A legszebb karácsony

           

A hó sűrű, nagy pelyhekben hullott, egymást érték a hópihék, mintha egy óriási csipkefüggöny ereszkedett volna alá a mennyből. Ha sokáig nézte az ember a táncoló hópelyheket, bizony gyönyörűséges mintákat látott. Aztán ez a függöny betakarta a házakat, fákat, bokrokat és végül puhán elterült a földön.

            A Wekerle-telep házai, utcái lassan hótakaró alá kerültek. Ilyenkor kivonult a telep apraja-nagyja és ki-ki a maga portája elől elkotorta a havat. A hólapátolás most se maradhatott el, pedig ezen a napon már karácsony szentestéjére készülődtünk. Nagy volt az izgalom. Minden gyerek azt találgatta, hogy vajon mit kap ajándékba, és hogy egyáltalán kap-e valamit, hiszen már kitört a II. világháború.

            Sokáig nem tudtuk mit jelent az, hogy háború. Aztán, egy szeptemberi napon megszólaltak a szirénák. Mindenki rohant a pincékbe. Mi – néhány szomszédunkkal együtt – az apánk ásta - bunkerba igyekeztünk. Alig csuktuk be a deszkaajtót, elkezdődött a légitámadás. Mintha a föld indult volna meg. Remegett a bunker, mozogtak a mennyezetet tartó fagerendák. Attól féltem, ránk szakad az egész.

            Mire vége lett a légitámadásnak és előbújhattunk a pincéből, tudtam már, hogy mi a háború és azt is sejtettem, hogy vége lett a gyerekkoromnak is. De most karácsonykor – mindent feledve – újra gyerekek lettünk, s dobogó szívvel vártuk a karácsonyt.

            Mikor végeztünk a hólapátolással, eszünkbe jutott, hogy korcsolyázni kellene. Egy helyre tudtunk csak menni: a Katonarétre. Csakhogy ezt a területet két gazda birtokolta, és közöttük állandó és kibékíthetetlen ellentét alakult ki. A Katonarét ugyanis a Wekerle-telep és a Ferencváros Mária-Valéria telepe között terült el, közvetlenül a kiserdő mögött. A két település gyerekei előszeretettel játszottak itt, de ha netán egymás útjába kerültek, hát verekedés nélkül nem zajlott le az ilyen találkozás. Így aztán a két gyereksereg igyekezett egymást elkerülni, és lassan kialakult egy demarkációs vonal a két tábor között. A wekerlei gyerekek többsége félt, és tartózkodott a valéristáktól. Azt hiszem valamiféle lenézés is lehetett ebben, mert a Mária – Valéria hírhedt nyomortelep volt. A családok többsége deszkából és bádogból összetákolt kalyibákban élt.

            A Katonarét homokbuckákkal tarkított terület volt, de a lapályosabb részen összegyűlt talajvíz télen befagyott és elég nagy összefüggő jégmezőt alkotott. Igaz, a buckák itt-ott kilógtak a jég alól, de azokat ügyesen elkerültük.

            Nos, ide indultunk úgy tizedmagunkkal korcsolyázni. A gyerekek közül én voltam a legkisebb, olyan koloncféle a bátyáim nyakán. Nem szívesen vittek magukkal, mert rám jobban kellett vigyázni, és az egy pár közös korcsolyánkat művészet volt a lábam méretére összehúzni. A kocsiúton indult el a kis csapat. Egy stráfkocsi haladt előttünk lassan a még le nem taposott hóban. Mi gyerekek nevetgélve szaladtunk körülötte, s egy-egy hógolyóval igyekeztünk a két lovat gyorsabb ügetésre bírni. Ilyenkor aztán jó volt vigyázni, mert a bakon ülő kocsis, nagyokat cserdített felénk az ostorával. Egyszer csak

látom, hogy valami színes kavicsféle potyog le a kocsiról, s tűnik el a friss hóban. Megnéztem közelebbről, hát bizony színes cukorkák lapultak a hó alatt. Felvettem egy szép piros szemet, néztem, forgattam, majd óvatosan megnyaltam:

            Cukor- sóhajtottam fel áhítattal. – Igazi savanyú cukor. Intettem a többieknek is. A hógolyózásnak egykettőre vége szakadt és csendes ujjongással valamennyien a cukorkák összeszedegetésével foglalatoskodtunk.

            Mire a Katonarétre értünk tele is lett a zsebünk. A rét jegét vastag hótakaró fedte. Összefogtunk egy csomó száraz ágat és lesöpörtük róla a havat. Felettünk éhes varjak károgtak. Az erdő szélén kivágott fatörzsek és facsonkok jelezték, hogy sokan viszik innen a téli tűzrevalót. A „jégpálya” túloldalán már ott nyüzsögtek a valérista gyerekek is. Az ő lábukon nemigen volt korcsolya, többnyire deszkadarabokon, és akinek volt, az a cipője talpán csúszkált.

