William Butler Yeats: Mikor megöregszel

William Butler Yeats: Mikor megöregszel

Mikor megöregszel, s hajad őszre vált,
a tűz mellett bóbiskolván vedd kézbe
e könyvet, s szemed árkába képzeld
régmúlt csillanását, mely már tovaszállt.

Mily sokan csodálták szépséged s bájad,
szerettek igaz vagy hamis szavakkal!
De csak egy szerette bússá vált alakban
arcod: ki kóbor lelked megtalálta.

S miközben a parázs fölibe hajolsz,
sóhajtsd mélabúsan: Oh, a szerelem!
A csillagtengerben hiába keresem,
a hegyeken át mily gyorsan eliramolt.

 

 

William Butler Yeats: When You are Old

When you are old and gray and full of sleep
And nodding by the fire, take down this book,
And slowly read, and dream of the soft look
Your eyes had once, and of their shadows deep;

How many loved your moments of glad grace,
And loved your beauty with love false or true;
But one man loved the pilgrim soul in you,
And loved the sorrows of your changing face.

And bending down beside the glowing bars,
Murmur, a little sadly, how love fled
And paced upon the mountains overhead,
And hid his face amid a crown of stars.

William Butler Yeats: Mikor megöregszel

William Butler Yeats: Mikor megöregszel

Mikor megöregszel, s hajad őszre vált,
a tűz mellett bóbiskolván vedd kézbe
e könyvet, s szemed árkába képzeld
régmúlt csillanását, mely már tovaszállt.

Mily sokan csodálták szépséged s bájad,
szerettek igaz vagy hamis szavakkal!
De csak egy szerette bússá vált alakban
arcod: ki kóbor lelked megtalálta.

S miközben a parázs fölibe hajolsz,
sóhajtsd mélabúsan: Oh, a szerelem!
A csillagtengerben hiába keresem,
a hegyeken át mily gyorsan eliramolt.

 

 

William Butler Yeats: When You are Old

When you are old and gray and full of sleep
And nodding by the fire, take down this book,
And slowly read, and dream of the soft look
Your eyes had once, and of their shadows deep;

How many loved your moments of glad grace,
And loved your beauty with love false or true;
But one man loved the pilgrim soul in you,
And loved the sorrows of your changing face.

And bending down beside the glowing bars,
Murmur, a little sadly, how love fled
And paced upon the mountains overhead,
And hid his face amid a crown of stars.

Vladimir Nabokov: A szajnai ismeretlen

Vladimir Nabokov: A szajnai ismeretlen

Az enyészetre vágyakozva,
csalatkozva földi létben,
élettelen arcod fehér mása
újra és újra szemembe téved.

Szépséges hangodon pengő
örök-haldokló húrok hívnak,
vízbe fúlt, ifjú, fakó hölgyek között
a legédesebb sápatag te vagy.

Legalább dallamokban időzz velem,
ha már boldogságod szűken mérték,
oh, hagyj hátra nekem egy fél-mosolyt
bájos ajkaid szélén!

Mozdulatlan, domború szemhéjak,
sűrűn összekuszált szempillák,
vajon örökre így maradtok?
Régen, hogy szórtátok a szikrát!

Finom, törékeny, ifjú vállak,
gyapjú kendő fekete keresztje,
utcafények, szél, esti felhők,
a zord folyóra leszállt az este.

Titokzatos csábítód ki volt?
Könyörgöm, vallj színt! Mondd,
a szomszéd fürtös unokafivére,
aranytöméssel, harsány öltözettel?

Vagy a csillagporos ég egy fattya,
ital, billiárd s kocka szerelmese,
élvezet és csőd átkozott rabja,
mint én, álmodozó nincstelen?
,/?/
S most ágya szélén a kín testét rázza,
- ahogy engem is sújt a gyötrelem -
fekete, üres, végtelen világban
e fehér képmást bámulva mereng?

 

 

Vladimir Nabokov: L’Inconnue de la Seine

Urging on this life’s denouement,
loving nothing upon this earth,
I keep staring at the white mask
of your lifeless face.

Strings, vibrating and endlessly dying,
with the voice of your beauty call.
Amidst pale crowds of drowned young maidens
you’re the palest and sweetest of all.

In music at least linger with me!
Your lot was chary of bliss.
Oh, reply with posthumous half-smile
of your charmed gypsum lips!

Immobile and convex the eyelids.
Thickly matted the lashes. Reply—
can this be for ever, for ever?
Ah, the way they could glance, those eyes!

Touchingly frail young shoulders,
the black cross of a woolen shawl,
the streetlights, the wind, the night clouds,
the harsh river dappled with dark.

Who was he, I beseech you, tell me,
your mysterious seducer? Was he
some neighbor’s curly-locked nephew
of the loud tie and gold-capped tooth?

Or a client of star-dusted heavens,
friend of bottle, billiards, and dice,
the same sort of accursed man of pleasure
and bankrupt dreamer as I?

And right now, his whole body heaving,
he, like me, on the edge of his bed,
in a black world long empty, sits staring
at a white mask?

William Carlos Williams: Tökéletes pusztítás

Complete Destruction

It was an icy day.
We buried the cat,
then took her box
and set fire to it
in the back yard.
Those fleas that escaped
earth and fire
died by the cold.


William Carlos Williams: Tökéletes pusztítás

Jéghideg nap volt.
A macskát elástuk,
fogtuk a dobozát,
és meggyújtottuk
a hátsó udvaron.
Azok a bolhák,
amelyek elmenekültek
a földből és tűzből,
mind megfagytak.

Seamus Heaney: Relikvia

Seamus Heaney: Relic of Memory

The lough waters
Can petrify wood:
Old oars and posts
Over the years
Harden their grain,
Incarcerate ghosts

Of sap and season.
The shallows lap
And give and take:
Constant ablutions,
Such a drowning love
Stun a stake

To stalagmite.
Dead lava,
The cooling star,
Coal and diamond
Or sudden birth
Of burnt meteor

Are too simple,
Without the lure
That relic stored—
A piece of stone
On the shelf at school,
Oatmeal coloured.

 


Seamus Heaney: Relikvia

A tavak vize
erdőt konzervál:
régi evezők
és a cölöpök
az évek során
megkövesednek.
Magukba zárnak
embert, éveket.

A sekély víz
és a többé-kevésbé
állandó oldás,
mint a fullasztó szerelemé
egy cölöpöt
sztalagmittá kövít.

A holt láva,
a kihűlő csillag,
a szén és gyémánt,
vagy egy égett meteor
hirtelen születése
túl egyszerű;
a varázslat nélkül
csak egy ereklye -
egy kődarab,
az iskola
zabkása színű
polcán.

 

 

Megjelent A Hetedik 2019. januári nyomtatott számában.

Charles Baudelaire: Őszi ének

Charles Baudelaire


Őszi ének

I.

Nemsoká lelkünk fagyba, sötétbe merül;
Rövid nyaraink vad tüze, hát ég veled!
Hallom, ropogva hull az udvaron belül
Az iszonyú fa, mely kövezeten reped.

Lélegzetemben a tél fújtat megint: düh,
Gyűlölet, borzalom s zord fénytelenség ráz;
Mint süllyedő nap a sarki pokolban: rüh
A szívem, fagyos, izzó tömb, mely megaláz.

Remegve hallgatom, mint épül a sírhely;
A vérpad, az állvány nem rezeg ily tompán.
A lelkem toronyként roskad, nem bírja el
A roppant csapások súlyát: halál vár rám.

Úgy vélem, egyhangú, vad csapások nyomán
Koporsót szögelnek gyors igyekezetben.
Kié lesz? - Tegnap nyár volt; ma állsz ősz sarán!
Egy elutazás cseng vágyón titkos neszen.


II.

Szeretem hosszú szeme zöldes világát,
De ma drága szépem, oly keserű vagyok,
Se szerelmét nem vágyom, se tüzét, ágyát,
Csak a nap fényét, mely a tengeren ragyog.

Azért csak szeressen, gyengéd szív, anyámként,
Méghogyha hálátlan és hitvány is vagyok;
Legyen tűnő jóság szeretőként, nővérként,
A dicső ősz, vagy naplemente, ki csacsog.

Gyors feladat! A sír mohó és tőrbe csal!
Ó! Hadd tegyem térdére kihűlt homlokom,
Hadd sirassam fehér tűz-nyarunk magányommal
Az elmúlás sugarát fázva ősz-utón!



Charles Baudelaire:

Chant d'Automne (French)
I

Bientôt nous plongerons dans les froides ténèbres;
Adieu, vive clarté de nos étés trop courts!
J'entends déjà tomber avec des chocs funèbres
Le bois retentissant sur le pavé des cours.

Tout l'hiver va rentrer dans mon être: colère,
Haine, frissons, horreur, labeur dur et forcé,
Et, comme le soleil dans son enfer polaire,
Mon coeur ne sera plus qu'un bloc rouge et glacé.

J'écoute en frémissant chaque bûche qui tombe
L'échafaud qu'on bâtit n'a pas d'écho plus sourd.
Mon esprit est pareil à la tour qui succombe
Sous les coups du bélier infatigable et lourd.

II me semble, bercé par ce choc monotone,
Qu'on cloue en grande hâte un cercueil quelque part.
Pour qui? - C'était hier l'été; voici l'automne!
Ce bruit mystérieux sonne comme un départ.

William Carlos Williams: Falak között

William Carlos Williams: Between Walls

the back wings
of the

hospital where
nothing

will grow lie
cinders

in which shine
the broken

pieces of a green
bottle

 

 

William Carlos Williams: Falak között

A hátulsó szárnyaknál
a
kórházudvaron, ahol
semmi
nem nő, elterített
salakban
zölden csillannak
egy törött
palack darabjai

Marissa Glover: Jobb, mint a szex

Marissa Glover: Better Than Sex

When my grandma tells me there is a cake better than sex,
I don’t believe her.

So she describes it—
I listen, still not believing,
watching her eyes water at her words,
her hands animate the actions as she lists ingredients.

Better than sex,
she says, licking her lips,
which have dried in the telling.

Looking to the kitchen clock,
she clears her throat with a cough,
and gives me final instructions in staccato
as if reading from the yellowed recipe card
kept in her mother’s tin on the stove:

Prep time: 30 minutes
Cook time: 1 hour
Ready in: 1 hour 30 minutes.

I ask, Who has that kind of time?

She sighs, Exactly.


Marissa Glover: Jobb, mint a szex

Amikor nagymama azt mondja, van egy süti, ami jobb, mint a szex,
nem hiszek neki.

Úgyhogy elkezdi elmondani -
hallgatom, még mindig hitetlenül,
szemeit figyelem, amelyek könnyeznek a szavakra,
kezeit, amelyek életre keltik a receptet, ahogyan sorolja az összetevőket.

Jobb, mint a szex,
mondja megnedvesítve ajkait,
amelyek kiszáradtak beszéd közben.

A konyhai faliórára pillant,
köhhintéssel megtisztítja torkát,
és szaggatott hangon megadja a végső instrukciókat,
mintha egy megsárgult receptből olvasná,
amelyet édesanyja bádogdobozában tartott a tűzhelyen.

Előkészület: 30 perc
Sütés: 1 óra
Kész: 1 óra, 30 perc.

Megkérdezem: És kinek van erre ideje?

Pontosan, sóhajtja.

 

(in: Clear Poetry Anthology, 2017., 17. p)

Sylvia Plath: Az őrült lány dala

Sylvia Plath: Mad Girl’s Love Song

"I shut my eyes and all the world drops dead;
I lift my lids and all is born again.
(I think I made you up inside my head.)

The stars go waltzing out in blue and red,
And arbitrary blackness gallops in:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I dreamed that you bewitched me into bed
And sung me moon-struck, kissed me quite insane.
(I think I made you up inside my head.)

God topples from the sky, hell's fires fade:
Exit seraphim and Satan's men:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I fancied you'd return the way you said,
But I grow old and I forget your name.
(I think I made you up inside my head.)

I should have loved a thunderbird instead;
At least when spring comes they roar back again.
I shut my eyes and all the world drops dead.
(I think I made you up inside my head.)"

 

Sylvia Plath: Az őrült lány dala

Szemem bezárom, meghal a világ;
pillám nyitom, és újra él, megint
(fejemben látlak, más vajon ki lát?).

Fölöttem kering csillag-miriárd,
kék, piros, egy-egy útiterv szerint:
szemem bezárom, meghal a világ.

Álmodtam. Várt ránk az ünnepi ágy.
Holdkóros dalod mind csókokat hint.
(fejemben látlak, más vajon ki lát?)

Isten halott, kihunyt a pokoli láng:
angyalok és ördög mind búcsút int:
szemem bezárom, meghal a világ.

Visszajössz, mondtad, s én vártam csak rád.
Már neved sem tudom betű szerint.
(Fejemben látlak, más vajon ki lát?)

Jött volna inkább egy viharmadár!
Ha tavasz jön, az visszatér megint.
Szemem bezárom, meghal a világ.

(Fejemben látlak, vajon más ki lát?)

Ellen Bryant Voigt: Lecke

Ellen Bryant Voigt: The Lesson

Whenever my mother, who taught
small children forty years,
asked a question, she
already knew the answer.
"Would you like to" meant
you would. "Shall we" was
another, and "Don't you think."
As in "Don't you think
it's time you cut your hair."

So when, in the bare room,
in the strict bed, she said,
"You want to see?" her hands
were busy at her neckline,
untying the robe, not looking
down at it, stitches
bristling where the breast
had been, but straight at me.

I did what I always did:
not weep --she never wept--
and made my face a kindly
whitewashed wall, so she
could write, again, whatever
she wanted there.

 

 

Ellen Bryant Voigt: Lecke

Amikor anyám,
aki kisgyereket tanított negyven éven át,
feltett egy kérdést,
már mindig tudta a választ.
A "szeretnél-e" azt jelentette,
hogy szeretnél. A "lennél-e szíves",
volt a másik, a "nem gondolod" pedig
úgy szólt, ahogyan a "nem gondolod,
hogy már hajat kellene vágatnod?"
kérdésben.

Úgyhogy, amikor abban a fehér szobában,
azon a szigorú ágyon azt mondta,
"szeretnéd-e látni?",
a kezei már a nyakánál jártak,
hogy kioldják a köpenyt,
le sem pillantva oda,
ahol a varratok nyüzsögtek melle helyén,
hanem egyenesen a szemembe nézve.

Azt tettem, amit mindig:
nem zokogtam fel - ő sosem zokogott -
hanem csak arcomat változtattam kedvesen falfehérré,
hogy bármit írhatott rá ismét,
amit csak szeretett volna.