A karácsonyi pulyka

A decemberi szél süvöltve söpört végig a Wekerle-telep utcáin, mérgesen cibálta, tépte, zörgette a spalettákat. Talán azért dühöngött így, mert sehogysem találja a telepről kivezető utat. Bizony az egyforma utcák és házak között sokan eltévedtek már, nem csoda, ha időnként a szél is mérgesen rohangál fel-alá, amíg kiigazodik.
Hogy ez valójában így van-e, azt csak a szél tudja, de az már igaz, hogy valamiért ezen a decemberi napon nagyon haragudott. Futtában olyat csapott Kovácsék spalettájára is, hogy az menten kivágódott, és akkorát szólt, mintha ágyút sütöttek volna el. Aztán jól belekapaszkodott, és csapta, vágta, oda-vissza addig, amíg Kovács József fel nem ugrott fektéből.
- Itt már aludni sem lehet? – kiáltotta, és bosszúsan kinyitotta az ablakot. A hideg hajnali szél bekavargott a szobába és most már őszülő hajába is jócskán beleakaszkodott. – Hajnalba már nem viszi el senki - morogta magában, amíg kitámasztotta a deszkaszárnyakat. Mert régen, a háború utáni tüzelőhiányos időkben, a Wekerlén lopták a spalettákat. Aztán akiét ellopták, az igyekezett másikat szerezni. Ebben a spalettatolvajlási körforgalomban, mindenki úgy vigyázott a sajátjára, hogy esténként jó szorosra bereteszelte. Ez a szokás - a lopástól való félelem miatt- később is megmaradt.
Tősgyökeres lakos lévén, Kovács jó ismerte a települést. Özvegy édesanyja - testvéreivel együtt –, itt nevelte fel, és mint gyerekek, bebarangolták a lakóhely minden részét. Az volt ám a szép idő! Rohangálhattak egyik kertből a másikba, nem volt kerítés, a gyümölcsfákat is megdézsmálhatták.
Itt gyerekeskedett, aztán munkahelyet is itt talált, egy kispesti gyár öntödéjében. Szakmunkásként kezdte, és ahogy múlt az idő, művezető lett. Tegnap, villámcsapásként érte a hír, hogy bezárják a gyárat, mert nem gazdaságos a termelés. Vele pedig közölték, hogy nyugdíjba mehet. Keserű szájízzel, zsörtölődve jött haza délután. Bizony hiába okolta a szelet a korai ébresztő miatt, ébren forgolódott ő már anélkül is.
- Rosszul kezdődik ez a reggel – sóhajtott nagyot – mostanában összejönnek a dolgok, ki tudja. milyen lesz a mai nap is.
Jó, hogy nem látott a jövőbe, mert ezen a napon olyan történt vele, ami örökre emlékezetes maradt a számára.
Bosszúsan megdörzsölte az állát. Borotválkoznom is kell – eszmélt magára. Bizony már jó ideje állt gondolataiba mélyedve a becsukott ablak előtt. A tagbaszakadt ember koráról szinte egyedül a fekete hajába világító ezüst szálak árulkodtak. Csak sejteni lehetett, hogy közel jár a hatvanadik évéhez. Rövid, vaskos nyakán konok fej ült, száját most keskenyre szorította a gond. Erős, izmos lábaira különösen büszke volt.
- Ilyen egy igazi öntő lába – mondogatta gyakran –, a szoborba öntött harminckettes bakának sincs ennél erősebb.
A konyhából beszűrődő fény jelezte, hogy felesége, Terike is ébren van. Amint kinyitotta a szoba ajtaját, orrát megcsapta, a frissen főzött kávé illata. Az asszony már sürgette.
- Igyekezz Papa, mert kihűl a kávéd!
Amíg a forró kávét szürcsölte, nézte, ahogy felesége tesz-vesz körülötte. Kicsi, kövér asszony volt, jó, ha az ura mellkasáig felért. Azonban amilyen kicsinek, ugyanolyan harciasnak teremtette az Isten. Hiába, kicsi a bors, de erős. Haragjától még ő is tartott. Ha barátaival kimaradt, a számonkérést nem kerülhette el. Egyszer véletlenül megtudta, hogy a szabadságát otthon töltő férjét, a főnökei várják egy vendéglő kerthelyiségében. Összeszedte az ura cipőit, betette a szatyorba, és biciklivel odakarikázott a vendéglő vaskerítéséhez. Ott aztán meglóbálta a szatyrot és bekiabálta az illusztris társaságnak, hogy hiába várják az urát, nem tud jönni, mert elhozta a cipőit, és egyhamar nem is megy velük haza. Ilyen asszony volt ez a Terike, de e mellett sok jó tulajdonsággal is rendelkezett. Szépen felnevelte fiait, jól főzött, szóval családszerető asszony hírébe állt. Fiai kirepültek már a fészekből, és Terike kiterjeszthette gondoskodó szeretetét, a sorra beköszönő unokákra.
Hiába, na! – gondolta Józsi bácsi –, nem mindenkinek van ilyen talpraesett, házias felesége.
Terike mintha belelátott volna férje gondolataiba, megszólalt:
- Megtömtem a pulykát is, mielőtt elmész, nézd meg, egész otthonosan sétál fel-alá. Azért csinálj majd neki valami ketrecet, nehogy elrepüljön. Meg aztán kis helyen jobban is hízik.

De hiszen mondta neki már ezt az asszony a pulyka vásárlásakor, de ő akkor is és most is, csak elnevette magát.
- Nem sast vettünk, te, asszony! Hogy tudna átrepülni ilyen magas kerítésen egy pulyka? Különben – legyintett megadóan, tudva, hogy addig úgysem lesz nyugta –, majd összeütök egy ketrecet.
Mielőtt elindult, a biztonság kedvéért csak megnézte a pulykát. Bizony esze ágában sem volt annak elrepülni, nyugodtan sétált az elkerített kertben. Józsi bácsi hitetlenkedve nézte.
Hogy is repülne el egy ilyen nagy állat? Ez csak valami asszonyi okoskodás lehet – gondolta.
Kicsit még szemezett a baromfival, aztán elindult a gyárba. Útközben felidézte magában a pulykavásárlás körülményeit. Felesége mindenáron otthon hizlalt pulykát akart karácsonyra sütni.
- Majd meglátod – bizonygatta – milyen más az íze, mint a boltinak. Levágás előtt néhány nappal diógerezdekkel is megtömöm. Attól aztán olyan finom porhanyós lesz, hogy a király se eszik különbet.
Neki ugyan megfelelt volna a bolti pulyka is, mert igen csak irtózott az ünnepi felhajtásoktól, de nem akarta elvenni az asszony kedvét a királyi pulykától, na. meg aztán úgy látta, hogy nem is igen lehet. Így aztán végigszenvedte a baromfi kiválasztását a gyáli piacon, és a jól összekötözött állatot, hazacipelte a hóna alatt.
Alig gondolta végig az eseményeket, már ott állt a gyár kapujában. Bent felbolydult méhkas fogadta, a munkások sehogysem értették a történteket. Amikor elcsitult a zúgolódás, Józsi bácsi végigsétált az öntőműhelyen, nézte a kihűlő kemencéket, búcsúzott. Csendes szemlélődéséből a hangosbeszélő riasztotta fel, telefonhoz hívták. Mérgelődve indult az irodája felé.
- Az embernek egy perc nyugta sincs – dohogta.
A telefonba felesége jajveszékelt olyan élesen, hogy egy pillanatra azt hitte, megsüketül.
- Jaj, Papa gyere haza gyorsan, mert elrepült a pulyka!
Könnyű ezt mondani – gondolta az öreg –, de ő mit mondjon a főnökeinek, hogy pulykavadászatra indul? Hangosan azonban megnyugtatta az asszonyt, hogy rögtön megy és úgy déltájban haza is ért. Titokban remélte, hogy azt a fránya pulykát már megfogta a felesége, de bizony otthon se pulykát, se asszonyt nem talált. Számára egyértelműnek tűnt, hogy Terike még a pulykát keresi. Az csak a kérdés, hogy hol? Körülnézett az udvaron, majd a kertben, kipillantott az utcára is, de sehol senkit nem talált. Messzebbre kéne látnom – gondolta –, és létrán felkapaszkodott a fáskamrájuk tetejére. Szétnézett, de hiába, csak nem észlelt sehol mozgolódást. Illetve, ahogy meresztgette a szemét, úgy a negyedik szomszéd kertjében meglátta a pulykát. De nem ám szabadon, hanem ketrecbe csukva. Semmi kétség, befogták – állapította meg. Felhördült:
-. Na, megállj, te vén Bihari Lajos! Azt hiszed, befoghatod a mi királyi pulykánkat, amit én cipeltem haza a piacról? Erre gondolva, még jobban elkapta az indulat. Most mit csináljak? - tépelődött egyre –, csak nem hagyom veszni saját tulajdonomat? Vajon az asszony hol keresi elbitangolt jószágát? Újra körbenézett, de Terikét nem látta sehol. Mindegy – határozta el –, megvívja egyedül a csatát, visszaszerzi tulajdonát. Egy magyar öntő nem hagyja magát!
Dicső ősére, Gábor Áronra gondolt, fülébe harci riadó zengett és merész elhatározással átlendült a szomszéd barackfájára. Innen leereszkedve már könnyű volt a félig bekerített kerteken keresztül Bihari Lajos portájáig eljutni. Gyerekjáték – gondolta – miközben átmászott a kerítésen, ezeknek az öntőlábaknak ez meg se kottyan. Már a pulykát őrző ketrecnél járt, mikor eszébe jutott, hogy az öregnek kutyája is van. Gyorsan hóna alá kapta a berzenkedő állatot és már futott is vissza. Éppen jókor, mert a szárnyas rikoltozására az öreg kiengedte a kutyáját.
Józsi bácsi még csak félig volt fönn a kerítésen, mikor a kutya – ádáz vicsorgással – elkapta a lábát, és az egyik cipőjét megkaparintotta. Szerencsére ő futhatott tovább. Futott is, ahogy csak a lába bírta, mert miközben a kutyával hadakozott, a pulyka kiugrott a hóna alól. Ráadásul az öreg Lajos – botját az egeknek rázva -, egyre ordítozta:
- Tolvaj, tolvaj fogják meg!
Volt pofája a vén részegesnek ezt kiabálni. Megmondanám én, ki a tolvaj, mérgelődött, de mivel futás közben úgyse tudta volna elmagyarázni mindenkinek az igazságot, inkább a baromfi után vetette magát. A pulyka ismeretlen kerteken keresztül, egyre távolabb vezette üldözőjét, míg végül megállapodott, egy jó magas cseresznyefa felső ágán. Józsi bácsi, ha csak felnézett is szédült, ezért inkább várt a fa alatt, hátha lejjebb jön az a madár. Mert addigra már meg volt arról győződve, hogy ez nem pulyka, hanem vagy griffmadár, vagy sas. Ez a szerencsétlen asszony – bosszankodott ismét –, addig kereste a legnagyobbat, amíg becsapták. Fázni kezdett. Hát persze! – kapott észbe, ha nincs is hó, azért még december van. Végignézett magán. Egyik cipője hiányzott, ezért a fatörzsbe kapaszkodva egy lábon állt. Pulóverje rongyosan csüngött alá, piszkos, horzsolásokkal tarkított kezeivel görcsösen kapaszkodott a fába. Úristen! – sóhajtott keservesen –, most aztán tulajdon anyám se ismerne rám. Alighogy ezt elsóhajtotta, a szomszéd ház kertjéből egy asszony kiáltott oda.
- Hát maga meg mi a csudát keres ott?!
Válaszként elkezdett hebegni valamit és fölfelé mutatott. Az asszony végre meglátta a baromfit.
- Másszon fel érte, van ott létra a sufni mellett! Szerencsétlen, csak áll egy lábon.
Hebegett valami köszönömfélét és a létrát odatámasztotta a fához. Óvatosan lépkedett fölfelé, nehogy a „madár” elszálljon, de bizony annak esze-ágában sem volt. Ott ült mozdulatlanul azon az ágon, amelyik éppen az emeletes ház ablaksora felé nyújtózkodott. Alatta párhuzamosan haladt egy másik, erre lépve, kezdett végigmenni az öreg, miközben a fölötte lévőben kapaszkodott. A pulyka is ezen ült, így remélte, hogy el tudja kapni a madár lábait. Az úgy tett, mintha nem venne észre semmit, nem nézett a közeledő „ellenségre”. Aztán mikor üldözője, éppen a lábai felé nyújtotta a kezét, hangos rikoltozással elszállt ismét a fáról. Józsi bácsi megingott, de még elkapta az ágat, mikor az, amelyiken állt, recsegve letörött alatta. Ott lógott szegény ember a ház ablakai előtt, ég és föld között, lábaival a levegőt rúgta. Bent egy asszony akkor szállt ki a fürdőkádból. Ahogy meglátta az ablaka előtt rúgkapáló férfit, elkezdett az urának ordítozni.
- Gyula szatír leselkedik be az ablakon!
- Ne beszélj hülyeségeket – pillantott az ablak felé az ember –, hiszen emeleten lakunk!
Aztán amilyen gyorsan elvette szemét az ablakról, ugyanolyan gyorsan vissza is nézett.
- Te Jóisten! Tényleg ott les valaki. Na, megállj, majd adok én neked leselkedni! – felkapta a partvist és már rohant is le a lépcsőn. Futás közben azon gondolkodott, hogy vajon mi látnivaló van az ő feleségén, de férji becsülete elégtételért kiáltott.
Túljutva az első ijedelmen és látványon, Józsi bácsi igyekezett visszaaraszolni a fa törzséhez. Amint azt elérte, nem kellett már létra sem, gyorsan leugrott, aztán, usgyi neki, vesd el magad, futott a szárnyas után. De ő utána meg futotta a többi, tulajdonában sértett szomszéd, partvissal, bottal, seprűvel, piszkavassal, ki mit ért. Mert a pulykavadász a kertek évelő növényzetét is jól összetaposta, sőt helyenként a drótkerítést is legázolta. Csakhogy ezzel nem törődhetett, rohant tovább. A pulyka átszaladt a kocsiúton, felrebbent a bokrokra, majd onnan egy vaskerítésen átrepülve, eltűnt az öreg szeme elől.
- Na, még csak ez hiányzott – sóhajtott –, ez a ronda dög beszállt a templomkertbe.
Szemügyre vette a kerítést, de nem sokat gondolkodhatott, mert a fél Wekerle-telep népe szaladt a nyomában. Most volt csak szükség a jó erős öntőlábakra. Megmaradt fél pár cipőjét lerúgva, átkapaszkodott a kerítésen. Futott keresztül a kerten és a végében meglátta a pulykát. Ott sétált méltóságteljesen, kékesfekete tollán megcsillant a fény. Nyakát kérdőjel alakra görbítette, bögyét felfújta, és Józsi bácsi meg mert volna esküdni rá, hogy elkacagta magát. Már éppen valami cifrát akart őkelmének válaszolni, amikor az újabb kacagással, megint felröppent egy fára. Az öreg nem éppen a Miatyánkot mormolta, miközben felkapaszkodott utána. A pulyka nyugodtan ült. Most hason csúszva közelített hozzá, de alig feküdt végig a faágon, néhány híve társaságában, a plébános lépett a kertbe. Szégyen ide, szégyen oda, gondolatban elkáromkodta magát.
-­ A fene egye meg, mit keresnek ezek itt?! Most várhatok, amíg elmennek.
Aztán nem mozdult, várt. Egy idő után fázni kezdett. Szemei előtt színes karikák táncoltak. Irigykedve nézte a pulyka vastag tollruháját.
- Ez bezzeg nem fázik, én meg majd lepottyanok innen a hidegtől - háborgott befelé. Remegés jött rá, de olyannyira, hogy a fogai is összekoccantak. A fa alatt álló hívők egymást kezdték mustrálgatni azt találgatva, hogy vajon, ki vacog így, míg végül a plébános felpillantott a fára. A faágon fekvő köszönni próbált.
- Di-di-di-csértessék - vacogott szegény.
Mielőtt a plébános kifejezhette volna csodálkozását eltévelyedett híve különös fészkelő helye láttán, a szomszédos ház folyósólyáról asszonyok kiáltottak oda.

- Vigyázzon, Plébános úr, pulykatolvaj lapul ott fönn a fán! Ne engedjék elfutni, fogják meg! Tolvaj! Tolvaj!- kántálták egyre.
A kiabálás odacsalta a többieket is. Betódultak a templomkertbe, öklüket rázták a fán kuporgó felé.
- Tolvaj! Szatír! Na, megállj, úgyis levesz onnan az Isten hidege! Lejössz te még!
Az ordítozásra nemcsak az öreg, hanem a pulyka is megijedt és újabb rikoltozással, átrepült a ház egyik sufnijára.
Bandi bácsi nem bírta tovább a megpróbáltatásokat.
- Megállj, te, rohadt dög, most megfoglak! – felkiáltással megcélozva a sufni tetejét, rávetette magát a pulykára.
A templomkertben állók, csak a pulyka és az öreg egybefonódó ordítását hallották, de az emeletről leselkedő asszonyok azt is látták, hogy a sufni kátránypapír teteje beszakadt, és a tolvaj, pulykástól eltűnt a mélyben.
Valaki hangos jajveszékelésbe kezdett.
- Jaj, a sufnim odalett! Hozom a kulcsot, aztán fogják meg ezt a tolvajt, lássák el a baját!
- Elkapjuk, megverjük! – ordították a többiek is, sőt, volt, aki azt kiabálta, „üssük agyon!”
A plébános igyekezett csillapítani a kedélyeket, de bizony hiába, a harag és a tömeg, nőttön–nőtt.
Terike eközben nyugodtan tette-vette otthon a dolgát Nem rég ért haza, csak az unokájáért szaladt el az óvodába. Csodálkozott ugyan, hogy az ura nem jött meg, de úgy hitte nem tudott elszabadulni. Gyorsan hozzálátott az ebédfőzéshez, ma ugyanis megkésett vele a pulyka miatt. Elővette a húsklopfolót és már éppen készült rácsapni az előkészített hússzeletre, amikor kivágódott az ajtó, és a szomszédasszony rontott be lélekszakadva rajta.
- Jöjjön gyorsan, Tera asszony, mert rögtön agyonütik az urát!
Terike rosszat sejtve, úgy, ahogy volt, húsklopfolóval együtt, szaladt a hírt hozó asszony után.

Józsi bácsi ez alatt testileg-lelkileg összetörve ült a lyukas tetejű sufni közepén.
- Te Atyaúristen, hát mit vétettem én, hogy ennyi baj ér egyszerre? – nyögött fájdalmasan. Mindenem odalett, a munkahelyem, a pulykám, és ezek az őrültek az életemre is rátörnek. Az ám, de hol van a pulyka, legalább az meglegyen, ha már ennyit küzdöttem érte.
A félhomályban addig erőltette a szemét, míg végül a sufni sarkában meglátta.
- Látod, te ronda dög, mit műveltél velem, csúffá tettél ország-világ előtt? De most már biztos, hogy bekerülsz a fazékba, add neked az asszony! Persze már az is itt lehetne, hol a fenébe kódorog?
Alig hangzott el ajkáról ez a bosszús kívánság, Terike felcsattanó hangját hallotta.
- Hozzá ne merjenek nyúlni az uramhoz, mert ezzel a húsklopfolóval ütöm magukat fejbe!
Józsi bácsi fülét máskor ugyancsak megviselte felesége csendesnek nem mondható hangja, de most muzsikának, mi több, egyenesen égi zenének tűnt üvöltése. Szegény meggyötört férj – szokásától eltérően -, majdnem sírva fakadt a meghatottságtól.
- Itt van az én drága feleségem, majd ő igazol engem! - reménykedett.
Mikor kinyílt a sufni ajtaja, és Terikét a húsklopfolóval, kibomlott hajjal meglátta, biztos volt benne, hogy a templom egyik angyalszobra elevenedett meg, és ugrott le pallosával a helyéről.
- Terikém – mondta, mikor végre megismerte feleségét –, megfogtam a pulykánkat, itt van ni, a sufniban!
A mondat végén diadalmasan nézett az asszonyra, és alig titkolt büszkeséggel várta annak boldog ujjongását. Ehelyett felesége mögül az öreg Bihari bődült el.
- Mi az, hogy a pulykánkat? Hányszor mondjam már, hogy az a pulyka az enyém?!
Férje segélykérően nézett feleségére:
- Mondd meg már te is ennek a vénembernek, hogy ez a pulyka a miénk!
De az öreg csak tovább üvöltötte:
- Ez a pulyka az enyém!
Terike gyanús csendességgel álldogált, aztán nagy sóhajtással közelebb lépett élete párjához.
- Papa! Légy erős, ez a pulyka tényleg nem a miénk.
Férjében egy világ omlott össze, döbbenten nézett a feleségére, aztán felordított:
- Hát akkor hol van a miénk? Azt telefonáltad, hogy elrepült, és nem is láttam az udvarban!
Az asszony – legjobb védekezés a támadás elv alapján –, ráripakodott az urára.
- Persze, hogy elröpült, de mit gondolsz, várok én rád? Megfogtam és letettem a pincébe! Mondtam, hogy csinálj néki ketrecet, mert elröpül, de te csak nevettél.
Hat erre aztán szegény férje ismét akkorát ordított, hogy a sufni maradék teteje is potyogni kezdett.

- Mit tettél velem, te, oktalan asszony, hát már sosem nő be a fejed lágya?!
Aztán maradék erejét összeszedve, mint a sebzett oroszlán felugrott, és - feledve felesége égi jelenését – ütésre emelt kézzel az asszony felé lódult. Azaz csak lódult volna, mert a fájdalomtól, amit ekkor érzett, azon nyomban hangos jajgatással összecsuklott. Ahogy az ura felállt, Terike nem is annyira az ütéstől való félelmében, mint inkább a látványtól, hátra tántorodott. Úgy nézett ki hőn szeretett férje, mint a mondabeli Lear király bolyongása idején. Mezítláb, tépett ruhában, csapzott hajjal, piszkosan, üveges tekintettel.
- Józsikám! – jajdult fel rémülten –, hogy nézel ki?!
Az bizony ebből már semmit se hallott, eszméletlenül feküdt a földön.

Karácsony lett mire Kovácsot kiengedték a kórházból. Nagy fejét lógatva, keserves ábrázattal ült a karácsonyfa mellett. A szörnyű kaland során, bokazúzódást és válltörést szenvedett. Jobb karja most is kitámasztva meredt a levegőbe, úgy nézett ki mint egy tisztességben megőszült törött szárnyú karácsonyi angyal. Felesége a szaloncukrokat aggatta fel és közben sajnálkozva magyarázkodott, hogy mire megfogta és a pincébe tette a pulykát, majdnem dél lett, és az óvodából el kellett hoznia az unokát. Kiírtam én egy cédulára, hogy megvan a pulyka, de lekeveredett az asztalról, mostanában találtam meg a földön. Hanem – fűzte tovább a szót –, a háborgó szomszédok is lecsendesedtek, sőt az ismerősök röstelkednek is azon, hogy téged nem ismertek fel, és tolvajnak hittek. Bár ahogy akkor kinéztél, ez nem is csoda. Beszélgetés közben megterítette az asztalt, és rejtelmes arccal kisietett a konyhába.
- Itt a finom gesztenyével töltött pulyka! – nyitott be újra, kezében ott volt a pecsenyéstálon illatozó hatalmas, pirosra sült baromfi.
Józsi bácsi - mint akit darázs csípett meg – felkiáltott:
-. Én ugyan nem kérek belőle! Ebbe a lakásba pulyka többé be ne tegye a lábát.
Felesége tanácstalanul álldogált a pulykasülttel.
- De Józsikám - akkor mit adjak vacsorára? Hiszen a halat se szereted, azért vettünk mellé pulykát is.
Mielőtt férje válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón. Terike gyorsan letette a tálat és ajtót nyitott.
- Kellemes ünnepeket, boldog karácsonyt! – köszöntek az érkezők és csak úgy tódultak be a szobába. Kovácsék megdöbbenve látták, hogy Józsi bácsi egykori üldözői jöttek látogatóba. A váratlan vendégek egymás szavába vágva, éktelen hangzavarral folytatták:
- Kedves szomszéd, hallottuk, hogy kijött a kórházból, eljöttünk látogatóba. Mégiscsak karácsony szentestéje van, nem haragudhatunk egymásra, Végül is félreértés volt az egész. Meg aztán mi wekerleiek olyanok vagyunk, mint egy nagy család, összetartunk a bajban. Hoztunk a betegnek egy kis ünnepi kóstolót, hadd erősödjön fel mihamarább.
Hát erre már felcsillant Józsi bácsi szeme, hohó, nem kell pulykát enni, lesz itt mindjárt más is. Szívélyesen beljebb invitálta és hellyel kínálta látogatóit.
- Üljenek le kedves barátaim. Hát persze, hogy nem kell haragudni egymásra, különösen karácsonykor nem szabad, hiszen ez a nap a szeretet ünnepe. Asszony! – utasította Terikét –, hozz bort és poharakat az én kedves vendégeimnek.
Terike hamarosan kínálta is látogatóit, azok pedig sorra bontogatni kezdték a hozott csomagjaikat.
- Tessék, drága jó szomszéd, kóstolja meg a mi pulykánkat is.
Ezzel szépen Kovács elé tették a kicsomagolt pulykasült darabokat. Józsi bácsi szeméből kialudni látszott az előbbi reménység.
- Hát mindenki pulykát hozott?
Egy asszony boldogan tette asztalra csomagját:
- Dehogyis kedves szomszéd, én finom rántott halat hoztam.
Így történt, hogy ezen a szentestén Kovács Józsi éhesen maradt. Bezzeg a többiek! Felesége óvatos kínálására, nekiestek Kovácsék töltött pulykájának, és az utolsó morzsáig mind megették.
Mikor végre elvonult a „nagycsalád,” és újra egyedül maradtak, az asszony csüggedten nézte a pusztítást. Csak a pulyka csontváza meredezett a pecsenyéstálon.
Józsi bácsi hamiskás mosollyal megtöltött két poharat borral, egészséges karjával átölelte felesége derekát, és így szólt:
- Gyere asszony! Igyunk a királyi pulykára!
Terike rápillantott az urára, elnevette magát, aztán mind a ketten úgy elkezdtek kacagni, de úgy, hogy a tálon beleremegett a pulyka fenséges csontváza.

Utoljára frissítve:2017. február 06., hétfő 07:53
Juhász Magda

Meseíró, költő vagyok. Többnyire a gyerekeknek írok, de van vallásos és egyéb felnőtteknek való versem is. Általában az érzelmeket pendítem meg, amire úgy gondolom ebben az eldurvult világban szükség van.

Amikor én születtem…/önéletrajz/

Amikor én születtem, már sötét felhők gyülekeztek a világ felett: 1935, rossz évjárat. Egyetlen jó dolog mégis történt – főleg az én szempontomból – mégpedig az, hogy a világra jöttem. Megszületni mindig örömteli dolog, visítozunk is a boldogságtól.

Kispestnek egyik legszebb részén, Wekerletelepen láttam meg a napvilágot. Szüleim egyszerű, de gyerekszerető emberek voltak, így aztán még három fiútestvérem is követett. Édesanyám vidéki iparos családból, édesapám paraszti családból származott, de korán otthagyva a nehéz földműves munkát, Budapesten postai levélkézbesítő lett. A falusi élettől sohasem szakadtunk el, Sárkeresztúr, apám szülőfaluja, második otthonunk lett. Ott, apai nagyanyámnál nyaraltunk, minden iskolai szünidőben. A természet, az állatok közelsége, megszokott volt számunkra. Lelkem, mint a szivacs itta be a vidéki élet minden rezdülését, az ott élő emberek szeretetét, szokásait, és dalait. Mai napig- szinte észrevétlenül – ezekből táplálkozom. A kukoricafosztások, disznóvágások, gabonacséplések, szüretelések, bálok, vásárok, búcsúk, lakodalmak, vidám vagy éppen dolgos eseményei, mind megmaradtak a szívemben. Ezt a gyönyörű időszakot szakította félbe a II. világháború, és következtek a rettegés évei. Édesapám kivételével, a háború éveit is Sárkeresztúron vészeltük át, és Istennek hála valamennyien megmaradtunk. Édesapámat a szolgálat ide kötötte, hordta a leveleket, reményeket és bánatokat, katonai behívókat, értesítéseket az elesettekről, vitte halottak és romházak között, bombázások alatt, meghúzódott idegen óvóhelyeken, addig, amíg csak erre lehetősége volt. Aztán elindult ő is Sárkeresztúrra, a családja után. Ott értük meg együtt a háború végét.
Az általános iskolámat Wekerlén fejeztem be, jó tanáraim voltak. Az irodalom mindig a kedvenc tantárgyam közé tartozott. Már itt elkezdtem verseket írni, sőt az iskolai ünnepélyeken tanáraim elszavaltatták velem. Szerettem énekelni, népi tánccsoportba is jártam, sokat szavaltam és jól fogalmaztam. Mozgékony, vidám gyerek voltam. Tanáraim irodalmi, vagy színészi pályát reméltek tőlem, erre én nem a pesti gimnáziumot, hanem egy vidéki Mezőgazdasági Technikumot választottam. Előbb Zsámbékra, majd annak megszüntetése után Gyöngyösre kerültem. Itt fejeztem be a technikumot, majd – kérésemre – gyakornokként a Perbáli Állami Gazdaságba helyeztek. A technikumi évek alatt is az irodalomban jeleskedtem, nyertem fogalmazási és szavalási versenyt, írtam a megyei újságba, vezettem irodalmi szakkört és elkövettem igen sok bohó csínytevést. Szeleburdi módon, sokszor akaratlanul is lehetetlen helyzetekbe bonyolódtam, ezzel nem kis bosszúságot okozva tanáraimnak. Néhány eset: minden lóra felültem, és majdnem mindről leestem, a tehenet pohárba akartam fejni az meg felrúgott, összekevertem a szamarat az öszvérrel, beleragadtam a tavaszi szántásba, szétzavartam egy disznókondát stb. Ezzel együtt, nekem ezek az évek gyönyörűek voltak.
A gyakornoki időt félbeszakítva, végre hazajöttem Wekerlére a szüleimhez, és apám unszolására a Magyar Postán helyezkedtem el. Itt több munkakört végigjártam. Voltam számadás felülvizsgáló, előadó, munkaügyi osztályvezető, majd 1988-ban nyugdíjba mentem.
További iskoláim:Felsőfokú munkaügyi oklevél 1975
Főiskolai oklevél 1979

Üdvözlettel: Juhász Magda

Tovább a kategóriában: « Pályamódosítás Jó utat »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned