Vadászetűd

Barta, az ifjú erdész nézi az éjféli, esőverte ablaküveget, amelyben egy petróleumlámpa és egy ember, saját homályos árnyképe tükröződik. A komoly, szelíd nyugalom még megvan. Semmi sem éles vagy bántó.

Nem, semmi sem.

De újra és újra a másik éjszakai vendég, a fiatal vadász, Durkó története jut az eszébe, aki a napokban a Kopaszhegy túloldalán kietlen kősivatagba tévedt, nem lelte az útját, míg egyszerre szarvas ugrott fel előtte. Az agancsos kecses szökkenéseit követve rejtett sziklahasadékra bukkant, amelyen át kellemes lankára, csodásan ereszkedő erdőbe jutott. Ám ott egyszerre egy sereg szőrös, undorító, manószerű lény fogta körül, akik nyálazva-morogva egyre közelebb nyomultak hozzá, és már-már belevájták karmukat. A fiatal Durkó egy otromba fickó volt, aki még pontosan célozni sem tudott, de imádta sörétes puskával mészárolni a fácánt és a nyulat. A történetét mesélve még mindig remegett a félelemtől. Nyilván, egy ilyen látomásnak nem lehet csak úgy Durkó-módra söréttel beledurrantani a közepébe. „Talán hódokat látott, vagy elvadult kutyafalkát,” morfondírozott Barta. „De azért nagyon különös.” A megrettent Durkó kapta éjszakára a kisszobát, hogy kipihenhesse rémületét. A vén Palcsek, a házigazda, nyugdíjas vadász, visszahúzódott a saját szobájába, és talán még mindig a kisüstis üveget nyalogatja. Bartának a nappali kanapéja maradt.

„Szép kis vadászkompánia! Egy betojt szadista, egy alkoholista, meg én, aki csak beugrottam az eltűnt fővadász helyett, egyébként meg utálok vért ontani. Hogy indulunk így neki holnap reggel a sérült bakot kilőni?”

Az andezit kandallóban még pislog a parázs, a falakról kitömött állathullák meresztik rá üvegszemüket. Viharos az éjszaka, a homályos ablaküveget szünet nélkül karmolássza a csupasz szilfa gallya, mintha böllércsapat fenné a kését odakint.

A falakról a szarvas és őzszemek nem mernek arra nézni, nehogy maradék testüket is elveszítsék.

Az ifjú erdész nem fél. Nem, egyáltalán. Meggyújt még két petróleumlámpát, és a három fényforrást az ágy két oldalán és a kandallópárkányon helyezi el. Az ablakokban és a tükörben visszaverődő fényekkel körülvéve, hátra dőlve ül a kanapén, és fejét semerre sem fordítva mereven figyeli a bejáratot. Fülel… Szélzúgás és ablakkaparászás. Mintha csak azért történne, hogy a feje feletti nyiszorgást, dobogást elfedje. Az öreg Palcsek vacsora után ittasan röhögött, süldő társa kényszeredetten hahotázott, s arra célozgattak: a padláson akár egy gyilkos is rejtőzhet, hogy az éj leple alatt újra lecsapjon. Köztudott, hogy Lányi Gáspár fővadász még a nyáron lelőtte a feleségét az erdőben. Egy gödörbe rejtette és lombos ágakkal borította Zsuzsanna drága testét, a testet, melyet ifjú erdészünk oly sokszor ölelt. A gyilkosságot persze hamar felfedték, a fővadász pedig eltűnt.

Este az öreg Palcsek és a nappali izgalmaktól zavaros tekintetű társa csak heherészett és vinnyogott az asztalnál. Most Barta a vihar zaján át is folyamatosan hallja odafentről a nyikorgást. Pedig milyen jó csapat voltak ők egykor, a fővadász, az öreg, a süldő, meg ő, a pályakezdő erdész. S az egyetlen asszony a környéken, a vadászfeleség, Zsuzsanna. A tragédia óta mintegy kábulatban élnek. Az öreg teljesen rákapott a kisüstire, már egy értelmes mondatot se nagyon lehet kihúzni belőle, pedig állandóan nyomasztó álmairól beszélne. Titokban talán ő is rajongott a szép fővadászné iránt. Durkó pedig még nyersebb és brutálisabb lett, mint korábban.

Barta megborzong, dermesztő élességgel hasít bele az a felismerés, hogy már végleg darabokra hullt az életük.

Hirtelen az ablakra mered: valaki áll odakint a fröcskölő esőben? Világos öltözéket visel… Mintha tisztán látná az üvegen át még a gyöngyház gombokat is... A szemközti falra pillant, ahol vadászpuska lóg. Utálja még kézbe venni is – más elképzelése van a vadvédelemről – de ha rákényszerül… Kétségbeesetten tekint újra az ablakra, a látomás eltűnt. Fülel. Nincs már nyiszorgás és dobogás a feje fölött. A fővadász volt az? Akinek elcsábította asszonyát…?

Hiszen ő ezt nem akarta… Vágyakozott Zsuzsanna után… Egy séta során feltárta az asszonynak a vonzalmát, akkor a nő felpofozta. Aztán már másnap hívatta, a házuk mögött felállítandó hinta miatt – mindhárom gyereke áhítozott a hinta után. „Száll a, száll a könnyű hinta, három gyermek röpül rajta…” A kicsiket a kézilánnyal a plébániára küldte hittanórára. A Fővadász egy hétre hajtásra ment a hegy túloldalára. Az asszony már az előszobában szó nélkül kombinéra vetkőzött előtte. Az erdész térdre esett, úgy könyörgött neki, ne tegye ezt vele. Csapja be a barátját, aki a főnöke is? Játszanak szennyes játékot az egész vidék előtt? Zsuzsanna, az ágyhoz vonszolta és szinte belegyömöszölte. A környéken egyetlen férfi sem állta volna ki ezt a próbát. Az asszony három gyermek után is messze földön híres volt a szépségéről, egy városi piktor gyakran eljött, hogy megfesse.

Rendszeresen találkozgattak a vadetetőnél, a fészerben, az erdészházban. Zsuzsanna elmesélte, hogy menyasszonyként óva intették, de mégis hozzá akart menni pipogya férjéhez, aki vadász létére irtózott a vértől, remegett kezében a vadászfegyver, az egész élete félelem és szorongás volt. Fiatal lányként nagyon erősnek, határozottnak érezte magát, azt hitte, talpra állítja a férfit. De hét év után már semmiben sem hitt. Undorodott az urától, legszívesebben régen otthagyta volna. Ezért aztán bűntudata volt, aminek következtében a lehető leglelkiismeretesebben gondoskodott a gyerekekről és a háztartásról, vezette a könyvelést és a vadnyilvántartást.

Zsuzsanna meghalt, a vadász elpárolgott, a gyerekek rokonokhoz kerültek…

És most ez a szerencsétlen Gáspár itt ólálkodik a ház körül a sötétben? Ki tudja, mivé deformálódott a tudata több hónapi bujkálás, éhezés, szégyen és megaláztatás után?

A lámpák szinte kihunytak, csak a tucatnyi vadszem pislákol mételyezőn a falakról. Barta ül az ágyban, ahogy eddig is ült, egyenes derékkal, mozdulatlanul, összekulcsolt kézzel, és tágra nyílt, rezzenéstelen tekintettel várja a hajnalt, mely olyan soká jön el.

Nyiszorognak a gallyak, újra recseg a plafon, árnyalakok mocorognak az ablak előtt és suhannak odakint a szilfák göcsörtös törzsei között. A szarvasagancsok oly fenyegetőn merednek elő a falról, hogy szinte a bordái közé böknek. Közelebb nyomulnak, egyre közelebb… A pléd alatt valami hideg érzés kúszik felfelé a lábszárán, szinte látja a takaró hullámzását. Maga sem veszi észre, hogyan sodródik túl az ésszerűség határain. A bal oldalát harapja, marja valami éles szüntelen…

„Megmondtam Zsuzsannának, hogy vége. Alkalmatlan vagyok erre a szerepre. Még a nagyapja jegygyűrűjét is visszaadtam. Összetört. Összetörtem az életét. Aznap mindent elmond lenézett férjének. Elhagyja, akár velem, akár nélkülem. Én okoztam a tragédiát...”

Alig észrevehető a hajnali szürkület. Mozdulatlanul fekszik, ébren van, a szeme nyitva, de ébrenlétében nincs béke vagy kegyelem.

„Nem akartam, hogy így legyen!”

Kezébe temeti az arcát, a vadászház és az erdő, mint egy alagút egyre szűkül, a valóság biztonságos falai leomlanak. Nincs már mibe kapaszkodni, nincs már szilárd talaj a láb alatt…. Feláll. „Hánynom kell.” Görcsös léptekkel araszol a bejárat felé. Megpróbál nyugodtan kilépni a sötét esőbe, de gyomra összeszűkül, epe tolul a szájába. Összeharapja ajkát, valahogy kijut a partoldalra, a tölgyfa mögé, kezével a fa vastag törzsének támaszkodik, és hány. Teste meggörbül, hónaljában, arcán és homlokán kiüt a veríték.

Ő sem volt az szilaj, fegyverforgató fajta, akiről valamikor egy nő álmodott…

A fővadász önkezűleg fára lógatott holttestét akkor találták meg, amikör az öreg Palcseket már végleg elvitte egy mentőautó. Durkó eltűnt, egyszerűen kilépett a történetből. Csak Barta ragadt a környéken. Kertészkedésből él. Többször is felkérték, de mindig ezt válaszolta: – Nem akarok fővadász lenni…

Szilágyi József

Tatabányán születtem 1958. december 24.-én, bányász családban. Már középiskolás koromban, 1975 táján a Tatabányán is megtartott TIT előadássorozat keretében XX. századi irodalomtörténetet hallgattam a helyi elit és a környék összes irodalomtanára társaságában.

A versek érdekeltek és a matematika, aztán egész életemet a szavak és számok igézetében éltem. A későbbiekben voltam bányász, papírgyári munkás, autószerelő, kertész, pultos, matematika korrepetitor, nevelőtatár, asztrológus, jógaoktató. Időközben

– gépészmérnök lettem a BME-n,

– filozófus az ELTE Bölcsészettudományi karán (szakdolgozatom tárgya David Hume filozófiája),

– öt évig nevelőtanár egy gyermek és ifjúsági nevelőotthonban,

– nyelvvizsgáztam angol, francia, német nyelven, mintegy húsz éve fordítok angolra és angolról,

– asztrológus oklevelet kaptam a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán,

– évekig működtem, mint asztrológus és jógaoktató

– végtelen ideje csinovnyikoskodom a szellemi tulajdonvédelem hazai hivatalában.

2013 tavaszán látogattam a Hungarovox Stúdió Íróiskoláját (tanáraink: Kaiser László, Novák Valentin, Payer Imre, Szappanos Gábor, Véghelyi Balázs, Baranyi Ferenc, Dinnyés József, Dallos Szilvia). Az íróiskola elvégzése után Novák Valentin kreatív írás kurzusán csiszolódtam.

Rövid prózáim az alábbi kiadványokban, folyóiratokban jelentek meg 2014-2016-ban:

Hungarovox Antológia 2013

Nyugat Itthon (Otthonváros, Tatabányai körjárat)

Nyugat Plusz (Kezdjetek szeretni, A csökönyös rézműves, Gyászfa nem bókol…, Burleszk, Nedves Pláza)

Holdkatlan (A feldőlt holdlétra, Az éjféli tetszhalott, Januári édes, Keringő Gödön)

Partium (Egy tiszta arc, Szegény Zsuzsi a földinduláskor, Olga randevúja, Otthonváros, Nedves Pláza, Az ifjú Füstölő gyötrelmei, Tabáni időkapu, Bivalyok)

Folyó Kortárs Művészeti Magazin (Szonett Tavaszi Katához), amellyel 2014. áprilisában megosztott első helyezést értem el a Veranda Művészeti Csoport szonettversenyén.

Email: szilagyijozsef.no1@gmail.com

Telefon: +36202517000

Budapest, 2017. január

Szilágyi József

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned