Családfa

Akkor még minden más volt. Sokat nevettünk, nem volt miért sírni. Akkor még nem. Szüleim, mint két nagy gyerek, ott ültek a kisszoba szőnyegén velem és a húgommal nap, mint nap. Játszottunk. Emlékszem, mennyire komolyan vették. Néha még komolyabban, mint mi. Arcuk kipirult a szenvedélytől. Lopva lestük el tőlük a küzdelem fortélyait. A győzelem és a kudarc ízét: az édeset és a fanyart. Meg az újrakezdés izgalmát. A szőnyegen végül mindig minden jóra fordult. Nem halt meg soha senki. De ha mégis, varázsszóra újra életre kelt, naponta akár többször is. Alig múltam tízéves, de már akkor sejtettem, hogy itt valami nincs rendjén.

Úgy emlékszem, anyám nőtt fel hamarabb. Belülről feszíthette valami, amiről mi semmit sem tudhattunk. Feltűnt, hogy egyre ritkábban kuporodik le közénk. Mondogatta, hogy sok a dolga, de mindannyian tudtuk, ő is, hogy ez csak kifogás. Kisvonatozás közben, amit egyébként apám jobban élvezett, mint én, önkéntelenül is füleltem, vajon mit csinál anyám odakinn, miért nem csatlakozik hozzánk. Nyugodtan játszottam, amíg a konyha felől edények zöreje vagy a rozoga Singer kattogása hallatszott. De amikor abbamaradtak a zajok, riadtan kaptam fel a fejem a csöndre. Félénken pillantottam az ajtó felé. Rendszerint ott állt a félfának dőlve, kezében a törlő ronggyal vagy a húgomnak szánt, félig megvarrt ruhácskával, és minket nézett. Fátyolos szemmel, arcán tétova mosollyal. Nem tudtam, mire gondoljak. Egyszerre éreztem megnyugvást és félelmet. Ő is. Hiszen belőle sugárzott mindkettő.

Ahogy komorodott anyám, úgy veszett ki apámból is a játékosság. Észrevettem, hogy már nem annyira érdekli őt a kisvonatozás, a váltók, a sorompók. A szerelvények indulását és érkezését is egyre fakóbb hangon jelentette be. Aztán egy nap már nem ült le közénk a szőnyegre. Azt mondta, játsszak a húgommal. Bármennyire is fájt, de megértettem: anyámat követve ő is felnőtt. Pipázni kezdett, regényeket olvasott, vagy hosszú órákra bezárkózott a sötétkamrába a fényképei közé.

Aztán egy nap elhatározta, hogy családfakutatásba fog. Akkor vált világossá a számomra, hogy nem csak felnőtt, de öregszik is. Hatalmas csomagoló papírral takarta le az ebédlőasztalt, amit anyám egyregyakoribb gyengélkedései miatt nemigen használtunk. Az első emeleten lakó vén tiszteletestől kölcsönkérte a Magyar nemes családok megfelelő kötetét, és hetekig bújta, jegyzetelt, cetlizett, aztán nagyanyámtól begyűjtötte a felmenőinktől származó iratokat. Kis papír fecnikre írta fel a családtagok nevét, majd legjobb tudása szerint elhelyezte azokat az asztalon. Napról napra terebélyesedett a fa koronája meg a törzse. Csak épp a kettőt összekötő rész nem akart megtelni. Több mint százötven évnyi szakadék tátongott ükapám és az azonos nevű nemesi család sarjai közt. Ráadásul, amikor már vagy egy hónapja borították cetlik az ebédlőasztalt, egyik délután, csak úgy kíváncsiságból, benyitottam a szobába. Feltérdeltem egy karszékre, úgy olvasgattam a neveket. Egyszer csak valami csiklandozni kezdte az orromat. Tüsszentettem egy nagyot. Az egész família hófehér pillangókként szálldosott szerte a szobában, míg földet nem ért. Halálra rémültem. Tudtam, hogy apám gutaütést kap, ha megtudja. Nem tehettem mást, igyekeztem minden egyes papírdarabot visszarakni. Valahova. Ahova gondoltam. A legjobb tudásom szerint.

Még hetekig ott díszelgett az általam átrendezett családfa az asztalon, de szerencsémre, apám feléje se nézett. Anyámon fokozatosan elhatalmasodott a kór, egyre gyengébb lett, végül ágynak esett. Aztán egy fagyos februári éjjelen meghalt. Ugyanazzal a megnyugvást és egyben félelmet sugárzó mosollyal az arcán, amilyennel az ajtóból figyelt bennünket akkor, amikor még csak ő tudta, hogy valami emészti.

Másnap hajnalban apám némán, széles mozdulattal sodorta le a családfát az asztalról. Többé sosem faggatta a múltat.

2017 márciusában a Vendégoldal Turczi István szerkesztésében készült. A szerző Turczi István Íróiskolájának tagja.

Forgács Péter

Forgács Péter,
novellista, 1963-ban született Párkányban. Matematika-fizika szakos tanár, válogatott szintű levelezési sakkozó, keresztrejtvény-szerkesztő. 2013-ban elvégezte a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, ezt követően Háy János írószemináriumát látogatta. Tagja a Turczi István vezette Filter, majd Különjárat írócsoportnak. A mestermű című novellája bekerült a 85. Ünnepi Könyvhéten megjelent Kapcsolat antológiába. 2014-ben első helyezést ért el a Zeusz Papucsa irodalmi pályázaton. 2015-ben Elemi boldogság c. novellája elnyerte az Európa Könyvkiadó Nabokov és én irodalmi pályázatának fődíját. 2016-ban a Pegazus irodalmi pályázaton ő kapta Grendel Lajos védnöki különdíját. Magyarországi és felvidéki lapokban, valamint irodalmi portálokon publikál (Tiszatáj, Irodalmi Szemle, Opus, SiópArt, Ambroozia, Esztergom és vidéke, stb.).

Legfrissebbek a szerzőtől: Forgács Péter

Tovább a kategóriában: « Bedeszkázott napjaim Van remény »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned