Charles Baudelaire


Őszi ének

I.

Nemsoká lelkünk fagyba, sötétbe merül;
Rövid nyaraink vad tüze, hát ég veled!
Hallom, ropogva hull az udvaron belül
Az iszonyú fa, mely kövezeten reped.

Lélegzetemben a tél fújtat megint: düh,
Gyűlölet, borzalom s zord fénytelenség ráz;
Mint süllyedő nap a sarki pokolban: rüh
A szívem, fagyos, izzó tömb, mely megaláz.

Remegve hallgatom, mint épül a sírhely;
A vérpad, az állvány nem rezeg ily tompán.
A lelkem toronyként roskad, nem bírja el
A roppant csapások súlyát: halál vár rám.

Úgy vélem, egyhangú, vad csapások nyomán
Koporsót szögelnek gyors igyekezetben.
Kié lesz? - Tegnap nyár volt; ma állsz ősz sarán!
Egy elutazás cseng vágyón titkos neszen.


II.

Szeretem hosszú szeme zöldes világát,
De ma drága szépem, oly keserű vagyok,
Se szerelmét nem vágyom, se tüzét, ágyát,
Csak a nap fényét, mely a tengeren ragyog.

Azért csak szeressen, gyengéd szív, anyámként,
Méghogyha hálátlan és hitvány is vagyok;
Legyen tűnő jóság szeretőként, nővérként,
A dicső ősz, vagy naplemente, ki csacsog.

Gyors feladat! A sír mohó és tőrbe csal!
Ó! Hadd tegyem térdére kihűlt homlokom,
Hadd sirassam fehér tűz-nyarunk magányommal
Az elmúlás sugarát fázva ősz-utón!



Charles Baudelaire:

Chant d'Automne (French)
I

Bientôt nous plongerons dans les froides ténèbres;
Adieu, vive clarté de nos étés trop courts!
J'entends déjà tomber avec des chocs funèbres
Le bois retentissant sur le pavé des cours.

Tout l'hiver va rentrer dans mon être: colère,
Haine, frissons, horreur, labeur dur et forcé,
Et, comme le soleil dans son enfer polaire,
Mon coeur ne sera plus qu'un bloc rouge et glacé.

J'écoute en frémissant chaque bûche qui tombe
L'échafaud qu'on bâtit n'a pas d'écho plus sourd.
Mon esprit est pareil à la tour qui succombe
Sous les coups du bélier infatigable et lourd.

II me semble, bercé par ce choc monotone,
Qu'on cloue en grande hâte un cercueil quelque part.
Pour qui? - C'était hier l'été; voici l'automne!
Ce bruit mystérieux sonne comme un départ.

Utoljára frissítve:2019. január 06., vasárnap 13:52
Sánta Zsolt

                                                 Rövid önéletrajz

        Sánta Zsolt vagyok, Szlovákiában, Nagykaposon élek (1974-ben születtem Dunaszerdahelyen, Szlovákiában), a Debreceni Egyetemen végeztem 2012-ben néprajz szakon, bakalárként.

    Verseket már gimnazista korom óta írok, korábban az alapiskolában prózákat írtam, amelyekkel döntős helyezéseket is sikerült elérnem, de igazán verseket intenzíven 2008 óta írok. A Poet Ékkövei című verses antológiában 10 versem szerepel, kitűnő költőtársaim között (2009-ben jelent meg). Saját verseskötetem 2005-ben magánkiadásban látott napvilágot „Lágy fuvallat már a lelkem” címmel. Azóta számos magánkiadású verses Antológiában is megjelentek verseim.

      Hogy egy sablonnal éljek: A költő ír, mert nem tehet mást, és kapukat nyit lelke világának ösvényeire.

Legfrissebbek a szerzőtől: Sánta Zsolt

Tovább a kategóriában: « William Carlos Williams: Falak között
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned