The Raven

[First published in 1845]

Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door -
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore -
Nameless here for evermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; -
This it is, and nothing more,'

Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
`Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; -
Darkness there, and nothing more.

Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before;
But the silence was unbroken, and the darkness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more!'

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door -
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'

But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.'
Then the bird said, `Nevermore.'

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
`Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his hope that melancholy burden bore
Of "Never-nevermore."'

But the raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
`Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this home by horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels name Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting -
`Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!

 

 

 

 

             E. A. Poe) AHolló

 

Egyszer éjféltájt magamba roskadtan és elborongva

sok-sok régi bűvös monda altatgatta az eszem;

Míg fejem álomra szottyant, hirtelen valami roppant,

halkan az ajtómon koppant,- eltűnődtem a neszen,-

Látogató lesz motyogtam - az kopogtat csendesen;

Az lehet, más semmisem.

 

Ó! Emlékszem jól, mikor fagyot hozott december zordja,

szisszent sok haló sziporka, szellemrajz padlóm során.

Vágytam bárcsak reggeledne, bánatomat a könyvekbe

fojtanám meg, ha lehetne, búmat Lenórám után,

angyalnévvel hőn tündöklő vesztett Lenórám után.

Neve maradt meg csupán.

 

Majd a bíbor függöny selymes suhogása oly sejtelmes

révült, rémült borzadállyal nyomasztotta az eszem,

hogy szívem vert izgatottan, nyugtatóan mondogattam:

“Látogató lesz az ottan, az kopogtat csendesen;

Látogató kopogtathat az ajtómon csendesen,

az lesz és más semmisem!”

 

Többé már nem ingadoztam, bocsánatért áradoztam:

“Asszonyom, vagy uram, csakis én lehetek a hibás,

bizonyára bóbiskoltam, elnyomott tán a fájdalmam,

bátortalanul és halkan hallatszott a kopogás!”

Ezzel bátran szélesebbre tártam az ajtónyílást:

Kint sötétség s semmimás!

 

Hosszan bámultam az éjbe, feszengve, fürkészve, félve

kétes álmot, melyet ember álmodni sem merne már.

Aztán csend lett, mély ,töretlen, nyugodt, bár nem ernyedetlen,

mert egyetlen szót rebegtem, - ajkam Lenórámra jár -

ezt suttogtam: “Lenórám” s a mormolt visszhang visszaszállt,

csak egy szó s más semmi már.

 

Hogy szobámba visszaléptem lelkem mélyén izzón égtem,

újra, most már hangosabban hallottam a koppanást;

Az is lehet, hogy épp most ért függönyhöz az ablakrostély;

Hadd lám, mily titokzatos, mély rejtély ez a kopogás.

Nyugalmamért kiderítem mi e titkos kopogás:

Csak a szél és semmimás!

 

 

 

Így tártam fel a spalettát, melyen büszkén reszketett át

szárnyát csattogtató holló, méltóságos vén madár;

Pillanatra meg sem torpant, főúr külsejével roppant

díszes lény, amelynek otthont szobám Pallas szobra tárt;

Bejárati ajtóm felett jó Pallas szobrára szállt,

szárnyát szétterjesztve várt.

 

 

 

Ében szárnyasom mogorva lénye búmat gyors mosolyra,

sőt kacajra vidította - ajzott szívem csapodár -

“Szellemszörnyhöz vagy hasonló, rémes, zord szoborbitorló,

bősz és borzas tollu holló, honnan hányt az éji ár?

Hogy szólít a Plútó partja és a Hádesz-í határ?”

Szólt a holló:”Sohamár”.

 

Bámultam, hogy milyen szájas, szemtelen e csúnya szárnyas,

ám bevallom, hogy e válasz  jelentése balga bár,

mégsem segíthetek rajta, tudom nincsen madárfajta,

mely egy élő ember ajtaján Pallas szobrára száll,

lám mégis e szörny vagy állat ajtóm szobrán ülve vár

ilyen névvel: “Sohamár”

 

De a holló ült magában, egy szó volt csak szótárában,

mintha lelkét ez az egy szó öntené formába már.

Károgása meg se reccsent, ében tolla meg se rezzent;

Mormolgattam önfeledten:”Más barát  is messze jár!

Holnap ő is messze röppen, elszáll innen e madár!

Szólt a holló:”Sohamár!”

 

Ismételten meglepetve e találó feleletre,

minden kétséget elvetve, csőre csak egy szóra áll;

Régi gazdától tanulta, ki balesetekbe hullva,

sorsában meghiúsulva egy refrénre visszajár,

holt reménye gyászdalában egy refrénre visszajár,

arra csak, hogy “Sohamár”.

 

Bámultam hollómat újra kedvemet vidámra gyújtva

fordultam, hogy szembenézzen ajtó, szobor és madár.

Puha bársonyba süppedten rejtélyemet fejtegettem;

E madárszó lehetetlen titok, mit szívébe zár!

Mit gondolhat ez a baljós, félszeg, szörnyű, zord madár?

Mért károgja:”Sohamár”?

 

S én, tűnődő szótlan ember ültem sok rossz sejtelemmel,

míg hollóm parázsló szemmel mélyen meghipnotizált,

megigézett a lelkemben: Lenórán kellett merengnem,

párnám elzsongatott engem, teljes lámpafénybe zárt.

Fejét többé bársony párnám, mely nélküle oly sivár,

nem támasztja soha már!

 

Úgy tűnt, hogy sűrűn gomolygva angyalkézzel szórt aroma

s szőnyegemnek puha bolyha felett angyal tánca jár.

Dorgáltam balsorsom s vesztem: “Angyalok küldtek vagy Isten?

Kábítószert, hogy enyhítsen! Lenórára sose várj!”

„Kortyold kábító nepenthéd, hogy Lenórádra ne várj!”

Szólt a holló: “Sohamár”.

 

“Próféta! - a hangom dörgött - Baljós próféta vagy ördög!

Kísértőnek kiokádott, alvilági, korcs madár,

kinek bátor szajkónyelve sejtelmekkel olyan terhes,

felelj nekem Te félelmes, áruld el, hogy rám mi vár!

Van-e gyógyír a zselédben? Mondjad végre rám mi vár?”

Szólt a holló: “Sohamár”.

 

“Próféta! - hangom már hörgött - Próféta, madár vagy ördög,

égre, Istenre könyörgök, kihez minden ima száll!

Áruld el nekem hát menten rossz, sötét, bús életemben,

lesz-e még oly édes szentem, ki ölelő kart kitár?

Lesz-e tündöklő Lenórám, aki ölelésre vár?”

Szólt a holló: “Sohamár”.

 

“Bármi véletlen, botor szó, legyen ez a legutolsó!

- sikoltottam - Nyeljen vissza a plútói, éji ár!

Tollad jelképül se hagyjad, se szód, melynél hazugabbat

élőlény nekem nem adhat! Hagyd el szobromat Madár!

Tépd ki csőröd a szívemből, hagyj magamra végre már!”

Szólt a holló: “Sohamár!”

 

És a holló meg se rezzen, hátán még a toll se lebben,

ajtóm felett sápadt Pallas szobrán ülve egyre vár;

Szemébe a démon szállt ma, fejében a démon álma,

padlómra dönt árnyat szárnya s lámpámról a fénysugár,

s lelkem ebből az árnyékból, melyet önt a lámpaár,

fel nem szállhat soha már!

 

Fordította: Gyöngyös  I  1999

 

A magyar nyelvben a hangsúly általában a szó első szótagjára esik. Ezt a tényt az ütemhangsúlyos verselés magában foglalja. Nem véletlen nevezik magyar verselésnek is, hiszen a mi nyelvünkben a prózai beszéd is ütemhangsúlyos szakaszokra osztható! Tehát a magyar beszéd mintegy saját magát verselheti.

 

A nyugateurópai verselésben az ehhez nagyon közel álló versláb a trohaeus, ahol szintén az első szótagon van a hangsúly. Az a tény egy kissé meglepett, hogy az angol nyelvben sem idegen ez a versláb: a világ egyik legszebb verse, Edgar Allen Poe Hollója a trohaeusok özönével nyügözi le az esztéták műélvezetét. Nagyon természetes tehát, hogy a magyar költők már a múlt században is megkisérelték műfordítását. A tizenkilencedik századbeliek, sajnos, nem az élvonalbeliek voltak és nem meglepő, hogy munkáik eredménye lényegesen szürkébb, mint a Nyugatosoké, amelyek közül Harsányi Zsolté és meglepően Babitsé volt a két legerőtlenebb eredmény.

Babits nem sok időt fordíthatott erre a munkára, mert, ha valaki, ő igazán predesztinálva volt a trohaeusok négyes építésére. A "Danaidák"-at állítólag évtizedekig hordta fejében leíratlanul és idézte irodalmi meghívásokon, ankétokon.

A Danaidák négyes trohaeikus áradata hosszabb zsolozsmaszerű kántálásban adja periódusait, egy egy strófát egy három és felessel zár.

Ezek tulajdonképpen egysorfajú periódusok, de olyan hosszúak, hogy tömbbe írva strófának hatnak. A négyes trohaeusok természetesen simulnak az ütemhangsúlyos verseléshez, tehát a magyar nyelvben,  a vers szimultán jellegénél fogva, még egy fokkal kihangsúlyozottabb a kántálási ütem, amely egy idő után kissé varázsossá válik és elragadja az embert.

 

Csaknem ugyanez az elragadtatás lepheti meg az olvasót a Holló skandálása közben is! Babits valószínűleg Kosztolányi és Tóth Árpád technikai vitája után készítette műfordítását nem akarva lemaradni, de Babitsé a vita tárgyai után nem mondható nagyon sikeres munkának.

 

A vita fő pontja az volt, hogy a Holló nem károghat, mert a "sohasem"  --  Kosztolányié  --  susog és nem károg. Kosztolányi érvelése az volt, hogy a két megfelelő magyar szó, a "soha" és a "sem" ugyanolyan természetesen forrt össze, mint a "never" és a "more" az angolban. Számomra ez az érv tarthatatlan és már Tóth Árpád is készített egy különlegesen finom műfordítást a "sohamár" refrénnel. Ez egyébként valószínűleg a legszebb magyar változat, ha a pontosság fontosságát nem helyezzük előtérbe. A "sohamár" refrént végig is viszi megfelelő hívórímekkel, amelyeknek a megtalálása nem egyszerű feladat egyrészt az ismétlődési unalom elkerülésétől, másrészt az eredeti értelemtől és idiómától való mesterséges eltávolódástől függően.

 

A "soha már" egybe írása egyáltalán nem kötelező, elegendő szigorúan a holló megnevezéséhez alkalmazni, minden más helyen külön írva is ugyanaz az akusztikai hatás elérhető, akár az angol szövegben, ahol csak a legkeményebb skót akcentus súlyában károg a holló igazán. Kizárólag a skótok berregtetik az "r" betűt olyan erősen, mint akár az olasz, akár a spanyol vagy éppen a magyar nyelvekben. Poe Hollóját az eredeti amerikai akcentusban hallva az ember úgy érzi, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád vitája a holló károgásáról eléggé meddő és az egyetlen igazi érdeme a két remekbe szabott műfordítás, amelyek közül talán Tóth Árpádé van az eredetihez közelebb!

 

Egyik műfordításban sem derül ki egyértelműen, hogy fokról fokra, versszakról versszakra kábítószer hatása alá kerül a mondanivaló csak úgy, mint a költő; ugyanakkor a költemény is egyenes arányban egyre exaltáltabb lesz olyannyira, hogy az utolsó strófában a holló egy puszta szimbolummá válik: a "soha többé" jelképévé! 

 

Az én elképzelésem szerint a vers suttoghat, udvariaskodhat, tépelődhet és retteghet más és más refrénekkel szabadon az első hat versszakban, ahol a holló még nem szerepel! A megjelenésétől kezdve viszont ajánlatos a károgás baljóslatát felépíteni!

 

Tóth Árpádnak volt más indiszkréciója is: egy szó, amit én sem találtam meg az itteni könyvtárakban sem legalább is nem egyértelműen. Tóth Árpád egyszerűen az eredeti szó magyar fonetikus kiejtését használja: "...Gileádban...", amit én szelencének fordítok, mert szerintem a kábítószertartó így a legérthetőbb, noha az eredeti szó talán inkább folyadéktartót jelenthetett. A kábítószert is az eredetiből fonetizálja "nepenthé"-nek. Talán egyszerűen "kábítószer"-nek fordítani a leghelyesebb!

 

A holló megjelenésétől kezdve a vers temperamentuma egyre zabolátlanabbá válik, összefüggéseiben lazul és a sejtelmeinek mámorában a legexponáltabb helyen vallja be, hogy kábítószerrel próbálja csillapítani fájdalmát. Az utolsó szakaszban ez a fájdalom fény és árnyék jelképébe jegecedik.

 

A két műfordítás közül mégis Tóth Árpádé a pontosabb, mert Kosztolányi fest szélesebb ecsetekkel és idiómaátültetései néha messzebb távolodnak az eredeti értelemtől, noha ő is aprólékosan formahű. Egy egy sorban előforduló szójátékot is visszaadják a magyar szöveg megfelelő helyén. A sorközi rímeket az én fordításom szóközi rím gyanánt is megengedi pontosan a fentebb meghatározott akusztikai okoknál fogva. Például a második strófában: "sziporka stb.."

Verstanilag sem egyszerű, mert a felező nyolcas és nyolcadfeles trohaeikus sorok cezúráiban ugyan pontos, de megadja a lehetőséget arra, hogy a sorközi rímeket szóközi rímekként is lehessen kezelni. A középrímek perszeverálódásával Poe minden versszakban a refrénre készít kontrapontot,  --  mint ahogyan egy zenemű melléktémája a főtéma kihangsúlyozása érdekében szerepelhet így,  --  a sorvégi főrímmel célozza meg a refrént minden szakaszban, azt a pontot, amit a versszak záró három és feles trohaeikus félsora elér és visszhangozza az eredeti hívórímet, amely már a strófák második sorának, a nyolcadfélelesnek a végéről követelődzik és a negyedik és ötödik sorok végéről szinte rögeszmésen siet a refrént megtalálni.

 

A holló megjelenésétől kezdve egyre inkább hat a kábítószeres mámor által előidézett titokzatos sejtelmesség, amely a versben  az érzést bizonytalanná, tétovává teszi. Kikacagja, kigúnyolja a hollót, sőt megsajnálja, még segítségül hívja, kérelmet is intéz hozzá, hogy végül meglássa igazi mivoltában, amelyben már boldogtalanságának csak mintegy jelképe szerepel.

 

A vers monoton zsolozsmaszerű kántálásában csaknem hisztérikusan érkezik el azokra a pontokra, ahol ez a mormolás valamiféle mámoros dinamikába, halucinációs, kábítószeres dühöngésbe, sőt kétségbeesésbe omlik. Ezzel a verssel nagyon szerencsések vagyunk, hogy nyelvünk is eléggé erősen trohaeikus, mert a mi műfordításainkban ez a lejtés akaratlanul is felfokozódott állapotban hallatszik a két verselés szimultánitása miatt! Zenéje tehát erősebben és mélyebben hat, mint más nyelvek verselésében!

Számomra talán pontosan a zenéje miatt a világlíra egyik legszebb verse marad!

 

Kézcsókkal: Imre

 

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 17:24
Gyöngyös Imre

Gyöngyös Imre költő, műfordító, publicista, irodalomkutató biografiája:
Született 1932 decemberében, iskoláit Tolnán, Pécsett és Budapesten végezte a pedagógiai főiskolán.
Első verseit Szekszárdon adták ki a negyvenes évek végén. Ifjúsági válogatott úszókerettag volt 1956-ban Ausztriába menekült, mert a Tolna- és Baranya megyei Forradalmi Tanácsok követeléseit vitte Győrbe A letartóztatás elöl menekült ki Új Zealandba.
Verseit először a Nemzetőr, majd később a Wellingtoni Magyar Szó közölte. A kaliforniai Magyarok Vasárnapjának volt társszerkesztője.
Ma a ferrerai Osservatorio Letterario egyik levelező munkatársa.Az Író Kilencek tagja Könyve:
Válogatott versei a Magyar Szó Kiadó kiadásában jelent meg 2002-ben Wellingtonban

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned