Jó utat!

Egy áprilisi reggel, szikrázott a Nap. Nem volt semmi dolgom, így szívesen voltam akár veled is. Az idő még hűvös volt, de én nem akartam kabátot venni. Szerettem volna, hogy a testem minél nagyobb felületen gyűjtse be az év első napsugarait. Te rám szóltál, hogy azonnal vegyek fel valamit, mert egyébként nem indulunk el. Én pedig csak megráztam a fejem, és azt hittem, ezzel le vagy rendezve, mert úgyis mindig az van, amit én akarok. Te akkor először rám kiabáltál, hogy ne szórakozzak, és azonnal vegyek fel valamit. Férfias voltál és féltettél. Először néztem rád másképpen. Ez idáig sosem fogtam meg a kezedet, még ha nyújtogattad a csápjaidat, akkor sem, de most beléd csimpaszkodtam. Emlékszel? Aznap szeretkeztünk először. Ugye, emlékszel? Dehogy emlékszel, mi jut eszembe!    
Attól a naptól fogva már benne voltál az agyamban, és sokszor előfordult, hogy hiányoztál. Májusban – amikor a vizsgáim miatt nem találkoztunk – jöttem rá, hogy nem csak az agyamban vagy benne, hanem a szívemben is. Úgy éreztem, konganak a napjaim nélküled, pedig te nem lettél se kedvesebb, se figyelmesebb, csak rám kiabáltál egyszer egy kabát miatt, amikor fotoszíntetizálhatnékom volt.
            Látod, és most itt vagyunk. Tegnap, amikor újra láttalak, magamon kívül voltam. Este a vacsoránál szerettem volna neked mindezt elmondani. Akkor…hiszen, most már úgyis mindegy. Nem mertem előrukkolni, mert nem volt jó kedved. Rossz sem. Olyan semmilyen. Olyan nyugodtan elmélázós, néha csámcsogásba belefeledkezős voltál. Amikor pedig észbe kaptál, gyorsan kihúztad magad, és diszkréten próbáltál enni, majd megint lelassultak a mozdulataid, és egyre lassabban és lassabban rágtál meg minden egyes falatot. Kezedbe vetted a pohár vörösbort, s révedezve bámultál ki az ablakon, egy másik világba. Lassan kortyolgattad a bort, de nem figyeltél a zamatára, mint máskor. Néha rám-rám pillantottál, mintha zavartalak volna, mintha a valós jelenlétem nem odaillő eleme lett volna a te álmodozásodnak. A pincérnek sokkal több borravalót adtál, mint máskor, de legalább az egyikünk boldogan távozott az asztaltól. Az autóban már beszélgettünk. Kérdeztél a hétvégemről, s meséltél valami érthetetlen nőről, aki ma betévedt hozzád, a bankba. Úgy gondoltam, a humorodnál vagy, és sztorizgatsz, akkor olyan nagy baj nem lehet.
            Felmentünk hozzád és már az ajtóban nekem estél. Azt hittem, szétszedsz…És ha te így, akkor én is így…Egyetlen porcikádat sem hagytam menekülni, mindet akartam érezni, és tudni, hogy minden négyzetcentimétered az enyém!
            Az ágyban kitikkadva, mindketten levegő után kapkodtunk, s te rágyújtottál.
            Nem tudom, minek kell az ágyban dohányozni, ez is olyan 007–es ügynökös. Ismét újrajátszódott az éttermi jelenet. A mozdulataid olyan idegesítően nyugodtak voltak. Nagyokat szívtál a cigarettába, majd lassan eltartottad a kezed, és a hamutartó tartalmával játszadoztál. Kis hamudombot építettél, majd összeromboltad, majd megint felépítetted, megint összezúztad.Egy darabig néztelek, majd hanyatt fekve azon gondolkodtam, hogy másnap bejelentkezem a fodrászhoz…Egy kis idő múlva megszólaltam, egy csapásra összeroppantva az üveggömböt, amibe beleültél:
            - Min agyalsz ennyire?
Teljesen zavartalanul válaszoltál:
            - Azon, hogy holnap este elutazom Londonba, és van-e még valami elintéznivalóm.
            - Igen? Nem is mondtad, hogy elutazol? Mennyi időre?
            - Csak két hétre, kikapcsolódni.
            - Egyedül?
            - Nem. A Lillával megyek. Tudod, a munkatársam a bankból.
            - Kolléganőddel mész kikapcsolódni… ez azért furcsa, nem?

Azt hittem, hogy rosszul hallok. Annyira nyugodtan mondtad, mintha magától értetődő lenne. Annyira természetesen, hogy én is csak fáziskéséssel lettem féltékeny.
            - Mi ezen a furcsa? Nem csak a kolléganőm, hanem a barátnőm is. Lassan eljegyezzük egymást.
            - Micsodaaaaaaaa? És én akkor mid vagyok? A szerető? A hülye? Mit művelsz? Te csak viccelsz. Ilyen nincs.
            - Jaj, cica, ne műsorozz, te is pontosan olyan jól tudod, ahogy én, hogy ez a „mi ketten” ez nem olyan igazi lámúrkodás, csak jól érezzük magunkat együtt.
            - Te hülye vagy? Te nem mondtad nekem soha, hogy neked van valakid.
            - Persze, mert minek mondogassam. Nem azért találkoztam veled, hogy a meglévő kapcsolatomról beszéljünk. Belevaló lány vagy te! Ne mondd, hogy neked nem jó, és ha neked is és nekem is, akkor hol a probléma?
            - Azt kérdezted, hol a probléma? Én már épp készültem beléd szeretni, és te udvariasan arról érdeklődsz, hogy hol a francban van az a kurva PROBLÉMA ???????
            - Jaj, neee…ugye, nem mondod , hogy te hiszel ebben aeverlasting love dologban. A Lillussal együtt vagyunk 5 éve, ideje összeházasodnunk, de nem óhajtok ebbe belesavanyodni…
            - Azt a rohadt élet, te nem vagy igaz!
            - Jól van, cica, most aludj el, ne hisztizz, holnap elmegyek, és lesz két egész heted arra, hogy átgondold ezt a dolgot. Majd hívlak, mert rá fogsz jönni, hogy ez, amit csinálsz most: butaság.
            Ja, butaság… kedvem lett volna összepakolni, elmenni a fenébe, de valahogy beleragadtam az ágyba. Igazság szerint, olyan volt, mintha ott se lettél volna.
            Egymásnak hátat fordítva feküdtünk egy darabig. Kis idő elteltével mély szuszogást hallottam a hátam mögül; elaludt a szemét. Átfutott az agyamon, hogy most kellene egy párnával megfojtani…addig fojtogatni, amíg ki nem lehelli a lelkét.
            De nem tudtál gyilkost csinálni belőlem…Annyira fájt, hogy már nem is éreztem. Nem a szerelem fájt, mert az illúziót, még a hamutálban leromboltad. Megaláztál… Nyíltan osztottad rám a vesztes szerepét úgy, hogy én is elhiggyem; nekem ez jár.
            Forgolódtam, hánykolódtam, és lüktettek az ereim. Gyűlőltelek, de már aludni vágytam. Csapongtak a gondolatok; kabát, hideg, fodrász, jegyzet, naplemente, csipkekesztyű, mosogatás, féreg…
            Néztem, ahogy alszol. Megszűnve, nyugodtan. Ilyenkor a fejed hátracsuklik és a szörszálak az orrodban minden idegesítő horkolásnál megremegnek. A szád szögletéből egy undorító patak ered, és csorgadozik a dohányszagú párnádra. A bal kezed élettelenül lóg az ágyról, és ez olyan védtelenné tesz… hihetetlen, hogy hozzád tartozik. A jobb kezed viszont mindent elárul, hiszen az a leginkább féltett kincseden hever…azt hiszem, azért féltél a következményektől. A lábaid…a lábaid szép izmosak…hmmm, de a lábfejed…pfujj. Még a lábujjaid is szőrösek. Egy mozdulattal megfordulsz, és hasra fekszel. Egyik kezed ismét csak lóg a semmibe, a másik viszont párnádra került, és most egész testeddel véded a kis gyámoltalant. A vállaid mindig is tetszettek, szélesek és izmosak. A derekad karcsú, a csípőd keskeny, a feneked pedig olyan kerek, ami igazolja a jó ízlésemet.
            Uhh…ébredezel…Na, mi van? Még több mint három órát aludhatnál. Rápillantasz az órára, és felém fordulsz. Mit nézel? Te is végigmérsz tetőtől talpig. Simogatsz…jaj, szívem, nevetséges vagy. Te még mindig azt hiszed? Pedig se testem, se lelkem nem kíváncsi már rád. Csak hagyj, hadd feküdjek, te meg aludj. Még van 3 órád. Jaj, ne rángass, mi ez a hiszti? Otthagytam neked 70 kiló húst, hát, nem ezt akartad? Most beteljesülhet minden, amire csak vágytál; hús a hússal. Jé, de aranyos, neked könnybe lábadt a szemed. Megijedtél, cica? Csak nem aggódsz? Nyugodj már meg, a telefonodat még a közlekedőben letetted. Mondom a közlekedőben. Mentőt? Uhh, drága, minek? Zavartnak tűnsz. Ülj le és gyújts rá…meg egyébként is szívem, hol a probléma? Neked test kellett, megkaptad. Nekem pedig elégtétel.
Nekem sikerült…én gyilkost csináltam belőled! Jó utat!



           

Utoljára frissítve:2017. február 06., hétfő 07:54
Viktória J.

Szerkesztés alatt...

Tovább a kategóriában: « A karácsonyi pulyka Szélmalomharc 2 »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned