Katherine Mansfield – Feuille d’Album (1917)

Szörnyen lehetetlen egy ember volt, ráadásul túlságosan nyámnyila és gátlásos. Meg se mukkant, ha nem volt muszáj. Egy igazi kolonc mindenki nyakán! Semmi érzéke nem volt például ahhoz, hogy mikor illik távozni valahonnan. Ha egyszer felhívtad a műtermedbe, már a puszta jelenléte elég hamar feszélyezni tudott, mert addig-addig ücsörgött nálad szótlanul, míg te már üvölteni tudtál volna kínodban. Mire aztán végre valahára pironkodva elkotródott, viszketett annyira a tenyered, hogy búcsúzóul legszívesebb hozzávágtál volna valami irdatlan nehezet, mondjuk egy masszív kályhát! A legfurcsább az egészben mégis az volt, hogy első pillantásra nagyon is érdekes személyiségnek tűnt. Ezt senki nem vitatta. Ha betértél a kávézóba, akkor ő volt az a vékony, kreol bőrű fiú, akit rögtön kiszúrtál a sarokban. Egy csésze kávé társaságában szokott üldögélni, begombolt, szürke flanell dzsekije alatt kék gyapjúpulóvert viselt, és valahogy a kék pulóver és a szürke dzseki túlontúl rövid ujja olyan fiú benyomását keltette, aki nagy elhatározásában a tengerhez menekült. Voltaképpen megszökött otthonról, és most bármelyik pillanatban felpattanhat, átvethet vállán egy botra tűzött tarisznyát, amiben egy pizsama és édesanyja fényképe van, aztán azzal együtt kisétálhat szépen az éjszakába és vízbe fúlhat… Tegyük fel, épphogy elindul a hajó felé, amikor megbotlik a kikötő szélén… Fekete, tüskésre nyírt haja és szürke szeme volt, hosszú pillákkal, arca halovány, lebiggyesztett szájával pedig mintha állandóan azt üzente volna kisfiús daccal, hogy csak azért sem sírja el magát… Hogy is lehetett volna ellenállni neki? Ó, igen, bárki fejét azonnal elcsavarta. És ezt lehetett még fokozni, bizony, hiszen ott lapult a tarsolyában az elpirulós trükk… Akárhányszor közeledett felé a pincér, ő teljesen elvörösödött, talán most szabadult a börtönből és a pincér tudta ezt…

 

Feuille d’Album

–             Nem tudod, ki az a fiú, drágám? 

–             De, tudom. Ő Ian French, festő. Igazi tálentum, azt mondják. Valaki egyszer a szárnyai alá vette, és anyja helyett anyjaként pátyolgatta. Kérdezgette tőle, hogy milyen gyakran hall az otthoniakról, elég meleg-e a takarója, és naponta mennyi tejet iszik meg, de amikor átment hozzá, hogy leellenőrizze, van-e tiszta zoknija még, hiába csöngetett, nem nyitott neki ajtót. Pedig megesküdött volna rá, hogy szuszogást hall bentről… Reménytelen!

  Másvalaki egyszer meg úgy döntött, hogy márpedig a fiú szerelmes lesz. Magához ültette, “édesem”-nek szólította és fölé hajolt, hogy a nő hajának érzéki illata megcsaphassa a fiú orrát, belékarolt, majd azt mondta neki, milyen csodálatos életük lehetne, ha valaki venné a bátorságot hozzá. Ez a nő egy este aztán a fiú lakásához ment, megnyomta a csengőt, és nyomta és nyomta mindhiába… Reménytelen.

–    Ráférne egy kis szórakozás szegényre! – vélekedett egy harmadik. Így hát eljártak kávézókba, kabaré műsorokra, táncos mulatságokba, egyszóval olyan helyekre, ahol huszonhét shillingért cserébe ihattál pezsgő címszó alatt konzervbarack ízű italt. Máshova, kimondhatatlanul nyomasztó és veszélyes helyekre is elcibálták már, de semmilyen reakciót nem sikerült kicsikarni belőle. Egyetlen egyszer részegedett le, ám akkor is ahelyett, hogy végre megnyílt volna, csak ült mereven, arcán két piros folttal, mint… édes istenem, pont úgy, mint az az élettelen bábfigura abból a jazz darabból! Na, szóval, mire visszakísérték a lakásához, nagyjából magához tért, és egy kurta “jóéjszakát”-tal búcsút is intett a lánynak ott lent, az utca közepén! Mintha csak a templomból sétáltak volna haza… Reménytelen.

Ég tudja mennyien és hányszor kísérelték meg elcsábítani – tudniillik, a jólelkűség tüze igen nehezen huny ki a női szívből, míg végül mind feladták. Természetesen ezek után is ugyanolyan kedvesen viselkedtek vele, elhívták erre-arra, beszélgettek vele a kávézóban, de semmi több. Ha valaki úgyszintén művészlélek, nem pazarolhatja idejét olyanokra, akikkel nincs egy hullámhosszon. Nemde?

–    Egyébként biztosra veszem, hogy rejteget valamit… nem gondolod? Senki nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik! Minek jön valaki Párizsba, ha fehér akar maradni, mint a liliom? Nem, én egyáltalán nem vagyok gyanakvó, de…

A fiú egy magas, búskomor épület legfelső emeletén lakott. Az épület a folyóra nézett, és egyike volt azoknak a házaknak, amik romantikus bájjal átitatva magaslottak esős, holdfényes éjszakákon, mikor a lakók mindegyik redőnyt lehúzták már, a vaskos bejárati ajtóra pedig kétségbeesetten tapadt rá az azonnali költözéssel kecsegtető kiadó lakás hirdetőcédulája. Ez egyike volt azoknak az épületeknek is, amiket egész évben kiábrándító szag lengett körül, és amelyiknél a portás egy üvegkalitkában lakott, rongyos sállal bebugyolálva kavargatott valamit a fazekában, amiből aztán kóstolót adott a díszpárnán elnyúló pufók, öreg kutyának…

A tetőtéri stúdiólakás két hatalmas ablakából pompás kilátás nyílt a folyóra. A fiú rálátott a hajókra, a vízen himbálózó uszályokra és egy fáktól duzzadó szigetecskére, ami felülről szemlélve óriás virágcsokorra hasonlított. A másik, oldalsó ablak egy jóval kopottabb, kisebb szomszéd házra nézett. A ház aljában virágpiac működött, ahol a széles ernyők teteje alól színes virágszirmok kandikáltak ki, mert a piaci bódék csíkos ponyvái alatt árulták ládákban a mindenféle növénypalántákat, égetett cserepekben pedig a pazar pálmákat. A virágok közt az öreg nénik úgy jöttek-mentek, mint a bűnös lelkek. A fiúnak semmi szüksége nem volt rá, hogy kimozduljon otthonról, hisz még végig az ablaknál ülve, egészen őszbe csavarodott fejjel is kapott volna mindig ihletet a festéshez…

Mennyire meglepődtek volna azok a zsenge fiatal hölgyek, ha egyszer bejutnak az ajtaján! A lakásban patyolattisztaság uralkodott, és benne minden tárgy módszeresen úgy volt elrendezve, hogy a maga módján afféle csendéletet formáljon: a lábasok fedőstül a gáztűzhely fölé felakasztva, a tojástartó, a tejeskancsó és a teáskanna a konyhapolcon pihenve, könyvei pedig a fodros ernyőjű lámpával együtt az asztalon heverve. Ágyát nappal egy keleti szőttessel terítette le, aminek szegélyébe körbe-körbefutó piros leopárdokat hímeztek. A falra egy aprócska emlékeztető cetlit tapasztott, amit az ágyon fekve szemmagasságban könnyedén leolvashatott: KELJ MÁR FEL.

Minden napja nagyjából ugyanúgy telt. Ha a fények ideálisak voltak, megállás nélkül festett, majd ebédet főzött, és takarított. Esténként a kávézóba ugrott le, otthon olvasgatott vagy a kiadásaira vonatkozó szigorú tervezetet állította össze: Amennyiből meg kéne tudnom élni – kezdte, majd egy eskütétellel fejezte be: – Megesküszöm, hogy ennél többet nem költekezem a következő hónapig. Aláírás: Ian French.

Ebben eddig semmi rendellenest nem tapasztalhatott volna senki, mégis a minden lében kanál nőknek tulajdonképpen beigazolódott a gyanújuk. Több is volt a nap alatt.

A fiú egyik este az ablaknál üldögélt, szilvát evett és a magjait a kihalt virágpiac hatalmas ponyváira köpködte. Nemrég állt el az eső. A tavasz első, igazi esőzése volt ez. A kövér esőcseppek szikrázó csillogást hagytak ott mindenen, és a levegő illatozott a nyirkos földből előtörő friss hajtások sarjadásától. Tompa beszélgetések morajlásait nyelte el a szürke idő. Páran az ablakokhoz rohantak, hogy becsukják, majd lehúzzák a redőnyöket, de végül inkább kihajoltak rajtuk, és beleszippantottak a ropogós levegőbe.  

Lent a piacon a fák levelei újfajta zöld színnel vegyültek. Miféle fák ezek – töprengett. A lámpagyújtó felkapcsolta az utca fényeit. A fiú a szemközti kisebb, kopottas házra pillantott, és mint kitartó leskelődésének jutalma, hirtelen szétnyílt az egyik erkélyajtó két szárnya és egy rettentően vékony lány jelent meg a csöppnyi balkonon. Nárciszt tartott kezében, és sötét kötényt viselt. Haját rózsaszínű kendővel tekerte át, ruhája ujját pedig majdnem vállig felgyűrte, így karcsú karja szinte rikított a sötét felületen. 

 – Igen, itt elég meleg van. Jó helyük lesz – mondta, letette a cserepet, majd visszafordult valakihez a szobába. Ahogy fordult, megemelte kezét, hogy néhány kósza hajfürtöt visszatömködjön a kendő alá. Lenézett a piacra, majd fel az égre. Mintha légüres tér lett volna ott, ahonnan a fiú figyelte, mert nem vette észre se őt, se a szemközti házat. Bement az erkélyről.

 A fiú szíve jóformán kiesett az ablakon, le egészen a szomszédos ház erkélyére, ahol képzeletben begurult a cserépbe, a nárcisz félig kinyílt sárga bimbói és zöld levelei alá… Az erkély a nappaliba nyílt, és mellette volt a konyha. A fiú hallotta a tányérok csörömpölését, amikor vacsora után elmosta őket a lány. A mosogatórongyot a párkányon lévő aprócska szögre akasztotta ki aztán, hogy megszáradjon. Sosem fakadt dalra, bontotta ki hajfonatát vagy nyújtózott nagyokat, ahogy manapság szoktak a fiatal lányok. Mindig ugyanazt a sötét kötényt és rózsaszínű kendőt hordta… Kivel élhet együtt? Senki mást nem látott egyik ablaknál sem, mégis beszélt valakihez. Az anyjához – döntötte el magában a fiú, – aki rokkant. Varrással keresik kenyerüket. Az apja meghalt már… Újságíró volt, sápatag ember, hosszú bajusszal és homlokába lógó fekete hajjal. 

 Egész álló nap dolgoznak, hogy éppencsak meg tudjanak élni. Sosem mozdulnak ki otthonról, barátaik nincsenek. Nos, miután így véggondolt mindent a fiú, teljesen új fogadalom-sorozattal ült az asztalhoz… Nem odamenni ahhoz az ablakhoz egy bizonyos idő előtt. Aláírás: Ian French. Nem gondolni rá, amíg el nem pakoltam a festékeket. Aláírás: Ian French.

