Írás az Írottkőre

  • Kategória: Versek

ÍRÁS AZ ÍROTTKŐRE

Földem ez, az Alpokalja,
ott a csúcson írott kövek.
Emlékemet nagyon csalja,
hol is voltak drótok, szögek?

Kalaposkőn leszáll a hó,
múlik az év, benne a jó.
Bár felhőkben Szent Vid orma,
visszanézni de jó volna.

Továbblátni a hegyeken,
az érdemtelen kegyeken,
A Remény boróka-zöldje
kell, hogy a ködöt megtörje!

Innen és túl pannon a táj,
hite könnyez, múltja ha fáj.
Egy kőkereszt égre réved,
remélve új, boldog évet!

A látszat hatalma

  • Kategória: Versek

A LÁTSZAT HATALMA
„A látszat nem az igazság”
(Klazomenai Anaxagorasz)

Halmozódtak egymásra századok,
lerogytak a máskor délceg hősök,
szemeket vertek ki már látszatok,
ha agorán fújtak mérges gőzök.

Illúzióktól nem látszódtak árkok,
s hogy ki cézár, ki valódi főnök?
Próféciák jósolták az átkot,
de arcon mindig frissek a bőrök.

A szó hiába olyan,mint a méz,
ha mást üzen a száj, mást tesz a kéz.
és markába somolyog a szándék.

Ujj mutatja, mire megy a játék.
A plebsz az sem tudja, ki játszhat.
A többit eltakarja falragasz-látszat.

A Végtelen átlóján sorozatból

 

Hazavittem a Holdat

  • Kategória: Versek

HAZAVITTEM A HOLDAT

Valamikor rég, még aprócska voltam,
hazavittem az esti teliholdat.
Jött is szép csendesen, engedelmes volt,
mosolygott odafönt mint egy szelíd folt.

Nem tudtam akkor, a történelem fáj,
az időnek pedig rohanni muszáj.
Fogtam Mama kezét, a hold jött velünk,
hittem, valóság mindaz, mit képzelünk.

Ma már jól tudom, minden vers hiába
s gyerekként álmodni csupán átmenet.
De azóta sem láttam úgy a holdat,
és nem éreztem oly jól a lényeget.

Rablott gyönyör

  • Kategória: Versek

RABLOTT GYÖNYÖR

 

márvány-tömör a test vagy kering vére
megadta magát csókol csókol végre

ölembe telepszik pihegő álom
dacos ujjam a combjába mar
hunyt szemmel többé kontúrját nem látom
tűz vágy kőjég a márvány takar

abrosz-fehér mint halott alabástrom
érzem mozdulni mintha élne
szitakötő könnye repül a vágyon
kétséget gerjeszt kemény léte

ujjaim tapintják ki minden izmát
polírozott bőr száraz selymét
szerelem egében új kataklizmát
magányos hajnalt ránca rejt még

Idétlen idők

  • Kategória: Versek

IDÉTLEN IDŐK

"s ragyog a sóvárgó hiány, látván a máséban magát,
de megborzong, ha érzi, hogy vágyódás perzsel mindenütt,
hogy torlódik mögötte és fölébe nő az ifjuság."
Fodor András: Lengyelek

 

nincs kedvese szíve városa csupa rom
s akinek van vagy volt repül határokon
mi kihevertünk egy háborút egy váltást
közte forradalom szövétnekvilágát

nekünk a szabadság szép lány szeme perzsel
ormótlan tankok lánctalpa alól felkel
kék tekintet hajában hajnal vereslik
megtört az élet és erőm már keveslik

mit is beszélsz agyad maga az ifjúság
belénk égett a pinceszag élünk tovább
körülöttünk lázító amit nem értünk
csak belső béke amit ma fázva féltünk

mert van kedvesed és összeforrt a város
keríti belvíz szoknyája fodra sáros

A nem fölösleges emberekről

  • Kategória: Versek

A NEM FÖLÖSLEGES EMBEREKRŐL

A közepesek üdvhadserege
üdvözli az üdvözítőt,
azaz önmagát. Mi nagyon
szerény emberek vagyunk,
mi vagyunk maga a szerénység,
elbújhat mellettünk minden
és mindenki, minket nem lehet
megsérteni, mi sérthetetlenek
vagyunk.

Kihullik egy kés a kezemből,
mert a mi zsákja kiszakad,
és csak én ülök benne, aki
mi-nek hiszi magát, szerénynek,
potyog a kés, utána, mint egy
üstököscsóva, az elszökő
tehetség, szökik a, szökik a
bátorság az igazán jelentős
dolgokra, valahogy csak olyan
rendesen, védhetően kéne élni,
de a kés, a kés, a kés
beleáll a padlóba.

Halandóság

  • Kategória: Versek

HALANDÓSÁG

Aki nyilvánosság elé lép,
kiszolgáltatja magát
a halandóságnak.
Elmúlásáról tudni fognak,
és nem egykönnyen
felejtik el. Aki egy
pillanatra is kilép
az árnyékból, szét
fogják szedni az
erinnüszök és
eumeniszek, a büntető
és a megbocsátó emlékezet
szörnyei. Nézz bele
a megbocsátás arcába!
Nem szép? Átlagos?

Akit elfelejtenek,
annak a halálát is
elfelejtik. Akkor
nyílik meg számára
az örökkévalóság,
amikor már nem
önmaga.

Telégia

  • Kategória: Versek

TELÉGIA

gyűlöl minket a tél
fogunk közé szahara homokját
hordja villámostora cserdül
délről évszakidegen zivatarnak

bennünket gyűlöl a tél
hátunkra ukrajna havát
kancsukával mutat csillagokat
decemberi földig hajlító

szél fölött el-eldördül duhaj
kedve ha melegszik a skála
fennakad s hó fölött uszít a sastél
fizetteti sarcát földjeinkkel

a változásban kedvét leli
kopog a másnap gyedmaróz
minden telek atyja
merevíti a higanygolyókat

nagyokat húz a piros alkozolból
csak a lopó gömbalján árválkodik
behívod bundás kutyádat

napfényben öröm a tél siklik lécein
lavina szakad latyakos hóból
a korcsolya álnok jégtóba szakad

reggelre az utat önmagához
nem találod pálinkás közeli
felebarátod kopogásod hallja a szélnek
holott a kihűlt nap ezüst derűje emelkedik

a föld és az ég zöldfényű sarka távol

észak lebomló fénye a szűkölő láthatáron
a tél kutyával jár farkasok elől felfal
veled együtt minden melegvérűt
bolsevik módon felfal haragja a télnek

odakint kaszál a forradalom
szorgalma életszemét kinthagyta
földrehajlott agitációnak

téged farkasa ki- meg beszolgáltat
kirabol még a fagygitáros kísértet
fehér szakállát köpenyként hordja
a sárkány-asszonyéhét mártírhús

gyűlöl minket a tél meleg szobái
besúgják rendetlen asztaloknak a rendet
zsolozsmára szólít csonka templom tornya
isten az ellenség nekünk menedékünk

tengeri szelek jerikótrombítája jelzi
a tavasz feltámadását de bakancsát
s a tiédet most viszi gyedmaróz
nem csillapítja s bennünket a szél

nem szereted de pogányul áldozol a télnek
igére tátja a száját tipikus a tél az lesz a jövőben

Öregek

  • Kategória: Versek

Öregek


Az árokban feküdt az öregember
kinyújtózva egy kopott, szakadt pléden.
A mellkasa lassan hintázott le s fel,
És ennek ütemére a kezében
a gyűrött újság halkan megremegett.
Járókerete unottan préselte
hűvös fémtestét az izzó út felett
lázasan fetrengő szélbe. Mellette
a felesége állt. Összeroppanni induló
szobor volt a teste. Ahogy lehajolt,
hogy a járda tömbje alól kinyúló
gazt letépje, hátára nyomták a kort,
hetven esztendő súlyának pecsétjét
a vascsizmában járó napsugarak.
Nem voltak más: egy szelet öröklét,
elpusztíthatatlan végtelendarab.

***

Tegnap hajnalban sistergett az utca.
Dörgött, villámlott. Kemény eső esett,
s ha ott voltak – hát hol lettek volna -
bemosta a földbe a két öreget.

Öregek

  • Kategória: Versek

Öregek


Az árokban feküdt az öregember
kinyújtózva egy kopott, szakadt pléden.
A mellkasa lassan hintázott le s fel,
És ennek ütemére a kezében
a gyűrött újság halkan megremegett.
Járókerete unottan préselte
hűvös fémtestét az izzó út felett
lázasan fetrengő szélbe. Mellette
a felesége állt. Összeroppanni induló
szobor volt a teste. Ahogy lehajolt,
hogy a járda tömbje alól kinyúló
gazt letépje, hátára nyomták a kort,
hetven esztendő súlyának pecsétjét
a vascsizmában járó napsugarak.
Nem voltak más: egy szelet öröklét,
elpusztíthatatlan végtelendarab.

***

Tegnap hajnalban sistergett az utca.
Dörgött, villámlott. Kemény eső esett,
s ha ott voltak – hát hol lettek volna -
bemosta a földbe a két öreget.