            Csapatunk hozzálátott a korcsolyák felszereléséhez. Én nyugodtan elhelyezkedtem egy farönkön. Tudtam, hogy az egy pár korcsolyánkkal csak egymást felváltva mehetünk és mindig a bátyáimat illette meg az elsőbbség. Amíg a testvéreim rótták a köröket, addig megszámoltam a cukorkáimat. Nagy élvezettel szemléltem meg zsákmányomat, ami 32 szemből állt. Ez igen! Ha mindennap megeszem egy szemet, akkor egy hónapig is elég lesz. De amikor az ötödik szemet is bekaptam, már csak azt fontolgattam, hogy anyunak és apunak is hagyok belőle. Ez lesz a karácsonyi ajándék- gondoltam – és magam elől is jól eldugva, hősiesen átpakoltam 3-3 szemet a belső zsebembe. Éppen befejeztem a műveletet, amikor Jóska bátyám hozta a korcsolyát.

                        - Na, te következel. De vigyázz, nehogy átmenj véletlenül a valéristákhoz és elvegyék a korit!

                        - Dehogy megyek – fogadkoztam,- hiszen tudjátok, mennyire félek tőlük.

- Igen ám, csakhogy az élet tele van véletlennel, és épp ilyen véletlen folytán, hát nem is átmentem, inkább átrepültem hozzájuk. Társaim ugyanis „kígyóhoz” kezdtek felsorakozni és már csak rám vártak. Ilyenkor a gyerekek megfogják egymás kezét és hosszú láncot alkotva, elindulnak. Ez lesz a kígyó, ami hol kisebb, hol nagyobb lendülettel kanyarog a jégen. Az a jó, ha a sorvégén állsz és a többiek lendületétől, szinte repülsz a jégen. A gyerekek sürgettek:

                        - Gyere már Pici! – kiabálták felém. Gyorsan tekertem még néhányat a kulccsal és elindultam. Még éppen elértem a kígyó farkát, vagyis az utolsó gyerek kezét és már repültem is. Igen ám, a baj csak az volt, hogy a levegőben. Repültem, repültem, aztán puff, mint egy bomba vágódtam be a valérista gyerekek közé. Rettenetes volt. Először is a fejemet,- mert hanyatt landoltam – úgy odavágtam, hogy elsötétedett előttem a világ. Igaz a szememet is jó erősen becsuktam. Borzalmas – gondoltam – itt fekszem az ellenség táborában, összetörve, félholtan és még ezek is jól megvernek majd. Elhatároztam, hogy bármi történjen, nem nyitom ki a szemem. Ha azt hiszik majd, hogy meghaltam, biztos nem bántanak. Csakhogy ezek nem nyugodtak bele az én halálomban, mert az egyik srác elkezdett pofozgatni:

                        - Hé, mi lesz már, meddig akarsz itt pihenni?

            Nem mozdultam, de azért a fél szememet résre nyitva óvatosan kilestem. Úristen, egy fekete torzonborz fiú hajolt fölém és a kezét nyújtva biztatott:

                        - Na, te csúcsos sapkás, fogd már meg a kezem!

            A többiek nevettek. Engem mintha szíven ütöttek volna. Ezt a csúcsos sapkát nem kellett volna mondania, hiszen mindenki ezzel csúfol. Most már azért se nyitom ki a szemem, ha ide fogok fagyni, akkor sem. Újra a torzonborz hangját hallottam:

                        - Jé, mennyi cukor, a tietek srácok?

            Ezt már nem lehetett annyiba hagyni.

                        - Az az enyém! – kiabáltam felülve. A gyerekek újra nevettek.

                        - Tudtam, hogy feltámadsz – mondta a torzonborz, aztán folytatta:

- Ne félj, látjuk, hogy nem te vagy a karácsonyi angyal. Nem esszük meg a cukrodat

Szedd össze hamar, aztán gyere! Csak nem akarsz reggelig itt dekkolni?

            A fiuk tovább nevettek, én pedig ülő helyzetemből óvatosan feltérdeltem. Lám – lám a szép színes cukorkáim mind ott hevertek a jégen, illetve majdnem mind, mert a belső zsebembe rejtettek nem potyogtak ki. Megnyugodva kezdtem összeszedegetni széthullott kincseimet. Ahogy a jég fölé hajoltam, nemcsak a cukorkákat, hanem a sok rongyos, szakadt lábbelit is megláttam. Egyik-másik cipő talpát dróttal vagy spárgával igyekeztek a felsőrészhez kötözni, de így is kikandikált némelyikből a tulajdonos rongyokba csavart lába. A fiuk már nem nevettek, zavaró volt ez a hirtelen csend. Óvatosan felpillantottam. Ott álltak körülöttem, zsebre vágott vagy karba font kezekkel, és némán figyeltek. Szemükben – ahogy lenéztek rám – dacos gúnyt láttam. Mintha azt mondták volna „vidd a fenébe, a vacak cukraidat”. De ebben a mozdulatlan csendben egy kis reménységet is éreztem felém szállni, sóvárgást a cukor után. Elszégyelltem magam. Hiszen ezeknek rendes ruhájuk sincs, én pedig még ezt a talált cukrot is féltem tőlük, ráadásul karácsonykor! Tudtam már, hogy mit kell tennem. Feltérdeltem, majd a kissé elázott cukorkákat feléjük nyújtottam:

                        - Egyétek meg, én már úgyis rengeteget ettem, még elrontom a gyomromat – füllentettem.

            A komor hangulat egyszeribe felengedett, újra nevetés törte meg a csendet. A cukorka egy-kettőre elfogyott, mintha kismadarak kapkodták volna ki a tenyeremből. Megpróbáltam felállni, de a bokám nagyon fájt. A torzonborz fiú szépen felsegített. Jól esett ez a gyengédség, hiszen egyre csak anyámra gondoltam. Milyen jó lenne hozzábújni és elmondani, hogy mindenem fáj, hogy egy nagy púp nőtt a fejemen és biztos eltörött a lábam is. Amint erre gondoltam, - hiába nyeltem nagyokat - könnyek gyűltek a szemembe. Segítőtársam megsimogatott.

                        - Ne bőgj, gyere, odakísérlek a többiekhez! Megpróbáltam tiltakozni, mert féltem, hogy a két gyereksereg összeverekszik. A bátyáim már kiabáltak is:

                        - Nehogy bántani merészeljétek a húgunkat!

            Mikor látták, hogy segítő kezek közt sántikálva közeledek, megnyugodva elhallgattak. Talán mert féltették társukat, az összes valérista gyerek velünk tartott. A wekerleiek tábora előtt megállt a társaság. Végre leülhettem ismét a fatörzsre. Jani bátyám leszerelte lábamról a korcsolyákat és kijelentette:

                        - Ebcsont beforr, különben nincs nagyobb baj.

            Aztán a valéristák felé fordult, akik csendesen várakoztak. Lábával a havat piszkálta, nem nézett rájuk mikor megszólalt:

                        - Kösz – mondta – kösz.

            Nem részletezte, hogy mit köszön, de azok így is megértették. Nem mozdultak, míg végül a torzonborz törte meg a hallgatást.

                        - Karácsony van – szólt csendesen.

                        - Karácsony – ismételte meg bátyám is – és tovább piszkálta a havat.

Összeszorult a torkom. Mielőtt sírni kezdtem volna, felkiáltottam:

                        - Csináljunk karácsonyfát!

Az ötlet mindenkinek tetszett, aztán csüggedten mondták:

                        - Nincs fenyőnk.

De én nem hagytam magam.

                        - Díszítsünk fel egy bokrot, nem fontos a fenyő!

Lelkesedésem átragadt a többiekre is, most már mindenki karácsonyfát akart csinálni. Elkezdtünk tanakodni, hogy mire is lenne szükségünk. Cukor a többieknél volt még bőven, a zsebekben akadt spárga és vegyesen selyem – és újságpapír. Becsomagoltuk a cukorkákat, és spárgával felaggattuk a kiszemelt bokorra. Egy gyerek zsebéből ezüstszálak is előkerültek. Megismertem. Anyukám figyelmeztetett, hogy ezeket a repülőgépekről dobják le, és nehogy felvegyük. De most nem szóltam erről, így aztán karácsonyfadísz lett belőle. A maradék cukorkát kiterített újságpapírra a „fa” alá tettük és néma áhítattal körülálltuk a kicsit még havas, félig - meddig feldíszített bokrot. Valaki elkezdte, majd valamennyien rázendítettünk:

                        Mennyből az angyal

                        Lejött hozzátok...

            Szállt az ének a havas réten és én biztos voltam benne, hogy a Jóisten mosolyogva nézi ezt a karácsonyi békekötést. Mert akkor mi wekerlei és valérista gyerekek, ott a Katonaréten békét kötöttünk. Csakhogy a felnőttek nem törődtek a mi békekötésünkkel, tovább folytatták iszonyatos háborújukat. Angyalok helyett még évekig csak repülőgépek jöttek, ajándék gyanánt pedig bombákat, gyászt és könnyeket hoztak. Lángba borult a világ.

            A történet óta sok – sok év eltelt, de én az óta is minden karácsonykor gondolatban ott állok a Katonaréten. Ott, ahol mi gyerekek a legszebb ajándékot, a szeretet és a békesség ajándékát adtuk át egymásnak.

Utoljára frissítve:2017. február 06., hétfő 07:45
Juhász Magda

Meseíró, költő vagyok. Többnyire a gyerekeknek írok, de van vallásos és egyéb felnőtteknek való versem is. Általában az érzelmeket pendítem meg, amire úgy gondolom ebben az eldurvult világban szükség van.

Amikor én születtem…/önéletrajz/

Amikor én születtem, már sötét felhők gyülekeztek a világ felett: 1935, rossz évjárat. Egyetlen jó dolog mégis történt – főleg az én szempontomból – mégpedig az, hogy a világra jöttem. Megszületni mindig örömteli dolog, visítozunk is a boldogságtól.

Kispestnek egyik legszebb részén, Wekerletelepen láttam meg a napvilágot. Szüleim egyszerű, de gyerekszerető emberek voltak, így aztán még három fiútestvérem is követett. Édesanyám vidéki iparos családból, édesapám paraszti családból származott, de korán otthagyva a nehéz földműves munkát, Budapesten postai levélkézbesítő lett. A falusi élettől sohasem szakadtunk el, Sárkeresztúr, apám szülőfaluja, második otthonunk lett. Ott, apai nagyanyámnál nyaraltunk, minden iskolai szünidőben. A természet, az állatok közelsége, megszokott volt számunkra. Lelkem, mint a szivacs itta be a vidéki élet minden rezdülését, az ott élő emberek szeretetét, szokásait, és dalait. Mai napig- szinte észrevétlenül – ezekből táplálkozom. A kukoricafosztások, disznóvágások, gabonacséplések, szüretelések, bálok, vásárok, búcsúk, lakodalmak, vidám vagy éppen dolgos eseményei, mind megmaradtak a szívemben. Ezt a gyönyörű időszakot szakította félbe a II. világháború, és következtek a rettegés évei. Édesapám kivételével, a háború éveit is Sárkeresztúron vészeltük át, és Istennek hála valamennyien megmaradtunk. Édesapámat a szolgálat ide kötötte, hordta a leveleket, reményeket és bánatokat, katonai behívókat, értesítéseket az elesettekről, vitte halottak és romházak között, bombázások alatt, meghúzódott idegen óvóhelyeken, addig, amíg csak erre lehetősége volt. Aztán elindult ő is Sárkeresztúrra, a családja után. Ott értük meg együtt a háború végét.
Az általános iskolámat Wekerlén fejeztem be, jó tanáraim voltak. Az irodalom mindig a kedvenc tantárgyam közé tartozott. Már itt elkezdtem verseket írni, sőt az iskolai ünnepélyeken tanáraim elszavaltatták velem. Szerettem énekelni, népi tánccsoportba is jártam, sokat szavaltam és jól fogalmaztam. Mozgékony, vidám gyerek voltam. Tanáraim irodalmi, vagy színészi pályát reméltek tőlem, erre én nem a pesti gimnáziumot, hanem egy vidéki Mezőgazdasági Technikumot választottam. Előbb Zsámbékra, majd annak megszüntetése után Gyöngyösre kerültem. Itt fejeztem be a technikumot, majd – kérésemre – gyakornokként a Perbáli Állami Gazdaságba helyeztek. A technikumi évek alatt is az irodalomban jeleskedtem, nyertem fogalmazási és szavalási versenyt, írtam a megyei újságba, vezettem irodalmi szakkört és elkövettem igen sok bohó csínytevést. Szeleburdi módon, sokszor akaratlanul is lehetetlen helyzetekbe bonyolódtam, ezzel nem kis bosszúságot okozva tanáraimnak. Néhány eset: minden lóra felültem, és majdnem mindről leestem, a tehenet pohárba akartam fejni az meg felrúgott, összekevertem a szamarat az öszvérrel, beleragadtam a tavaszi szántásba, szétzavartam egy disznókondát stb. Ezzel együtt, nekem ezek az évek gyönyörűek voltak.
A gyakornoki időt félbeszakítva, végre hazajöttem Wekerlére a szüleimhez, és apám unszolására a Magyar Postán helyezkedtem el. Itt több munkakört végigjártam. Voltam számadás felülvizsgáló, előadó, munkaügyi osztályvezető, majd 1988-ban nyugdíjba mentem.
További iskoláim:Felsőfokú munkaügyi oklevél 1975
Főiskolai oklevél 1979

Üdvözlettel: Juhász Magda

Tovább a kategóriában: « Szélmalomharc 2 A gazda vasárnapja »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned