba.

Épp fogom a létrát a portás kolléga alatt, nehogy leessen, amíg a biztosítótűkkel és a selyemmel pepecsel, amikor érkezik a soron következő német-magyar delegáció. Kiszáll egy pasas az Audi-ból, megáll a kapu előtt, fölnéz, és nagy komolyan ezt kérdezi:

- Csókolom, belga vendégeket is tetszenek várni?

- Tetszik a fenének! - futott át az agyamon, majd fölkaptam a fejem. – Ugyan miből gondolja? – támadtam gorombán vétlen fejére.

- Hát, csak a belga zászló miatt, - védekezett riadtan szegény pára, fejét a válla közé húzva.

- Német – korrigáltam.

- Belga – így ő. – Az ott meg olasz. – mutatott rá a vétkes tárgyakra bátortalanul.

Na, ebből elég. Skandalum. Kezdtem belátni, hogy a lobogóprojekt kútba esett. Ezzel párhuzamosan a vérnyomásom kezdte kiverni a biztosítékot.

- Sanyiiii! Vedd le azokat a zászlókat! – süvítettem fel az összezavarodott portásnak, hátat fordítva az elképedt figurának. Tajtékos bevonultamban még elcsíptem az ügyfeleit a lift felé terelgető német-magyar félhangos szavait.

- Tisztára, mint a feleségem. – dünnyögte.

- Valaki most már lőjön le! – dünnyögtem én, röviden összegezve a nap folyamán gyűjtött impresszióimat.

Azért, mielőtt még valaki komolyan vette volna kérésem, rájöttem, hogy annak a nyolc órának volt némi pozitívuma is. Például az, hogy a jövőben továbbépíthetjük ügyfélkörünket belga, olasz, német és magyar irányokba egyaránt. Lobogónk már van hozzá. A zászlókészítő cég ugyanis ingyen leszállította másnapra a megfelelően megvarrt trikolórokat. Mégpedig sűrű bocsánatkérések között, nyakunkon hagyva az első két darabot is.

Jánó Réka

Kalandos életutamat 1970 márciusában kezdtem meg Déván, Kőmíves Kelemen várának árnyékában, szüleim három gyermekének a legidősebbjeként. Csendes, félénk, ám annál élénkebb képzelettel megáldott kislány voltam, aki attól a pillanattól kezdve, hogy össze tudta olvasni a betűket, csak úgy falta a könyveket. Először csak testvéreim, és magam szórakoztatására találtam ki meséimet, később papírra is vetettem őket, rajzaimmal illusztrálva a bennük történteket. Ennek ellenére jóval földhözragadtabb szakmát választottam akkor, amikor eljött annak ideje: ápolónő lettem. Még nem voltam 19, amikor kénytelen voltam országot váltani, családom egészen Mezőtúrig menekült az akkori rezsim elől. A helyi kórházban dolgoztam néhány évig, majd Budapesten kóstolgattam tovább a szakmát, de nem ízlett, ezért váltottam. Voltam postás, igazságügyi orvosszakértő mellett gépíró, telemarketinges, ingatlanügynök, építőipari alkalmazott és titkárnő, jelenleg pedig tudományos asszisztens. Mindeközben rajzoltam, írtam, magánszínházban színészkedtem, énekeltem, sportoltam, táncoltam, utaztam és megszültem jelenleg 11 éves fiamat. Röviden szólva: unatkozni nem volt időm, olykor remekül mulattam, amikor pedig nem, azt igyekeztem mihamarabb elfelejteni.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned