Béka

Béka

A kisállat kereskedés őrszeme a varangyos béka. Néz. Mást nem igen lehetne rásütni tevékenysége gyanánt. Igen nehezen lélegzik, de ez is bőven kitölti a napját. Olyan kövér és olyan kicsi terráriumban ücsörög, hogy nem nagyon tudna mozogni. Talán régen próbálkozott még ugrálni, amikor combjai nem voltak így elernyedve izmok hiányában, és hája nem takarta be azokat a vézna kis lábakat. Ha ugrana egyet, biztos, hogy beverné a fejét az üvegdobozka tetejébe. Oldal irányba se igen tudna hogyan haladni. talán csak gurulva, ahhoz viszont össze kellene szedje minden erejét.

Esze ágában sincs odébb moccanni. Pont ugyanolyan a helyén ülni, mint tíz centivel jobbra vagy balra. Szóval csak néz a puffadt fejével. Nagyon ritkán lehunyja szemeit, hogy benedvesítse azt szemhéjával, néha megmozdítja szemgolyóját is, de nem túl gyakran. Nem is lenne sok értelme jobbra balra nézelődni, hiszen fejből ismeri a környezete minden egyes pontját. Éppenséggel be is csukhatná a szemét és úgy is ugyan azt a képet látná szemhéja mögött, de azért nyitva tartja, nehogy túlságosan ellustuljon. Meg aztán, hátha történik valami apróság/,/ amin napokig gondolkodhat. Azt sem szeretné, ha halottnak gondolnák csukott szemei miatt, bár erre kicsi az esély, elég feltűnő életjelnek minősül a mély, horkantó lélegzés, amibe egész teste belemozdul. Mindenestre a szemét szigorúan nyitva tartotta a nap azon ritka óraiban, amikor nem aludt, vagy nem az ebéd ízélményének adta át magát.

Ó az ebéd. Az ebeéd volt minden napja fénypontja. A finomságokkal megtömött, jóllakott has minden nyomorúságért kárpótolta. Pont dél volt. Ez idő tájban kapta az ebédet. Már lélegzete felgyorsult, szeme pedig többször megmozdult, ez árulkodott izgatottságáról. Be is dobták üvegkelepcéjébe az aznapi három darab legyet. Ámulva nézett végig rajtuk, milyen szép kövérek, milyen ropogósak lesznek. Kicsit még élvezte a látványt, azután egyetlen izmos testrészét, a nyelvét, villám gyorsan kiöltve bekapta az egyiket. Olyan volt ez a pillanat/,/ mintha egész napi energiáját arra tartalékolná, hogy azt a legyet a lehető leggyorsabb nyelvöltéssel tudja levadászni. Ez volt a művészete úgymond.

Várt kicsit, ízlelgette, jókat horkantott, lenyelte, majd jöhetett a következő. Közben észre sem vette, hogy az állatkereskedésbe belépett egy vásárló. Békához hasonló kövér és szigorú tekintetű ember volt.

Volt már rá példa, hogy evés közben azt sem vette észre, ha őt bámulták, nem, hogy ha a boltban vásárlók kóvályogtak, s így volt ez most is. Megrágta a második legyet és ijedten vette észre, hogy az üvegdobozka teteje felnyílik, és harmadik fogása kiszabadul. Ekkora szerencsétlenség is régen történt vele, ezért akarata ellenére is keserű, bárgyú arcot öltött.

Kövér testét egy kéz megemelte, kicsit forgott is tőle a gyomra, a meg nem emésztett ebéddel, aztán bele tették egy apró lyukacsos dobozkába. - Na ezentúl még kisebb helyem lesz és ezen már ki sem látni rendesen - gondolta -, most már végképp becsukhatom a szemem.

Aznapi második szerencsétlensége okán jogosan kesergett, amíg észre nem vette, hogy felemelik és valami hatalmas, folyton csörgő mocorgó fehér burokba kerül a dobozával együtt. Kezdte azt hinni, hogy ez az élete véget jelenti. Ilyen hatalmas esemény nem történt vele, amióta az eszét tudja, és bár kevés ideje tudja, de két éve biztosan az állatboltban tartózkodott.

Őrülten sokáig tartó földrengés, rázkódás, forgolódás követte szörnyű élményeit. Csökött lábaival nem bírt kapaszkodni, így ide oda dőlt, vagy mondjuk úgy gurult a dobozban, amíg egyik másik falának nem csapódott, beütve különböző testrészeit.

Hányingere volt és büfögése közben alig tudott levegőt is venni, ráadásul a végkimerülésig kifáradt az ütődések tompításában. Hála az égnek, akkor végre megállt a föld és újra azt érezte, hogy képes magát egy helyben tartani szédülés nélkül. Súlyos gondolatai, melyek nagy része sorsát illetően vetődött fel, végtelenül összekavarták viszonylag lassan működő elméjét.

Majdnem elaludt gondolatai hevétől, amikor újra megemelték szegény jóllakott testét és áttették egy hatalmas terráriumba. Legalább tízszer nagyobb volt, mint addigi otthona és hirtelen meg is szédült a nagy tér, meg a rengeteg új pont láttán.

Az üvegen át egy hatalmas, kövér férfi arc bámult rá, lógó tokával, izzadt piros homlokkal és krumplira hasonlító orral. Mosolyogva nézte a béka szigorú haragos arcát, amit leplezni sem tudott volna megpróbáltatásai után. Hirtelen a haragos arc csodálkozóvá vált, mert az új, tágas üvegkelepcében megjelent négy darab légy. Ennyit még sosem látott egyszerre. Mindig maximum hármat kapott ebedre és aznap már kettőt meg is evett. Kicsit el is szégyellte magát, nem lesz-e sok, szinte egyszerre, már hat légy, de el is illant gondolata és nyelvét öltögetni kezdte ételei felé.

Szomorúan jött rá, hogy ez az üvegkelepce nagyobb mint hogy minden sarkába elérjen a nyelvével és, hogy így már nem olyan könnyű megenni az ebédet mint azelőtt. Mozgolódott, erőlködött, de gyakran csak eldőlt, a vacsora pedig gúnyolódott rajta. Merthogy végül vacsora lett ebed helyett az a négy légy, amit végkimerülésére sikerült elkapnia. Utána úgy aludt, mint aki sosem fog felkelni.

Teltek a hetek, lassan megfigyelte új otthona minden zugát és kezdte kevesebbet forgatni a szemeit. A több mozgásra rákényszerülése ellenére nem fogyott le, mert több eledelt is kapott mellé. Megszokta gazdája látványát is, akit néha nagyon is szimpatikusnak tartott, különböző hasonlóságaik miatt, meg mert felettébb dicséretesnek tartotta lusta életfilozófiáját.

A kövér krumpli orrú ember is megszerette új kis barátját és néha csak úgy bámulták egymást az üveglapon keresztül, csillogó szemekkel.

Egyik éjjel a krumpli orrú, teljesen leizzadva zokogni kezdett ágyában. Szidta élete minden percét, közben tördelte vastag virsli ujjait, amik ki is pirosodtak ettől. Majd hangosan azt nyöszörögte, hogy: inkább volnék én a varangyos béka, ő pedig élné helyettem az életem emberként.

Hirtelen szakadó eső, őrült dörgés, villámlás szelte át a köd terét.

Az után, nem is tudni, álom volt e, vagy valóság, de a békának elkezdett megnőni a feje és szépen lassan emberarca gömbölyödött. Lába megnyúlt, bőre színe megváltozott, egyszóval kiesve a terráriumból egy izzadt, kövér ember lett belőle. A krumpliorrú eközben összement, arca eltorzult és kiabáló hangja horkantó brekegésbe fulladt.

Átváltoztak. Meg is érdemelték, ha már ilyen szépen egymásra találtak, hogy kívánhasson egyet legalább az egyikük.

Valami varázslat folytán kicserélődtünk, gondolta a békává vált ember, azzal figyelemfelkeltően brekegett, és az öntudatára ébredt, emberré vált béka végre betette őt a terráriumba. A furcsa eset után egymás életét kezdték élni, amibe a békává vált ember hamar beleszokott. Ette a legyeket, nézett, néha pislogott, vagy megmozdította szemgolyóját. Végre jókat aludt teli hassal, szinte egész nap. Kifejezetten jól érezte magát béka testben. Nyugodtan, felelősség nélkül, szép nagy üvegburájában, napjaihoz illő, kellemesen lassú gondolatai társaságában.

Új érzést ismert meg, talán éber álomhoz hasonlítható, vagy inkább ahhoz, amikor egy ideig semmire nem gondolunk. Gyakran semmire nem gondolt, csak békésen múltak a napjai.

Az emberré változott békának egészen más zajlott le óriási koponyájában. Mintha a tér kitágult volna, gondolatai tízszeres gyorsaságra kapcsoltak és párhuzamosan játszódtak le. Hirtelen milliárd információ zúdult elméjébe, millió inger érte millió emlékkel és a legrosszabb, hogy felelősséggel. Tevékenységeit már nem csak az ösztönös élvezetszerzése határozta meg, hanem a szigorú kötelesség, komplikált tervek kegyetlen vonalai forgatták ki, addigi egyhangú jókedvéből.

Ömlött rá gondolkodása és öntudata által, a méltatlan bizonytalanság, kétség, elégedetlenség és létezésének alapvető értelemkeresése, az elmét lassan szétmarcangoló haszontalanság tudata. Az újonnan megismert különböző emberi táplálékokon kívül semmi sem vigasztalta.

Egyik éjjel, zokogástól rázkódó izzadt testében kívánság fogant. Bárcsak újra béka lehetnék én is.

Hirtelen szakadó eső, őrült dörgés, villámlás szelte át a köd terét.

Két béka ül egymás mellett a terráriumban. Napok teltek el, hogy mindketten békává váltak. Fájdalmasan korog a gyomruk, szenvednek szomjúságukban. Nincs, aki megetesse, megitassa őket. Lassan, kínok közepette kilehelik lelküket, de közben szépen lassan megértik, hogy nem lehet mindenki egyszerre varangyos béka.

Elveszett Paradicsom

ELVESZETT PARADICSOM

Vettem kettőt ezerkétszázért és ahogy kipakoltam, csak egyet találtam. Amikor végeztem, kiborítottam a szatyrot, aztán meg a hűtőből szedtem ki mindent, egyenként.. Tudom, hogy két darabot vettem, kettőt.
A zajra kijött a férjem, persze akkor, amikor már készen voltam.
- Hát te mit csinálsz?
- Bevásároltam - válaszoltam illedelmesen.
- De hiszen most rakodsz ki a hűtőből!
- Keresek valamit.
- Csak nem a pénztárcádat?
- Ne idegesíts, a pénztárca megvan, húszezressel fizettem.
- Akkor mit keresel ennyire?
- Vettem paradicsomot.
- Mennyibe került?
- Ezerkétszáz.
- Az egész paradicsomkertet megvetted?
- Ne szellemeskedj! Látod, hogy ideges vagyok.
- Biztosan az almát is megetted?
- Arra már nem jutott a húszból.
- Akkor loptad! – szellemeskedett a férjem.
- És kinek akadt a torkán a csutkája, kivel felezted meg? - tette hozzá.
Nem válaszoltam. Amit kivettem, rakhattam újból a hűtőbe.

Bement a sörével, de az ajtóból visszaszólt.
- Menj szépen vissza, engem nem ismer az eladó, sosem vásároltam nála!
Forrt bennem a méreg, de ő még fokozta.
- Nem engedhetjük meg magunknak!
Majd hozzátette:
- Két szem paradicsom ezerkétszáz? Pazarlás!
- És te a kocsmában? - vágtam vissza.
- Az hasznosul! Még mindig itt vagy?

A piac öt megálló, kétszeri átszállás. Nem vettem fel a kabátomat, sőt levetettem a cipőt és papucsba bújtam. Majd elővettem két lábast.
- Mit pepecselsz? Azt mondtam, menj érte vissza!

Mennyivel könnyebb dolga volt Miltonnak , ő az egészet elvesztette. Senki sem kérte számon.
- Ezerkétszáz forintos paradicsom, a naccsága szórja a pénzemet!
Nem feleltem, hogy én is keresek és még a háztartást is ellátom.

Bezzeg Milton! Megírta, mit tudom én, hány flekkben. Elveszett és kész. Az újságíró mindig részeg.
Leadta a cikket, mehetett a pénztárhoz, ő férfi.

- Hol a gyerek? - kérdeztem a férjemet. Túl nagy volt a csend.
- Tényleg – felelte elgondolkodva, le sem tette, fogta a tévé távirányítóját a kezében. - Hát persze, az óvodában!
- Akkor indulás! - keményítettem be.
- Most öltözzek fel újra?
- Naná, hogy! Én nem ismerem az óvónő kerek fenekét.

Nappalok egymás után és előlről

NAPPALOK EGYMÁS UTÁN ÉS ELÖLRŐL

Ha vásárolni mentem, lefelé a sétaúton, nap, mint nap szembejött egy lány. Rendesen felöltözve, megfésülködve. Se nem gazdag, se nem szegény. Olyan, amilyenek, mi szürke panel-lakók vagyunk, akiknek a húsz-harmincmilliós lakása előtt nem áll hatvanmilliós kocsi.
De még húsz éves matuzsálem sem.
A lány már elmúlhatott húsz. Néha rámosolygott a kutyára, aki észrevette és ránézett. Majdnem azt mondtam, hogy a gazdája szemébe nézett.
Járművek csak keresztezik a sétányt, a kutya engedelmesen megállt. A lány is. Ha a kutya nem lett volna vöröskereszttel megjelölve, semmi rendkívüli nem lett volna. Fegyelmezett, nem ugatott, nem rángatott, laza pórázzal, közvetlenül a gazdi lábszára mellett lépkedett. Sosem lépett keresztbe, sosem akadályozta, ha be akart fordulni.
A kutya vidám volt, de idegennel nem kommunikált. Hivatásának felelőssége áthatotta. Nem figyelt feszülten, mintha inkább közömbös lenne. Ha a gazdája megállt, akkor ő is és kérdőn nézett hátra, a gesztusokból, a mimikából értett.
Néha a lány jobban ráért, inkább csak délután. Az ablakom alatt csupa zöldellő fa, mint a sétányt szegélyező hársfasor.
Talán éppen virágzott, a tizedikre is felhozta időnként a szél az illatát.
Ráláttam a parkra. A lány elengedte a kutyát, aki várt, várt a szóra, hogy indulhat. Előkerült a lány hátizsákjából egy fadarab. Nem labda; ki hozná vissza, valahová beszorul? Egy fadarab, egy letört ág nem érték.
A lány eldobta, a kutya nekiiramodott. Apportírozott. Játszottak. A kutya most gyerek volt, mint a többi. Civilben volt.
Nap, mint nap ugyanabban az időben. Én lefelé, ők felfelé, talán éppen a padhoz? Nem, most továbbmennek.
Talán a lány akarta felülbírálni a kutyát, vagy nem tudták, hogy a közeledő autó leparkol, befarol az egyetlen hézagba. Megint előre jött, megint hátrált. A kutya állt fegyelmezetten a manőver alatt.
Szóltam, hogy át lehet menni, az autó nem jön tovább, viszont kissé távolabb jön egy másik. Persze lassan, helyet keresve. Átkísértem őket. attól fogva köszöntem. Ő megismert a lépteimről, a kutya is megismert, mert megállt, amíg szót váltottunk.
Éveken át arra járt. Lehet, hogy a lány még húsz sem volt, aztán lassan harminc.
Egy darabig nem jött. Igaz, nekem sem volt már pontos napirendem. Ha novellát írtam, később mentem le, vagy nem is sétáltam. Délután sietősen vásároltam be. Nem értem rá.
Egyszer megláttam, messziről. Botjával tapogatta az utat, a többiekkel ment át, a lépteik zajából tudta, mikor. De nem mosolygott, magabiztos sem volt.
Egyszer egy gyerek átszaladt az autó előtt. Csikorgott. A lány összerezzent. Addigra közelebb értem, köszöntem. A lány csak állt, állt. Nagyon megijedt a fékcsikorgástól, pedig ő nem volt veszélyben.
- Hol a kutyus? - kérdeztem, egyikük nevét sem tudtam.
- Meghalt.
Némi csend után megkérdeztem:
- És kap másikat?
- Sajnos nem. Lolát nekem nevelték. Együtt gyakoroltunk.
Később hallottam, hogy egy képzett vezető kutya akár két milliónál is többe kerül.
Még állt egy kicsit a pad mellett, amelyikre a tízedikről is ráláttam, aztán tovább ment. Én is a tornapálya felé, akkor még a hasznomra volt.
A lányt utoljára egy fiú karjára támaszkodva láttam. Nem egészen arról jöttek, ahonnan szokott. Azután én is elköltöztem.
Ma láttam egy másik fiatal lányt kutyával. Mosolygott, a kutya a nyelvét lógatta és visszanevetett. A farka csak kicsit billent meg, nem csóválta olyan lelkesen, mint a dologtalan, játszani induló kutyák. Mosolygott, nevetett, de komoly maradt. Hivatása volt a gazdit kísérni, vezetni.
Azt a lányt többé nem láttam. A fiút sem. Tulajdonképpen örültem ennek.
Nem szerettem volna idősödő nőként viszontlátni, ahogy a botjával tétován keresi a majdnem elfelejtett, valaha jól ismert utat. Azóta a sétány díszburkolatot kapott, egy okkal több, hogy valaki megbotoljon.

A gépezet beindul

A gépezet beindul

Mitracsek, azt követően, hogy kikelt koporsójából, ahová az írói szeszély juttatta személytelen személyiségét, még csak nem is volt szaga, (hiszen az csak a valóságnak van, meg valami ángliusnak a ködös brexit földjén, akit Forsytenak nevezett anno a tv-műsoros újság), mármint nem árasztotta magából az oszlásnak indult hús jellegzetesen orrfacsaró bűzét, mint ama mondabeli Lázár, (nem György, és főként nem János) anno Júdeában tette azt vala. Mármint, ahogy azt a Bibliának nevezett „besztszeller” egyes szerzői állítják. Itt jutott eszembe, hogy az évszázadok során a Bibliát adták el, ha úgy tetszik vásárolták meg a legtöbb példányban. Felmerült bennem a kérdés, ki, kik vették fel a honoráriumot, kinek fizették ki a horribilis összeget a szerzői jogokért? Nem várok választ, a kérdés csak költői volt.
Szóval a temetés. Ezúttal másként alakult a történet, a megváltó egy mobilhívás képében érkezett, de ez így igencsak képzavaros szöveg, még az íróhoz képest is. Tehát, leszámítva azt a kissé áporodott illatot, hiszen ki tudja meddig feküdt abban a koporsóban, viszonylag normálisan nézett ki. De milyen is a normálisan kinéző emberi lény, mégha az illető egy másik ember elméjének köszönheti létét? Ahhoz, hogy maradéktalanul megválaszoljam ezt a kérdést, vissza kell kanyarodnom az ősrobbanáshoz. Na, szóval, kezdetben vala az ige, később jött a cselekmény és az állítmány …
– Tovább! – kiáltott rá az íróra az Olvasó kollektív egója.
Jól van, rendben, értem ám a célzást. Ezek szerint nem csupán filozót utálják, de a fiát sem kedvelik errefelé. Tehát folytatom Mitracsek szerencsés visszatérésének ismertetését. A legutóbbi kötet megjelenése és a temetése közti időben nem volt lehetősége a tisztálkodásra. Szóval, egy kiadós zuhany és egy váltás ruha megtette a hatását. Mitracsek illő öltözetben látogatta meg a dörzsölt ügyvédet, aki már kész szerződéssel várta. Megalkudtak az összegben is. Mivel Mitracsek nem rendelkezett kellő jövedelemmel, az ügyvéd úgy állapodott meg vele, hogy majd az írótól bevasalt pénzből fogja le az őt jogosan megillető 80%-ot. Ez egy jutányos szerződés, mindenki csak jól jár, kivéve persze az írót. Mitracsek többször megismételte, hogy attól ugyan nem sok pénzt várhatnak, mert szegény az, mint egy bereg-vidéki önkormányzat egere, de van, ahol még számítógép sincs. Ám a jogtalanság pusztaságában edződött jogkiforgatónak már megvolt a koncepciója. Minden lépést gondosan megtervezett.
Most nem részletezem az olvasók számára, hogy milyen praktikákat eszelt ki, milyen csapdákat és buktatókat készített elő az író számára. Miután Mitracsek megkapta a megfelelő utasításokat, elköszönt az ügyvédtől, majd sietősen távozott. Már alig várta, hogy kint lehessen, mind a teremből, mind a joghúzás labirintusából. Egészen belefájdult a feje, és egy pillanatra már sajnálni kezdte az írót, aki még gyanútlanul élte eseményekben nem éppen bővelkedő életét. Nem sejtette, hogy mi vár rá a közeljövőben. De, ha nem sejt semmit, mint egykor Geszti Péter sejtje, akkor nyugodtan felveheti vele a kapcsolatot, hiszen Mitracseknek sürgős segítségre volt szüksége. Az még rendben van, hogy észrevétlenül léphet át egyik színből a másikba, a másik városból az egyikbe, oda és máshova, de végül neki is csak szüksége van egy helyre, ahol megpihenhet, ahol meghúzhatja magát. No, meg az írótól legutóbb kapott pénz is fogytán volt. Tervbe vette, hogy segítséget kér néhány segélyszervezettől, de előbb az írót vámolja meg. Végül is ő teremtette, ezáltal felelősséggel tartozik iránta, mint a Kisherceg a megszelídített róka iránt. Igaz, őt az író a legkevésbé sem szelídítette meg, sőt. De akkor is. A gondolatot tett követte, már hívta is a jól ismert számot, ami igencsak sűrűn változik.
–Halló, igen tessék! – szólalt meg egy álmos hang.
–Én vagyok, Mitracsek.
–Nocsak, most alaposan megleptél, neked éppen nem két méterrel az életszínvonalad alatt kellene lenned? És mióta használsz te mobilt ahhoz, hogy beszólj nekem? – mondta meglepetten L. J., vagy az író, vagy már nem is tudom, hogy is van ez kettőnk, kettőjük között. Kedves Olvasó, oszd be, hogy éppen ki van színen, és ki az, aki színtelen! Mitracsek amúgy is szüntelen az előtérbe tolakodik, de azért a teremtőjének is kijár némi rivaldafény. De ezt az egykori klasszis brazil csatár, Rivaldo is mondhatta volna.
–Ott is voltam, de a kritikus pillanatban, hangsúlyozom, a kritikus pillanatban, meggondoltam magam, szeretnék lenni még. Remélem, ebben nem akadályozol meg, nem teszel nekem megint keresztbe. Írjál nekem egy helyet, ahol elszállásolhatom magam! Na meg pénzre is szükségem lenne. Nyugodj meg, egyedül vagyok, Anna most nincs velem!
–De, hogy is van ez? Megszöktél a temetésedről? Miért? Mit keresel éppen Budapesten? Mihez akarsz itt kezdeni? Megbeszéltük, hogy amíg a Múzsám Londonban mosogat egy francia étteremben, a sírodban maradsz és meghúzod magad. Ha visszatért hozzám, majd folytatjuk a történetedet. Még rengeteg jó ötletem van. Beígértem neked az európai körutat is.
–Semmi komoly, csak van némi elintéznivalóm. Na, meg bekerültem a Maradj talpon! című vetélkedőbe is. Hátha végre szerencsém lesz, és nyerek egy nagyobb összeget. Akkor majd nem kell pályázgatnod évekig, majd én finanszírozom a könyvek kiadását. Ne gondold, hogy megint kapsz majd ösztöndíjat az NKA-tól! Ott főként a bennfentesek, a jó kapcsolattal rendelkezők szerepelnek sikeresen. Ez is csoda, hogy tízedik nekifutásra, végre sikerült némi támogatást szerezned. Hiába, ahogy a botswanai közmondás tartja, addig jár az ember a kútra, amíg ki nem szárad.
–Na, mindegy is, inkább hagyjuk ezt a témát! Ne a nagy nyilvánosság előtt tárgyaljuk ezt meg! Ugyan miért ne nyerhetnék újra ösztöndíjat? Hiszen éppen te vagy a biztosítékom erre. De, ha nem is te, még rengeteg téma van elfekvőben, ami papírért és nyomdafestékért kiált. A másik, meg az, hogy ne igyál előre a kutya bőrére! Még be sem jutottál a játékba, és te már költenéd is a nem létező nyereményedet? No meg, ha történetesen nyernél is, nyomban elfelejtenéd az imént tett ígéretedet.
–Az ember már csak ilyen, még ha költött is. Ne felejtsd el, hogy nagy részben a te jellemvonásaidat örököltem! Ez lett hát örökségem. Jajj nekem!
–Ez igaz, de miért beszélünk mobilon? Teljesen le fog merülni az egyenleged. Amúgy sincs pénzed, hiszen éppen most próbálsz lehúzni. Most nem tudok veled találkozni, dolgom van. Amúgy sem a belvárosban vagyok.
–Akkor légy szíves, utalj a számlámra némi pénzt! Legfeljebb, majd a nyereményemből megadom! Ez most nagyon fontos. Előre is köszönöm.
Az író kétszeresen is meg volt lepődve. Először, hogy Mitracsek újra felbukkant Budapesten, másodszor pedig, amiért ilyen udvariasan, már-már behízelgő hangnemben beszélt vele. Vajon miben sántikál? Miben mesterkedik már megint ez az átokfajzat?
–Na, akkor intézkedsz?
–Rendben, két óra múlva a számládon lesz a pénz, estére pedig lesz lakhelyed is.
Mitracseket örömmel töltötték el a hallottak, lesajnálóan gondolt az íróra.
–Ez valóban egy igazi balfék. Ilyen könnyen sikerült átvernem. Éppen az ellene irányuló hadjáratot készítem elő, és még ő segít szállással és pénzzel. Jól mondta a patkányképű. Hiába, na, tipikus magyar, lovagiasan önsorsrontó. Még akkor sem ismeri fel az igazi ellenséget, amikor az orra előtt áll, és kiforgatja mindenéből. Még szállást is biztosít nekem, holott az sincs kizárva, hogy záros határidőn belül neki sem lesz hol laknia. Nem tudom eldönteni, hogy ez naivitás, határtalan ostobaság, vagy valóban ilyen jólelkű lenne? Á, nem, egy cinikus ember nem lehet jó indulatú. Az teljességgel kizárt. Ahogy elbánt velem, sőt a családommal is, az nem egy szentéletű emberre vall. Mindent és mindenkit kész feláldozni egy jó poénért, egy ütős befejezésért. De valóban így lenne? Majd elválik, mint kínai cipő a talpától.
Közben megérkezett egy ódon bérpalota elé. Kikereste a megfelelő csengőt, ahol ez állt: Költött Irodalmi Alakok, Szereplők Szakszervezete. Az ügyvédtől kapta meg a társaság címét. Korábban nem hallott arról, hogy a kitalált irodalmi alakok számára létezik bármilyen érdekvédelmi szervezet. De mennyire, hogy létezik, több is. A könyv lábjegyzetében olvasta, hogy állítólag ezek is hasonló bűnpártoló szervezetek, mint a TASZ, a HB vagy a NYTA. Előbb a KIASZSZ-t kereste fel, hogy belépjen, és egyúttal a segítségüket kérje. Forradalom ez a javából, jogos lázadás az írói önkény ellen. Így vált Mitracsekből, egy szürke kisvárosi alakból, rendíthetetlen szabadságharcos. Lelki szemei előtt Barr Kochba, Spartacus, Baudica királynő, William Walace, Budai Nagy Antal, Bocskai István, Thököli Imre, II. Rákóczi Ferenc, Garibaldi, Mahatma Gandhi, a Tenkes kapitánya és Sandokán alakja sejlett fel. Micsoda bátorság, micsoda elszántság, micsoda zsenialitás …
–Ödön, azért ne ragadtasd el magad! – szakította félbe Mitracsek valóságtól elrugaszkodó gondolatmenetét Édes Anna kevésbé édes hangja.

Aláírás

Aláírás


Nemesi Aladárné az egyik legnépszerűbb személy volt a kisvárosban a polgármester és a rendőrkapitány után. Egy zöldséges bódét üzemeltetett a Fő térről nyíló Görgey és Lipót utca sarkán. Jó kedélyű, talpraesett asszony volt, reggel nyolctól este hatig mérte évtizedek óta a paprikát, paradicsomot, krumplit, szeletelte a dinnyét, árulta a banánt. Aladár az árut fuvarozta. Mancika (így szólította széles vevőköre), mindenkit nagy buzgalommal szolgált ki, mintha az illető a legkedvesebb vevője lenne, és úgy nyújtotta át az árut neki, mint az áruk legtökéletesebbikét. Emellett jószívű is volt, este zárás után még sorban álltak a kispénzű családanyák a gyerekeikkel, kisnyugdíjasok, és a nagylelkű zöldséges néni ingyen adogatta nekik a megmaradt, kissé fonnyadt zöldségeket, gyümölcsöket, melyeket másnap már nem szívesen tenne ki a vevőknek. A kisgyerekeknek egy-egy piros almát nyomott a kezébe.
Közben szépen gyarapodtak is, Isten tudja mikor volt rá idejük, de takarosan rendbe hozatták a házukat, kertjüket öreg napjaikra.
Ahogy telt az idő, Aladár egyre nehezebben vette a levegőt, így eladták a bódét, és nyugdíjba mentek.
Hiányzott azonban a nyüzsgés, az emberek, az egész-napos talpon állás, ezért a helyi nyugdíjas klubban kerestek vigasztalást. Mancika magára vállalta a rendezvények, estek szervezését, süteményt sütött, gyümölcsöt vitt a kertjükből. Aladár közben egyre halványabb, soványabb lett, előbb szanatóriumba került, majd a kórházban végleg lehunyta a szemét.
Az asszony nem hagyta el magát, továbbra is aktívan vett részt nyugdíjas klub rendezvényein, sütött, hordta a gyümölcsöt. Egy nap reggel azonban furcsa dologra ébredt. Forgott körülötte a világ. Az elektromos óra zöld kijelzője, a tévé pirosan világító bekapcsológombja mint két őrült kergette körbe egymást, de velük forgott a szekrény, az állólámpa, a képek a falon. Megpróbált felkelni, de nekiesett az asztalnak, utána meg a szekrénynek, az ajtóba kapaszkodva, meg a falnak dőlve vergődött ki a mosdóba. A nagy fali tükörben alig látta magát, olyan sebesen szaladt a képmása, mintha száguldó vonatablakból nézné magát. Rögtön utána hányni kezdett. Visszabotorkált a szobába, mint eltévedt ágyúgolyó, újra nekiütközött mindennek, elesett, felkelt. Hívta a mentőket.

A sürgősségin reggel nyolctól délután háromig elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Jó hírem van, jött oda hozzá délután a fiatal orvos. Nem stroke-ja volt, hála Istennek, a szédülést a fülében lévő kristályok okozták. Az asszony nem értette miféle kristályokról beszélt az orvos, de nem is tartotta lényegesnek a magyarázatot, a fő az, hogy nincs nagy baj. Nevetve nézett a fiatalemberre, hogy ilyen szerencsésen megúszta, de az orvos arca komor maradt, kérdően nézett vissza rá, ez sokáig fog tartani, mondta.
Otthon három hétig jóformán az ágyban feküdt, szédült, hányingere volt. Barátnői látogatták a nyugdíjas klubból, bevásároltak neki, takarítottak, ismerősei a városból sűrűn hívogatták, együtt éreztek vele. Milyen jó, ha ilyen sokan szeretik az embert, sóhajtotta jólesően. A negyedik héten már fogódzkodva eljárkált a lakásban, a másik kezében a férje botjára támaszkodva. Legyen türelemmel, mondta a háziorvosa, az utcára lehetőleg kísérővel menjen. Vágyakozva nézte az ablakon át a jövő-menő, siető, sétáló embereket. Nem tudják, hogy milyen jó nekik.
Egy idő múlva azt vette észre, ritkulnak a segítők látogatásai, a telefon is némán áll a kis asztalon. Elfelejtették.
A szomszédban lakó Erzsike néha bevásárolt neki, de sokszor voltak hetekre távol a férjével Zalában a lányuknál, így kénytelen volt az utcára kimerészkedni. Csak nyugalom, biztatta magát, úgy ahogy otthon begyakorolta. Egyenesen előre nézni, lehetőleg az utat figyelni, fejet nem forgatni. És csak lassan. Így ment mereven, leszegett fejjel, kissé szétvetett lábbal, először a postára, majd megpróbált bevásárolni magának. Csak egy-két dolgot, mert a másik kezével görcsösen a botjába kapaszkodott. Az emberek hamar észrevették bizonytalan, furcsa, dülöngélő járását, földre szegezett pillantását, és villámgyorsan rásütötték a bélyeget: részeges. A régi ismerősök inkább elfordultak vagy elnéztek a feje fölött, háta mögött összesúgtak. A kispénzű vásárlói is hamar elfelejtették a jótékonykodását, nem is akarták megismerni, a gyerekeik titokban, anyjuk háta mögött, szamárfület mutattak neki. Megfagyott körülötte a levegő. „Negyven évig szolgáltam őket és pár hónap alatt elfelejtettek”, kesergett.
Egy alkalommal szatyorral a kezében botozott haza felé, amikor egy nagyobb kavics került a talpa alá, elvesztette az egyensúlyát, a földre esett. Rá a szatyorra, a benne lévő dobozos tej a teste súlyától elhasadt, és tartalma végig folyt alatta a járdára. Egy piperkőc nagypapa korú férfi, finoman nyírt ezüstös bajusszal, patyolat ingben, nadrágban kis unokáját vezetve, finnyásan húzta fel az orrát.
– De asszonyom, ilyen kora délelőtti órákban hogyan kerülhetett ebbe a méltatlan helyzetbe! Ittasan fetreng az utcán, hallatlan!
Nem segített felállnia. A tej feláztatta a frissen gereblyézett talajt, összekente a lába szárát, szoknyáját a barnás lé, így botorkált haza. Az emberek félre álltak, kitértek útjából, mintha leprással találkoznának. Ilyen megalázott helyzetben még soha nem volt. Otthon sokáig sírt.
Erzsike csöngetett be a szomszédból. Elköltöznek Zalába a lányukhoz, a házat bérbe adták egy fiatal házaspárnak. Ne nyugtalankodj Mancikám, szóltam a fiatalasszonynak, hogy időnként segítsen a bevásárlásban neked, így búcsúzott.
Pár nap múlva csengettek. Az utcai ablakon hajolt ki, egy kövérkés fiatalasszonyt pillantott meg, két ötéves forma, kancsal ikerpár lánya szaladgált körülötte.
– Mónika vagyok a szomszédból, a boltba megyek…

Így ismerkedtek meg. Kezdetben csak hetente egyszer-egyszer, hamarosan az egész család, rajtuk kívül Gyuri a férje, két kamasz gyerekük, Márió és Emese is mindennapos vendégek voltak. Mancika eleinte örült, hogy emberek veszik körül, de szokatlan volt a nagy család. Nem volt gyerekük a férjével, a hétvégék csendben, nyugalomban teltek. Most az állandó gyerekzsivaj nagyon zavarta. Az ikrek a heverőn ugrálva a tévé távirányítóját nyomkodták, a kamaszok a kertben randalíroztak, fára másztak, dobálták az éretlen gyümölcsöt. Mónika kezdetben csak az udvaron dohányzott, de egyre inkább megfeledkezett róla, főzés közben is rágyújtott a konyhában. Mert később már Mancika lakásában főzött, úgyis itt eszik meg. A bevásárlás nem volt gond, Mónika rendületlenül költötte az asszony pénzét, a hűtőben a szokásos egy liter tej helyett, már hat doboz sorakozott, meg több csomag Túró Rudi. A gyerekeknek kell, csak nem sajnálja tőlük, méltatlankodott az anyjuk. Mancika nyugdíja, amit eddig be tudott osztani, sőt picit félre is tudott tenni belőle, már nem volt elég. Mónika újabb és újabb kölcsönöket kért. Gyuri még mindig nem talált munkát magának, horgászni járt, egyre kevesebb halat fogott és egyre többet ivott. A házaspár gyakran veszekedett, nyomasztotta őket az egyre gyülemlő tartozásaik, fizetési felszólítások, bérleti díj hátralék.
Mancika állapota javult ugyan, a lakásban már bot nélkül közlekedett, de néhányszor elesett, így az utcára nem merészkedett ki.
Megismerkedésük óta fél év telt el, a patyolat tiszta, rendezett lakása egyre inkább züllésnek indult. Csipketerítői elpiszkosodtak, gyűröttek lettek, a parketta, a szőnyeg foltos volt a ráfolyt üdítőtől, a függönyök dohány szagúak. Nem érezte jól magát a lakásában. Lehet, hogy hiba volt kulcsot adni nekik? Villámcsapásként érte, amikor Gyuri azzal az ötlettel állt elő, kössenek tartási szerződést. Ha rájuk íratná a házat, ők élete végéig gondoznák, ápolnák, afféle nagymama lenne, ahogy most is. Az asszony hallani sem akart róla. Neki nyugalom kell, sok ez a négy gyerek, nagy a rendetlenség.

A gyerekek ettől fogva kicsit kevesebbet jártak át, Mónika is visszafogottabban vásárolt, és csak a teraszon dohányzott. Gyuri egyik nap ügyvéddel jelent meg a házban, aki egy szerződés tervezetet tett az asztalra, és élénken magyarázta annak tartalmát. Kérte, nézze át alaposan, maga sem lesz már fiatalabb asszonyom, gondosodnia kell az öreg napjairól. Tudomása van róla, hogy már most napi segítségre szorul. Ha nem működik az együttélés, ne aggódjon, közös megegyezéssel változtatni lehet rajta, de meg is lehet szüntetni. Mancika hevesen tiltakozott, nem olyan öreg még ő, az állapota javulni fog, csak lassan, az orvos is mondta. Eredménytelenül mentek el, ott hagyták a papírokat a komódon egy nejlon dossziéban. Az asszony utálattal nézett arra felé napközben, mint a forró parazsat, kezébe nem vette volna.

Két hétig a család feléje sem nézett. A gyerekek nem jártak át, Mónika nem vásárolt. Az asszony takarítani kezdte a lakást, ahogy ereje engedte, kimosta a terítőket, felsúrolta fürdőszobát. Az ennivalója elfogyott, a ház előtt, meg a kertben a füvet is nyírni kéne már. Elgondolkodva vitte ki a szemetet a szemközti oldalon lévő konténerbe. Ahogy az útra lépett egy furgon hatalmas fékcsikorgással állt meg mellette. A sofőr káromkodva ugrott ki a fülkéből.
Mancika döbbenten nézett a fehér autóra, hogy kerülhetett ide, olyan halkan jött, észre sem vette. ”Fém és vas”, hirdette az oldalára festett nagy felirat. Alatta valamivel kisebb betűkkel „Mindenféle zárak, lakatok, vasalatok”
Egy általános iskolai osztálytársa volt a sofőr, a Benedek Jóska. Megörültek egymásnak, az asszony beinvitálta régi ismerősét a házába, sok szó esett erről-arról, majd elpanaszolta kálváriáját a szomszéddal. Az alacsony, fürge járású ember figyelmesen hallgatta, van ebben a városban annyi segítő szolgálat, szociális munkás, neked csak egy kicsi besegítés kell a bevásárlásban, meg néha a ház körül, megoldjuk ezt meglátod. Ezektől a parazitáktól meg szabadulj meg.

Néhány nap múlva újra beszivárogtak a szomszédok, Mónika kedveskedve egy tálca süteményt hozott, Gyuri halat sütött. Elújságolta talált állást a köztisztaságiaknál, reggelente hajnalban indul a telepre kukákat mosni. A gyerekek iskolában jártak, csend volt, a hűtője tele. Az asszony kicsit megnyugodott. A következő héten azonban az ügyvéd újra jelentkezett. Egy kicsit átdolgozta a szerződést. Az életvitelében semmi sem fog változni, nyugtatta meg. Ő már sok ilyent látott és jól működik. Az eltartók már alá is írták, jó lenne, ha elhatározná végre magát. Az idős nő csak a fejét ingatta, nem szeretnék szerződni, mondta félénken. Gyuri villámló szemekkel kísérte ki az ügyvédet, majd nemsokára visszatért.
– Ne szórakozz velem öreglány – bődült el az ajtóban. – Belőlünk te nem csinálsz hülyét! Aláírod, vagy kitekerem a nyakadat! Kinek akarod te ezt a házat. A borsodi rokonaid fütyülnek rád, más hozzátartozód meg nincs. A sírba akarod vinni?
– De Gyurikám, nem vagyok olyan öreg, rendbe is jöhetek még.
– Persze, minél öregebb leszel, annál egészségesebb. Hülyének nézel. Három métert nem tudsz egyenesen menni az utcán. Ülj le ide az asztalhoz, aztán írd alá ezt a kurva szerződést, addig innen ki nem mész!
– A férfi megfogta az asszony vállát és durván lerántotta a székre.
– Írd, ha mondom. Nemesi Aladárné, ezt a nevet akarom látni. Itt és most, még a mai nap! – a férfi megfogta az asszony fejét és erősen a papírra nyomta.
– Mit csinálsz, te őrült! Feljelentelek, hogy erőszakkal vettél rá az aláírásra! – rántotta meg dühösen a vállát az asszony, és megpróbált felállni.
– Ej, ej Nagyi. Ne lőj bele a csillárba! – szólt szelíden a férfi, és teljes erőből akkorát vágott ököllel az asztalra, hogy a váza meg a tálka összekoccantak. – Írj már az úristenit! Különben is, ki hisz egy alkoholistának!
Mancika sóhajtva vette maga elé a papírokat. A férfi az asztal másik végénél vizsla szemekkel figyelte a mozdulatait. Feje vörös volt az indulattól, homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek. Az asszony előbb nagy igyekezettel egy egyenes vonalat húzott, amit balra begörbített, mint egy bogár lábát. Az anyja tanította neki így a nagy „N” betű írását. Aztán egy ferde vonalat támasztott neki lassú írással, amit végül felfelé húzott, mint egy pillangó csápját.
A férfi kezdett megnyugodni. Egy szobát előbb-utóbb hozzá kell építeni a házhoz. Ennyi gyerek már nem lehet egy helyiségben, kalandoztak el a gondolatai. Holnap, ha jön a végrehajtó, lazán átadom neki a bérlemény kulcsát, vége a bútorozott albérleteknek, bérleti díj hátralékoknak, háztulajdonosok lettünk. Elviszem a szerződést az ügyvédhez, írassa át a földhivatalban a nevünkre a házat, utána meg kilépek a munkahelyemről. Nem fogok novemberben hajnalban kelni. A végrehajtó is törheti a fejét, miből tudja majd vonni a tartozásokat. Nem fog érdekelni.
Látta, amint az asszony lassan rajzolta a nagy „A” betűt, mint két egymásnak támasztott bogár lábat. Remélem, Mónika meg a gyerekek már összecsomagoltak. Nagyokat fújtatott magában, mire az asszony mind az öt példányt aláírta. Meg sem nézte, beseperte a példányokat a fóliába.
– Na végre, az utolsó pillanatban! Holnap jövünk Nagyi a cuccokkal! – vigyorogva elviharzott.

Az asszony maga elé nézve ült egy darabig, majd a telefonért nyúlt. Esteledett már mire látogatója megérkezett. Pár óra múlva a novemberi hideg, csillagfényes éjszakában két alak hagyta el a házat és a távolabb álló autóhoz sietett. A gyéren világító utcai lámpa fényénél csak annyi volt olvasható az autó oldalán, ahova beszálltak: ...vasalatok.
Másnap a végrehajtó nyolc órakor érkezett két segédjével a szomszédba. A család készen állt a kilakoltatásra, holmijuk zsákokba rakva a teraszon állt. A családfő teátrális mozdulattal, a háztulajdonosok magabiztosságával adta át a bérlemény kulcsát, nincs már rá szükség. Diadalmasan meglobogtatta a szerződést.
– Eredj fiam, – szólt a legidősebb gyereknek, – kezdd el a hurcolkodást. A gyerekek egymás után loholtak kisebb csomagokkal a szomszédba.
– Apa, ez zárva van! Hangzott Márió kiáltása. Persze, persze, ütött szórakozottan a zsebére a férfi és maga vitte a kapukulcsot utánuk. A kulcs azonban nem illett a zárba. A házban, udvaron mély csend honolt, redőnyök lehúzva. A férfi értetlenül nézte a kulcsot a kezében.
– Ezt a zárat kicserélték! Mutassa csak azt a szerződést! – kérte a végrehajtó. Belelapozott, az utolsó oldalon az eltartott neve fölött öreges, bogárlábú írás:” Nem írom Alá”.

Veszettség

Veszettség


– Jó hírem van Molnár néni, nincs nagy baj! … Na, ne féljen, nem fog meghalni! Vaklárma volt ez a veszett róka. Mi is megijedtünk, de alaposan kivizsgáltuk az esetet. Minden laborvizsgálatot, tesztet elvégeztünk magán, mind negatív lett. Az erdészek, mezőőrök is napokig kutattak a róka után, átfésülték az egész ligetet, meg a környékét is, de se élve, se holtan nem találták. Talán valakinek a vörös szőrű házi kedvencét tetszett megsimogatni, aki elcsatangolt, és már régen hazament, azt láthatták a gyerekek is.
– A tünetek, bár hasonlóak voltak, veszettség esetén már kritikus állapotban lenne tetszene lenni. A megjelenésük után ugyanis már nincs mit tenni. ...Na, ne sírjon már... Csak torokgyulladása volt, csúnyán megfázott, de a láza már elmúlt. A nyelési nehézségek, nyálfolyás is a torka miatt volt. Elhiszem, hogy nagyon megijedt. De túl van a nehezén. A mai napon haza is mehet, otthon gyógyuljon tovább. Odaadom a zárójelentését, meg írok fel néhány receptet a torkára, meg a megfázásra. Ha nincs kedve, nem kell feküdnie, de jó meleg szobában tartózkodjon, fogyasszon sok gyümölcsöt, igyon citromos teát, és szedje be a gyógyszereit. ...Hatvankét év nem kevés idő, pihenjen sokat. Fogadja meg ezeket a tanácsokat, néhány nap múlva kutya baja.

Az idős nő lassan ballagott vissza a szobájába. Az éjjeli szekrényén még ott volt a reggelije. Kifli, kockasajt, egy műanyag pohárban langyos tea. Kint a hideg, novemberi eső verte az ablakot. Újra megeredtek a könnyei, ahogy kissé előredőlt, egy kövér könnycsepp épp a combján nyugvó kezére esett. Nincs mit tenni, motyogta magában, életben maradtam.
Egy lötyögős hátizsákot vett elő a szekrényből, egy szandál, meg két nyári trikóval gondosan betekert fél üveg vodka volt benne. A fogason a pulóverje, meg a tréningnadrágja lógott a dzsekije alatt. Levetette a kórházi hálóingét, köntösét és felvette a nyári trikókat a pulóverje alá. Lassan öltözködött. Neki soha nincs szerencséje. A háziorvoshoz jövet, aki a kórházba utalta, leadta a lakáskulcsát a végrehajtónak. Moratórium van, maradhat a télre, mondta a férfi. Nincs már rá szüksége, közölte kurtán. Előtte, ami holmija volt még a lakásban, néhány lepattogzott zománcú fazék, lábos, fületlen bögre, hokedli, bedobta a konténerbe. Ott találta a vodkát is. Ne lássa majd a következő bérlő, milyen koldus lakott itt előtte. Elbúcsúzott a kóbor kutyáktól, macskáktól, a fákon károgó varjúseregtől: a hozzátartozóitól. Hozzájuk hasonlította magát, ő is éppen ilyen haszontalan, semmirekellő volt, aki útban volt mindenkinek, akit félre lehet lökni, akinek még a gyerekek sem köszöntek, a szomszédok meg átnéztek rajta. Megunták az örökös civakodást, részeg handabandázást, ami a lakásukból kihallatszott, meg a végrehajtók járkálását. Most meg már bűnöző is lett: tolvaj. A szobában csak egy matraca volt, a bútorok nagy részét az iszákos élettársa apránként mind eladogatta, aztán visszament a falujába a feleségéhez, a többit meg elvitte a végrehajtó.
De a kevés pénzt, éhezést ki lehet bírni, ha van becsület. Egy közeli kocsmában dolgozott takarítóként. Szinte az egész napját ott töltötte, mégis alig keresett valamit. A tulajdonos levont mindent a fizetéséből, az ételt, italt, amit ott fogyasztott. Olyan szendvicseket, amit már úgyis a kukába dobtak volna, meg azt a néhány fröccsöt, amit megivott hozzá. De nem bánta, mert szóltak hozzá, tartozott valahová, szükség volt rá. Nem nyúlt ő semmihez. Mégis Börcsök úr, a főnök azt állította, lopott. Rajta kívül ő mehetett be a raktárba felsöpörni, állítólag akkor tűntek el a konyakos üvegek. Hiába állította, hogy söprés után sokára ment a raktárat bezárni, addig bárki besurranhatott, lopós vénasszonynak nevezte a vendégek előtt. Mintha ostorral vágtak volna végig az arcán, égett, sajgott a bőre. Úgy érezte vörösen izzó betűkkel a homlokára írták: „lopós”. Kötött sapkáját a szemöldökéig húzta a fején az utcán menet, mégis azt érezte, az emberek gúnyosan elnéznek a feje fölött, háta mögött meg összesúgnak.
Otthon szorongva bújt a matracához. Ha kint lármás gyerek zsivajt hallott, azt gondolta, rajta gúnyolódnak, ha meg hangos beszéd hallatszott a közelből, a szomszédok biztos őt csepülik.
Szombat délelőtt visszament a kocsmába, hogy tisztára mossa a becsületét. Az ablakon át látta, már utóda is volt, egy kövérkés fiatalasszony, aki királynőként járkált az asztalok között a söprűjével meg a vödörrel. A már korán spicces törzsvendégek időnként bele-belecsíptek a karjába vagy a derekába, az meg visítva nevetett. Benyitott. Börcsök úr egykedvűen mosta a poharakat, felesége épp egy tálca szendvicset helyezett a pultra. Nem akarták észrevenni őt. A sohasem józan, vén Szepesi rögtön hangosan megjegyezte: két hete a zsebemből eltűnt ötszáz forintom, majd feléje fordult: mondja enyves kezű Madám, nincs valami köze ehhez? Röhögött saját humorán, közben szája széle mint kitágult bugyigumi fodrozódott fogatlan ínye felett. Szemét, sziszegte oda az asszony és bevágta maga mögött az ajtót.
Hazáig rohant, közben végig folytak a könnyei, ezt a szégyent nem lehet semmivel lemosni. A zsivány szesztestvérekkel nem tudja felvenni a versenyt, ők keverhették bele ebbe a dologba. Kilesték, hogy mikor takarít a raktárban. A legjobb lenne megsemmisülni, eltűnni valahogyan ebből a rohadt életből. Jön a tél, munkája nincs, lakása fűtetlen. A szegénynek a tél a legnagyobb ellensége. A hideg és az éhség, két cimbora, ha együtt járnak, nem ismernek kegyelmet, nem adnak haladékot.
A lépcsőházban gyerekek zajongtak, izgatottan beszélték egymás közt, hogy a közeli ligetben tegnap a Dózsa ikrek egy rókát láttak. Ott bolyongott a fák között,... sárgán villogott a szeme,... lassan ment,... biztos veszett volt. A szüleik már szóltak is egy állatorvosnak.
Molnárné izgatott lett, mert egy régi történet jutott erről eszébe. Kérdezgetni kezdte a gyerekeket, pontosan hol, merre látták az állatot. Egy kislány mutatta, ott messze, a kétágú fánál, a kanyar után bolyongott. Az asszony nyomban a liget felé indult. Szapora léptekkel elhagyta a lakótelepet, kiment a kerékpárútra, és lihegve kaptatott fel a kis domboldalon.
Agya lázasan dolgozott, hogyan is történt? Gyerekkorában a szomszédjuk, egy fiatal, erős ember ősszel belázasodott. Családja azt gondolta, megfázott a nyirkos időben, aztán nem tudott nyelni, folyt a nyála, Maris, a felesége szerint zagyvaságokat kezdett beszélni. A falu orvosa azt mondta, sürgősen be kell vinni a kórházba. A város szekéren is egy napi távolságra volt. Maris mesélte, az ura már az út felénél elvesztette az eszméletét, még aznap éjjel meghalt. Nem szenvedett semmit, nem tudott ő már semmiről, mondta. A boncolás szerint veszettség végzett vele. Az anyja emlékezett rá, két hete egy rókát nyúzott meg, a bundájából gallért akart készíteni a feleségének karácsonyra, azon dolgozott.
Ez most pont jó lenne. Ha megkapná a veszettséget, kómába kerülne, nem érezne semmit, nem szenvedne, csak egyszerűen kisétálna ebből a rideg, gonosz világból. Megszabadulna minden gyötrelmétől, szégyenétől. A kóma az nagyon jó, főleg soha fel nem ébredni belőle. Izgatottan tért le a földes útról, végigjárta a liget fával sűrűn benőtt északi szélét, ahol a gyerekek mutatták. Muszáj megtalálnom azt az állatot, ez az egy megoldás van, hajtogatta magában. Verejtékezett, torka elszorult, hol lehet? Lihegve futkározott a száraz fűben, forgolódott. Megtalálta a kétágú fát is, de a rókát sehol sem látta, még a nyomát sem. Továbbállhatott a szántóföldön túl, akkor vége, gondolta csüggedten. Egy helyen, egy bokor tövében le volt nyomva a száraz fű, mintha állat feküdt volna ott. Talán a róka helye lehetett. Körbe tapogatta többször is. Egy részénél mintha nedves lett volna, apró cseppek gyöngyöztek a fűszálak végén. Talán a nyála folyt ide. Eszelősen tenyerelt bele többször is. Nem kell, hogy megharapjon, ... a nyála a fertőző, abban van a halálos kór, idézte fel a régi szomszéd esetét.
Hazafelé menet eső érte utol, talpig vizesen ment haza. Dideregve aludt el a fűtetlen lakásban. Utána napokig nem ment sehová, kihordta az ócskaságait a lakásból a konténerbe, azok már úgy sem kellenek, várta a tüneteket. A lázat, torok kaparást, nyelési nehézségeket, a nyálfolyást. Amikor érezte, hogy tüzel a torka, összepakolta kevés holmiját a hátizsákba, úgy ment a háziorvoshoz, előtte meg a végrehajtóhoz. Jó, jó, füllentett a háziorvosának, nem simogatott meg semmiféle kedves állatot, de biztosan be akart kerülni a kórházba. A tévében látta egyszer régen, hogy mostanában már mesterséges kómába helyezik a fertőzött embert. Ezt remélte ő is.
Tehát nem veszett róka volt, vagy nem is róka. Az asszony felöltözve állt a kórteremben, úgy gondolta, mégsem teszi el a kifliket meg a sajtot, inkább húzott egyet a vodkás üvegből. Lépcsőn ment le a harmadik emeletről, így tovább tart az út, van ideje gondolkodni. Kint elállt már az eső, alattomos hideg lépett a helyére. Jó meleg szoba, citromos tea, család, nyugalom, hallotta fülében az orvos szavait. Elérhetetlen álom. Kiért a kórház parkjából az utcára. Szél kavarta a száraz leveleket. Széjjel nézett, merre forduljon, jobbra a lármás város felé, ahol kihúzhatja a telet valami melegedőben, ingyen ebéddel, ruha-, meg ételosztásokkal, ahol az ismerősök elfordulnak, vagy átnéznek rajta, a gyerekek kigúnyolják, vagy balra a liget felé, ahol csend van, ahol békére lelhet, nem éri utol a szégyene és a kemény, kíméletlen hideg egy-kettőre átsegíti, hogy megláthassa az Isten arcát. Egy szemétkosárhoz lépett, bedobta a recepteket, és ezen az úton ment tovább.

Tükörjáték életre, halálra

Tükörjáték életre, halálra

A nő magába roskadva ült a magas sziklaszirten. Kihalt az egyébként forgalmas hegytető, a kirándulók ilyenkor már alszanak; neki nem jött a szemére álom, felmászott kedvenc helyére. Gyakran járt ide, amikor reménytelennek érezte jövőjét. Csípős volt az idő, vékony kabátján átfújt a szél, reszkető karját keresztbe fonta. Szüksége volt egy kis csendre, távol a világ zajától. Szeretett egyedül lenni gondolataival, most senki nem zavarta nyugalmát – legalább utoljára nem –, ám hamar rájött, hogy téved, zaj ütötte meg a fülét. Ki járhat erre éjnek évadján? Körülnézett, csak reccsenő gallyak jelezték, lehet valaki a közelben, ám hiába meresztgette szemét, egy teremtett lelket sem látott. Biztos képzelődik, szorosabbra húzta magán a kabátot.
– Nézd, milyen szép! Vajon miért ül magányosan az éjszakában? – hallatszott tisztán csengő, kislányos hangon.
– Engem hívott – felelte egy reszelős férfibasszus.
– Ugyan, ne mondj butaságokat, miért akarna veled menni? Ronda vagy, félelmetes, semmit nem tudsz kínálni neki.
– Mert te talán igen? Nézz szét! Mi várna rá itt? Fenekestől felfordult a világ, az emberek érzéketlenek, mindenki csak magával törődik, szegénység van, fájdalom, fertő és pusztulás; mindent tönkretettek maguk körül. Megváltás vagyok számára.
– Kérdezzük meg tőle, melyikünket választja – javasolta cserfesen a kedves hang.
– Jól van, legyen úgy, kislány, de előbb fogadjunk! Amelyikünk győz, egy évig átveheti a hatalmat.
Ebben maradtak, majd a sziklához léptek, megálltak a pereménél, közvetlenül a nő mellett. Először nem mutatták magukat, csak némán figyelték, ahogy felkapja fejét, amikor megérezte, hogy nincs egyedül.
– Van itt valaki? – kérdezte bizonytalanul, erre felfedte kilétét a két alak. A bizarr látványtól felocsúdott egykedvűségéből, ilyen össze nem illő párossal még soha nem találkozott.
A lány fiatal teremtés, alacsony termetű, karcsú szépség, ilyenek lehetnek a mesebeli tündérek; hullámos, szőke haja háta közepéig ért, színes virágokkal tűzdelte tele, amikor megrázta fejét, a belőlük áradó illat betöltötte körülötte a levegőt; angyali arca mosolytól volt bájos, azúrkék szeme drágakőként csillogott a sötétben. Hosszú ruháját megvilágította a telihold, bársonyos színeivel hullámzott, és ahogy lebegtette a szél, hozzásimult testéhez, kidomborította annak lágy vonalát; kezében gyöngyökkel díszített táskát szorongatott.
Társa jóval idősebb, meglett korban lévő magas, szikár férfi, haja csutakra nyírt, megviselt arcát mély barázdák szántották; grafitszürke öltözéke és szakadt tarisznyája illett komor tekintetéhez, melyből tekintélyt parancsoló hidegség áradt; amikor a nő felemelte fejét és belenézett, csontjáig hatolt fagyos pillantása.
– Kik vagytok? – kérdezte tőlük.
– Engem még nem ismersz, ám nevemen szólítottál, eljöttem érted. Én vagyok a Halál – válaszolta először a férfi. – Add a kezed, mehetünk! – és már nyújtotta is felé csontos ujjait.
– Én az Élet vagyok – mutatkozott be a lány. – Azt hiszed, ismersz, ám csak felületesen, mert soha nem látsz eléggé a dolgok mélyére, nincs bátorságod őszintén szembenézni velem. Tényleg el akarsz taszítani magadtól úgy, hogy még nem is fedezted fel igazi arcomat? Pillants rám, milyen szép vagyok! – és perdült egyet, megvillantotta bájos mosolyát.
– A szépség mulandó – felelte a nő lehangoltan.
– Ebben tévedsz. A valódi szépség örök, soha nem múlik el. Mi nem láthatjuk, másokban tükröződik.
– Én is szép vagyok – szólt közbe a Halál. – Sokan megváltásnak érzik, amikor találkoznak velem – és komótosan leemelte válláról szakadt tarisznyáját. A nő érdeklődve figyelte, vajon mit hordoz abban az ócska szövetmaradványban.
– Mire készülsz? – kérdezte tőle kíváncsian. A Halál egy ideig kotorászott, majd elővett egy tárgyat. Piszkos üveg volt, szögletes fekete ráma vette körül, tükörnek tűnt, ám alig lehetett felismerni, annyira elhasználódott. Rálehelt, végighúzta rajta könyökét néhányszor, majd a nő elé tartotta. – Mit látsz? – kérdezte mézes-mázosan. Mindent bevetett, nem akart veszíteni.
– Egy maszatos arcú, összetört nőt, kócos hajjal – érkezett a tétova válasz.
– Ez nem elég ahhoz, hogy magammal vigyelek. Nézz bele jobban abba a tükörbe! Találsz ott mást is, csak nyisd ki a szemed! – és amint engedelmeskedett a parancsnak, megrémült attól, amivel szembesült. – Mondd tovább! – utasította a Halál.
– Nem merem – nyöszörgött a nő.
– Mondd! Ha elég bátor voltál, hogy hívj, akkor szedd össze magad, kezdd el, utána menni fog! – a Halál már előre dörzsölte tenyerét.
– Egy nyitott tölgyfa koporsót látok – folytatta. – Világít a fehér szemfedél, egy fiatal férfi fekszik benne. Szép az arca, mosolyog, nincs rajta szenvedés nyoma. Lezárt szemhéja alatt nem látszik meleg, őzbarna szeme, pedig szeretném, ha rám nézne. Vonzza tekintetem.
– Folytasd!
– A koporsó mellett rokonok. Csak halk zene szól, és néha egy-egy zokogás töri meg a síri csendet. Gyermekeim megrendülten, lehajtott fejjel állnak, én nem érzek semmit, csak ürességet. Bámulom a koporsóban nyugvót, hosszú ujjai most gyermekien rövidnek tűnnek, összekulcsolt keze fekete öltönyén pihen, rózsafüzér fonja át; soha nem szerette az öltönyt, a nyakkendőt sem, mégis rákényszerítettük. Csak az vigasztal, hogy zakója zsebébe csempésztem kedvenc Fender pengetőjét. Nem tudott meglenni nélküle, sokat gitározott, mindene volt a zene. Ellenőrizném, nem csúszott-e ki, de tehetetlen vagyok, nem érinthetem. A ravatalozó ajtaja nyitva, kint gyászruhás embertömeg, szemerkél az eső. Ki nem állhatom az esőt, mindig elmossa a jókedvemet, most egyébként is magamon kívül vagyok.
– Ki az a szép férfi?
– A férjem. Te vitted magaddal – mondta a nő vádlón, eleredtek könnyei.
– Igen, emlékszem rá, pedig sok éve történt. Mindenkire emlékszem. Ő hívott, én engedelmeskedtem. Azt mondta, nem akarja, hogy lásd a szenvedését, ám most te szenvedsz, emiatt neked is jobb lesz, ha velem jössz.
– Ne hallgass rá! – rimánkodott az Élet. – Mindenáron győzni akar. Velem kell tartanod, meglátod, érdemes, csak nézz bele az én tükrömbe is! – azzal kigombolta gyöngyös kistáskáját és elővett volna belőle valamit, ám a Halál nem engedte.
– Még nem végeztem! – förmedt rá, amikor kinyitotta száját, szinte megdermedt a levegő. – Miért akarsz velem jönni? – szegezte neki az újabb kérdést.
– Azért, mert céltalan az életem, akármihez kezdek, nem sikerül.
– Jó alany vagy, könnyen elbánok veled – vigyorgott kajánul, előtűntek sárga fogai. – Meséld tovább!
– Valószínűleg eltelt egy óra, mert bejön két ember, lezárják a koporsót. Hangtalanul, néma kegyelettel próbálják csavarni a szegecseket, ám számomra fülsértő ez a zaj, az agyamig hatol. Ájulás környékez, mély levegőt veszek, nehogy elvágódjak. Nem mutatom a gyerekek előtt, mennyire összeroppantam, tartom magam, mások nem érdekelnek; szorongatom a zsebkendőm. Apa olyan szép, hogy legszívesebben hazavinném – hallom kislányom leheletnyi hangját.
– Folytasd!
– Kimegyünk a ravatalozó elé, kétoldalt sorakoznak a kegyelet virágai. Zenészek és barátok tartják a lámpásokat, nem merek rájuk nézni. Az esperes gyászbeszédet mond, alig tudok figyelni. Mellettem két gyermekem, egymásba kapaszkodunk. Szemem kiszáradt, nem jönnek könnyek, már mindet kiontottam az elmúlt tizenegy hónap alatt. Felhangzik a dal, mely közös felvételünk az egyik zenekarral – „Mondd, milyen az élet ott, túl a kék égen?” –, és amikor felsír a torzítós gitár szólója, a felhők szétszélednek, mintha színpadszerű rendezés lenne. Magam előtt látom az ereje teljében lévő férfit, a zenészt, ahogy átszellemülten nyúzza a húrokat, felemelem a fejem, egy halvány mosolyt küldök az előbújó nap felé.
– Velem kell jönnöd, minden okod megvan rá! – hajtogatta a Halál. – Van még előtte mondandód?
– Elindulunk a kiásott nyugvóhelyhez. Alig tudok vánszorogni Szent Mihály lova után, de minden erőmet összeszedem. Anya, tizenhárom évesen felnőtt férfi lettem – visszhangzik bennem fiam reggeli megállapítása. Hatalmas tömeg követ bennünket, érzem a rokonok, barátok, ismerősök támogató jelenlétét, sugárzik belőlük a részvét. Körbevesszük a sírgödröt. Centiről centire eresztik le a koporsót. Még egy utolsó pillantással megsimogatom, majd gépiesen egy marék földet dobok rá. Négy férfi lapátolni kezd. Hiába óvatosak, a rögök fülsiketítően zuhognak, amíg teljesen el nem fedik. Bármit megtennék, hogy visszahozzam.
– Jól tudod, hogy onnan nincs visszatérés, ám követheted. Gyere! – vágott közbe türelmetlenül a Halál. – Már nem tudsz semmit tenni.
– Meg akartam menteni – folytatta a nő –, nem hittem az orvosoknak. Azt gondoltam, győzni fogunk. Vigyáztam rá éjjel-nappal, alig aludtam, odaadón ápoltam, minden követ megmozgattam, mégsem sikerült, nem volt hatalmam a gyilkos kór felett.
– Mit látsz még a tükörben?
– Azt a tekintetet, amellyel elköszönt tőlem, csak akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó egymásra nézésünk. Sokat gondolok rá. Mindig meg akartam felelni neki, még most is, de nem sikerül, mindent elrontok.
– Önmagadnak felelj meg! – szólt közbe az Élet. – Akkor mindenkinek megfelelsz, mert felismered értékeidet és magabiztos leszel.
– Nincsenek értékeim. Nem teremtettem semmi maradandót, haszontalan vagyok. Még arra sem voltam képes, hogy teljesítsem férjem fontos kérését.
– Mi lett volna az? – kérdezte a Halál.
– Nem akarta, hogy kórházban érd utol, ám ezt is elrontottam, illetve te léptél közbe türelmetlenül, nem vártad meg, amíg hazaengedik.
– Ebben tévedsz! Amikor az utolsó napon látogatás után elköszöntél tőle, könyörgött, hogy minél előbb jöjjek érte, ne kelljen a tusáját látnotok. Nem mondtam nemet, szeretem a munkám. Van még valami?
– Igen – és megeredt a nő nyelve. – A munkahelyemen is gondjaim támadtak, mert kiálltam az elveim mellett. Hiába volt igazam, nem kaptam támogatást, szinte teljesen magamra maradtam. Elveszítettem lábam alól a talajt, senkinek éreztem magam, minden összedőlt, amit addig felépítettem. Úgy érzem, nem ezt érdemeltem. Mindig igyekeztem élen járni, ráadásul a munkám tartotta bennem a lelket, miután egyedül maradtam a gyerekekkel. Tönkrementem, romokban hevertem – sárosan, mocskosan –, és nem volt, aki felsegítsen, mert egyszerűbb homokba dugott fejjel nézni a világot. Voltak jóakaróim, ám sajnálattal nem lehet kijutni a gödörből.
– Miért hagytad magad?
– Túl gyenge voltam, hogy szembeszálljak. Inkább bezárkóztam, otthon kisírtam magam. Elmenekültem a probléma elől, feladtam, legyenek boldogok. Láthatod, hogy semmi értelme az életemnek. Nem vagyok jó harcos, nem tudok küzdeni, önmagamért még annyira sem. Amióta meghalt a férjem, nem volt egy normális kapcsolatom; nem bíztam senkiben, mindenkit elüldöztem magam mellől. Hiányzott az ölelés, mégsem engedtem a közelembe senkit. Éjszaka álmatlanul forgolódtam, kivert a veríték, sokszor gondoltam rád, hogy eljöhetnél végre értem, ám hiába vártalak, nem vettél komolyan.
– Itt vagyok. Gyere velem, máris mehetünk! Úgy látom, valóban nincs miért élned – érintette meg a Halál a nő vállát, határozott mozdulattal maga felé húzta.
– Várj csak, barátocskám! – lépett elé a törékeny kis Élet, és toppantott egyet apró lábával. – Nem ebben állapodtunk meg! Én még nem kérdeztem – és elővette gyöngyös kistáskájából a tükrét. Egyszerű darab volt, világos fakeretben, üvege kristálytisztán csillogott, a hold sugara fénykarikákat rajzolt köré. A különleges látványtól elakadt a nő lélegzete, mozdulni sem tudott.
– Ez az én mindent mutató tükröm, pillants bele! – tartotta arca elé a lány kedvesen. – Mit látsz?
– Egy maszatos arcú, összetört nőt, kócos hajjal – felelte szórakozottan.
– Töröld meg a szemed, utána nézz bele újra! – és egy gondosan összehajtott zsebkendőt nyújtott át neki. Felitatta vele könnyeit, majd maga felé fordította a tükröt.
– Ne csak a szemeddel nézz, a gondolataiddal is! Na, mit látsz? – kérdezte reményteli várakozással.
– Három maszatos arcú, csillogó szemű embert. Pincét takarítok a gyerekeimmel. Kutatnak a lim-lomok között, én tanácstalanul huppanok le a kivénhedt kanapéra, annyi a kacat. Évtizedek óta gyűjtögettem, hátha még hasznukat veszem, és egyébként is, minden tárgyhoz fűződik egy-egy különleges történet. Semmit nem dobtam ki. A fiam elővonszol egy monstrumot a hátsó sarokból.
– Anya, ez mi? – értetlenkedik, miközben hasát fogja a nevetéstől.
– Ez egy régi olajkályha, még akkor fűtöttünk vele, amikor a mamáéknál laktunk. Nem szeretném kidobni, ilyenhez már nem lehet hozzájutni.
– De minek ez neked, anya? Soha nem fogod használni, csak foglalja a helyet. Nem érünk a végére, ha mindent meg akarsz tartani. Maradj a kanapén, mert ha te is pakolsz, inkább szaporodnak, mint fogynak a fölösleges holmik! – felesel viccesen.
A lányom kiborít egy hatalmas nejlonzsákot, régi ruhák szóródnak szét a betonon, máris ruhapróbát tart, illegeti magát. Fiamnak a könnyei is potyognak, annyira kacag.
– Olyan vagy, mint anya, semmitől nem tudsz megszabadulni. Használhatatlanok már ezek a rongyok, tegyük a lomtalanításra szánt vacakok közé! – kikapja kezéből, a zsák tartalmát az egyre terebélyesedő kupac tetejére szórja. Vitatkoznak, ugratják egymást, mint a jó testvérek általában.
– Jé, találtam plüss figurákat! – örvendezik a lányom. – Ezekkel aludtunk, amikor kicsik voltunk. Itt van a piros kutya, a lila boci, a panda és a többi állatka. Anya, nézd, előkerült a gyerekkori macid is! Még mindig ugyanolyan az illata. Ezeket ki ne dobjuk!
– Ugyan, mihez kezdesz velük? Csak foglalják a helyet – értetlenkedik a fiam. Igazi férfi, másképp gondolkodik.
– Elviszem a gyermekotthonba, jó lesz a kicsiknek. Odavannak az ilyen figurákért, főleg Antonió. Imádom, ő a legcukibb kisfiú, akit valaha láttam.
– Nana! Az én vagyok! – vigyorog öccse. – Anya, ne nevess ki, te is így gondolod! – és vág nekem egy grimaszt. Erre elnevetem magam, vége a komolyságnak.
– Mert van is miért – jegyezte meg az Élet. – Tehát nevető arcokat látsz a tükrömben, ez jó!
– Igen, mindhárman nevetünk, ám ez nem mostanában volt.
– Nem szoktál nevetni?
– Szoktam, de mindig marad egy kis felhő, ezeket nem vagyok képes elhessegetni. Akit a tükörben látok, már nem én vagyok, csak az emlékeim. Gyerekeim a maguk útját járják, idejét sem tudom, mikor kacagtam utoljára igazán, belülről jövőn.
– Nem szeretnek téged?
– De, nagyon szeretnek, támogatnak. A lányom állandóan aggódik értem. Amikor nem veszem fel azonnal a telefont, képes expedíciót szervezni megmentésemre. A fiam komoly férfiként áll mellettem, olykor helyre teszi a fejem. Ő vitatja ezt – mosolyodik el a nő. – Azt mondja, csak szeretné, mert konok vagyok. Felneveltem őket, mindketten sikeres emberek, nem akarok terhükre lenni, saját életük van. Nem lehetek állandóan a nyakukon.
– Gondolod, hogy terhükre lennél? A tükör önfeledt nevetést, szeretetet mutat. Ez nem elég neked?
– Igen, a szeretet kölcsönös, ám hiányérzet gyötör. Egyedül kellene boldogulnom. Teljes életre vágyom, valami újra, amilyen eddig még nem volt, mert örök álmodozónak születtem. Valószínűleg bizonytalanságom és maximalizmusom miatt futottam eddig zátonyra. Szükségem lenne valakire, akihez kötődhetek, akit megölelhetek, aki vigyáz rám, akivel tökéletes harmóniában létezünk, aki mellett nőnek érzem magam. Igen, ez hiányzik, mert jó nőnek lenni, bőrömön érezni a szerelmes férfi ujjainak finom érintését. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára igazi nő. Olyanra vágyom, ami ebben a korban már nem létezik, és – az igazat megvallva – nem is lehetnek kéréseim, hiszen mindent megkaptam tőled, ami boldoggá tehet egy embert. Innen nézve irigylésre méltó a helyzetem.
– Mégis a Halált hívtad, pedig ha vele tartasz, nincs visszaút, soha nem fogod megtudni, mi várt volna rád. Nézz rá erre a félelmetes alakra! Biztos, hogy rá van szükséged?

A Halál dühösen figyelte a beszélgetést, füstölgött magában. Nem akart veszíteni. Eddig nyerésre állt, de ez a kislány nagyon meggyőző tud lenni, keresztbe tesz neki, ha nem lesz résen. – Elég volt már a fecsegésből! – dohogott, el akarta tőle venni a tükröt. A lány felemelte fejét, azúr szeméből kék villámokat szórt rá, melyek egészen hideg szívéig hatoltak, szinte megbénult tőlük. Hátrahőkölt, némán várta a folytatást.
A nő elcsodálkozott a törékeny teremtés erején, harcias fellépésén.
– Nézz bele jobban a tükörbe! – és elhúzta finom kezét az üveglap előtt. – Mit látsz most?
– Magamat. A teraszon ülök, piros muskátlik vesznek körül. Rálátok a kertre, a hatalmas fűzfára, platánra, beárnyékolják az udvart. Szemet gyönyörködtető látvány. Néha szoktam ott verseket írni. Sokáig az volt a gyógyszerem, amikor elmenekültem a problémák elől, de már a múzsának sem kellek, kifogytam a történetekből.
– Nem fogytál ki a történetekből, most is elmeséltél néhányat. Azt is mondtad, hogy minden régi tárgyhoz kapcsolódik egy. Miért nem írod le ezeket?
– Ez már nem elég, több kell. Nem akarok híres lenni, ne úgy értsd! Teljes életre vágyom, amilyen többé nem lehet, annak véget vetett a Halál – és vádlón pillantott a szikár férfira, aki erre felhorkant.

– Mutatok valamit – szólt kedvesen az Élet. – Lazulj el, mert csak úgy láthatod meg a jövőt, ha beengeded! Tedd félre a gondokat!
– Megpróbálom – érkezett a bizonytalan válasz. Mély levegőt vett, belenézett a tükörbe.
– Mit látsz?
– Egy csodálatos tölgyerdőt és egy kis fehér házat, tornáccal – erre az Élet arcán huncut mosoly suhant át. – Imádom az erdőt, a hegyeket.
– És? Mondd tovább!
– A kis ház előtt van egy tisztás, a fű kusza, színes vadvirágok tarkítják, hajladoznak a szélben – erre a lány még jobban felderült. – Nézd tovább! Mit látsz még?
– A tisztáson egy asztalt, a színe alapján talán tölgyből készült. Azt hiszem, ül mellette valaki, de nem vagyok benne biztos.
Az Élet egy röpke mozdulatot tett a tükör előtt, mintha tisztítaná. Nem ért hozzá kecses ujjaival, épp csak elhúzta előtte, majd kíváncsian leste az eredményt.
– Egy férfi ül ott, elmélyed valamiben, úgy látom, ír. Rengeteg lap van előtte, talán teleírta már az összeset. Nem néz fel, nem vesz tudomást a külvilágról. Fehér pólójára árnyékot vet egy fölé hajló faág, fejét kalap takarja a napsugarak elől. Nem látok többet, pedig jó lenne – hunyorog.
– Emlékszel, mit mondtam? Ne csak a szemeddel nézz! Engedd szabadjára gondolataidat, engedd be a jövőt!
– Napszemüveg van rajta, ujjaival végigsimít deres, rövidre nyírt szakállán. Leteszi a tollat. Áthajol az asztal fölött, nyújtózik, el akar érni valamit. Egy gitár! – örvendezett a nő, felvillanyozta a látvány. – Elkezdi pengetni a húrokat. Nem hallom, csak mozdulatai árulkodnak. Jó nézni, egyszerre izgalmas és megnyugtató. Hopp, megtréfálja a szél, felkapja az asztalról a papírlapokat, utánuk nyúl, még időben, nem szóródtak szét. Hátha erre fordul – reménykedett. – Ki lehet ő? – törölgette szemét, ám hiába, a kép homályos maradt.
– Én látom az arcát is, de nem mutathatom meg – titokzatoskodott az Élet. – Meg kell találnotok egymást, ezt rendeltem nektek. Mindkettőtöknek jó lesz, hosszú évek óta vártatok erre. Annyit elárulok, hogy szeretni fogod az esőt, pedig tudom, nem repestél az örömtől, amikor a nyakadba zúdult. Bízz bennem!

– Jaj, ne! Ezt nem szabad hagynom! – berzenkedett a Halál, amikor észrevette a nő ajkán végigfutó könnyű mosolyt és átszellemült tekintetét. Ha így megy tovább, elveszíti ezt a csatát, egy évig nem lesz elegendő munkája. Közbe kell lépni, mielőtt késő lenne.
– Ne higgy a csalfa tükörnek, nálam van az igazság! Az Élet becsap, egyfolytában hazudik. Ez mind csak illúzió. Gyere velem! – sürgette.
– Kapaszkodj inkább belém! – biztatta az Élet, felé nyújtotta karját.
– Mit kínálsz nekem? – érdeklődött a nő a Haláltól.
– Ha velem jössz, megszabadítalak a földi pokoltól. Nem szenvedsz tovább, elmúlik minden fájdalmad, nem lesznek gondjaid.
– És te mit kínálsz? – fordult az Élethez.
– Én nem ígérhetem, hogy többé nem érzel fájdalmat, azt sem, hogy nem lesznek gondjaid, ám ha engem választasz, megmutatom neked, hogy szépségek várnak rád. Nézz rám, milyen gyönyörű vagyok! – és egy piruett kíséretében ragyogó mosolyt küldött bátorításul a bizonytalankodó nő felé, aki most már tanácstalanul állt, nem tudta, mitévő legyen.
– Adok neked egy ajándékot. Felbecsülhetetlen értéke van – és az Élet egy tollat nyújtott át neki. – Amit ezzel a tollal írsz, megelevenedik. Az irodalmat kapod tőlem és általa mindent. A művészet ölelésében folytathatod életed, szabad lélekkel, tiszta gondolatokkal, ebben nemsokára társra is találsz, csak légy bátor, figyeld a jeleket, melyeket küldök neked, mert nem hagylak el, veled maradok.
– Én győztem, mehetsz! Kapsz egy kis szabadságot – szólt oda magabiztosan a Halálnak. – Egy évig nem sok dolgod lesz.
A nő hazament, magához vette a tollat, jegyzetfüzetét, kiült a muskátlis teraszra, lázasan írni kezdett, egyre teltek az oldalak.

– Lemegyek a városba, hozok papírt, mert nekünk az Isten papírboltja is kevés lenne – szólt a férfi, feje tetejére tolta napszemüvegét.
– Mert állandóan teleírod az összeset! – incselkedett a nő.
– Te is! – nevetett a férfi.
– Vegyél gitárhúrokat, mert még sokat kell játszanod nekem!
– Nem is tudok jól gitározni. Te tényleg ezt akarod életed végéig hallgatni? – érkezett vigyorral a válasz.
– Eleredt az eső! – ujjongott a nő.
– Akkor gyerünk, nem hagyhatjuk ki! – és máris kint ölelték egymást a tölgyfák melletti tisztáson. A nő finom ujjaival lesimította a férfi szakállára telepedett cseppeket, aki gyöngéd csókkal érintette ajkát.
Az Élet elégedett mosollyal nyugtázta, hogy jól dolgozott, majd sarkon fordult, magukra hagyta őket. Még nagyon sok munka várt rá.

Le kell mennem a boltba

Le kell mennem a boltba

Le kell mennem a boltba. Mindjárt nyolc óra. A fene se kel hajnalban! Most meg sietnem kell a nappaliba, nehogy elkéssek a munkából! Home Office. Fel kell hívnom a főnököt, hogy lássa, szorgalmas vagyok! Kár, hogy napok óta nem tudott határozott irányt mutatni. Na, neki sem könnyű.
Csak el ne felejtsem, hogy le kell mennem a boltba!
Szájmaszk? Van. Végre. A szemüvegem remekül párásodik tőle. Hónalj szaga van. Nem tudom, hogy hogyan varrták, szállították, tárolták. De áporodott. Ki lehet ezt mosni?
Jó lesz a tegnapi ing még. Majd borotválkozom, mielőtt az asszony hazaér. Addig úgysem megyek sehová. Minek is mennék? Munkaidő van. Fel kell hívnom sok olyan céget, ahol nincs bent senki, mert mindenki home office-ban van, és így semmi szükségük arra, amit én kínálok, de kínálnom kell, mert ami értelmetlen, az kötelező.
Apropó! Kötelező. Kötelező a hónalj szagú, vagy csak ajánlott? Tegnap láttam egy mamit, aki szépen az álla alatt viselte. A tokáját eltakarta vele. Előnyös volt. Színben harmonizált a kabátjával. A nők aztán tudnak! És van neki olyan kabátja, ami ehhez a kifakult zöldhöz illik.
Még egy nyűgös biztonsági ember. Se curity, se zádé! Ő nem tud. És igaza van. Hogyan is tudhatna? Beütemezek még tíz címet, gyötröm magam, hogy felmutassam a „proaktivitást”. Milyen szép, hogy a „sales” szakmában nem értenek magyarul!
Már majdnem harminc éve annak, hogy egy akkori ismerősöm névjegyét bevitte a titkárnő az igazgató elvtárs-úrnak, aki egyszer csak kiszólt: „Gizike! Küldje be azt a sálas urat!”
Sales, sálas. Nem mindegy? Adjuk a bankot, mintha kötelező lenne amerikaiul beszélni, pedig ez a nyelv nem létezik, csak nálunk. Az leplezi le a provinciális beidegződéseinket, hogy nagyon „nem provinciálisnak” akarunk látszani. Az értékesítésben és marketingben dolgozó harmincas menedszer, vagy manager asszonyok képesek úgy fogalmazni szóban és írásban, hogy harminc év gyakorlat után is szótárért kiáltsak.
De jó, hogy most csak egy szóösszetétel ismétlődik: Home Office! Miért nem mondják úgy, hogy „otthon dolgozom”?
Én is itthon dolgozom. Az Email-eket CC-zzem, vagy Forwaldoljam a főnökömnek? Látnia kell, hogy az általa jóváhagyott egyenszöveg egyformán megy el mindenkinek. Kreativitás, mi? Ezért szereztem harminc év gyakorlatot! Ezért tanultam félfelsőfokon. Nehogy módosítsam a tökéletes marketing know how-t!
Know how! Mit tudom én, hogy hogyan kell élni ebben a világban. Ahhoz vírusnak kellene lennem.
Kellene még egy kabát, ami harmonizál a hónaljszagú színével, meg egy banyataliga, amit dühösen ráhúzhatok a fiatalabbak lábára.
Tegnap azt mondta valami okos, hogy egyedül menjünk a boltba. A gyerekek meg olyanok, mint a penészvirág. Ki kell mozdítani őket. Boltba szabad. Déltől, mert nem kelek hajnalban. Hogy is ne! Hogy rohannom kelljen, mert nyolckor hómofisz. Mindenütt jó, de már unom itthon. Az ügyfelek is otthon. Az idő szép. Kutyánk bezzeg nincs! Pedig sétáltathatnám.
Sebaj. Végre elkezdett beborulni. Majd négykor kijárok tilalmatlanul a boltba. Ha a gyerekek nem akarnak, nem erőltetem. A nagyobbnak fogytán a cigije. A kisebb lónyálat akar. Ő jön, hogy mellé ne nyúljak. Mert a drink az nem egyre megy a begybe.
Mennyi lesz jövő hónapban a fizetésem? Akkor is le kell majd mennem a boltba?
Betegről csak hírből hallottam. De bezáródott az életünk. A polcot megerősítettem, mosogattam is. Kintről tavasz illatú levegő jön be. Csípős kicsit! Hol a pulóver? Pull it over your head!
Löncsölhetnénk is! Aztán keressünk egy tiszta inget. Borotválkozni is kell. Mert romantikus séta gyanánt, hónaljszagú maszkban, a feleségemmel lemegyünk a boltba!

Hajnali lány

Hajnali lány

Én vagyok a G. Az egy, a mester, a magister ludi. Ezt a Hajnali lány óta tudom. Ő mondta nekem először, hogy a G az én vagyok, meg persze mondta aztán a Leó is. A Hajnali lány volt az első. Mindenben ő volt az első. Nekem ő az egy. Persze akkor még minden másképp volt, mer' csak a Játék közben beszélt hozzám a G. Akkor még nem voltam ők. Csak én egyedül meg a Játék, mer' nekem az a minden. Meg most már egy kicsit a Hajnali lány is, de ő most nincs itt velem. Persze őt is a Játéknak köszönhetem. Ha nem lenne a Játék sohasem találkoztunk volna.
Nem, ez így nem igaz. Leóval találkoztam a Játék miatt és ő hozta el nekem a Hajnali lányt. Ó, ha tudnád milyen szép! Na jó, az orra kicsit vastag ott a tövénél tudod, de a többi mindene az nagyon szép ám! Kicsit a szemöldöke is vastag, meg a hangja olyan karcos, nyers mer' sokat cigizik. Sokat szív. Nagyon sokat. De ez engem egy kicsit sem zavar! Na jó, egy kicsipicit, de nem nagyon! Mondtam neki múltkor, hogy felőlem bármennyit szívhat, mer' az engem nem zavar. Meg a Leót sem zavarja, mer' azt meg aztán semmi ilyesmi sem zavarja. Erre azt mondta, hogy neki kell a Játékhoz, hogy gondolkodni tudjon, mer' úgy játszik, hogy lóg a szájából a cigi. Füstöl nagyon, de nagyon tudja a Játékot. Lehet vele készülni rendesen, és amikor lemegyünk a Partba, ahol a Leó is játszani szokott, ott akkor nincs is ellenfelem, mert mindig én nyerek.
A Partban találkoztam először Leóval. Az egy ilyen játékos hely. Mindenki csak a Játékér' megy oda, hogy nyerjen vele sok pénzt, mer' lehet, ha az ember nagyon akar, de persze én nem akarok, mer' engem csak a Játék érdekel maga. Annál semmi sincs jobb, csak a Hajnali lány.
Igazán nem tudom, hogy mi a nehéz a dologban!? Olyan egyszerű az egész! Mindenki túl sokat lát bele Játékba, pedig az csak egy játék, nem több. Hát ezért nem lehetnek magister ludik, csak énnekem van róla papírom.
Na figyelj, elmondom mi a lényeg! Az a lényeg, hogy ne erőlködjél, mer' a Játék az magától van. Azt nem lehet erőltetni. Persze tudni is kell azért valamit; nem csak összevissza tologatjuk a köveket meg a bábukat! Figyelj! A Játékban a Játékról kell tudnod mindent, érted? Nem véletlenül vannak a szagos mezők, meg a kommunikátoros kövek, meg a bábuk felülete sem véletlenül olyan amilyen. Itt minden kell neked! Az kell, hogy figyelj, és akkor nyersz. Figyeld a szagokat, a hangokat, a formákat. Fontos, hogy melyik kő, vagy bábu milyen puha, vagy melyiken vannak pikkelyek. Meg még az ízük is fontos! Én mindig megnyalom egy kicsit a köveket. Persze úgy, hogy senki se lássa, mer' egyszer azt mondták, hogy ez gusztustalan, meg hogy én milyen undorító vagyok már. De persze akkor is én nyertem, mert ha a vak zónába kerülsz, akkor csak a forma van, meg a szag, de azt, ha összekevered, akkor mindent elronthatsz! Pedig ott van az ízük is. Minden kőnek más íze van. Az összes többi szabály már pofonegyszerű: menj előre és húzódj vissza. De persze ezt most csak neked mondom el, mer' most úgysem tudok játszani egy darabig. Addig is legyen, aki tudja, hogy mindig legyen egy magister ludi.
Ja, igen és ott van még a G. A G mindig segít, ha nem tudom, hogy mit kell tennem. Súg.
Pénzbe' csak akkor kezdtem el játszani, amikor a Leó odajött, hogy akkor mos'már dolgozhatnék vele, mer' neki egyedül nagyon nem jó. És én mondtam neki, hogy nekem sem annyira jó, úgyhogy beszélgettünk. Hát, de ez a Leó! Hát ez már a második percben mindent tudni akart, hogy hogyan csinálom, hogy mindig nyerek, mer' aszonta biztos van valami trükk, ahogyan úgy csalok, hogy a másikak nem veszik észre. Mire mondtam neki, hogy én nem csalok, hogy én mindenkit megverek csalás nélkül, felőlem ide hozhat bárkit. Azt mondta, hogy szerinte ez nem igaz, mer' csak rám kell nézni és látszik, hogy hülye vagyok, és akkor meg nem lehetek magister ludi. Ez nem esett túl jól. Mondtam neki, hogy nem vagyok hülye, hogy ha ilyeneket mond nekem, akkor elmegyek, de nem nagyon feszegettem a dolgot, mer' láttam, hogy kezd bemérgesedni.
Húúú, ha tudnátok, hogy milyen a Leó, amikor bemérgesedik! Egyébként is olyan a feje, mint egy oroszlánnak, hát akkor aztán még olyanabb!
Vörös lesz a szeme, és őrjöng, és üti-vágja azt, ami a kezébe kerül. Mindegy, hogy mi az, vagy ki az. Ezér' félnek is a Leótól. Egyszer láttam a Partban, hogy valami idegen – mer' az volt, mer' aki ismeri a Leót, az ilyet nem csinál – nem hagyta nyerni a Játékban. Anyám, hogy ott mi volt! Na, az már biztosan tudja, hogy milyen íze van a köveknek, mer' a Leó az mindet lenyelette vele. Egymás után mindet!
Na és akkor a Leó elkezdte magyarázni, hogy ez itten csak aprópénz, amit a Partban lehet nyerni, hogy menjünk el igazi, komoly helyekre játszani. Ő majd megszervezi azt nekem, nekem meg csak az a dolgom, hogy megnyerjek minden játszmát. Azt mondta, hogy ez nem opció, mer' ha nem nyerek meg neki, akkor velem is megeteti a köveket. Hát én persze nem akartam köveket enni, mondtam, hogy jó. Végül is a Játék, az Játék, nekem mindegy, hogy kik ellen játszom!
Aztán elmentünk valami puccos helyre. Hát anyám! Az olyan puccos volt! Nem is nagyon akartak beengedni, pedig a Leó szerzett rendes ruhákat is, meg is fürösztött meg minden, mer' akkor már együtt lakott velem. Elvitt magához, hogy lakjam ott. Szóval elmentünk játszani arra a helyre.
Eleinte ment a dolog. Sorra hullottak ki a krapekok, de aztán jött az a fura kalapos ember, és az nyert. Én nem tudom, hogy mi történt ott énvelem, mer' engem még soha senki nem vert meg, mer' én mindig győzök, de ez az ember ott nyert és nem tudtam mit csinálni vele. Nyaltam a követ és próbáltam figyelni a G-re is és láttam, hogy ő is nyalja... És mégis ő nyert! Azt mondta, hogy ne legyek elkeseredve, mer' ő még ilyen jót soha nem játszott, de ő a magister ludi, ő a legyőzhetetlen.
De hát hogyan lehetne ő a ludi, amikor az én vagyok?! Nekem megmondták a Partban, hogy én vagyok, hát menjen csak oda és kérdezzen meg bárkit! Vagy tudod mit! Kérdezze csak meg a Leót. Az aztán majd elmondja neki, hogy ki a magister ludi, és vele is majd jól lenyeleti a köveket, sőt a bábukat is, hogy sohase szarja ki.
De a Leó semmi ilyet nem csinált. Csak állt ott – pedig piros volt a szeme láttam –, csak állt, és azt mondta, hogy menjünk. Csak ennyit. Egy darabig nézte azt a másik, kalapos ludit, és akkor mondta, hogy menjünk. Nem etetett meg vele semmit. Sem a köveket, sem a bábukat, de még csak oda se csapott senkinek. Csak mentünk. Hazafele a Leó azt mondta, hogy minden addigi nyeremény ráment a játékra a ludival, úgyhogy ha nagyot akarunk szakítani, vele kell majd megint játszanom, de még gyakorolnom kell. Azt mondta, új trükkök kellenek. És akkor visszamentünk a Partba, hogy keressünk valami épkézláb ellenfelet. Így mondta a Leó. És akkor találtuk a Hajnali lányt.
Ott játszott a Partban, mi meg csak figyeltük, hogy hogyan nyer. Mer' a Hajnali lány is folyton nyert. Nem tudom hogyan, mer' látszott, hogy nem ismeri teljesen a dolgokat. Nem profi játékos, nem nyalta meg a köveket, csak úgy játszott és mégis bejött neki valahogy. Mindig nyert. Egészen közelről nézte a táblát, talán a szagok miatt, nem tudom, de rettenetesen koncentrált.
Egy rövidnadrág volt rajta, meg valami kinyúlt póló, csizma és valami ostoba, piszkosfehér szőr nyaksál. Ez volt rajta, és ebben a semmilyen ruhában ott izzott az asztal felett. Talán a haja miatt, azt nem tudom, mert a haja olyan tűzvörös volt, mint a cigarettája végén a parázs. Izzott. A vékony, inas karjára támaszkodott, és időnként a cigibe szívott. Aztán egyszer csak megemelt egyetlen követ, és megszólalt: Flux és stop. És ezzel vége. Felmarkolta az asztalra kirakott dohányt, és el akart menni. Persze azok meg nem akarták, hogy lelépjen a pénzükkel, és megragadták a karját, de mondani azt már senki semmit nem mondott, mer' a Leónak addigra már piros volt a szeme.
Mind a ketten csak álltunk és néztük, hogyan veri széjjel őket a Leó. Ütötte a fejüket, meg a hátukat, és aztán meg jött a kedvence, az etetés. Mindegyikkel lenyeletett egy-két darabot. Aztán eljöttünk. Azok még dünnyögtek, hogy te rohadt szemét Leó, meg hogy majd egyszer valaki úgyis elkap, meg hogy dögöljön meg, meg hogy a Leó szarjon sünt!, de ezzel már nem foglalkoztunk, hanem elmentünk haza.
Ügyes vagy! - mondtam a Hajnali lánynak, de nem tudom, hogy hogyan játszol. Nem értem, hogy mér' nem nyalod meg a követ. Rám nézett, felhúzta azt a vastag szemöldökét, és azt mondta, hogy ő semmit sem nyal ingyen, csak pénzért. Ezt én megint nem értettem. Na, innen tudtam, hogy ő nem egy igazi ludi. Ő valami más, de akkor még nem tudtam, hogy micsoda.
Ezután a Hajnali lány nálunk lakott, mer' megegyezett a Leóval, hogyha megtanít engem is a trükkjeire, akkor maradhat, ameddig csak akar. Ez így biztos kenyér, és a Leó meg is védi akkor mindenkitől. És ő meg maradt és játszott velem. Megkérdeztem, hogy mi a neve, mire azt mondta, hogy úgy hívom, ahogyan csak akarom. Ezért lett a neve: Hajnali lány.
Aztán megértettem, hogyan is játszik. Figyeltem a dolgait, a jelzéseit, meg azt, ahogyan ő figyeli az enyémeket. És akkor, neki egyedül elmeséltem a G-t. Azt, hogy hogyan is súg nekem. Erre ő azt mondta, hogy a G, az én vagyok, de ezt én nem értettem, mert én nem lehetek a G, mer' az egy másik és akkor hogyan?
És erre azt mondta, hogy mi vagyunk a G, mer' mindkettő én vagyok. Ti vagytok a G, mondta, és akkor még mosolygott. Olyan pici ráncok lettek az orrán, és ez nagyon tetszett nekem. És onnantól figyelni kezdtem rá, és rájöttem mindenre. Mos'már láttam, hogy nem elég csak érteni a dolgot, meg figyelni a Játék változásait. Nem elég megszagolni, vagy megnyalni a köveket. Figyelni is kell a másikat, hogy hogyan néz, meg mit csinál. Hogyan forgatja a szemét, hogyan lélegzik. És akkor figyeltem magam. És éreztem, hogy ha a Hajnali lánnyal játszom, akkor másképp lélegzek, meg másképp dobog a szívem.
Aztán, ahogy játszottunk, egyszer csak látom, hogy a Leó hogyan bámul a Hajnali lányra. Mer' a Leó is megváltozott ám! Nem, továbbra sem beszélt, csak nézett minket, csak bámulta a Hajnali lányt és egyre vörösebb lett a szeme. Minden nap egyre vörösebb, és én már féltem, hogy nemsokára bántani fogja, hogy elkezdi etetni, vagy ilyenek, de nem, egyáltalán nem bántotta őt.
Aztán az egyik éjjel ki kellett mennem, mer' majdnem minden éjszaka ki kell, hogy menjek, akkor láttam, hogy mit csináltak. Ő meg a Hajnali lány. Benn voltak a Leó szobájában, és a Hajnali lány ott térdelt a Leó előtt és azt csinálta neki! Hát én nem is mentem ki! Hát én már nem is tudtam kimenni, mer' már nem is kellett. Hogyan csinálhatta ezt? Hát neki nem csak a Játék van meg én? Húú, ez nagyon fájt! Úgy, de úgy szorított, itt benn, hogy azt hittem meghalok. De nem haltam meg, mer' aztán hallottam azt is, hogy a Hajnali lány kijött Leótól, és a kanapén aludt el.
Én persze nem tudtam elaludni, és másnap nem ment a Játék sem. Ott ült előttem, és én csak arra tudtam gondolni, hogy mit műveltek ott a Leóval ketten. Hogy lehet ez? Én vagyok a magister ludi! Nem Leó, csak én! Amikor elment a Leó, megkérdeztem:
– Mér' csináltad azt?
– Mit?
– Azt. Tudod, a Leóval.
– Mit csináltunk?
– Hát azt – és mutattam.
Először fehér lett, aztán vörös. Vörösebb, mint a haja. Összehúzta azt a vastagszemöldökét, mérgesen nézett rám.
– Ahhoz meg neked mi közöd?
– Hogy mi közöm? Hát neked ez semmit sem jelent? A Játék meg én?
– Én csak úgy játszom. Ennyi és kész. Miért mit kéne, hogy jelentsen? Pénzt keresek vele. Ezért csinálom. Azt is azért csináltam a Leóval. Pénzt adott érte. Én ebből élek érted? Én nem vagyok ludi. Néha játszom, és néha megy is. Ennyi, kész!
– Nem, nem értem! Itt voltál velem és játszottunk, és minden jó volt és a szívem... és gyorsabban vert, ha játszottunk, és én...
– Mi van? Csak nem képzeled, hogy én kikezdenék veled?
Húú, de fájt! Ez nagyon, nagyon fájt!
– Miért nem? Velem miért nem? Én nem vagyok erős, meg nagy, de ludi vagyok, nem? És nekem is van pénzem, és megfizetlek én is te...te…
– Ki ne mondd, te kis szarjankó!
– De kimondom: te ribanc!
Nem szólt semmit. Nézett rám. Szedelődzködni kezdett, rágyújtott egy cigire:
– Te ostoba retardált kis pöcs! Soha az életben nem érnék hozzád!
És nem kiabált. És ez volt a legrosszabb, hogy nem kiabált.
Elindult az ajtó felé, de... de nekem addigra már vörös lett a szemem és a G megsúgta, hogy mit tegyek. A G most is súgott.

Nyárikonyha

Nyárikonyha


Juliska tétovázva áll szobájában. A konyhából fojtottan beszűrődő zajokra figyel. Unokái már elmentek az iskolába, látta, ahogy a kapun kifordultak, hanyagul vállukra vetve az iskolatáskát. Mostanra már csak fia és menye maradt a szomszédos helységben, és Juliska szorongva figyeli a mondatfoszlányokat, miközben azon töpreng, mikor lesz legalkalmasabb idő kilépni közéjük. Ha túl korán megy ki, menye vasvilla szemekkel néz rá, és megjegyzéseket tesz, miért nem maradt ágyban, míg a gyerekek elmennek, s hivatkozik a kevés helyre az asztalnál.
De hát olyan kevés az a hely? Igaz, a konyhába kellett bezsúfolni a mosógépet, hűtőt… Még mosogatógépet és fagyasztót is vettek. Csak itt lehetett legjobban megoldani öreg házában azt a sok elektromosságot, ami kell a működésükhöz… Ettől a sok mifenétől aztán összeszűkült a kis konyha, hiába tettek hat széket az asztal köré, ha kihúzzák, nehezen férnek el, igaz…- gondolta – s a gyerekeknek el kell készülni időre, különben elkésnek az iskolából…
De miért pont az ő csenevész kis teste zavarja őket…? – nézett végig inas, soványka karjain, behorpadó mellkasán, melynek emlőiből megszületett gyermekei kiszívták az anyatejjel minden erejét, vágyait, álmait… bezzeg a menye kilencvenvalahány kilója elfér, széles, rengő fenekével eltorlaszolja az utat a tűzhely felé, s ő nem mer magának egy kis rántottát csinálni, ha elfogyott az asztalról, amit menye készített reggelire. Mert ráripakodik ám, mit keres itt, mama, üljön csak le, nem férünk el itt ketten, mit akar?
Mit akar ő? Mit akarna… egy kis ételt, egy kis beszélgetést, egy kis emberséget… hisz olyan kevéssel beéri…! Az ebédet is megfőzi nekik a nyárikonyhában, nem is ebéd az, inkább ucsora; menye is, fia is dolgozik, egyik az önkormányzatnál, másik a gépállomáson, akkor esznek, ha hazajöttek munka után. Ő ad enni a két unokának, akik iskola után beesnek az ajtón, és már emelik is a fedőt, mit főztél mama, milyen finom illata van… drágaságaim…
Juliska szemét elfutja a könny.
Sebtiben letörli, hátha benyit a sárkány, ne lássa, hogy megint sírdogál. Múltkor is rajtakapta, és felháborodva pörölt vele, minek adja elő magát, - így mondta - mintha rossz dolga volna, mit sírdogál, mindene megvan, gondoskodnak a kényelméről… itt a sok háztartási gép, régen bezzeg moshatott kézzel fateknőben, járkálhatott ki a fagyba, pincébe, most meg hűtőt nyit, és minden a keze alatt van…! Csak azt a kis ebédet kell megfőznie… És lamentált egy órán keresztül, ádázul csapkodva…
Talán most kéne kilépnie… nem, még vár egy kicsit… hadd készülődjenek nyugodtan…
Hát, igen, a gépek itt vannak… megkönnyítik a munkát, nem vitás, ő is megtanulta apránként a kezelésüket, ha nehezen is… - és jólesően kuncog, ahogy visszaemlékszik a tanulóidőre; mit szenvedett velük, mire használni tudta – és merte - a szerkezeteket. Hiszen ő otthon volt, miből állt azt a kis szennyest berakni a gépbe…? Kimossa az, magának nem fáradság - mondta a menye, és ő szó nélkül rakosgatta a ruhákat ki-be. Ki is teregette, hiszen nem állhat addig nedvesen, amíg hazajönnek…
A konyhából felcsattanó mondatfoszlányok törik meg gondolatait.
- Minek annak a vénségnek…?
A menye haragszik.
Juliska leül a fotelbe, úgy érzi, jobb, ha még egy kicsit vár, hátha megnyugszanak a kedélyek, hátha a fia majd lecsendesíti a hárpiát; így hívj magában, mióta egyszer fia a védelmére kelt valami apróságban, s akkora égzengés lett belőle, hogy a menye három napig nem beszélt velük, csak odalökte a reggelit mindüknek, csapkodott, és vasvillaszemeket vetett; aztán elviharzott a munkába. Jó lecke volt, Juliska és fia akkor megtanulta, hogy óvatosan keljenek egymás védelmére.
A fia…
Valamiről igyekszik meggyőzni a sárkányt, és Juliska tűnődik, vajon mi csípheti a szemét menyének? Egy hónapja takarított utoljára, talán az lehet a baj… nyögve tologatta a porszívót, fájós már a dereka, nem olyan könnyű hajladozni, de inkább megcsinálta, neki ne mondja senki, mint a szomszéd Kovácsnénak, hogy ingyenélő… A menye eleinte tessék-lássék tiltakozott, de már régóta nem tette, sőt megjegyezte, ha valahol leszedetlen pókhálót látott… hiába, rossz a szeme is már… Abból a kevéske nyugdíjból… tavaly csináltatott szemüveget, de azóta megint romlott a szeme, s új kéne… de karácsonykor az összes pénzét odaadta nekik, hogy a fürdőszobát újracsempézzék… az unokáknak is vettek belőle számítógépet, pont kifért belőle… ó, kis angyalkáim…!
Már egy hónapja…? Juliska utánaszámol, mikor is reccsent egy nagyot a háta porszívózás közben, hogy nem tudott mozdulni utána, s eldőlt a földön, mint egy liszteszsák, úgy maradt a nagyszoba padlóján a fiataloknál… Fiatalok, ugyan már, fia is, menye is túl a negyvenen… Nagy szerencséjére a szomszéd Kovácsné épp átjött a kiskapun kicsit beszélgetni, amikor már két órája feküdt tehetetlenül, az hívta az orvost… Kovácsnét a sárkány nem szereti, pletykás vénasszonynak mondja, aki bujtogatja az anyósát, és még a szeme se áll jól… Megmondta tavaly Juliskának kerek- perec, ha társalogni akar vele, tegye a kerítésnél, hát nyáron még hagyján, jó időben még jól is esik kicsit ott ácsorogni, emlékezni a régi szép időkre, de most hideg van, hát mit csináljon?
- Még tévézni sem lehet tőle nyugodtan…! – csattan fel a hang mérgesen.
Tévé? Esténként beoson a szobájukba, félve ül le az ajtó melletti kis székre, összehúzza magát, ül csendben, nehogy zavarjon… halkan, szemérmesen nevet, kezét foghíjas szája elé téve, jaj, de sokba kerül a protézis, de hát nem bírta megszokni, amit a kis nyugdíjából csináltatott, ott áll a szekrényében egy tiszta fehér zsebkendőbe csomagolva… Mi zavarja őket? Nézi, ahova kapcsolnak, mindegy mit, örül ő mindennek, csak érezze, hogy köztük van, hogy nincs egyedül, hogy van kihez szólni néhány szót…!
- Nem érdekel! Kell a gyerekeknek a szoba, és kész! Menjen a nyárikonyhába…! Ott még melegebb is van, ha jól bedurrant!
A nyárikonyhába?
El akarják venni a szobáját…
Juliska megretten. Érezte ő, hogy baj lesz, ha egyszer lebetegszik, és az orvos egy hónapja megtiltotta a hajlongást, és csúnyán nézett a menyére… azóta nem porszívózhat… nem rakodhat a mosogatógépbe, mosógépbe… csak a főzés marad rá. Több lett a menye dolga, nem csoda, ha haragszik rá… De mit tehet ő erről? Nem akart ő beteg lenni, csak úgy lett valahogy… hiszen hetvenöt éves…!
Felkapja a támlára simított kendőt, s buzgón kötözgetni kezdi, miközben sebesen jár az agya, hova menjen, mit is csináljon…? Elveszik a tisztaszobát tőle, kizavarják a nyárikonyhába, ez nem is kétséges! A fia jó gyerek, aranyos gyerek, de nem mond ellent a feleségének szinte soha… most aztán nem fog a védelmére kelni, annyi szent. Jaj, mit csináljak, hova menjek…? A nyárikonyha külön kis épület egyetlen helyiség, még a víz sincs benne, csak mellette a kerekes kút, meg a régi budi…Ki kell járnia majd a hidegbe? Istenem, Karcsikám, drága jó párom, miért mentél el idő előtt… most itt állok egy szál magam, a többi gyerek mind szanaszét az országban… de hát náluk sem lenne jobb… teher már az öreg mindenhol… Istenem, mi lesz velem…?
Sebesen bújik a télikabátba, elhomályosuló szemmel bogozza a kendőt, majd nagy lélegzettel kilép a konyhába. Azok meglepődve bámulják, menye kutatva nézi, vajon mennyit hallott a szóváltásból.
- Mama, beszélnünk kell... – köszörüli torkát a fia, s Juliska pillantásai elől a falat nézi mereven. Az asszony valamit motyog, majd később fiam, majd… majd… és kimenekül a konyhából. Végre a pitvarban van, csak előre, előre, a kertkapu, az utca…
A harmadik utcáig vánszorog szédelegve, alig lát, a világ, mint molylepke csapong körülötte, fekete csíkok és foltok úszkálnak előtte, míg doboló erekkel beesik Mariska ajtaján.
Mariska, a testvér éppen a nyárikonyhájában tevékenykedik, már az ebédet főzi…? Jó meleg van, nemrég szellőztethetett, friss a levegő. Duruzsol a régi tűzhelyen a teáskanna, rádió szól halkan. Egy ágy, két szék, asztal, egy régi, festett szekrény a berendezés, amit kiselejteztek régen. Néhány új polcot fedez fel, ahogy körülnéz, tavaly óta nem változott itt semmi, most jó ez a meghitt változatlanság…
A testvére leülteti, s faggatná, mi baja, mert látja, hogy bánkódik, s Juliskából máris dől a panasz, a hosszú évek elfojtott keserűsége ömlik, mint gátja szakadt áradat, sírósan, szemet törölgetve, szakadozottan, hogy Mariska csak fejét ingatja, és tehetetlenül simogatja görnyedt vállát. Juliska lassan megnyugszik, s határozott formát ölt az útközben fejébe villant ötlet, a megoldás, ami mindenkinek jó és hasznos lenne, hisz annyira szeretik ők egymást Mariskával, nem is kérdéses, hogy beleegyezne…
- A menyem… a fiam… ki akarnak tenni a szobámból…a nyárikonyhába… Kell a gyerekeknek a hely. Tudod, nagyobbacskák már, zavarják a szülőket… nem is egészséges egy szobában lakni…
S gyorsan kimondja egy szuszra.
- Arra gondoltam, lakhatnánk együtt! Idejönnék hozzád… a te szobádba…összetennénk a nyugdíjunkat… A te menyed jó, sose panaszkodtál rá…
S elnyílt szájjal, rémült szemmel, letaglózva hallja a választ.
- Drága Juliskám… Nem panaszkodtam… De én már egy éve a nyárikonyhában lakom…!