 A képlet egyszerű volt. Ez a lány volt az egyedüli, akit meg akart ismerni, mert úgy hitte, hogy kizárólag ő volt korabelije. Ki nem állhatta a kislányok kuncogását, és a felnőtt nőkkel szintén nem tudott mit kezdeni… 

 Ez a lány viszont vele egyidős és tulajdonképpen pontosan olyan habitusú volt, mint ő. Fáradtan, egyik kezét a szék háttámlája mögé ejtve ült a sötét lakásban, miközben a lány ablakán bámult be és odaképzelte önmagát a szobájába. A lány heves természete miatt néha hajbakapnak, ők ketten. Lábával toporzékol, kezével a kötényét morzsolgatja ilyenkor… micsoda őrjítő szokás. Nagyon ritkán nevet, és akkor is csak olyasmin, mint amikor elmesélte a fiúnak, hogy egyszer volt egy kiscicája, aki oroszlánnak képzelte magát, mert bömbölt, akárhányszor húst rakott elé. Ilyen dolgok nevettetik meg… Ugyanakkor meg tudtak egyezni abban, hogy mindketten szeretnek csendesen üldögélni, a fiú úgy, mint ahogy most is ült, a lány pedig kezét az ölében nyugtatva, lábát maga alá húzva. Így ücsörögnek némán vagy halkan beszélgetnek olykor, egy-egy fáradt nap estéjén. Természetesen sosem faggatja a festményeiről, holott a legszebb képeit a lányról készíti, aki viszont gyűlöli mindet, mert olyan soványnak és szomorúnak tűnik rajtuk… De hogyan ismerkedhetne meg vele? Ilyen tempóban ez évekig is elhúzódhat…

  Kifigyelte, hogy a lány hetente egyszer vásárolni megy. Két egymást követő csütörtökön úgy jött az ablakhoz, hogy a köténye felett egy régimódi kabátkát viselt, és kezében kosarat tartott. Az ablakból ugyan nem láthatta a bejárati ajtót, nem tudta, mikor fog kimenni a lány, de mindenesetre következő csütörtökön ugyanebben az időben a fiú felkapta kalapját és lerohant a lépcsőn. Tündöklő rózsaszín fényben úszott a táj. A folyó víze rózsaszín ragyogást vert vissza, az utca embereinek rózsaszínű volt arcuk és karjuk.

 Az épülethez tapadt, és anélkül várta a lány felbukkanását, hogy kitalálta volna, mit mondana vagy cselekedne. Már jön is – súgta egy hang a fejében. A lány sietősen lépkedett, egyik kezében a kosarat fogta, másikkal kabátkáját tartotta össze… Mitévő legyen? Nincs más választása, hát követi… A lány először a zöldségeshez tért be, ahol egy csomó időt eltöltött, majd a henteshez ment, ahol sorba kellett állnia. A méteráru boltban sokat elidőzött, színben összepasszoló anyagokat válogatott, majd utána a gyümölcsöshöz ugrott be, és vett egy citromot. Miközben figyelte őt, a fiú úgy érezte, hogy egyre többet tud meg róla, és nincs mese, meg kell ismerkednie vele. A lány higgadtsága, komolysága és magánya mind ötvöződött sietős járásában és azt az üzenetet közvetítette, hogy mennyire elege van ebből a felnőttekkel teli világból. Mindezt olyan közelinek érezte magához a fiú, hogy menthetetlenül azonosult vele.

 – Igen, hisz ő mindig ilyen – gondolta büszkén. – Nekünk semmi keresnivalónk ezek közt az emberek közt.

 Eközben a lány már úton volt hazafele, a fiú pedig jól lemaradt mögötte… Hirtelen befordult a tejboltba, és a fiú a kirakaton keresztül látta, hogy egy tojást vásárolt. Kellő odafigyeléssel választotta ki azt a tojást a kosárból, barnás színű volt és gyönyörű formájú, ő is ezt választotta volna. Amint a lány kijött a boltból, a fiú ment be utána, majd egy pillanat múlva újból kint volt ő is, és továbbkövette a lányt a virágpiacon keresztül, ahol kerülgetnie kellett az árusok bódéit, és rá-rálépett a földre hullott virágszirmokra, valamint a kerek cserépnyomokat hagyott foltokra… A lány után lopakodva beslisszolt a bejárati ajtón, és felszaladt a lépcsőn ügyelve arra, hogy némileg lemaradjon tőle, nehogy észrevegye. Végül a lány megérkezett.

 Elővette kulcsát, és elforgatta a zárban, a fiú ezalatt pedig kapva kapott az alkalmon, felsietett hozzá és elé állt.

 Arca vörösebben izzott, mint valaha. Szigorúan, majdhogy nem dühösen szólt a lányhoz:  – Elnézést, mademoiselle, ezt elejtette… És átnyújtott neki egy tojást. 

He really was an impossible person. Too shy altogether. With absolutely nothing to say for himself. And such a weight. Once he was in your studio he never knew when to go, but would sit on and on until you nearly screamed, and burned to throw something enormous after him when he did finally blush his way out -something like the tortoise stove. The strange thing was that at first sight he looked most interesting. Everybody agreed about that. You would drift into the café one evening and there you would see, sitting in a corner, with a glass of coffee in front of him, a thin dark boy, wearing a blue jersey with a little grey flannel jacket buttoned over it. And somehow that blue jersey and the grey jacket with the sleeves that were too short gave him the air of a boy that has made up his mind to run away to sea. Who has run away, in fact, and will get up in a moment and sling a knotted handkerchief containing his nightshirt and his mother's picture on the end of a stick, and walk out into the night and be drowned. . . . Stumble over the wharf edge on his way to the ship, even. . . . He had black close-cropped hair, grey eyes with long lashes, white cheeks and a mouth pouting as though he were determined not to cry. . . . How could one resist him? Oh, one's heart was wrung at sight. And, as if that were not enough, there was his trick of blushing. . . . Whenever the waiter came near him he turned crimson -he might have been just out of prison and the waiter in the know. . . .

"Who is he, my dear? Do you know?"

"Yes. His name is Ian French. Painter. Awfully clever, they say. Someone started by giving him a mother's tender care. She asked him how often he heard from home, whether he had enough blankets on his bed, how much milk he drank a day. But when she went round to his studio to give an eye to his socks, she rang and rang, and though she could have sworn she heard someone breathing inside, the door was not answered. . . . Hopeless!"

Someone else decided that he ought to fall in love. She summoned him to her side, called him "boy," leaned over him so that he might smell the enchanting perfume of her hair, took his arm, told him how marvellous life could be if one only had the courage, and went round to his studio one evening and rang and rang. . . . Hopeless.

"What the poor boy really wants is thoroughly rousing," said a third. So off they went to café's and cabarets, little dances, places where you drank something that tasted like tinned apricot juice, but cost twenty-seven shillings a bottle and was called champagne, other places, too thrilling for words, where you sat in the most awful gloom, and where someone had always been shot the night before. But he did not turn a hair. Only once he got very drunk, but instead of blossoming forth, there he sat, stony, with two spots of red on his cheeks, like, my dear, yes, the dead image of that rag-time thing they were playing, like a "Broken Doll." But when she took him back to his studio he had quite recovered, and said "good night" to her in the street below, as though they had walked home from church together. . . .

Hopeless.

After heaven knows how many more attempts for the spirit of kindness dies very hard in women they gave him up. Of course, they were still perfectly charming, and asked him to their shows, and spoke to him in the café but that was all. When one is an artist one has no time simply for people who won't respond. Has one?

"And besides I really think there must be something rather fishy somewhere . . . don't you? It can't all be as innocent as it looks! Why come to Paris if you want to be a daisy in the field? No, I'm not suspicious. But -"

He lived at the top of a tall mournful building overlooking the river. One of those buildings that look so romantic on rainy nights and moonlight nights, when the shutters are shut, and the heavy door, and the sign advertising "a little apartment  to let immediately" gleams forlorn beyond words. One of those buildings that smell so unromantic all the year round, and where the concierge lives in a glass cage on the ground floor, wrapped up in a filthy shawl, stirring something in a saucepan and ladling out tit-bits to the swollen old dog lolling on a bead cushion. . . . 

Perched up in the air the studio had a wonderful view. The two big windows faced the water; he could see the boats and the barges swinging up and down, and the fringe of an island planted with trees, like a round bouquet. The side window looked across to another house, shabbier still and smaller, and down below there was a flower market. You could see the tops of huge umbrellas, with frills of bright flowers escaping from them, booths covered with striped awning where they sold plants in boxes and clumps of wet gleaming palms in terra-cotta jars. Among the flowers the old women scuttled from side to side, like crabs. Really there was no need for him to go out. If he sat at the window until his white beard fell over the sill he still would have found something to draw.

. . .

How surprised those tender women would have been if they had managed to force the door. For he kept his studio as neat as a pin. Everything was arranged to form a pattern, a little "still life" as it were -the saucepans with their lids on the wall behind the gas stove, the bowl of eggs, milk jug and teapot on the shelf, the books and the lamp  with the crinkly paper shade on the table. An Indian curtain that had a fringe of red leopards marching round it covered his bed by day, and on the wall beside the bed on a level with your eyes when you were lying down there was a small neatly printed notice: GET UP AT ONCE.

Every day was much the same. While the light was good he slaved at his painting, then cooked his meals and tidied up the place. And in the evenings he went off to the café, or sat at home reading or making out the most complicated list of expenses headed: "What I ought to be able to do it on," and ending with a sworn statement. . . "I swear not to exceed this amount for next month. Signed, Ian French."  

Nothing very fishy about this; but those farseeing women were quite right. It wasn't all.

One evening he was sitting at the side window eating some prunes and throwing the stones on to the tops of the huge umbrellas in the deserted flower market. It had been raining - the first real spring rain of the year had fallen - a bright spangle hung on everything, and the air smelled of buds and moist earth. Many voices sounding languid and content rang out in the dusky air, and the people who had come to close their windows and fasten the shutters leaned out instead. 

Down below in the market the trees were peppered with new green. What kind of trees were they? he wondered. And now came the lamplighter. He   stared at the house across the way, the small, shabby house, and suddenly, as if in answer to his gaze, two wings of windows opened and a girl came out on to the tiny balcony carrying a pot of daffodils. She was a strangely thin girl in a dark pinafore, with a pink handkerchief tied over her hair. Her sleeves were rolled up almost to her shoulders and her slender arms shone against the dark stuff.

"Yes, it is quite warm enough. It will do them good," she said, puffing down the pot and turning to someone in the room inside. As she turned she put her hands up to the handkerchief and tucked away some wisps of hair. She looked down at the deserted market and up at the sky, but where he sat there might have been a hollow in the air. She simply did not see the house opposite. And then she disappeared.

His heart fell out of the side window of his studio, and down to the balcony of the house opposite -buried itself in the pot of daffodils under the half-opened buds and spears of green.. . . That room with the balcony was the sitting-room, and the one next door to it was the kitchen. He heard the clatter of the dishes as she washed up after supper, and then she came to the window, knocked a little mop against the ledge, and hung it on a nail to dry. She never sang or unbraided her hair, or held out her arms to the moon as young girls are supposed to do. And she always wore the same dark pinafore and the pink handkerchief over her hair. . . . Whom did she live with? Nobody else came to those two windows, and yet she was always talking to someone in the room. Her mother, he decided, was an invalid. They took in sewing. The father was dead. . . . He had been a journalist -very pale, with long moustaches, and a piece of black hair falling over his forehead.

By working all day they just made enough money to live on, but they never went out and they had no friends. Now when he sat down at his table he had to make an entirely new set of sworn statements. . . . Not to go to the side window before a certain hour: signed, Ian French. Not to think about her until he had put away his painting things for the day: signed, Ian French.

It was quite simple. She was the only person he really wanted to know, because she was, he decided, the only other person alive who was just his age. He couldn't stand giggling girls, and he had no use for grown-up women. . . . 

She was his age, she was -well, just like him. He sat in his dusky studio, tired, with one arm hanging over the back of his chair, staring in at her window and seeing himself in there with her. She had a violent temper; they quarrelled terribly at times, he and she. She had a way of stamping her foot and twisting her hands in her pinafore . . . furious. And she very rarely laughed. Only when she told him about an absurd little kitten she once had who used to roar and pretend to be a lion when it was given meat to eat. Things like that made her laugh. . . . But as a rule they sat together very quietly; he, just as he was sitting now, and she with her hands folded in her lap and her feet tucked under, talking in low tones, or silent and tired after the day's work. Of course, she never asked him about his pictures, and of course he made the most wonderful drawings of her which she hated, because he made her so thin and so dark. . . . But how could he get to know her? This might go on for years.

. . .

Then he discovered that once a week, in the evenings, she went out shopping. On two successive Thursdays she came to the window wearing an oldfashioned cape over the pinafore, and carrying a basket. From where he sat he could not see the door of her house, but on the next Thursday evening at the same time he snatched up his cap and ran down the stairs. There was a lovely pink light over everything. He saw it glowing in the river, and the people walking towards him had pink faces and pink hands.

He leaned against the side of his house waiting for her and he had no idea of what he was going to do or say. "Here she comes," said a voice in his head. She walked very quickly, with small, light steps; with one hand she carried the basket, with the other she kept the cape together. . . . What could he do? He could only follow. . . . First she went into  the grocer's and spent a long time in there, and then she went into the butcher's where she had to wait her turn. Then she was an age at the draper's matching something, and then she went to the fruit shop and bought a lemon. As he watched her he knew more surely than ever he must get to know her, now. Her composure, her seriousness and her loneliness, the very way she walked as though she was eager to be done with this world of grown-ups all was so natural to him and so inevitable.

"Yes, she is always like that," he thought proudly. "We have nothing to do with -these people."

But now she was on her way home and he was as far off as ever. . . . She suddenly turned into the dairy and he saw her through the window buying an egg. She picked it out of the basket with such care -a brown one, a beautifully shaped one, the one he would have chosen. And when she came out of the dairy he went in after her. In a moment he was out again, and following her past his house across the flower market, dodging among the huge umbrellas and treading on the fallen flowers and the round marks where the pots had stood. . . . Through her door he crept, and up the stairs after, taking care to tread in time with her so that she should not notice. Finally, she stopped on the landing, and took the key out of her purse. As she put it into the door he ran up and faced her.

Blushing more crimson than ever, but looking at her severely he said, almost angrily: "Excuse me,

Mademoiselle, you dropped this." And he handed her an egg.

Utoljára frissítve:2019. november 11., hétfő 10:06
Forrai N.  Eszter

Forrai N. Eszter vagyok, műfordító. 2018-ban a Hungarovox Kiadó műfordító tanfolyamán szippantott magába a fordítói világ, és azóta is rendületlenül fordítgattam otthon novellákat, regényrészleteket.  Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, ráadásul duplán: egyszer marketing, majd turizmus szakon végeztem. Friss diplomásként dolgoztam Cipruson, majd Ausztriában. Angol, német és spanyol nyelvből van nyelvvizsgám, és ezek közül az angol és német nyelvet használom napi szinten jelenlegi munkámban. A nyelvek és idegen kultúra szeretete mindvégig jelen volt életemben, az írás mint az önkifejezés eszköze pedig ahol csak lehetett, utat tört magának. Írtam cikkeket diákszervezet keretein belül az iskola honlapra, szerkesztettem marketing szövegeket, és szerintem én vagyok az egyetlen, aki élvezetet talált a beadandók vagy szakdolgozatok írásában, lektorálásában. Az írás és nyelvismeret összegyúrásából végül megszületett a műfordítás ötlete. Annak ellenére, hogy nemrég kezdtem műfordítással foglalkozni, a tanfolyamon és azóta felmerült fordítói kérdések, érdekességek, szempontok, sikerek és kudarcok, mind csak megerősítettek szándékomban. Ez az én utam.
A forrásnyelvi szövegeket legtöbbször szimpátia alapján választom ki, de fontos az is, hogy minél kevésbé ismert, lehetőleg még nem lefordított mű legyen, így egyúttal a felfedezésre váró gyöngyszemeket tudom megismertetni az olvasóval, ami öröm és kihívás nekem.
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned