Steven Wallace: Egy feketerigó tizenhárom nézete - elemzés

Steven Wallace: Egy feketerigó tizenhárom nézete - elemzés


Az Egy feketerigó tizenhárom nézete amennyire az imagism, annyira a kubizmus szülötte is, és ezeken túl is különböző hatások (a zen buddhizmus és a japán haikuk) eredője.

A vers, miközben természetleírás, ugyanakkor azt is bemutatja, hogyan is lehet egyazon dolgot szinte végtelenül sokféle módon megközelíteni, megfigyelni és leírni.
A versnek a természet és az egyszerűség a fő elemei. A közönséges madár, mint központi szereplő bemutatása, rávilágit a hétköznapi dolgok különlegességére. Átvitt értelemben a különböző nézetek jelentik azt is, hogy amint egy feketerigót is szemlélhetünk számtalan nézőpontból, gy egy-egy ember sem egyszerűsíthető le egyetlen sémává.
A versben - noha alapvetően imagista vers - mégis szimbólummá alakulnak az egyes szerepek: a feketerigó a beszélő tudatosságát szimbolizálja: ez az egyetlen figura, amely összekapcsolja egymással a vers tizenhárom szakaszát. A sárgarigó a gazdaság szimbóluma. A Noble accent pedig a tudásé.

A vers hasonlatot is használ: "Három elme voltam, mint egy fa" (három ága). (A második versszakban).

Az allúzió egy történetileg, vagy kultúrálisan jelentős személyre, helyre, dologra vagy eszmére való utalás. A háromszoros elme itt Freud id,ego és superego -jára utal (három elme).

A metafóra olyan alakzat (figure of speech) amelyben beleértett (implicit) hasonlat van különböző objektumok között. Ilyen a feketerigó, amikor "it was a small part of a pantomime."

A költői képek (imagery) lehetővé teszik mind az öt érzék használatát: "And it was going to snow" felidéz egy havas délutánt, folyamatos várakozással a havazásra, amely a délután minden pillanatában éppen megindul. Ez egy végtelenített pillanat.

A versben belső rímek találhatók: "The only moving thing" (ing) illetve az r hang gyakorisága a pl. a "In which there are three blackbirds." sorban. A vers ellenben szabadvers. Él a soráthajlásokkal, ahol a gondolat nem áll meg a sor végén. A vers szakaszokra (stanza) osztott szabadvers. Nincsen ritmus-, rím mintázata, noha (mint láttuk) rímek előfordulhatnak benne, sőt az ismétlések - mint költői eszközök a párhuzam kifejezésére szintén rímeket (önrím) is eredményeznek a (IV. stanza). Egyes stanzái római számokkal vannak sorban számozva, mintha stációkat látnánk. Így a vers egésze egyféle módon allúzió a passióra is. Ugyan a Passiónak 14 stációja van, de a római sorszámozás megengedi az allúziót. Melyek ezek a stációk? Értelmezhetjük őket úgy is, mint egy kép megragadására tett kísérletsorozat 13 próbálkozásának állomásait. Ily módon maga az egész vers válik a lényeg megragadásának folyamatát leíró úttá. Másrászt a római számozás Eliot Ezra Pound Cantosainak számozásán át visszanyúlik Dantéig (legalábbis az én fejemben). Közel sem vagyok benne biztos, hogy ez Stevens Walace-nál szerepet játszott.
Az egyes versszakok közül néhány akár önmagában is megálló vers lehetne. Egyetlen motívum, a feketerigó motívuma kapcsolja össze őket, ahogyan azt a vers címe ígéri, a tizenhárom nézet mind különböző.

Ez a fajta összetett látásmód Picasso képeit idézi fel, amelyeken ugyanazt a dolgot (pl. arcot) egyszerre látjuk szemből és profilból is. A természeti képből az elmén keresztül a lényeget bábfiguraként tükröző, sdortatott figurán keresztül az emberek kapcsolatán át vonul a szimbólum, stanzánként más jelentést kapva: a IV stanzában a feketerigó az emberi lényeg. Az V.-ben Platón ideáinak árnyképe barlangból szemlélve, a hetedikben a gazdagság utáni hajszával szembeállított élet szimbóluma. Később, mint ismereteink határát kijelölő, jeleniok meg, majd fenyegető rém-árny, amelynek csak jelenlétét érezni a XI.-ben.

A vers keretes szerkezetűnek tekinthető. Az első versszak hideg mozdulatlansága a havas hegyekkel, amelyekben szürreálisan nagyra nő az egyetlen mozgó dolog a vers hiperbolikus nagyító üvegén keresztül, a feketerigó szeme. Az utolsó stanza visszatér a nyitó képhez immár körbe érvén az összes stáción: a rigó itt már mozdulatlan. Már szeme sem mozdul. mégis közelebb van hozzánk, mint az első képben, ahol csak távcsővel láthattuk. Már itt ül az ablak előtt a faágon és vár.

Mint a halál.


Gandalf és a mennyezet

Gandalf és a mennyezet

Nem kell nagy bátorság annak kijelentéséhez, hogy a legtöbbünk emlékezetében ott él a jelenet, amelyben Ian McKellen, Gandalf szerepében beüti a fejét Zsákos Bilbó csillárjába.
Úgy hiszem, a házban játszódó jelenetek leforgatásához két díszletet építettek. Egy emberléptékűt, és egy hobbitléptékűt. Általában azt láthatjuk, hogy a hobbitok számára az emberléptékű világ félelmetesen nagy, az embereknek pedig a hobbitok világa szűk. Az emberméretű Gandalf kénytelen lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, le-lehajolva közlekedni a hobbitoknak oly lakályos otthonban.
A magyar irodalom világában is vannak olyan személyek, szervezetek és orgánumok, akik, és amelyek varázslónak, óriásnak látszanak, és persze vannak a félszerzetek: a kicsik, a hobbitok.
Ám sokszor felvethető a kérdés, hogy ez nem csupán a díszleten és a kamera mozgásán múló látszat-e?
Közhelyességig ismételt igazság az, hogy József Attila sikertelen volt egész életében. Hobbit testbe kényszerített óriás. Radnótit, és másokat is igyekeztek „zsugorítani”,
jelentéktelenné, felejthetővé és felejtendővé tenni. Biztosan állíthatom, hogy Peter Jackson filmjében teljesen átlagos testmagassággal bíró színészek játszottak. Nem különböztek ők egymástól jobban, mint az utcán véletlenszerűen egyidőben sétáló emberek. Mindannyian emberléptékű színészek, akik megjelenítették Tolkien mítikus világát.
Az, hogy a szereplők némelyikét óriásnak, némelyikét törpének látjuk, csupán a filmes eszközök alkalmazásán múlik. Szemfényvesztés. Vagy csalás, ha negatívan közelítem. Nyilvánvaló, hogy a film készítői nem akart senkinek sem ártani, amikor ennek a mitikus világnak a léptékeit megteremtették. Azonban egészen mások a motivációk, amikor a mi apró országunkról, s az abban létező apró kultúráról beszélünk. Mitől is apró ez? Csak attól, hogy mint piac, igen kicsiny. Amíg egy angol, vagy amerikai költő kötetét nyilvánvalóan ki lehet adni nyereségesen is, addig ez a mi világunkban kizárt. De nem csak a líra, hanem az epika, a publicisztika és az értekező irodalom termésének jelentős része is olyan piacra készül, ahol képtelenség gazdaságosan megjelentetni azokat.
Szépirodalmi művek írásából, és azok kiadásából a piaci törvényszerűségek alapján sem meggazdagodni, sem sikeressé válni, de még csak megélni sem lehet. Pusztán a tényleges vásárlóerőre, a bárki számára elérhető (?) piaci lehetőségekre tekintve azt mondhatjuk, az ilyesmi csakis veszteséges lehet.
Ha úgy vesszük, az irodalmi életben „termelt” alkotások igen jelentős hányada eleve piacképtelen, legalábbis, ami a bennük rejlő üzleti lehetőségeket illeti. Ha pedig az olvasó nem azonos azzal, aki végső soron megfizeti az alkotást (vagyis inkább azt, hogy az alkotó újra és újra alkothasson), akkor nem piaci alapon dől el a művek és alkotók sorsa sem. Felvethetnénk, hogy döntő jelentőségű lehetne az olvasottság. Ám már az is sajátos szelekciók mentén dől el, hogy mit olvashat az olvasó.
S ha tudjuk, hogy az állam a művészeti élet legjelentősebb mecénása, nem nehéz felidéznünk a huszadik század különféle korszakait.
Látható, hogy vannak e piacon óriásaink. Személyek, szervezetek, orgánumok.
Ezért is van az, hogy ami a mai magyar irodalomból viszonylag sokakhoz eljut, jelentős részben kontraszelektált válogatás a kortárs alkotók munkásságából. Míg némelyek gyakran jutnak a közlés lehetőségéhez, mások soha. Míg egyeseket támogatnak ebben, mások nem kapnak lehetőséget.
A kép bonyolult. Sauron és Gandalf egyaránt emberléptékű varázslók, de míg Gandalfban a jót, addig Sauronban a gonoszt fedezhetjük fel. A minket körülvevő világban is van jóság és gonoszság. Ezek nem különülnek el oly élesen és tisztán, mint egy filmben. Még egy-egy emberben is jelen lehet mindkettő, s nem tudhatjuk, mikor melyik kerekedik felül.
Én sem akarok általánosítani. Nem állíthatom, hogy a „kicsik” jók és szerethetők, akár a hobbitok. Azt sem, hogy a nagyok önzőek és gonoszok, mint Sauron. De azt állíthatom, és állítom is, hogy a mi világunkban is élesen elkülönítik a hobbitokat és a varázslókat. A senkiket és a valakiket.
A Gyűrük Ura legnagyobb szereplője a kicsi Zsákos Frodó. Egy hobbit, aki mezítláb jár.
Még Gandalf sem meri az ő terhét hordozni.
A huszadik századi magyar irodalom legnagyobbjai közül fentebb kettőt már megneveztem, de folytathatnánk a végtelenségig. Hobbitnak láttatott, hobbit-léptékű életbe kényszerített óriások éltek, és ma is élnek közöttünk. Az ő számukra külön, mindennapos nehézséget okoz, hogy lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, folyton lehajolva kell kerülgetniük a csillárokat abban a világban, ami nem egyezik az ő léptékükkel. De vannak óriásnak látszó kicsik is, akik magaslatokra másznak, vagy mások vállára állnak, hogy nagynak látszanak.
Az alkotás kommunikáció, amiben igen intenzíven él a vágy arra, hogy visszhangra, válaszra találjon. S persze, minden alkotó megerősítést, dicséretet, vállveregetést kíván kapni. A merészebbek díjakat, és pénzt is. A legmerészebbek hatalmat is, hogy ők mondhassák meg, ki hobbit, és ki óriás.
Sokan meg is kapják ezt a hatalmat. Néhányan etikusan élnek vele, de többen gátlások nélkül.
Miért fontos mindez a mi számunkra?
Úgy hiszem, felnőttünk a plafonunkhoz. Olykor már lefejeljük a csillárt. Szerzőink között, ide értve a szerkesztőinket is, valójában sokan nagyobbak e hobbit-világ léptékeinél. És hiszem, hogy A Hetedik is nagyobbra tud nőni, mint ahol most a plafon van.
Szép lenne áttörni a plafont. De még szebb talán, ha egyszerűen kilépünk az ajtón a magas ég alá, ahol nincs korlát fölfelé.
Ez a célunk. A mindennapok feladatainak sűrűjében, a különféle apró és nagy gondok megoldása közben ritkán emeljük fel a tekintetünket, hogy szemügyre vegyük a tágas horizontot, vagy az ég magasát. De valójában tágas és magas a tér, ami a rendelkezésünkre áll.
Vannak Sauronjaink, akik nem akarják megengedni, hogy e hobbit-létet kinőjük. S vannak társaink, akik nem akarják elhagyni Hobbitfalva határait. A mesében Frodó eljut a céljáig, bár utóbb ebbe belepusztul. A valóságban sok alkotót elpusztítottak, másokat az önpusztításba taszítottak, ám a műveik olykor (messze nem mindig) mégis eljutottak a célig. Van, akit az elfojtottság a vonat kereke alá lök, van, akit az alkoholmámorba. Van, akit agyonvertek, főbe lőttek, vagy egyszerűen csak ellehetetlenítettek. Ilyen a mi huszadik századunk, ami varázslatos módon velünk él ma is.
De azt Frodó is tudta, hogy menni kell. Menni kell, még ha gyilkosan erőltetett is a menetelés.
Így tehát mi is megyünk tovább. Némelyeknek talán sikerül járható utat törnünk.
Bizonyára, el lehet hallgatni a létünket. Le lehet sajnálni minket. Frusztrálttá lehet tenni minket, jelentéktelenné zsugorítva. De az ég tágas, és a plafon csak egy mese, amit azért találtak ki, hogy lehajtott fejjel járjunk, és azokat higgyük óriásnak, akiket annak mutatnak, vagy akik annak mutatják magukat.
A huszadik század véget fog érni, talán még az én életemben. És mindenki érteni fogja, hogy a díszletek léptékei és a kamera mozgatása nagynak és kicsinek láttathat, de nem tehet sem ezzé, sem azzá. Amikor a jelmezt levesszük és lemossuk a sminket, és csak emberek vagyunk, akkor derül ki, hogy ki mekkora.
Sok kicsi van közöttünk, akik valójában óriások.

Mint az imádság

Mint az imádság

Bevezetés a funkcionális verstanba

Az ima mibenlétét sokan nem értik, mivel azt a különféle hagyományok és szokások
szövevénye fedi el. Sokan teljes joggal gondolják úgy, hogy az ima nem más, mint nagyon
régi kegyes szövegek felmondása, olyan szövegeké, amelyeknek „ámen” van a végén. Mintha
valami archaikus „szkript” lenne, olyan előre megírt telefonos szöveg, amelynek a gyakori
elmondása valamiféle szellemi valutaként jó pontokat eredményez az imádkozó végítéleti
számláján.
Az alábbiakban a költészetről akarok szót ejteni, de okkal kezdem az imádság témájával.
Mi is az imádság? A Biblia szerint beszélgetés Istennel. Az imádkozónak feltételeznie kell,
hogy Isten létezik, s vele lehet beszélni. Sőt, azt is feltételeznie kell, hogy választ fog kapni.
Ha ugyanis Isten nem létezik, a beszélő bolond, hiszen nem létező személyhez intézi szavait.
Ha Isten létezik, de nem lehet vele beszélni, mert túl távol van, vagy öreg és süket, akkor a
beszélő ismét csak bolond, hiszen hiábavalóan beszél. Ha Isten létezik, és nem is süket, de
nem válaszol, akkor megint csak bolond az imádkozó, hiszen értelmetlen olyasvalakihez
beszélni, aki nem ad választ.
Ha ugyanis az imádság beszélgetés - azaz kommunikáció -, akkor a beszélő, mint
kommunikáló fél, valamit el akar érni annál, akihez beszél. Nincs más mód arra, hogy
kommunikációnk eredményes és értelmes volta felől meggyőződjünk, minthogy választ
megkapjuk.
Így például, ha az imádkozó lelkiismeretét bántja valami bűn, ami miatt nyugtalan, s e bűnre
megbocsátást kér, akkor okkal vágyik a válaszra, miszerint Isten megbocsátja azt a bűnt.
Visszatérve tehát az egyszerű ima kérdésére, nézzük, mit mondasz el egy olyan barátnak,
aki nagy hatalommal bír, és esetleg segíthet rajtad? – Elmondod, hogy milyen segítségre van
szükséged. Esetleg kifejezed a háládat egy korábbi segítségért. Elmondod, mi bánt, miben
hibáztál, mire kérsz bocsánatot. Hosszú a lista. A lényegi elv az, hogy személyes és aktuális
ügyek. És ha jó a viszony közted, és a között, akihez beszélsz, a megszólalásod nem
mesterkélt, nem szertartásos, hanem természetes, közvetlen, emberi. Olyan, mint ha egy
baráttal beszélnél.
De hogy jönnek ide az előre megírt imák?
Tradicionális imaszövegeket minden vallásban alkalmaznak. De az ilyen imákhoz hasonló,
előre írt szövegeket számos spirituális gyakorlatban, vagy pszichikai hatást célzó kurzusban
alkalmaznak. A szónak ugyanis ereje van. Állítólag, az agyunkban a beszédközpont olyan
módon ágyazódik be, hogy az egyéb agyi központok működésére is hatást tud gyakorolni.
Így, aki folyton arról beszél, hogy ő sikertelen, az a döntő pillanatban nem lesz képes
megfelelően teljesíteni. Aki folyton arról beszél, hogy ő gyenge és beteg, az valóban
könnyebben megbetegszik. És aki arról képes beszélni, hogy ő sikeres, az könnyebben ér el
sikert. S persze, aki folyton megvetéssel beszél másokról, az meg is lesz arról győződve, hogy
kiválóbb és értékesebb másoknál.
A jól komponált „mondóka” tehát képes hatni arra, hogy milyen az attitűdünk
önmagunkhoz és a világhoz. Vallásos szóhasználatban „megvallásnak” is nevezik azt, amikor
valaki a „célszerű” kijelentéseket mondja ki önmagáról, a helyzetéről. Misztikus is lehet ez a
jelenség, de a legtermészetesebb, a szaktudományok által jól dokumentált pszichés
jelenségként is jól értelmezhető.

Egyes gyakorlatokban cél, hogy a megfelelő szöveg ismételgetése, mantrázása önkívületbe
ejtse a mantrázót, vagy imádkozót. Ezt az önkívületet szellemi megtapasztalásnak tekintik.
Egyfajta találkozásnak Istennel, vagy istenekkel, szellemekkel, ki hogyan hisz. És ez az
önkívület lehet oly kívánatos, mint az alkohol, vagy a drog. Szenvedéllyé válhat nagyon
könnyen.
Ez annyira általánosan emberi, hogy minden kultúrában megjelenik. A dzsappa füzér épp
olyan célt szolgál, mint a rózsafűzér. A kerengő dervis épp azt az önkívületet keresi, mint
amit egyes karizmatikus keresztények az európai szemnek bizarr önkívületükben. Eltérőek a
formák, de a tartalom változatlan.
Természetesen gyakori az az eset is, amikor úgy érzi a beszélő, hogy azt az előre írt szöveget
szinte helyette fogalmazta meg valaki. Ilyen esetekben lehet ez őszinte és valós
kommunikáció. De ez különösen szerencsés pillanatokban van csak így.
Tehát az imádkozó a saját pszichéjére biztosan hat. Innen az a megközelítés, hogy az
imádkozás nem más, mint a saját lelkiállapotunk manipulálása.
Persze, egy jó beszélgetés is hat a saját pszichénkre, de azért a beszélgetést úgy képzeljük el,
hogy az kettő, vagy több résztvevő interakciója, amelyben elsősorban egymásra kívánnak
hatni.
Ezért szükségszerű tehát, hogy az imádkozó létezőnek, megszólíthatónak feltételezze Istent,
s feltételezze azt is, hogy válaszol.
Az előre írt imaszöveg ismételgetése fakadhat helyes motivációból, de nem nevezném valós
beszélgetésnek. Isten már bizonyára sok száz milliószor hallotta ezeket. Ha pedig ő olyan
valaki, akivel lehet kommunikálni, akkor bizonyára sokkal inkább kíváncsi a mi saját
szavainkra.
Sokszor mondják a meg nem értett művészi alkotásról is azt, hogy öncélú. Lehetséges,
hogy az adott alkotás valóban öncélú. De véleményem szerint többnyire inkább arról van szó,
hogy a megszólított fél nem érti azt, amit a művész mondani akar. A közös nyelv hiánya
miatt, vagy az érdektelenség miatt nem jön létre valódi kommunikáció.
A művészet természetéből fakadóan kerüli az öncélúságot. A művész nem magának akar
valamit elmondani, hanem a közönségének.
Elsősorban az előadóművészetekben van közvetlen, akár azonnali visszacsatolás. De sok
olyan művészi tevékenység van, amikor a közönség nincs jelen. Az írók, költők, a
képzőművészek, a zeneszerzők, de még a filmkészítők is a közönséggel való közvetlen
kapcsolat nélkül, mintegy magányosan alkotnak.
Szép dolog elmondani egy szép verset, megnézni egy festményt, meghallgatni egy
zeneszámot csak úgy, a magunk épülésére. De amint valaki ilyesminek a megalkotásába kezd,
máris felébred benne a vágy, hogy eljusson másokhoz az üzenet. Hiszen az ember társas lény,
akiben él a közlési vágy. A szociális kapcsolatok megléte, vagy hiánya, jó, vagy
diszfunkcionális működése nagyban hat a testi és lelki egészségünkre. A magány megbetegít.
A visszhangtalanság pedig maga a magány.
A művész, amikor alkot, kommunikálni próbál. Adott esetben úgy, hogy a közönségével
nincs kapcsolatban. De hinnie kell, hogy a közönsége létezik, megszólítható, és választ is ad.
Olyan ez, mint az Internet előtti időkben a levélírás, amikor a papírra vetett sorainknak időre
volt szükség, hiszen a levélpapírnak fizikailag el kellett jutnia a címzetthez. Mégis, micsoda
izgalommal írtuk szerelmesleveleinket, és vártuk rá a választ! Kommunikáció volt ez, csupán
„technikai okokból” várni kellett az üzenet célba jutására, és a válasz megérkezésére.
Így vannak az írók, költők, képzőművészek, zeneszerzők. Azok a művészek, akik a
közönséggel nincsenek azonnali interakcióban az alkotás folyamata, vagy annak
kulcsfontosságú fázisai közben.
Habár profán módon, de mégis olyan az ő munkájuk, mint az imádság: azt szólítják meg,
aki fizikailag nincs jelen, akit nem látnak, és akiről nem tudhatják, hogy válaszol-e. Mégis
azzal a szenvedélyes hittel „fogalmazzák levelüket”, hogy arra majd válasz érkezik.
Az olvasót nem istenítjük, de szeretjük. Ő az a távoli szerelmünk, akihez szólni akarunk,
mint rég, a posta által szállított levelekkel. Szól persze a művész önmagához is, és szól
Istenhez is. A végső oka a megszólalásnak a remény, hogy válasz érkezik.
Nem szólhatok minden művészeti ág nevében. De azt elmondhatom, hogy egy irodalmi
alkotást nem az tesz értékessé, ha valamiféle szakmai hagyományt követ. Hiszen a
„miatyánk” hatmilliomodik előadása általában nem hordoz olyan erőt, mint a saját szavakkal
eldadogott vallomás. A művészet az, amikor mi magunk dadogjuk össze az üzenetünket.
Hiszen ez emberi, mély és személyes.
Aki jobban érzi magát a szakmai klisék megbízhatóan színvonalas alkalmazásában, az
foglalkozzon csasztuskafordító! Az szakmai rutint igényel. Viszont egy csasztuska fordítás
csak annyira személyes üzenet, mint egy újólag elmondott, de régi imaszöveg. Nem
megfogalmazása egy új üzenetnek, hanem interpretálása egy már meglévőnek.
Aki viszont a személyes közlés erejét keresi, annak vállalnia kell, hogy olyasmit, és úgy
próbáljon elmondani, amit és ahogy mások még nem próbálták. Legalábbis, hatmilliószor
biztosan nem.
Dadogós lesz? Olykor igen. Máskor viszont kristálytisztán, és tű pontosan szólal meg.
Ha így, ha úgy: emberi. Hiszen ember kommunikál emberrel, vagy Istennel, ahogy épp a
helyzet adja.

Előszó a funkcionális verstanhoz

Előszó a funkcionális verstanhoz

 

Verstant ritkán ír egyetlen ember. Én sem vállalkozhatom rá. Amit írok, az a szó megszokott értelmében nem lesz verstan. Inkább egy másféle szemlélet alapvetése. De mivel sok éve foglalkoztat a gondolat, hogy a verseket a szokásostól eltérően, életszerűen, működésüket fókuszba állítva kell vizsgálni, ezért megteszem az első kapavágásokat.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy mit tudnak, és mit nem tudhatnak a verstanok!
A tisztességesebb verstani tanulmányok vállalják azt a tényt, hogy képtelenek pontosan definiálni vizsgálódásuk tárgyát. A verstan tehát mind ez idáig olyan tudomány, amely nem képes megfogalmazni, hogy mi is területe.
A magyar vers szó eredetét a „verse” kifejezésből vezetik le. Ezt sokszor a jambikus (öt lábas) versformával kötik össze, mivel állítólag ezzel összefüggésben kezdték e szövegformára a „verse”, magyarul: vers kifejezést használni.
Ám ez lényegtelen. A verstanok irodalomtörténeti és irodalomelméleti síkokon vizsgálódnak elsősorban, és a formát (morfológia) tekintik értelmezhetőnek. A verstanászok ezért is kedvelik elsősorban a latinos versformákat, továbbá az ütemhangsúlyos, vagy legalább formailag recitatív, ismétlődő forma-szekvenciákat alkalmazó szövegformákat. Így a verset a szótag szintjéig vizsgálják, noha a szótagok többsége olyan alkotóelem, amely értelmetlen építőköve az értelmes szövegnek.
A verstanászok ezért is vannak sokszor feszült viszonyban a szabadversekkel, prózaversekkel, képversekkel, hangköltészettel, és más, a formát másként alkalmazó verselési módokkal. Hiszen a szokásos „szerkezeti” elemzéssel ezek nem értelmezhetőek.
A meggyőződésem az, hogy ez a vizsgálati mód már akkor tévútra jut, amikor a verset értelmezni akarja. A szerkezet olyan, mint egy épület, amely lakatlan. Ahogy egy épület is a funkciótól nyer értelmet, amikor „belakják”, használatba veszik, úgy a vers kapcsán is az a legfontosabb kérdés, hogy mire jó.
A nyelv egy nagyon bonyolult, színes, és folyton változó kifejezőeszköz-rendszer. A szavaknak és mondatoknak nem csupán elsődleges értelme van, hanem a szöveg és a helyzet összefüggéseiből adódóan sok jelentési sík működik egyszerre. Másodlagos és mögöttes tartalmak, meta-tartalmak. Szándékolt, vagy szándékolatlan másodlagos és kettős értelmek. Elvileg az életünk minden vetülete verbalizálható. Elvileg minden megfogalmazható.
A vers sem más, mint a nyelv használata. Mire is használjuk a nyelvet? Arra, hogy a közlendőnket elmondjuk. A beszéd és az írás által kódolunk tényeket és érzéseket, bizonyosságot és kétséget úgy, hogy közben azt reméljük, a létrejövő szöveg megfelelően dekódolható lesz.
A verselés nem más, mint ennek a kódolásnak sokféle speciális megoldása. A vers akkor nyer értelmet, csak úgy bír funkcióval, ha kísérlet arra, hogy pontosabban, hatásosabban, mögöttes jelentéseiben teljesebben mondja el azt, amit máskülönben hétköznapi szövegben is elmondhatnánk. Ha a vers nem mond többet, mint a hétköznapi módon megalkotott szöveg, akkor szükségtelen. Miért lenne hasznos bonyolult, szokatlan szövegeket alkotni, s e feladatra megbecsült embereket kinevelni, ha a létrejövő vers nem mond többet, mint amit bárki könnyedén elmondhat?
A versnek tehát az a funkciója, hogy új, mélyebb, hatékonyabb és hatásosabb kódolási és dekódolási módokat nyújtson a közlendőkre.
Jóllehet a verselés és a költészet egymással helyettesíthető fogalmak, csak úgy, mint a vers és a költemény, én itt és most önkényesen, mégis különbséget teszek. Ez a különbségtétel egyszeri, pontatlan és elnagyolt. De egy szűken behatárolt célnak megfelel.
Mivel bizonyos fokig a formaelvű verstanokon szeretnék túllépni, versnek nevezem a formai szempontból versnek látszó szöveget, függetlenül attól, hogy milyen jelentéshordozó képességgel bír.
A formától függetlenül pedig költeménynek nevezem azt a szöveget, ami többet mond a hétköznapi beszédnél.
Jó esetben a vers és a költemény egybeesik. De nincs feltétlenül így. Sokan „gyártanak” verseket jó érzékkel bizonyos formák kitöltésére, nem lebecsülendő szaktudással és jártassággal. Őszintén szólva, főleg a klasszikusnak nevezett (latinos) formák alkalmazásához megfelelő iskolázottság és műveltség szükséges, amit csak kevesen képesek önképzéssel magas szinten elsajátítani. Azonban, aki ebben jó teljesítményt mutat, azt könnyen befogadja az irodalmi elitek némelyike, attól függően, hogyan sikerül a kapcsolatok kiépítését elkezdenie.
Költő lehet edukált ember épp úgy, mint e téren iskolázatlan. Ahogy a képzőművészetekben is van „naiv” és „népi” művész, úgy a tehetségnek a költészetben sem forrása az iskolázottság. A nyers tehetség egyfajta őserő, ami azonban nem teljesedik ki, ha a tehetséges ember nem pallérozza magát. Nem gondolom, hogy a versformák aprólékos ismerete elengedhetetlen szükséglet. De az igényes irodalom olvasása, és általában a kultúra, azon belül a színvonalas irodalom „fogyasztása” nélkülözhetetlen minden tehetség számára. Csak úgy bontakozhat ki.
A költő kénytelen folyton azt keresni, hogy hogyan tehetné pontosabbá, erőteljesebbé azt a kifejezésmódot, amelyet képes alkalmazni.
Látható, hogy sem ebből, sem abból az irányból nem lehet igazán közel jutni a teljességhez. A jó versfaragó könnyebben ér el pillanatnyi sikereket. A tehetséges költő sorai tovább hatnak.
Úgy gondolom, inkább egy képzetlen tehetség, mint egy tehetségtelen szakiparos ragadhatja meg a költészet lényegét. A képzetlen ember képezhető. Ha tudatában van a felelősségének, keresni fogja a módját annak, hogy egyre jobban fogalmazza meg a szinte megfogalmazhatatlant. Az iparos viszont a könnyű sikerért, a forma megfelelőségéért lemond arról, hogy igazán mélyre ásson önmagában, a témában, a nyelvi lehetőségekben.
Számomra az a vers képvisel értéket, ami költemény is. Ezért használom azt a fanyar meghatározást olykor, hogy „versnek látszó szöveg”. Ezen azt a versszerűséget értem, ami nem költemény.
Az európai festészet (és részben a szobrászat) egy jellegzetes korszaka a manierizmus. Ez, a reneszánsz és a barokk közé ékelődő korszak, olyan „mesterek” munkásságát öleli fel, akik a nagy reneszánsz mesterek „manírjait” alkalmazták. Mondhatjuk, hogy ezek a mesterek jó iparosok voltak, akik könnyen és jó áron tudták piacra dobni alkotásaikat. Azonban a „könnyű megoldások” többnyire feledhető és feledendő művek sokaságát eredményezte. Szabályokat követtek, szabályszerű megoldásokat hoztak létre, amelyekben a manírok, azaz a követett szabályok fontosabbá váltak, mint az üzenet. Nem küzdöttek meg a kódolás-dekódolás problémáival, hiszen azt gondolhatták, hogy erre kész szabályokat kaptak. És bár e korszak nem volt rövid, az emberi és művészi kifejezési törekvések nagy történetében viszonylag jellegtelen epizód maradt.
A versek és költemények értelmezése szempontjából is fontos tanulsága van ennek. Amint a forma céllá és követelménnyé válik, elvész a lényegi funkció: a teljesebb közlés módjának a keresése.
Amikor egy művész felhagy a kifejezésmódok kutatásával, a kínlódással, hogy túllépjen önmagán, már nem művész többé, csak mesterember. S lehet, hogy kiváló mester, aki jól értékesíthető műveket hoz létre, de lemondott arról, ami minden művész hivatása kell, hogy legyen.

Itt és most szeretnék egy újabb gondolat bevezetéseként egy merész állítást megfogalmazni. Kérlek, ne tartsd blaszfémiának! Isten tudta, hogy az ember bűnbe fog esni. (Ez az állítás az én ismereteim szerint teológiai értelemben megáll).
Miért is volt nyilvánvaló, hogy az ember áthágja az egyetlen tiltást? Azért, mert az ember kíváncsi és kreatív. Az ember tudatában van az esendőségének és a véges voltának. De van egy űr a lelkében. Karl Barth szerint ez egy „isten formájú űr”. Olyan űr ez, amit csak a teljesség tölthet ki. Ha tehát valaki a „teljes tudást” ígéri, az egy ellenállhatatlan csábítás.
Hogy egy kissé a teológiát is képbe hozzam, nem a kíváncsiság volt a hiba, hanem az, hogy ezt az őstörténet emberei (Ádám és Éva) nem megfelelő módon gondolták kielégíteni.
A magunk témájára visszatérve, természetes az, hogy az ember a teljességet keresi. A teljesebb megértést, a mélyebb kérdéseket, és a maradandóbb igazságokat. Az ember a maga rövid életében, behatárolt létében, a maga kicsiségében szeretné érteni a világot és önmagát. A viszonyokat, relációkat. A múlandóság tragédiájának tudatában keresi a vígaszt, ha vígasz az, hogy a kétségeinek egy részére választ kap, vagy legalább helyes kérdésekké formálódik.
A művészetnek, mint kommunikációs folyamatnak, az a funkciója, hogy ezt az igazságkeresést szolgálja. Hiszen az emberi beszéd (verbális kommunikáció) természete is erre mutat. Van ugyanis „önbeszéd”, amikor az ember úgyszólván magával kommunikál. Magában beszél, hiszen a verbalizálás (vagy valamely más kifejezési mód) a saját érzéseink, kétségeink és gondolataink feldolgozását, megértését és rendszerezését is szolgálja. A következő beszédmód az „önbeszéd”, amikor az „énbeszéd” szintjén keletkező gondolatokat, mint „önmagunkról szóló igazságokat” megosztjuk másokkal. S ezen túl van az általános beszéd, amikor mindenkihez, és mindannyiunkról szól az üzenet.
A művész, és így a költő is minden gondolatával, kétségével, küzdésével ezeken a fázisokon megy keresztül. Előbb magában őrlődik, vívódik, keresve azokat a szavakat, szókapcsolatokat, összefüggéseket, amelyek valamiféle formát, megragadható körvonalat, matériát adnak az aktuális vívódása tárgyának. Sok félbehagyott, törölt és eldobott jegyzet és kézirattöredék születhet ennek a fázisnak a vége felé. Aztán jön az „alanyi költészet”, amikor önmaga vonatkozásában már képes valamennyire zárt egységeket, kerek formába rendezhető gondolatokat megragadni, mintegy definiálva azt, vagy annak egyes részleteit, ami foglalkoztatja. A kiteljesedés pedig az, amikor képes önmagán túllépve, általános emberi igazságként megformálni azt, amire rátalált.
És lám, ebben a folyamatban a versformák jelentősége messzemenően elhanyagolható.
Egy költő nem ül le a papír, vagy a számítógép mellé azzal a gondolattal, hogy ilyen, vagy olyan versformát fogok „csinálni”. A költő azzal a reménnyel ül le, hogy sikerül a keresett igazságból és teljességből valamit konkrétan megragadni és szövegbe kódolni. Csak a versíró ül le azzal a szándékkal, hogy ezt, vagy azt a manírt reprodukálni fogja. És sokszor a versíró könnyebben ér el sikert.
A Wright fivérek kerékpárkészítésre szakosodtak. És ezen a téren jól ismerték a siker receptjét. De sokkal többre vágytak, így megalapozták az ember általi irányított (modern) repülést.
A versíró magabiztosan biciklizik. A költő pedig Ikarosz-szárnyakon igyekszik egyre közelebb a Naphoz.
Persze, a Wright fivérek a kerékpárokon használt megoldások közül sok beváltat átültettek az első repülőgépeikbe. Alkalmazták azt, amiről tudták, hogy működik. De nem egy újabb kerékpárt hoztak létre, hanem valami gyökeresen mást. Vakmerőt, kockázatosat, amivel valami olyat akartak elérni, amit kerékpárral lehetetlen: az eget, a szabad mozgás teljességét. Mondhatom, hogy a különbség: ég és föld. Így gondolok a verselésre és a költészetre.

Ezek a definíciók egyszeriek, elnagyoltak, pontatlanok. De a mostani témának, a jelenlegi célomnak megfelelnek. Használhatóak. Azokról a versekről szeretnék írni, amelyek költemények egyben. Mert csak az ilyen versek bírnak valódi, kitüntetett funkcióval. Ezekkel lehet elérni az eget, és megérinteni a Napot. Ezek töltenek be valamennyit abból az „Isten formájú űrből”.

A különös karácsonyfadísz

A különös karácsonyfadísz

Eloiz és Amália, a két angyal, türelmesen várakozva kucorogtak, a kisváros terét díszítő egyik havas platán vaskos alsó ágán. A mindig nevetős arcú, fekete hajú Amália a komoly, szőke Eloiz felé fordult: – „Minden csupa fehér, olyan mintha felhőn ülnénk.” – szólt nevetve. De Eloiz határozottan előre biccentett a fejével.
– Most, figyelj! Kezdődik a munkánk. Ott jön a gyermek és az apja.
A havas járdán ott lépdelt magabiztos járással az apa, mellette kisfia, aki ugyan az apja kezét fogta, de bizonytalan léptekkel haladt a csúszós köveken. Egy évvel a megtaposott, forradalmi remények után fakó, fénytelen karácsony köszöntött az országra. Valóban csak Isten segíthetett rajtuk, mert az emberek a maguk erejéből csak keseregtek, féltek, reménytelen érzéseikkel együtt bezárkóztak házaikba, lakásukba. Eloiz intett egyet a kezével, s meglátták az apa gondolatait. A férfi aggódó arccal simogatta a fiatalasszony szélesen domborodó hasát, egy erős kislány fejlődött a pocakban napról-napra csendesen. Jövőt láttak, közös jövőt együtt, fáradtságos örömben. De a jövőkép mögött fakó volt a háttér. Tavaly ilyenkor – amikor, sok tízezer ember indult neki a nyugati határnak – ők is el akarták hagyni az országot, de csak Sopron, tiszta, erős illatú erdők övezte környékéig jutottak, egy ismert szállodáig. Ameddig a magukkal hozott pénz tartott – a fiatalember az anyjától kapta – addig maradtak, és nem indultak útnak új életet kezdeni.
– Miért olyan szürke ott minden? – kíváncsiskodott Amália halkan, bár tudta, hogy az emberek nem hallhatják őket.
– Mert a férfinak nincs elég ereje kitartani az elhatározásai mellett. Egyedül fogja hagyni ezt a fiatalasszonyt is, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne az ő segítségére. Ugyanúgy, mint a kisfiú anyját. Eloiz Amália felé fordult – a mi feladatunk a fiúra ügyelni – majd visszanézett a havas utcára, ahol a házak kéményéből felszálló szürke és fekete füstkígyók birkóztak a város fölé nehezedő felhőkkel.
A kisfiú a szánkóra gondol, amit az apja tegnap megígért, hogy majd azon húzza át a város másik felébe, bemutatkozni az új családban.
Amália szeme felcsillant – most érnek a templom elé.
A gyerek megállt és apjára nézett. – Apu! Menjünk be, nézzük meg a bólintó angyalt – kérlelte apját a gyerek.
– Na, menjünk – egyezett bele a férfi kelletlenül.
A templomban nem volt senki. Csend volt köröttük, az áhítat csendje. A betlehemi jászol már készen állt advent kezdete óta. Békésen legelésző birkák, a láthatatlan eget kémlelő, botra támaszkodó vagy heverésző juhászok, a félig fedett istálló barmai és a szamár, de Mária meg József szépen festett gipsz szobra is, mind a holnap megszülető gyermeket várta az üres jászol körül. A szomszédos oltár mellett állt a sarokban, egy magaslaton az angyal. Előtte, a szobor aljához erősítve persely, és egy térdeplő.
A sokat szenvedett rendház egy, a forradalom utáni megtorlás elől elmenekült tagja küldte az óceánon túlról, kedves templomának. A szerzetes tanár, a nagypapa baráti köréhez tartozott, és több társával együtt gyakran megfordultak – névnapok, és más ünnepek idején – az őket, szeretettel fogadó család körében. A kisfiú olyankor az atya ölében ült, és mindig biztonságban érezte magát, aztán az atya is elhajózott az Újvilág felé. De a pap nem feledkezett el róla sem, családnak küldött minden levélben, levelezőlapon őt is üdvözölte. Az egyik lapon egy sok sávos, nagyon széles országút látszott. „Ezen az úton autózom új állomáshelyem felé, biztosan te is boldog lennél, ha itt ülhetnél mellettem” –, írta az atya, szép formás betűivel egy színes képeslapon, amelyen érdekes bélyegek voltak, olyanok amilyeneket az otthoni üdvözlőlapokon sosem látott. Pár hete azután, a rendház templomának sekrestyése, örömmel mesélte nagymaminak és dédinek a jó hírt – a kisfiú ott rajzolgatott a konyhaasztalon – „Képzelje Mariska néni, szeretett testvérünk küldött a templomunknak egy angyalt Amerikából!” A kisfiú elbűvölt tekintettel nézett fel rajzából, nagy fehér szárnyú angyalt látott, amint egy magas ház ablakából kiröppen –, azt is látta, amint az atya mosolyogva int utána –, és az angyal száll feléjük fáradhatatlanul, mint egy hatalmas madár, át az óceánon, ide a Duna-parti kisvárosba.
Az angyal – lányos formájú volt, hosszú világosbarna hajjal, ragyogó fehér és rózsaszín ruhában –, ha perselyébe pénzt dobtak, egy finom fejbólintással köszönte meg az adományt. A gyerek felnézett az apjára, az a zsebébe nyúlt és pár érmét tett a fia kezébe. A kisfiú letérdelt a persely előtti térdeplőre és elkezdett imádkozni. A dédmama tanította imádkozni, de nem szerette igazán azokat a gyorsan, gépiesen elhadart imákat. A Miatyánk és az Üdvözlégy után a saját szavaival szólt magában az angyalhoz, akiről le nem vette a szemét.
– „Drága jó angyalkám! Olyan jó, hogy láthatlak megint. Az anyucikámnak szeretnék üzenni. Nagyon hiányzik! Amióta elment sokszor gondolok rá. Mondd meg neki, jó? Ha játszom a zongorával, ha fújom a kis pléhfurulyát és ölembe veszem a pöttyös ruhás bohócot, ő jut az eszembe. A játékokat akkor kaptam tőle, mielőtt elment és nem jött többet. Amikor azt a kislányt rajzolta nekem. Sokszor csókolom az én anyucikámat!” – Nem tudta folytatni, mert elöntötte szemét a könny. Nem akarta, hogy apja észrevegye, ezért gyorsan egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal biccentett a fejével. – „Most megyünk apukám feleségéhez, akit anyunak kell majd szólítanom, de nekem van anyukám! Él, csak nincs itt velem. Ugye, angyalka? Van, igaz? Csak messze van, és nem védhet meg.” – A férfi halkan, de határozottan rászólt a fiára: – Igyekezz, mert várnak bennünket!
A gyerek még egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal gondosan meghajtotta szőkefejét, amennyire a szerkezet engedte. – „Szeretném – ezt kérem a Jézuskától –, ha megint láthatnám. Már alig emlékszem az arcára.” – Újabb pénz csörrent. Az angyal feje engedelmesen megbiccent. A kisfiú elkeseredve nézett fel, mert elfogyott a pénze. Az angyal ekkor lehajolt és megsimogatta a gyermek fejét, arcát. A fiú könnyein át is elkerekedett szemmel rámosolygott az anyjára, mert az angyal arca olyanná vált, mintha az anyja arcát látta volna a templom illatos hűvösében, és érezte bőrén, a haján kezének simogató melegét.
Oda is nyúlt a simogatás helyéhez, de nem már tudta ott tartani a látomást.
Apja keze ránehezedett a vállára és elmúlt a varázs.
– Na, gyere, menjünk, anyu már vár bennünket.
– Igen, vár – bólintott a kisfiú – biztosan vár – és visszafordult a bólintó angyal szobrához.
Térdet hajtottak az oltár felé, közben keresztet vetettek és elindultak kifelé a templomból.
Eloiz és Amália, meg a bólintó angyal mosolyogva nézett utánuk.
A kisfiú boldogan, könnyedén lépkedett az apja kezét fogva. Még mindig az anyja kedves mosolyát látta, és simogatását érezte.
Az apa azonban, hirtelen megállt a havas járdán és megállította a fiát is, odafordult hozzá – a szemébe nézve mondta kemény, száraz hangon:
– Erzsikét, akit eddig Erzsi néninek hívtál, mostantól anyunak fogod szólítani. Megértetted?
A gyerek nem szólt, de néma, nehéz dac öntötte el fejétől a sarkáig. Apja a hallgatást beleegyezésnek vélte. Elindultak, még két sarok és odaérnek. Körülöttük a szinte néptelen, hóköntösbe bújt didergő, decemberi kisváros. Még mindig tűntek el emberek, akiket többé sosem látott senki, a falakon plakátok hirdették az új rend elvárásait. Ez a karácsony nem a béke és szeretet ünnepe volt. A kisfiú elsőbe járt, és büszke volt arra, hogyha szótagolva is, de tudott már olvasni. Az olvasókönyve és a mesekönyvek új világot nyitottak meg előtte. Anyja pont egy éve – karácsony előtt – ment el messze, túl a határon, egy számára ismeretlen férfival. Azóta sem hallott róla. Apja új felesége idegen volt neki. A fiú hirtelen elszánta magát – kihúzva kezét apja kezéből – felemelt fejjel apjára nézve mondta:
– Nekem, Erzsi néni nem az anyám!
A férfi, szabaddá vált jobb kezével, egy szó nélkül – hirtelen, visszakézből – szájon vágta fiát.
A gyerek megtántorodott, elöntötte szemét a könny, de nem sírt, nem szipogott, ment tovább a havas járdát nézve, az apja mellett. Mire a házhoz értek felszáradtak a könnyei, csak arca volt pirosabb a szokottnál, amire apja azt mondta az őket üdvözlő fiatalasszony kérdésére, hogy „biztosan a hidegtől van”.
Eloíz Amáliára nézett, aki döbbenten meredt rá: – Most miért nem védtük meg, ettől a pofontól a gyereket? – és könnybe lábadt a szeme.
– Mert, ez az ütés, az apa elhatározása volt, amiért neki kell majd elszámolni. A kisfiúnak át kellett élnie ezt a fájdalmat és keserűséget, hogy erőt kapjon a továbbiak elviseléséhez.
A meleg konyhában az asszony anyja, Bözsi néni fogadta őket. Egy őszülő, kissé görnyedt hátú özvegyasszony, aki a városszéli vasúti raktárban dolgozott, mint adminisztrátor.
A konyhaasztalon még ott voltak a reggeli nyomai: kenyérdarabok, hagymahéj, a felvágott összegyűrt papírja és fehér alapon piros pettyes kistányérok, ugyanolyan bögrékkel. A gyerek az apjával leült az asztalhoz. A várandós fiatalasszony, nagy hasa ellenére – pár hete volt csak a szülésig – fürgén mozgott. Gyorsan leszedte előlük az asztalon lévő edényeket és eltakarította a hulladékot. Hamarosan feketekávét hozott az apának, a gyereknek pótkávéból főzött tejeskávét és egy tálon, apró vegyes süteményt. Különböző formájú és színű, lekvárral vagy krémmel töltött apró, omlós sütiket és vaníliás kiflit.
– Köszönöm! – szólt a gyerek halkan.
– Köszönöm, anyu! – szólt rá, emelt hangon az apja.
A kisfiú nem válaszolt. Összeszorított szájjal nézett maga elé. A férfi nem hagyta annyiban.
Most kell megtörni a makacsságát ennek a büdös kölyöknek, aki tisztára olyan, mint az anyja.
– Mondd szépen, vagy akarsz még egyet? – előrehajolt és kezét megemelte.
– Erzsi néni nem az anyám! – mondta a kisfiú elcsukló hangon.
Az apja most hátulról akarta megütni. A gyerek elrántotta fejét az ütés elől, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a bögrét, ami leesett az asztalról, és nagyot csattanva széttörött a fekete-fehér mintás konyhakövön. A kidőlt kávé lassan csöpögött a kőpadlóra és a fiú ruhájára. Bözsi néni, a tűzhelytől elfordulva csendesen megszólalt.
– Erzsikém, tudod, hogy nálunk nem szokás verni a gyereket. Ez nem vezet semmire.
– Anyukám, ne szólj bele –, szólalt meg az asszonyka. – Ez a mi dolgunk Kálmánnal meg a gyerekkel.
Az asszony elhallgatott és visszafordult a tűzhelyhez. Elkönnyesedett szemmel kavargatta tovább az ételt. A férfi, egyetértését erősítve, megfogta felesége kezét. A kisfiú lehajtott fejjel figyelte, hogyan terül szét nadrágján a tejeskávé meleg foltja. Az apa folytatta:
– Szép kis szentesténk lesz miattad, de majd megnézheted, mit találsz a fa alatt! Az ebéd – híg kelkáposzta főzelék, tűzhelyen pirított kenyérrel – után hamar eltelt a rövid decemberi délután. A felnőttek jöttek-mentek, a gyerek a konyha udvar felé eső sarkában üres gyufás dobozokból vonatot épített. Senki nem szólt hozzá, így ő sem szólt senkihez. A magával hozott cérnatartó gurigákból kereket is tett alájuk. Cérnával felkötözte a kis skatulyákra a spulnit – ahogyan a dédmama hívta otthon –, és örömmel tologatta a „szerelvényt”, amelyben apró széndarabokat, faforgácsot „szállított” a kis sámlitól a hokedliig és vissza. Közben voltak „hegyek” – szék- és hokedlilábak –, sőt egy „híd” is, gyújtósokból.
A „híd” alatt – szeretett folyója – a Duna folyt.
Lassan beesteledett. A tűzhely felől egyre finomabb illatok töltötték meg a konyhát.
Készült, a szerény, de mégis ünnepi vacsora: halászlé és mákosguba. Azután megszólalt egy kis fémcsengő, és ott álltak a nagyobbik szobában a feldíszített, gyertyákkal kivilágított fenyő előtt és énekelték a „Mennyből az angyalt”. A gyertyáktól fényes karácsonyfa ugyanúgy tetszett a kisfiúnak, mint „otthon”, apja szüleinél a színes fényfüzérrel díszített. Eljött az ajándékozás pillanata. A fa alatt – amint már az ének alatt megfigyelte – nem látott semmit.
„Nézd meg jobban!” – hallotta az apja hangját. Felnézett és meglátta, amire apja célzott. A széttörött bögre csorba darabja ott lógott „díszként” a fülénél fogva a fára kötve. „Engedetlen gyereknek nem hoz a Jézuska ajándékot.” Kitört belőle a sírás, és még akkor is könnyeit nyelte, amikor végül megkapta az igazi ajándékot, aminek nem is tudott igazán örülni.
Éjjel az új helyen, és a nehéz, nyomasztó nap után rosszul, nyugtalanul aludt, sokat forgolódott. Álmában aztán újra, ott állt őszinte szívvel a karácsonyfa előtt, csodálta a gyertyák fénylő lobogásában csillogó díszeket. Békesség töltötte el. Akkor meglátta, hogy két angyal is áll a sarokban. A szőke angyal felemelte kezét, és a díszes fenyő lassan megmozdult, egyszerűen kézen fogta a gyermeket, aztán már ott mentek hazafelé a Kis-Dunapart havas sétányán a méltóságteljes platánok védelmében. A folyó mellékága lassú folyással haladt el a város mellett – az éjszaka sötétjében mindenféle alakú fehér kis szigeteket – jégtáblákat sodorva magával. A város felől harangszó hallatszott, és embereket látott, akik az éjféli misére mentek. Felnézett a karácsonyfára, most nem volt rajta a törött bögre, csak néhány dísz meg szaloncukor, és a csúcsán az aranyosan fénylő csillag különösen ragyogott. A színes gömbök, aranyozott diók és almák között úgy égtek nyugodtan a gyertyák, mintha nem is az utcán járnának. A hó ropogását is hallotta lépteik alatt. A díszes,
fénylő fa egyszerre megállt és felé fordult: „Bátornak kell lenned – hallotta a karácsonyfa hangját – és elszántnak. Légy erős és merész.” Elengedte a kezét, és a kisfiú határozott léptekkel elindult a hóval díszített platánok alatt hazafelé.
Hirtelen felébredt. A szobában sötét volt. A házban csönd, még mindenki aludt. Bözsi néni még egy kicsit hortyogott is. Apjáék a másik szobában aludtak. Eszébe ötlött az álom, és megértette az üzenetét. Az este a székre rakott ruháiból most csak a nadrágját és pulóverjét vette fel fürgén a pizsamára. Kitapogatta a sötétben a szék alá tett magasszárú, fűzős cipőjét és gyorsan, zokni nélkül belebújt. Óvatosan lépkedve kiment a konyhába, itt már egy kicsit világosabb volt. Az udvarra néző konyhaajtó csipkefüggönyös üvegén is átderengett valami, a vaskos téglakerítés fölé emelkedő utcai lámpa fényéből. Vigyázva a sámlira állt és levette kabátját a fogasról. A kabát ujjában benne volt sálja meg kötött, meleg sapkája. Így tanította nagyapja. Gyorsan felöltözött. Sikerült az ajtót a kulccsal zajtalanul kinyitni, majd finoman be is tenni maga után. Lopódzva ment végig az udvaron. Váratlanul úgy érezte, hogy nézi valaki. Félelmében összeszorult a gyomra. A nagykapu tetején egy macska ült és őt figyelte. Eloíz intésére, a szomszédék kíváncsi kandúrja, nagyot fújtatva leugrott a kerítésről. Azért – még kicsit remegő kézzel –, de kinyitotta a bejárati kaput, a kulcsot a zárban hagyta, aztán óvatosan becsukta, és futott a sarok felé, hogy gyorsan eltűnjön szem elől. A halványan pislákoló utcalámpák fénykörében hol eltűnt, hol meg felbukkant gyorsan távolodó alakja. Az egyik kapu mögül vadul megugatta egy kutya a kétségbeesetten rohanó fiút, aki nem állt meg ijedtében sem, igyekezett tovább.
Nem azt az útvonalat választotta, amerről az apjával jöttek tegnap, hanem a néptelen utcán, a karácsonyfa által mutatott irányban szedte a lábát amennyire csak bírta. Megint harangoztak, mint álmában. Hat óra volt, decemberi sötét reggel. Megállt egy pillanatra, mert a bakancs – zokni nélkül – kezdte törni a lábát, de haladni kellett tovább. Az ünnep hajnalán lassan ébredezett a város, mert jólesett végre mindenkinek – egy kis időre legalább – csendben, békességben pihenni. A rendőrök és a városka egyetlen taxisa nem a Duna partján jártak, szerencsére. Iparkodott haza amilyen gyorsan tudott. Apja erőszakossága helyett egyszerűen csak jó szóra és simogatásra vágyott, hogy érezhesse, őt is szereti valaki.
Dörömbölésére nagyapja meghökkenve nyitotta ki az udvari kaput.
– Hát, te fiam, hogyan kerülsz ide ilyenkor? – kérdezte csodálkozva a nagypapa, és a háta mögé nézett, mintha várna még valakit. A kisfiú megkönnyebbülten lépett be a szűk, de ismerős udvarba. Aztán, benn a konyhában, a jó meleget árasztó tűzhely mellé húzódva, elmondott mindent részletesen a bólintó anygyalról, az utcán kapott pofonról, az összetört bögréig, amelyből végül dísz lett a karácsonyfán. Öregapja egyre komorabb arccal hallgatta történetét. Az angyalok is oda húzódtak a tűzhely mellé, mintha fáznának. Mire a gyerek elmondott mindent, feldúltan és a sietségtől kipirulva, megérkezett apja is. Nagyapja felküldte unokáját a recsegő falépcsőn az emeletre, öreganyjához a nagyágyba.
– Eredj kis unokám! – mondta neki. – Vetkőzz le, és bújj be az ágyamba. Nagyanyád örülni fog neked, úgyis téged emlegetett egész este. Ez volt az első karácsonyunk nélküled. Még meleg a szamárfészek. – tette hozzá mosolyogva. A gyerek boldogan szaladt föl az ócska falépcsőn.
Az öreg komor arccal fia felé fordult: – Ülj le, beszédem van veled!
Többé nem került szóba, hogy az apjáékhoz költözzön.

Lengyel Géza színes szőttese

Könyvjelző

„Elmegy az ember, száll az idő”

Lengyel Géza Színes szőttese

„Elmegy az ember, száll az idő –
szél betakarja lába nyomát,
- szürke homokból bús zsalugát –
porlad a csont is, rá moha nő.
Éltet a napfény, májusi láng.”

Lengyel Gézát, - aki 15 éve az országos hírű csepeli Tamási Lajos Olvasó Munkás Klub vezetője - csaknem 20 éve ismerem. Életrajzi interjúkötetem róla, a Költő a katedrán címmel jelent meg, öt verseskötetéről írtam kedvcsinálót és mutattam be a csepeli irodalmi klubban. Gyakori vendég volt otthonomban, és nagy erénye volt, hogy csak írásaimat nem bírálta szigorúan, főztömet soha és aztán bebizonyította, hogy a „puding próbája az evés”. A barátság fő próbája pedig a közös cél, meg a sok-beszélgetés. Sokat tanultam a tanár úrtól, életszemléletet, élettaktikát és persze irodalmat is. Mindez megnehezíti most helyzetemet, amikor immár 10. kötetét, a Színes szőttest mutatom be. Hiszen, mindent elmondtam már a költő-tanárról és köteteiről. Mi újat tudok még írni róla? Ámde nemcsak a barátság kötelez, hanem az is, hogy újabb gyűjteményes verseskönyve, amely az 1962-2018-as verstermést mutatja be, a többször elolvasandó könyvek közé tartozik, és aki figyelmesen olvassa, az nagy élmény részese lehet. Lengyel Géza 79 éves. Ilyenkor természetes, hogy egy alkotó visszatekint múltjára és önkritikusan megrostálva bemutatja évtizedek verstermését. Mert Lengyel Géza nemcsak arról ismert, hogy másokat kritizál, hanem arról is, hogy önmagához is szigorú. Kötetének bevezetőjében meg is indokolta, miért látta szükségesnek versbe énekelt sorsának, sorainak bemutatását. „Életemnek nagyobb részét hátrahagyva, idejét láttam csokorba kötni az emelkedett, idvezült percek, órák virágait, tíz kötet verseit. Igazi tarka csokor állt össze a szeretet, barátság, szerelem, emberi kapcsolatok, a természet gyönyörű, és a nagyvilág, meghökkentő, riasztó, csalogató, esetenként dögszagot árasztó virágaiból.”
Az első ciklus, az 1962-2003-ig írt verseket tartalmazza. Addig nem volt szándéka az irodalmi életbe lépni. Arra gondolt, van elég költő, számtalan értékes mű. Egész életében örökösen bizonyítani akaró, szorgalmas, kötelességtudó, jó tanuló volt és ha valamibe belekezdett, azt igyekezett pontosan, szépen megcsinálni. Így aztán mert minden feladatát lelkesen és jól akarta végrehajtani, természetes, hogy a tanári pálya, a család, a sport szinte minden idejét lekötötte. Földrajz-biológia szakos tanárként a csepeli Katona József Általános iskolában tanár, igazgatóhelyettes, majd igazgatóként tizenkilenc évet töltött, aztán az országosan is elismert Jedlik Ányos Gimnáziumban 30 évet tanított. Mindig többet vállalt, mint legtöbb kollégája. De nemcsak tanított, a nevelést legalább annyira fontosnak tartotta. A foci, kézilabda, ping-pong, sakk-csapat, tájékozódási túraversenyek, irodalmi színpad, az országos döntők voltak nevelési területei. Természetes, hogy alig maradt ideje a versírásra, amit csak nyugdíjba menetele tette napi foglalatossággá, „új főfoglalkozásává”. Lengyel Géza 2004 óta tovább tanulta a költői mesterséget, elérte, hogy immár országosan ismert költőként jegyzik, a Magyar Irók Szövetsége befogadta tagjai sorába.
Az első kötete, a Pingponglabda dúdolója – 2004 - követően, egy-két évente jelentek meg újabb kötetei. A könyvben ezek a kötetcímek adják a ciklusokat, emellett egy szonett-koszorú és a fejedelmi nagyjaink ciklusa. Tizenöt fejedelmünket, illetve királyunkat mutatja be. Aztán haikuk, tankák, epigrammák következnek és végül Hullámverés címmel orosz, főleg Fet és francia fordítások zárják a kötetet. A kötet címét színes szőttes voltát, nemcsak a tartalmi sokszínűség, hanem és formai színesség, változatosság is igazolja, a versek hangulatának, mondanivalójának megfelelő formagazdagság: klasszikus versformák: sapphói, kis aszlepiádeszi, anakreoni, ambroziánus, időmértékes verselés, szonettek, de magyaros ütemhangsúlyos, dal, újabban gyakran szabadvers is a kifejező forma.
Persze az Irodalmat mindenkor befolyásolja az Élet, a kötet tartalmát a ceglédi gyermek és ifjúkor, a 49 évig tartó tanári pálya, 74 éves koráig taníthatott. Így lett természetes témája kötetének a tanítás, a család, az irodalmi szervező tevékenység, a sport, az országos gyalogtúrák, az európai utazások és a politikai élet is. És mindezek hatására vált a természet-, család-, hazaszerető verseket író Lengyel Géza közösségi költővé. Gyökereim erőt adók, /itt születnek forró hitek, - minden máshol /miként tépett ördögszekér,/talajtalan téblábolok. (Gyökerek)
A tanári szakokból következik, földrajz-biológia, hogy szereti és ismeri a természetet. Így ezek a versek nemcsak szakszerűséggel leírt természeti képek, hanem nyelvi gazdagsággal szavakkal festett táj- és évszak-leírások. Ilyen a 12 hónapról írt versciklusa vagy az emberiségért aggódó, környezeti ártalmakról, pusztulásról írt költeményei: (És néz az űrbe). A Kérésem nagy úr kötet és ciklus jórészt ezt tartalmazza. Egy tanár regős éneke, egy másik 2012-es kötet találó címe. A szeretett tanári hivatás, a kartársakhoz, szülőkhöz, tanítványokhoz fűződő versei: az oktatás-nevelés problémáiról is szól, sokszor ironikus hangvétellel, az „oktatási gépezettel” szemben. Például „Beszél-e ön euro-zsargonul?”, Elmélekedés a kulturális szemétdombon. Felhívja a figyelmet a felgyorsult változásokra, annak hatásaira: Történelmi érettségi, A tanári szó a párbeszéd fontosságára: „Mint bimbóból virágot a fény/ úgy jó, ha a tanár kitár:/ a jó tanár, ha ki kertész/ ha kell olt és szemez, / közelít sok távoli/ szépséget, értéket bíró asszociációt.” (A jó tanár szavára, Gyergyai Albert emlékére.)
Egy tanár munkája soha nem volt könnyű, anyagilag megbecsült, de fennkölten szép tud lenni, (Pedagógus memoár). Hálás lehet a sorsnak, hogy ezt a pályát választotta. Eredetileg művészettörténész szeretett volna lenni, később egyetemen tanult esztétikát. Lengyel Géza élete nagyobb része az iskolákban zajlott, talán ez is hozzájárult, hogy idősen is fiatal maradt. Miben bízzunk – kérdezte - ha nem az ifjúságban? „Így nem hal ki a remény:/ - szégyen-könny vért tajtékzó pénztengeren/ győzve kecsesen vitorláz gyermeki érzelem.” (Utolsó esély.) A világról alkotott véleménye számos, közéleti-közszolgálati versben tükröződik, elsősorban Az idő sodrában, 2019-es és a Reménykereső, 2015 –ben megjelent kötetekben és természetesen a Színes szőttes-ben is. Igazságtalan társadalmi egyenlőtlenségekről ír: „saját zsírjukba fúlnak egyesek, /százmilliók lézengnek csontsovány… „Háborúk, menekültáradat, korrupció, munkanélküliség. (Helyzetkép, Fedéltelen, A Nincsen érzete) „Igen…Igen. Riadtan észlelem -/ e dantei pokolban,/ gyehenna-tűz ropogásban/ már alig-alig hallik át egy magányos cselló/ önfeledt éneke.„(Igen, igen). Mindezeknek hatása a lelki kiüresedés. (Identitás kérdés, Éj, sötét éj) A társadalmi igaztalanságok kihatnak családja anyagi helyzetére. Hosszú évekig feleségével önfeláldozóan, erején felül segíti lányát és unokáit. Bár a gondok oka összetett: veje 27 évesen, több mint 20 éve tudathasadásos, skizofrén, és tetézte a bajt, hogy a három unoka, - ma már húsz év fellettiek különböző súlyosságú pánikbetegségben, idegrendszeri bajokkal küszködnek. Így keverednek sok szép családi életet megéneklő versek közé a szomorúságot árasztó költemények. A súlyos terhek diktálták talán kötete legdöbbenetesebb, Átlagos című versét. Az anyagilag teljesen leromlott, nehéz sorsról ír. A versekből kiolvasható, hogy az unokák, a nagy szegénység ellenére, vagy talán éppen azért, mind szép, tiszta erkölcsűek. És ezért talán, ha nem jön nagyobb baj, megállják helyüket az életben. Persze gazdagok nem lesznek, mert a tisztességet a társadalom bünteti. A kötetben 11 verset írt feleségéhez, akivel egyetemista koruk óta egyek. Sára két diplomás, könyvtár-biológia tanár 100 ezer forintos nyugdíjjal, sokat és nagy szeretettel foglalkozik unokáival. A költő egyik legkedveltebb, humoros hangvételű, szeretetteljes, Panaszkodom című versét feleségéhez, Sárihoz írta. A sötétebb hangulatú versek mellett, 25 derűt sugárzó is akad, például Április felnevet, Költők sorsa. Lengyel Géza játékos költő, komoly-derűs játékos, játszik állandóan kísérletezik a nyelvvel, a szavakkal, a gondolatokkal. Például a Nőnapi villanella című versét reneszánsz-végi, szigorúan kötött versromában írta, a Fallalát pedig a XVI-XVII. századi madrigál játékos jellegében. Az alkalmi verset a jedlikes testnevelő kollégáinak írta. Sok sportélményét versbe fogalmazta, hiszen mint már említettem, a sport életének fontos része volt, 17 éves kora óta sportolt: tekézett, pingpongozott, focizott, sakkozott, túrázott. Élményeit megírta, többek között A Pingponglabda dúdolója című kötetében, a hasonló című filozofikus hangulatú, mégis derűt árasztó, dalolni való költeményében: „régen nagyon régen szállok immár / föl és le és ide-oda…/fehér testem nyesik ütik/ le és föl és oda-ide.” Lengyel Géza kilenc évig kézilabda kapus volt az első és később a másodosztályban. Hetven éves koráig nem volt kispályás a kispályás fociban, a tanár-diák fociderbik idején ő őrizte a tanárcsapat hálóját, a vállcsont-törésig. Csepel-szerte tudták, hogy naponta 4-5000 métert futott a gimnázium sportpályáján. (Futás az őszben, Akvarell, Futok a salakon). Sakk-csapatot is menedzselt és háromszor vezette győzelemre a jedlikes diák-csapatot az országos bajnokságban.
Talán az időskori „várakozás” hatása az elhajlás a szürrealizmus és némi ezoteria felé. Furcsa, bizarr versek ezek. Révület, Kozmoszi figyelmező, Anyu-álom, Álombeli rádöbbenés. És külön kell szólnom az istenes versekről. Hiszen az öregedéssel együtt jár a hitről, Istenről való töprengés: (Adventi hangverseny, Álmoknak határán, Isten és Tudomány, Volt és van.) Divatba jött, irodalmi, költői divatba, hogy a legkülönbözőbb versformákkal, kísérleteznek a költők, próbára teszik magukat. Lengyel Géza sem kivétel, ő – mint említettem már, a klasszikus versformák mellett haikukkal, tankákkal és epigrammákkal is kísérletezik. Sikerrel, hiszen ezek a „próbálkozások” formailag kifogástalanok.
Ars poeticának is tekinthető Az alkotás igazról írott verse: Kit hiúság-hajtotta álhit,/ földi éhség gúzsba köt,/ elbukik, csak aranyra vágyik,/talmi névért sündörög.//Mű születik, ha lángban égett,/úgy ragyog, mint tűzzománc: /átöleli a mindenséget – /és nem számít semmi más! Igaza van Szepes Erikának, aki azt írta, hogy „Lengyel Géza költészetének lényege a szépségkeresés, az idilli vágy, az erkölcsileg tiszta gondolat. Eszköze a gazdag képalkotás, színek, illatok tobzódása, szinesztézia.”
„Türkízkék és korall-színek, / kisiskolás időszakom, / gerincemen fut a hideg, -/ violaszín alkonyodom.” (Színek, korok). Mindez az általa kedvelt francia impresszionistákkal rokon, bár ez is sok esetben időben és térben távoli, világi, politikai asszociációkkal gazdagodik. (Paralel képsorok, Anziksz, Téli híradás) „Fejünk felett a nyár utolsó hőhullámai, /gomolygó, nagy harcot vívnak hideg, /kegyetlen, súlyos légtömegek ellen /az édeni rendre, békére áhító kertet
feldúlja, tépi kavarja sötétlő / forgószelek sora, felkapva szekfűk/ dermesztve narancsok százezrit”
És végül persze meg kell említenem Lengyel Géza úgynevezett életkor-függő verseit is. A Színes szőttesből megtudjuk, hogy gyermek- és ifjúkora maradéktalan boldogság volt. Erről írt a szerkesztésében megjelent Tisztelet Ceglédnek című, Baranyi Ferenccel és Reményi Tiborral közös kötetében és számos versében, például a Gyermekkorom című költeményében is. „Gyertyafény, barokk-ragyogás/ Zengett az ég felé, oh, Mária, Mária. /Hittan óra, szép szó biblikus, /vértanúk, liturgia és – /Száll az ének, zeng az ének,/ szállt kéknyakkendőm, a kisdobos. A versek hangulata kétségkívül életkor-függő már 25 év óta. Egyre több az elmúlt idővel, az elmúló élettel foglalkozó költemény. Az öregedés kezdetén több a kissé könnyed, tréfálkozó hangvételű. (Hetvenkedő, Anyagnak körforgása.) Később már tudomásul veszi a realitást, a kikerülhetetlen elmúlást (Hívó jelek), és gyakran felteszi a kérdést és lázad, mint például a Mit szerettem című versében: „Mért gyűjtöttem - mint méhecske mézet/ szorgalommal annyi minden szépet/ vagy csúfat akár, ha tűnik életem?” Aztán persze olvashatók a belenyugvás versei is: (A futó és a varjú). Majd ismét a csendes öröm, hogy az élet megy tovább: (Ősz végi sanzon) Hadd fejezzem be azzal az Körforgás című versből vett idézettel írásomat, amivel kezdtem, ezzel a csodaszép, lelket elringató, zenélő, derűt és borút árasztó dallal:
„Elmegy az ember, az száll az idő –/ szél betakarja lába nyomát, /- szürke homokból bús zsalugát –/ porlad a csont is, rá moha nő. /Éltet a napfény, májusi láng.”


Mi vagyunk a grund

Mi vagyunk a grund!

Mért élnénk, mért félnénk, ha nem az álmokért?
Gondolatok a Pál utcai fiúkról

Mi vagyunk a grund. Fogadalmi dal.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér.
Kinevet, a nap sugara, rá
Rajzol egy pályát a deszkaplánk.
és a tér, és a nyár,
és a föld, az akác,
és a kert, és a ház,
és a házból a srác,
Te meg én,
ugye szép
Soha nem szaladunk.
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk
Álljunk bele, ha kell,
Bármi jöjjön is el-
Legyen szabad a Grund.
Véssük ide ma fel,
Hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
Nagy a világ és rá se ránt,
Hogy errefelé a követ ki veti rá.
Ha közel a vész, nem remeg a szánk,
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk,
Ez a pad, az a fal,
Ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás,
Ez a jel, innen el
Soha nem szaladunk
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
(Dalszöveg: Geszti Péter)

Kéretik esszém elolvasása előtt, többször elolvasni, esetleg meghallgatni a Fogadalmi dalt, hogy ennek hatására együtt gondolkozzanak és vitázzanak velem egy régen várt siker és megalkuvásaink titkán. Már, egy fél éve, hogy rabul ejtett ez a dal, amelyet lelkiismeretfurdalással szinte naponta többször hallgatok. Erőt, hitet, reménységet kelt. Annyiszor hallgatom, hogy egy bakelitlemez már régen tönkre ment volna. Bocsánat, megvallom, kissé későn fedeztem fel a dalt. Talán ez a „Vígszínházi csata kellett”. Csak az a mentségem, hogy én, Adyval szólva, a „mindenről elkésünk” nemzedékéből vagyok. De, vigasztalom magam, az igazán nagy művek elérik az embert, még az elefántcsonttoronyba önmagát önként bezárt irodalmárt is. Sajnos egy botrány hívta fel a figyelmemet egy remekműre. Ugyanis a Vígszínháznak ez a fergeteges, méltán népszerűvé lett előadása, sok több, mint tehetséges, lelkes művész összteljesítménye. Molnár Ferenc regényéből, Geszti Péter szövegíró, Dés László zeneszerző fantáziájából összegyúrt Pál utcai fiúk musicalja, zenés színdarabja immár túl van a 200. előadáson. Legelsőnek kellett volna említenem a Vígszínház erőtől duzzadó, energikus, intelligens színészeit, fiatalembereit, akik, magukkal ragadó lendülettel, lelkesen megvalósították a rendező, Marton László és a szerzők álmait. Csodát tettek. Ez az előadás bizonyítéka annak, hogy már pedig voltak, vannak, lesznek csodák, ha a szerencsés körülmények és tehetségünk úgy hozza, hogy álmainkat megvalósítjuk. És talán meg sem születik, ha nincs a lelkünket nyomasztó botrányok miatti rossz közhangulat. Ennek a valóban összetartó, tehetséges társaságnak sikerült a csodateremtés, immár 200-nál többször. Mert ritka az életben is, hogy egy megszívlelendő üzenet elérje a nézők szívét és a színházon kívül is hasson, mint Koncz, Illés, Bródy dalai. Ezek a mosolygó, derűt árasztó, csupa mozgás, csupa erő, lelkes fiatalok az utóbbi évek leghazafiasabb dalát énekelték, a Fogadalmi dalt. Mert ez a grund, ez a föld a mi hazánk, falaival, határaival, különleges kultúrájával hibáival és erényeivel együtt még akkor is, ha sokszor az úri huncutok elfoglalják is.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér
Ki nevet a napsugara rá.
Rajzol egy pályát a deszkapalánk.
Megfigyelték? A haza szó csak egyszer hangzik el a dalban. Leckét adva a karrierista, melldöngető hazaffyaskodóknak, hogyan kellene szeretni a hazát. Arany szavaival:
„Nem elég csak emlegetni,
tudni is kell jól szeretni a hazát.”
Ez a dal arra is figyelmeztet bennünket, hogy nem könnyű jól szeretni a hazát. Hiszen manapság, amikor már minden szinten, szinte minden hazai, hazafias és persze magyar, amikor lejáratják e szavakat, és ezzel kiürítik értelmüket, nem könnyű ellenállni a butaság-áradatnak. Magyar a kolbász, magyar a termék, magyar szív és magyar zöldség, és természetesen magyar kormány és persze nemzeti a dohánybolt, nemzeti az érzés, a gondolkodás, és nemzeti a közszolgáltató és persze nemzeti nemzetbiztonság. Meg ráadásul nemzeti a Magyar Nemzeti Vagyonunkat elkezelő állami cég. Szomorú, hogy már megint a divat sodrába kerültünk, úgy, mint a kommunizmus hajnalán, amikor minden „Ért” volt: köz-ért, Pi-ért, Nép-ért, Párt-ért, Barátság-ért, Szovjetunió-ért, Nemzetköziségért. Ámde ez nemcsak hazafias dal, ez a szabadság, a szabadságvágy, a felvilágosdás dala is. Megfigyelték-e, hogy akkor és azok beszélnek legtöbbet a szabadságról, függetlenségről és a demokráciáról, akik elnyomják az szabadságjogokat?! Rákosi, Kádár…Vajon ők tudták, mi a szabadság, egyenlőség, testvériség, mi az európaiság, mi a felvilágosodás? Szomorú, hogy újra meg újra magyarázni kell ezeket a fogalmakat, mert mindig voltak és vannak, és sajnos lesznek is, akik érdekeik szerint kiforgatják e szavak értelmét. Ezért fontos a Pál utcai fiúk üzenete. Lehet, hogy belemagyarázom, de a Fogadalmi dal erről, ezekről az alapfogalmakról is szól a művészet nyelvén és azért veszélyes dal, mert közérthető és talán arra is kényszeríti a nézőt, hogy gondolkodjék, tisztázza a fogalmakat. Ahogy a német filozófus, Immanuel Kant gyönyörűen megfogalmazta: A felvilágosodás az ember felnőtté válása. A Pál utcai fiúk példát adnak a felnőtteknek, és maguk is felnőtté válnak, amikor a grundért való harc végén, kezet fognak a fűvészkertiekkel. Szomorú, hogy ebből a játékból, tragédia lett, Nemecsek halála. És az ő halála kellett, hogy az ellenfelek megbékéljenek? Hol vagyunk, mi ettől? Mi, „felnőttek” még mindig iszapbírkózunk. A felvilágosodás arról szól, hogy az ember szabaddá válik. A Pál utcai fiúk, a Fogadalmi dal arról, hogy az ember szabad akar lenni, hogy a grund a miénk. Megint Kantot idézem: az ember mer a maga értelmére támaszkodni. Ezek a fiatalok is ezt mondják csak művészet nyelvén, hogy a felvilágosult ember, racionális, szabad, kritikus ember. Olyan, aki nem tűri, hogy mások mondják meg, hogy mit gondoljon. Maga győződik meg a dolgokról. És ezzel már el is jutottunk oda, hogy a hatalomnak miért nem tetszik a szabadságot közérthetően ábrázoló színházi előadás. Mert a felvilágosodás arról szól, hogy a világ nem az Átsoké, akik azt hiszik, hogy mert ők az erősebbek, elfoglalhatják a grundot. Ahogy Madarász Imre irodalomtörténész egy interjújában magyarázta, a szabadságnak egy nagyon klasszikus megfogalmazását fogadja el, aminél jobbat még ember nem talált föl. Szabadság az, hogy bármit tehetsz, amit akarsz, egészen addig, míg más ember hasonló szabadságát nem sérted. A Biblia és a főbb vallások is azt tanítják, ne tedd azt mással, amit önmagadnak nem kívánsz. A szabadságot döntően és alapvetően az egyéni szabadsággal, az individuum szabadságával azonosítom. És gyorsan hozzáteszem, ez a szabadság felelősséggel párosul. Ezek a Pál utcai fiúk úgy egyéniségek, hogy közben a grundot védő közösség, a gitt-egylet tagjai. Nem véletlenül idéztem Kantot, aki azt mondta, „Ha magunk szabta törvényeknek engedelmeskedünk, akkor szabadok leszünk”. Ezek a Pél utcai fiúk, szabadok. Tehát a magunk szabta egyetemes törvényeknek kell engedelmeskednünk. Magyarul a szabadság egyfajta kölcsönhatásban van az erkölccsel. A fogadalmi dal az egyenlőség dala is. A szabadság pedig nem más, mint a szabadság egyenlősége. Vagyis mindenkinek egyenlő szabadságot jelent. A fogadalmi dal, a testvériség dala. Az egy mindenkiért dala. Ahogy az Európai Unió himnusza mondja, és amit Schiller Örömódájában olvashatunk: Testvér lészen minden ember… Azt jelenti, hogy minden ember egyenlő, ahogy Jézus mondta, minden ember, testvér. Elfogadhatatlan, amit Sade márki mondott: miért, ha én meg akarok ölni egy kisgyereket, megtehetem, mert én attól élvezek. Hát, igen, de ezt akkor sem teheti meg, mert ez a szabadság a bűnözők szabadsága. Ahogy Camus Caligulája mondja, az én szabadságom nem a jó szabadság. A fogadalmi dal tehát, nemcsak a szabadság, a testvériség, a szolidaritás dala is, hanem a barátság dala is. Az ifjonti lelkesedésé, hité, az önfeláldozásé. Azé a lelkesedésé, amit aztán az élet iskolájában durván lehűtenek a tülekedő, koncot, hatalmat féltő „felnőttek” és ugyanolyan korrupttá, megalkuvóvá teszik az új nemzedéket, mint ők maguk. Üzenetértékű, hogy a
Vígszínház szabadság szigetévé vált.
Hiszen a darab a szabadságért való tiszta gyermeki hittel harcolt küzdelemről szól, példát ad nekünk. Borítékolható, hogy a kulturkampf hevében, mikor foglalják el, miként már csaknem minden kultúrintézményünket. Most éppen a Színművészti Egyetemet foglalják el, távozásra kényszerítve a magyar színházi világ, több mint tehetséges, neves személyiségeit. Vajon tudatában vannak, hogy milyen károklat okoznak a hazának? Mindezt a demokrácia és nemzeti érdekek jegyében.
Miközben hallgattam a Fogadalmi dalt, egyszer, kétszer, tízszer, azon töprengtem, mint a sok-sok remekmű olvasásakor, mit tettek velem, hogy szemem könnybe lábadt, hogy beleborzongtam a gyönyörűségbe? És nemcsak velem. Talán azért történt, mert be kell vallanunk, nem tudtuk, nem tudjuk megvalósítani ifjúkori álmainkat? Lehet.
A Fogadalmi dal az álmodozók dala is. Kisétálok a Parlement elé. És meg-meg állok a nagy álmodozónk szobrainál, akik, ha rövid időre is, megvalósították álmaikat, aztán verséget szenvedtek. A Pál utcai fiúk is erről szól.
Álljunk bele, ha kell,
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
A Rákóczi, Kossuth és lelkesen éneklő alig felnőttek, akik az unokáim lehetnének, adnak leckét és leosztályoznak bennünket, a mindenkori hatalommal kompromisszumkötő, a realitással, kénytelen-kelletlen megalkuvókat. Nézem a sokat megélt minimál art stílusú, Mekk-mesterek által épített sivár, szinte dísztelen teret és ebből a térből kontrasztként kiemelkedő szimbólummá lett méltóságteljes, hozzáértéssel és szaktudással, a Magyar Birodalomnak, a Nagy-Magyarországnak szánt Parlamentünket. A Birodalom elveszett, a Parlament maradt. A kormány a helyén van.
Talán a siker titka abban található, hogy ebben a szövegben nincsenek hangzatos különleges szólelemények, csak egyszerű hétköznapi szavak. No, de a szavak sorrendje! És a magával ragadó ritmus több jelentésúvé teszi e szavakat.
és a tér, és a nyár,
és a fák, az akác,
és a kert és a ház,
és a házból a srác.
Te meg én, ugye szép…
Megállok az egyik nagy álmodozónk, a nagyságos Rákóczi Ferenc szobra előtt. És arra gondolok, vajon, miért van az, hogy mi megalkuvó utódok állítunk a bátraknak szobrokat? Miért van az, miközben tisztelegünk Fejedelem tisztessége előtt, másnap meghunyászkodunk? Miért, szükségszerű, hogy elveszítsük illuzióinkat? Miért, hogy nagyon kevesen mondjuk ki, hogy a király meztelen? Miért van az, hogy miközben tudva tudjuk, hogy „a Grund mi vagyunk”, hagyjuk, hogy elfoglalják a másodpercemberek?
Miért csak akkor érezzük át az ellenállás fontosságát, amikor halljuk a dalt: Álljunk bele ha kell
Bármi jöjjön is el.
Véssük ide ma fel
Hogy megmarad ez a hely
vagy egyszer belehalunk.
Vajon 2016 óta, mióta a Pálutcai fiúkat adják, hányan menekültek el, ahelyett, hogy ellenszegültek volna a szolgalelkűek által vezetett mostoha hazánkból, amely nem becsüli a tisztességet, a jól végzett munkát, amelyben hatalom kiszolgáltatottjaként, jogfosztottként kell élnünk és csak az ilyen vígszínházihoz hasonló előadások és morgások vigasztalnak, a Pál utcai fiúkhoz hasonló fantaszták és önmagunk gyávasága marasztalnak még bennünket. Vajon ebből az édes-mostoha hazából a Rákóczi szabadságharc óta hány millió magyar menekült el. Összeszámolta ezt történész? És búslakodunk, hogy „mint oldott kéve vész el nemzetünk”. És abban reményekdünk:
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk.
Az a pad, ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás, ez a jel
Innen el soha nem szaladunk
Márai a Halotti beszédében Vörösmartyt idézi: „Az nem lehet, hogy annyi szív.. maradj csöndben, lehet…” És elszaladunk sokan, mert nem akarunk kiszolgáltatottak lenni. Nem állunk ellen, mert vagy elmenekülünk, vagy azt hisszük, hogy segít a magyar túlélést biztosító bölcsesség, széllel szemben nem lehet és ne szólj szám, nem fáj fejem… És ha tehetjük eljövünk ide a térre és tisztelgünk a hősök előtt. És a Vígszínházban meghatottan, megrendülten tapsolunk, mert olyanok szeretnénk lenni, mint a Pálutcai fiúk. Mert a Fogadalmi dal az önismeret dala is. Dúdolom a dalt és mint oly sokszor életemben, tudom, hogy holnap talán meg fogok alkudni. És tudom, hogy a grundot beépítik. És tudom, hogy a jó megbűnhődik és a gonosz elnyeri méltó jutalmát. Hogy fordított erkölcsi világban élünk. És mégis reménykedem sok-sok honfitársammal, mert ez a dal a remény dala is.
„Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álomért?
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álmokért.”

Nem szerettem Mindszentyt, Mindszentyeia

Mindszentyeia

monoeposz

írta és szereplő: Széles Tamás

 

 

Nem szerettem Mindszentyt. Olyasmit képviselt, amit elavultnak, ellenszenvesnek tartottam. S még holtában is… Újratemetésének estéjén egy apátplébános – feltüzelve az esemény hangulatától, amin részt vett – megpróbált, mint (szerinte) a „bukott rendszer örökösét”, gőgösen porig alázni. És az ilyesmi, ha nem is az elkövető szándékának mértékében, de többnyire sikerülni szokott.

Nem szerettem Mindszentyt, és most sem szeretem, de már egészen másképp. Ugyanis láttam egy színdarabot, azaz monodrámát, eposzt, sorstragédiát, ami önvizsgálatra késztetett. Nemcsak vele, hanem legutóbbi időkben ásott árkok túloldalán állókkal kapcsolatban is.

Láttam egy darabot, amiért érdemes volt leutazni Budapestről Szolnokra (meg vissza). Egy alkotást, ami megrázott, megértetett velem dolgokat. Mert megláttam a főpapi ornátus, a szigorúra-engesztelhetetlenre erőltetett arcvonások, a bíorosi szerep mögött az esendő, érthető embert.

Már amikor a függöny mögül előlépett, lassított, tetszelgő mozgással, aranyos ornátusban, arany pásztorbottal a kezében, a megtiszteltetés kéjétől ragyogó arccal, láttam, hogy olyan valaki, aki nem is áll olyan távol tőlem. Előítéleteim és gyerekkorom óta mindenfelől táplált ellenszenvem olvadozni kezdett, amikor csengő, de egyszerű szavú időmértékes beszédre fakadt. Aztán lekerült a fejéről a mitra, levetette aranyos díszöltözékét, vörös reverenda volt alatta, s beszélt őszentsége megtisztelő bizalmáról, amivel az ország első zászlósurává emelte őt.

A színpad baloldalán az egyetlen díszlet, egy barokkosan díszes, gótikusan nyúlánk faalkotmány, benne trónus, ami egyszerre emlékeztet gyóntató- és királyi székre. Eme építmény mögött tűnnek el a főpapi díszek, majd a polgári ruhadarabok is, végül a börtönbe vetett, megvert és megalázott Mindszenty alsónadrágban szenvedi el kínzatásait. Veretésének, kínzásának lélegzetelállító látványa nemcsak a színész-szerzőt, de a rendező-koreográfust, Hojsza Henriettát is dicséri. Ami pedig a faoszlopot illeti, azt két néma, fekete kámzsás alak dönti le, a lecsupaszított főpap hiába próbálja megtartani.

A kábítószerekkel elbutított vádlott a tárgyalás során stigmákat vél látni a tenyerén, szöget is vizionál, amit képzeletében elejt, de a büntetése letöltése után vissza akar menni érte, mert Jézustól kapta. Ám megtudja, hogy életfogytiglan börtönben marad. Nem keresheti meg.

Nem akarok mindent elmesélni. Majdnem másfél órán keresztül nem éreztem, hogy kényelmetlen széken ülök kényelmetlen pózban, hogy orvosi maszk van az arcomon, hogy legalább ötvenen ülnek mögöttem. Nem létezett más, csak a nagyralátó, nagyot álmodó ember, akit kínoztak, vertek, kétféleképpen is elzártak a világtól, megfosztottak országelső rangjától.

Széles Tamás szerzőként és színészként is rendkívülit alkotott és alakított. Minden szavát elhittem, minden gesztusát érteni véltem. És talán az a csekély létszámú közönség is, amely megelőlegezte neki a bizalmat, és nem csalódott. Amikor pedig kitapsolván magamat, kiértem a szabadba, azon gondolkodtam, hogy vajon egy nagy pesti színház közönsége egy ilyen előadás után is csak profán ügyekről fecserészne a kabátjára várva a ruhatárnál, vagy elgondolkodna azon, hogy érdemes-e mindenkit gyűlölni, aki nem a mi aklunkba tartozik.

Csernák Árpád: A doboz

„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”


Csernák Árpád: A doboz 
Tűnődések az igaz barátságról, keresztényi szeretetről

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság…Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. (Márai Sándor: Füves könyv)

Hajnali négy óra. Ülök a kényelmes gondolkodó-karosszékemben, kávézom és olvasok. Ilyenkor legjobb a felfogóképességem. Előző nap a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kikölcsönöztem egy megrendítően szomorú-szép könyvet. Egy filozofikus, értsd, az élet lényeges dolgaival foglalkozó kötetet. Csernák Árpád A doboz című meghatározhatatlan műfajú könyvét. És már hazafelé olvasni kezdtem, és ahogy mondani szokták, nem tudtam letenni. Ez a kis zsebbe való könyv buszon, villamosan és más közlekedési viszonylatokon kényelmesen olvasható, ha sikerül ülőhelyet szerezni. Habár a mű nem könnyű olvasmány, kezdő olvasók, filozófiában járatlanok ne is fogjanak hozzá. Ugyanis koncentráltan kell figyelni a szerző által filozófusokat idéző hivatkozásokra, gondolatokra, és nem biztos, hogy az utazóközönség hangoskodása jót tesz a megértésnek. Mit tud a többség Szókratészról, Plátónról, Nietzschéről, Kierkegaardról, Unamunóról, Szent Ágostonról, akik megidézésükkel szintén e könyv szereplői? Gondolkodik-e a sodródó tömeg egyáltalán az élet céljáról? Mert ez a könyv gondolkodásra késztet.
Így aztán a gondolkodásra leginkább alkalmas hajnali csendben folytatom a Csernák könyv olvasását. És önkéntelenül eszembe jut, hogy a Doboz szó foglalt a magyar irodalomban, pontosabban a Dobozolás. Csakhogy Örkény abszurd Tóték-jában az ostoba erőszak miatt kiszolgáltatott emberek dobozolnak, azaz értelmetlen munkát végeznek, és végig kacagjuk a szomorú komédiát, és végül felszabadultan vesszük tudomásul, hogy eljött a várva-várt szabadulás ideje. Eljött az igazság órája. Csernák könyvében azonban a kiszámíthatatlan és igazságtalan Sors tartja abszurd és mégis valóságos, kegyetlen fogságában a főhősöket. Ahol nincsen remény, nincs szabadulás. Ahol az álom rémségeitől nem kívánunk szabadulni, mert az valóságos világ még kegyetlenebb. Az ébredés az egészséges embernek szabadulás, a beteg kiszolgáltatott embernek újabb megpróbáltatás. Felébredni a valóra, kín.
Már az első lapok olvasása közben megnyert a filozófus-író magának, mert kedvenc gondolkodóim, Szókratész-Platón híres barlangos példabeszédét idézi: „Szókratész arra kéri Glaukónt, próbáljon elképzelni egy barlangot, és benne embereket, akiknek gyerekkoruktól fogva nyakuknál és lábuknál megbéklyózva kell ülniük, fejüket sem fordíthatják el, csak előre nézhetnek, mögöttük tűz ég, közöttük és a tűz között magasított út vezet, és ezen az úton emberek és állatok szobrait hurcolják. A megbéklyózott emberek csak ezeknek a tárgyaknak, a tűz által a barlang falára vetített árnyait láthatják, és ezt tekintik valóságnak. Ha valaki szabadul ebből a rabságból, továbbra is az árnyakat tartja valóságosnak, elvakítja a Nap fénye. Ezt mondja Szókrátész, ezek a megbéklyózott emberek mi vagyunk…” És hozzáteszem a körülmények és sorsunk, jellemünk rabjai. Megint az örök kérdésre kényszerít válaszolni Csernák, mint annyiszor az életemben. Ha kiszolgáltatottak vagyunk a Sorsunknak, ha eleve elrendeltett sorsunk, akkor mennyire felelünk cselekedeteinkért? Isten szabad akaratot, - liberum arbitriumot - a választás lehetőségét adta az embernek, feleli a hippói Szent Ágoston. Márai pedig azt tartja, hogy Sorsunk a jellemünk. És Popper Péter a pszichológiában, irodalomban és filozófiában jártas író azt kérdezi selmán mosolyogva, és mi van akkor, ha akarat van, de nem vagyunk elég erősek elhatározásunkat, életünket megváltoztatni? Én pedig azzal vigasztalom magam, ha erős jellemű, erős akaratú az ember, és az ereje is megvan hozzá, minden körülmények között megvalósíthatja magát. Mint ahogy ennek a könyvnek két főhőse is megtalálta az életmentő hivatását, a munkát. De tudjuk, sok esetben siker, és sok esetben kudarc a vállalkozás.
Aztán előveszem Platónt. Igaz, ez egy kis kitérő, de nem árt az újra-olvasás és ezúttal Csernák szemével igyekszem olvasni és arra vagyok kíváncsi, vajon, miért pont ezt a barlang idézetet emelte be könyvébe. Fellapozom az Állam hetedik fejezetét a híres barlanghasonlatot. És a rá következő részben ezt olvasom: „Életünk olyan, mint a barlanglakóké… Én mindenesetre így képzelem, hogy a megismerhető dolgok közt végső a jó ideája.” Ennek a jónak a kereséséről és az akarat és ész és a szeretet segítségével a barlangból való kiszabadulás kísérletéről is szól ez a Csernák könyv.

Ez a küzdelem, a fájdalom és a szenvedés könyve. A pontosan, szépen megírt küszködésé. Csernák azt is elmagyarázza, Aranyra utalva, hogy nem mese ez gyermek, és bizonyítja, a Sors a legjobb szerző, az írónak „csak” fantáziával kell kiegészítenie a történet hiátusait. Ez a könyv nemcsak a két beteg, de a két egészséges, erős lelkületű ember egymásra utaltságáról, igaz barátságáról szól, hiszen az öreg író maga is börtönt szenvedett, mert a másként gondolkodó apját nem börtönbe vetették, 56 után, hanem meggyilkolták. Nem szabad megfeledkezni Rika erős akaratú édesanyjának helytállásáról sem, aki hátán viszi lányát az egyetemi tanterembe. Ezek hősi történetek is szerves részei a műnek. Az ő emberségük nélkül, a két főhős sorsa egészen másként alakult volna. Ők embervoltunkról üzennek: „Hogy meddig marad az ember emberi, nem az úttól függ, amelyen jár, hanem magától, mert a lelkében hordja…az emberit.” Ezt magyarázza a történetben gyakran megjelenő lelki tanácsadó, az öreg író lelkiismerete, a „tarkoponyájú kapucinus” lelkész és ezzel egyetérthetünk.

Ez a könyv a keresés, az Isten-keresés könyve és a hit megtalálásának könyve is, és ebben az esetben különösen igaz Luther figyelmeztetése: „Ki-ki hite által üdvözül.” Ilyen értelemben ez: a hit, remény és szeretet könyve is. És miközben a főhősök sorsán töpreng az öreg író, azaz Csernák, leírja, mit jelent számára a Szó, a nyelv, az írás. Megírni a megírhatatlant, ezt a keserű történetet.

„A nyelv a lét háza”.
Magyarázza az öreg író. Így igaz, csak az létezik az egyén számára, amit, akit nevén tudunk nevezni, amit, akit be tudunk vinni az értelemünk házába. És olvashatunk a folyamatos vigaszkeresésről, a reménykedésről is, mert remény nélkül nehéz az élet. Csernák szándékosan idézi a hit-kereső spanyol-baszk filozófust, Unamunót, őt hívja segítségül, aki a hit és az ész összebékítéséről töpreng műveiben, aki a falangista téboly ellen mert szót emelni az igazság, az emberek védelmében. „Sem az érzelem nem képes igazságot csinálni a vigaszból, sem az ész nem képes vigaszt csinálni az igazságból, de az ész, - ha magával az igazsággal, a valóság fogalmával foglalkozik, képes alászállni a mélységes kétkedésbe. És ebben a szakadékban találkozik a racionális szkepticizmus az érzelmi kétségbeeséssel, és ez a találkozás alapozza meg – szörnyűséges talapzat – a vigaszt.”
Már jól benne vagyok a délelőttben, felkelek, megreggelizem, aztán megkeresem könyvtáramban Unamuno könyvét és olvasgatom, így ad egyik könyv a másiknak és így leszek kiszolgáltatottja az íróknak, de főleg kíváncsiságomnak. Aztán vissza A dobozhoz.
A könyv főhősei: egy öregedő mozgássérült író és egy izomsorvadásos, és balsorsa ellen konokul küzdő nő, aki az élet valóságának kétszeres, kényszeres rabja, kiszolgáltatottja. Támasza, segítője az öreg író, aki mindennapi jelenlétével hitet és célt ad balsorsban társának, Rikának. A segítőnek, az öreg írónak csaknem olyan nehéz a helyzete, mint a nála súlyosabb betegé. De az a „könnyebbség”, hogy Rika nem adja fel és elfogadja a segítséget, mint a hegymászó, ha a zuhanástól kell megmenekülnie. Régi igazság, hogy csak annak érdemes segíteni, aki maga is akarja. Ez „megkönnyíti” az elviselhetetlent, Rika akar önmagán segíteni és közben segítőjén is segít. Az egészséggel megáldott és földhözragadt fantáziájú recenzens, én, felismerni vélem az öreg íróban Csernák Árpádot, miközben tudatában vagyok annak, hogy ez szépirodalom, fikció, és ő nem mozgássérült a való életben, az öregség más betegségei gyötrik.
Az igazi hős Rika, a modellje, dr. Farkas Judit. Velük nemrégiben folytathattam feledhetetlen beszélgetést életükről és 18 éves, immár nagykorúvá lett szellemi gyerekük, a Búvópatak polgári irodalmi folyóiratuk szerkesztéséről, gondjairól, sikereiről. Az interjú után, napokig az ágyba kényszerült gyógyíthatatlan (?) beteg Judit-Rika balsorsán gondolkodtam: az élet kiszámíthatatlanságán, hogy egy génhiba, hogyan keserítheti, hogyan kényszerítheti folyamatos szenvedésre egy ember és környezete életét. Pedig nem szenvedésre születtünk. Ne áltassuk magunkat: Szenvedni nem jó. „Az élet célja boldogság”, tartja Faludy. Márai pedig azt írja és ez a Csernák könyv üzenete is:

„Amíg az embernek dolga van a földön, él.”

És rossz érzés fog el, miért van az, hogy én egészségesnek születtem, és Rika-Farkas Judit izomsorvadásosnak? Hiszen igazságtalan a büntetése, mert a születő gyermek ártatlan. Bűn nélkül is lehetséges a büntetés? Kafka pere a bizonyíték erre, meg a történelem. Csupa miért. Amikor tehát A dobozt olvasom, már közöm van hozzá – ahogy Márai fogalmazta gyakran. - Közöm van Rikához és az öreg íróhoz.

Közöm van a könyvhöz és szerzőikhez, sorsukhoz.
Írhatom többesszámban, hiszen a modell, ha nem is formálisan, de áttételesen létével szerzőjévé lett a könyvnek. Nélküle nem születhetett volna meg Csernák egyik legfigyelemreméltóbb könyve, amely szinte visszhangtalanul tűnt el a könyvtengerben. Csak reménykedni lehet, hogy egy irodalomtörténész és az irodalmi kánon alkotói felfedezik. Ki tudja? Ez a korlátlan lehetőségek hazája, ahol minden lehetséges és az ellenkezője is. A Doboz-ban Csernák leírja az írók kétségeit. Arról panaszkodik, hogy nem tudja, nem lehet megírni ezt a szenvedéstörténetet, és mégis, mire a könyv végére érünk, mégiscsak kiderült, megírta, méghozzá nem akárhogyan: pontosan és szépen. Ezért bocsásson meg a kedves olvasó, elfogult vagyok.
Már dél felé jár, amikor leteszem A doboz-t, hogy pihenjek és ebédeljek. Aztán tovább olvasok. Nem sietek. Miért is sietnék? Egy jó könyvet nem szabad gyorsan olvasni, csak úgy átabotában, – és már megint Márait hívom segítségül, ő azt tanácsolja – olyan figyelemmel olvassunk, ahogy a szerző írta, lassan, előre-hátra lapozva, időnként a könyvet letéve, gondolkodva. És hozzáteszem, beszélgessünk, esetleg vitázzunk az íróval, mert az olvasás végső soron beszélgetés. És megszívlelendő az is, amikor Benedek István, a tudós író azt állítja, hogy a jó könyvek előbb vagy utóbb elérik az olvasót.

Írnom kell arról is, hogyan jutott el hozzám ez a Csernák-könyv.
Mert az is hozzátartozik a mű történetéhez. A könyv már hat éve, hogy megjelent és nem is tudtam róla. Talán az én hibám. Nem volt nagy hírverés. Magyar médiában ugyanis az természetes, hogy elsősorban a test betegségeit gyógyító orvosságokat reklámozzák és a lélek gyógyszereit a könyveket, csak hébe-korba. A nem olvasó, kvázi-analfabéta médiairányítóknak, a lélekmérgező médiának századrendű fontosságú a könyv. És az irodalomtörténész, aki fontosnak tartja a könyvet, az olvasást, csak mellékesen említi az Olvasót, - pedig állítólag értük, miattuk, írnak az írók, az egész kiadási, terjesztési herce-hurca miattuk van, miattam zajlik. Az irodalomtörténészek, kritikusok ritkán szólnak arról, hogy miért vesznek kézbe egy-egy könyvet Az Olvasók.
Nos az én esetemben mindennek a Hungarovox Kiadó vezetője, Kaiser László költő és kiadó, mellékállásban előítéleteket és ostoba, eszement gyűlölködéseket árokba-temető író az oka. Ő a bűnös, mert felvilágosodásomat fontosnak tartva, és előítéleteimet gyengítendő, eláraszt tiszteletpéldányokkal. Legutóbb például a székesfehérvári író-tanár, Bakonyi István gondolatébresztő Arányok és erények című recenzió és tanulmánykötetét ajándékozta nekem előre megfontolt szándékkal.
Előveszem Bakonyit, olvasom tanulmányát és ezzel már benne vagyok a délutánban. Ebben a tanulmánykötetben szerepel egy korrekt, kedvcsináló recenzió Csernák Árpád A doboz című könyvéről, amelyben novella-fűzérről ír a szerző, holott ez a mű műfajilag besorolhatatlan. Inkább tűnődések láncolata. Talán hasonló kedvenc íróim műveihez: Anatole France: Epikur kertje, Faludy György-Eric Johnson: Jegyzetek az esőerdőből és főleg az emigráns, orgonista orvos-író Lénárd Sándor: Völgy a világ végén és az Egy nap a láthatatlan házban filozofikus prózájára emlékeztetnek, ahol a történetek csak arra valók, hogy az írók az elviselhetetlen lét elviseléséről, a hiábavaló és mégis értelmes emberi sorsokról valljanak.

A doboz története.
Két főszálon fut. Az egyik: egy izomsorvadásos nő, Rika históriája, akit a sorsa belekényszerített a mozgássérült létbe, akit ágyhoz kötött a betegsége, akinek minden mozdulat, minden egészséges embernek természetes cselekedet emberfeletti erőfeszítésekkel jár, aki állni, menni nem tud, csak feküdni vagy ülni, de azt is fájdalom árán. Olvasom Csernák könyvét és megértem, hogy miért kérdezi hősével Rika sorsára utalva: „Volt valami értelme, hogy megszülettem?” Én pedig így írom át: Volt értelme, hogy megszülettünk. És ez a kérdés minden emberre vonatkozik. Hiszen maga az író idézi József Attilát: „Ha küzd abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.” Ennyivel több ez a történet két mozgássérült ember históriájánál. Így, már érthetővé válik Platón citálása is. És itt érdemes idézni az öreg író a fiatal Rika küzdelméről írott megható és igaz, szép mondatait: „Rika szobájában ültem, kezemben egy régi fénykép, az egyetlen kép, amin Rika állva látható…Rika itt huszonöt éves. Nemrég végezte az egyetemet. Édesanyja sokszor a vállán vitte. A felvételi azonnal sikerült. Hat éven át jártak át a másik városba…Taxi, vonat, egyetem, konzultáció, aztán vissza, taxi, vonat, taxi… vendégszobában aludtak, napközben egyetem folyosóján várta, amíg végez a lánya… És utána? Sokáig nem tudott elhelyezkedni, munkanélküli segélyt sem kapott... és most komoly angyalarcával arra figyel, hogy el ne essen…” Ebben a pár mondatban benne van: az öreg író együttérzése, szeretete. Ez is a Csernák könyv üzenete. Hogy milyen nehéz küzdelem, ha egy izomsorvadásos ember normális életet szeretne élni, és jogi diplomát akar szerezni, emberi életet szeretne élni. Rikának folytonos küzdelemben telnek napjai. Az öreg író gyakran gondolja sorsát összehasonlítva Rikáéval: „szégyen, hogy élek”, meg, hogy „más ennyi edzéssel világbajnok lehetne.” És ezzel a küzdelemmel telnek Rika napjai a diplomaszerzés után is, évtizedeken keresztül. És a folytatás is ugyanilyen nehéz. A mindennapi újrakezdés, reménykedés, hátha jön a gyógyulás. Oly nehéz sors ez, hogy az egészséges ember számára már-már abszurd, lehetetlen élet ez. Jelképes Rika küzdelme.
És jelképes az öreg, szintén mozgássérült kiábrándult, de reménytelenül reménykedő könyvszerető író története is, aki elhatározza, hogy a könyvespolcának tetején elérhetetlen, számára elérhetetlen Dobozt lehozza, hogy megnézze, mi van benne. Önkéntelenül felnézek könyvespolcom legfelső részére és arra gondolok, kis önsajnálattal, mikor jön el az idő, amikor már nem tudok létrára mászni és mikor esik fejemre egy enciklopédia. Az öreg író megkérhetné fiát és menyét, hogy hozzák le a Dobozt. De nem, makacsul elhatározza, hogy ő maga veszi le. Mivel létrát mászni képtelen, hihetetlen erőfeszítéssel felrak könyvcsomagokból egy könyvlépcsőt és kínnal-keservvel felaraszol. El is éri a dobozt, éppen hogy megfogja, de megfogni már nem tudja, ő maga és a doboz is lezuhan és az iratok, fényképek szétszóródnak a szobában. A zuhanásról Kosztolányi Dezső egy szellemes novellája jut eszembe, amelynek címe: Az olvasó. Felkászálódom fotelomból. Megkeresem A könyvember című antológiát, amelyben az Esti Kornél írója egy szenvedélyes könyvemberről ír, aki lezuhan a létráról, fejére esik egy enciklopédia és acélsarkával megöli. A könyv erősebb volt, mint a fej. Csakhogy ez a fekete-humorú történet abszurditásával együtt is mulatságos, míg Csernák könyve olyan meghatóan tragikus, mint Hemingway Öreg halászának sorsa és a végkifejlet is ezt sugallja, aki végül elfogja ugyan élete nagy halát, de csak a csontvázát viszi haza. Az öreg író iszonyú küzdelem árán feljut a legfelső polc közelébe, és valahogy megmozdítja, A dobozzal együtt lezuhan és kiszóródnak az iratok. De nem tudjuk meg, milyen iratokat tartalmazott.

Mária Terézia doboza
Megint egy irodalmi példa jutott eszembe. Faludy meséli valahol, hogy Mária Terézia császárnő egy Dobozt ad búcsúajándékként egy alattvalójának azzal, hogy csak akkor nyithatja fel, ha valami nagy baj éri. A doboz sokáig felnyitatlanul hever a családnál, nemzedékről-nemzedékre kinyitatlanul, mert mindig rosszabbra várnak, mint, ami megtörtént, és akkor, ha nagyobb szükség lenne rá, nem segíthet a benne lévő csodaszer. Végül kinyitja valamelyik ükunoka és kiderül, nincs a dobozban semmi. Mária Terézia Dobozában nem annak tartalma a lényeg, hanem a hit, hogy a benne lévő csodaszernek hitt dolog segíthet és közben, mivel nem nyitják ki, kénytelenek segíteni magukon. Csernák történetében sem az a lényeg, mi van a Dobozban, hanem az a hit, erőfeszítés, sziszifuszi munka, amit az öreg író kifejt, hogy lehozza a legfelső polcról és az az erőfeszítés, ahogy igyekszik enyhíteni Rika szenvedéseit. Vagyis a kínai bölcsnek van igaza, Csernák kedves filozófusának, Lao-ce-nek, aki azt vallotta:

„nem a cél a fontos, hanem az odavezető út.”

A könyv üzenete az, hogy miközben az öreg író igyekszik elérni a dobozt és miközben segít Rikának mindennap életének megkönnyebbítésében, maga is jobbá válik, leírja, milyen gondolatok járnak az eszében, milyen emlékeket idéz fel.
Megint abbahagyom kedvcsinálómat és előveszem Lao-ce Út és erény könyvét. Belefeledkezem és gyönyörködöm a bölcs okosságában. Késő délután van, amikor eszembe jut, hogy mi dolgom van a világban. Mondom, szívszorító ez a történet. Az emberi helytállás története, a reménység könyve, a kiábrándulásé, a reménytelenség elleni küzdelemé és a tevékeny szereteté, mert az igazi szeretet nem a szó, hanem a tett. Ahogy Pál apostol írta: „A szeretet hosszútűrő, kegyes: a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel…”
Ez a történet nem végződik halállal, két életre ítélt okos, makacs ember küzdelméről olvashatunk, és közben gondolhatunk az elmúlásra és a reménytelen csak azértis küzdelemre. És arra, hogy mégis mindketten megtalálják életük értelmét, létrehoznak egy irodalom folyóiratot, amelynek készítése közben megfeledkezhetnek kiszolgáltatottságukról. Az író pontosan fogalmaz Rika mindennapi erőfeszítéseire utalva:

„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”
És én is, mint olvasó bekerülök ebbe a különös modern hőskölteménybe. Igen, ez a könyv hősköltemény prózában, látszik, hogy szerzője, Csernák Árpád költő is. Ugyanakkor tudatos író. Nem véletlen, hogy Pessoát idézi: „Amit érzünk, azt pontosan úgy kell elmondani, ahogy érezzük – világosan, ha világos, homályosan, ha homályos, zavarosan, ha zavaros, - meg kell értenünk, hogy a nyelvtan eszköz, nem pedig törvény.” Csernák az írás boldog purgatóriumában küzd a nyelvvel, tőle tudom, hogy nagy munka volt, amíg felére csökkentette a szöveget, de ami megmaradt világosan megfogalmazott. Megfogalmazza azt, mit jelent, ha az igazságtalan Sors betegséggel sújtja a vétlen embert, pontosan leírja a gyógyulásban való reménykedés és a mindennapi valóság ambivalenciáját, ellentmondását.

Érzékelteti, és megéli, mit jelent a tevékeny keresztényi szeretet. Késő este van, megvacsorázom és újra kezdem olvasni a könyvet, arra vagyok kíváncsi, mit nem vettem észre. Mi van még A dobozban? Mert a jó könyvet nem árt többször olvasni és ebben A világ-dobozban vagy barlangban, mi megbéklyózott emberek is szabadságra, gyógyulásra vágyók vagyunk és a szabadulás, a megváltás, az üdvözülés titka, hogy soha ne adjuk fel.
Már éjszaka van, mikor befejezem az olvasást és írást. És az jár az eszemben, amiről az öreg író meghatóan szépen álmodozik: „Rika szép egyenesen áll, kissé magas sarkú cipőben, mindenkihez van egy kedves szava. Az urak kéziratokat tesznek le elé az asztalra. Békés, nyugodt délutáni fény árad be az ablakon… Én a szomszéd szobában állok, és a fejek között, a vállak fölött csak Rika okos, gyermeki arcát nézem. Minden idegszálammal őt figyelem és egyfolytában arra gondolok: Csak hozzá ne érjenek!”


xxx

 

Németh László és Berzsenyi könyve

Németh László és Berzsenyi könyve

Hatások fonják be, kísérik életünket. Az ember – a maga irányított csapásán túl – ötvözet, amelyet a sok kis, netán kacskaringós utacska formál, s ezek egy nagy úthoz, Németh László szavával élve: vállalkozásához vezetnek. Kik voltak rád nagy hatással, s megmondom, ki vagy – ez a halálosan komoly játék fátumszerűen csupaszít minket, ha nem is pőrére, de mindenképpen vetkőztetve és tanulságosan. S minél nagyobb a szellem, annál bátrabban vallja s vállalja a hatást és hatásokat, legyen az ember, könyv környezet, bármi.
Németh Lászlót, akit a legnagyobb magyar alkotók közé sorolok, sőt szellemi és erkölcsi zseninek tartok: óriási mennyiségű kulturális hatás ért, az egyszeri emberi életben hihetetlen nagyságú tudást halmozott föl a humán dolgoktól a természettudományos műveltségig, a nyelvek ismeretétől az elképesztően széles körű olvasottságig. Nem véletlen ugyanakkor, hogy gazdag életművében néhány név folyamatosan fölbukkan és jelen van, számos alkalommal hivatkozik rájuk, olyanokra, akik egyrészt vulkánszerűen és kiemelkedő módón hatással voltak az emberre és íróra, másrészt azokra, akik „vállalkozása” rokon az övével, s végül azok magasodnak a szövegekben, akik hasonló „életreceptet” kínálnak, hasonló „növéstervben” gondolkodnak. Személyes példát előhozva: a hetvenes évek közepén Grezsa Ferenc előadásait hallgatva Szegeden belém égett a mondat: Higgyék el, életük minden kérdésére választ ad Németh László életműve. Vagyis ez a válaszadás visszaköszön, vissza kell, hogy köszönjön azoknak a válaszaira, akikhez Németh László fordult. De miképpen ő is küzdött a mindenkori válasz megfejtéséért (erre a Berzsenyi-könyv is példa), mindenkinek küzdeni kell, a sematikus és a könnyebb ellenállás irányába mozduló értelmezés nem vezethet sehova! Hogy írta Németh: „A mű nálam csak érintő az élet görbéjéhez, eredményei nem alkalmazható tanítások, csak figyelmeztetések.”
Kik voltak tehát, akik művükkel és személyükkel, mondhatni az úttal (hiszen az út is mű!) Németh Lászlónak „figyelmeztetést” adtak? Kik azok, akik ennek a kivételesen nagy ívű, mennyiségileg, minőségileg lenyűgöző gondolkodói és alkotói életmű pilléreinek tekinthetők és hozzájárultak a kiteljesedéshez? Hogy fogalmazott Németh? „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az az lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” Tehát kik azok, akik az sugallták az írónak, hogy az erkölcsi harc vállalása kötelesség, s ez már eleve életgyőzelem, eredménytől függetlenül… A névsor lenyűgöző, még akkor is, ha csupán a legfontosabbakat említjük. Az ókori görögség nagyjai, Tolsztoj, Gandhi, Albert Schweitzer. A magyar irodalomból? Elsőnek Ady, aztán Széchenyi és Bartók, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, a régebbi magyar irodalomból főleg Csokonai, Katona, Kemény Zsigmond, Tolnai Lajos és persze Berzsenyi.
E neveket sok minden összeköti, és sok minden szétválasztja. A vitathatatlan hatalmas tehetségen túl jellemző rájuk a vívódó jobbítási szándék önmagukkal, közösségükkel, tehát az emberiséggel szemben is, de főként az, hogy bár kimagasodtak korukban és korukból, nem, alig vagy nehezen értették művüket, törekvéseiket, megannyi gáncsoskodás, szellemi és olykor nem csupán szellemi erőszak kísérte a tágan értelmezett útjaikat. Sokat foglalkozott velük Németh, sokszor emlegette őket, de könyvet háromról írt, Széchenyiről 1942-ben (róla egyébként drámát ugyanebben az évben), Móricz Zsigmondról (1943-ban látott napvilágot a Turul Kiadónál) és Berzsenyi Dánielről 1937-ben, amely kötetben 1939-ben jelent meg a Franklin Kiadónál.
Az eddigiekből is egyértelműen kitetszik, hogy Berzsenyi kiemelkedően sokat jelentett Némethnek, a miért és miért éppen akkor született a vele foglalkozó könyv kérdésre kell bővebb választ adnunk. 1937-ben, tehát a megírás idején harminchat éves Németh, tizenkét esztendős írói múlttal a háta mögött (1925-ben „robbant be” a magyar irodalomba a Horváthné meghal című Nyugat-pályadíjnyertes novellával) már a kor izgalmas alkotója, értelmiségije. Kenyérkeresete az orvosi munka, s bár szépíróként fedezték föl, és Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője is ebbe az irányba próbálja tolni, ő, szinte igazolva levelében megfogalmazott elképzelését, miszerint „a magyar szellemi erők organizátora” szeretne lenni, kritikákkal, tanulmányokkal keresi s jelöli a helyesnek vélt utat, közben azért szépíróként is bizonyít: 1929-ben a Napkelet folyóirat közli a méltatlanul kevés fényt kapott Emberi színjáték című regényét. Több lap munkatársa, majd a Nyugat vezérkritikusa, egészen a folyóirattal és Babits Mihállyal történő szakításig. 1932-re eljut odáig, hogy elképzeléseihez, minőségelvéhez, eszméihez, szenzibilis és mélyen tisztességes alkatához neki megfelelő partnereket nehezen találhat a trianoni tragédia után lassan épülő, de szellemi életében vagdalkozó Magyarországon; ennek krónikája az 1934-ben megjelent Ember és szerep s ennek a fölismerésnek gyümölcse az 1937 tavaszáig egyedül írt és szerkesztett Tanú folyóirat. Vallotta: „Maláriás vidéken nem lehet büntetlenül élni: ha nem betegszem meg a maláriától, megbetegszem a kinintől.” Vallotta, de tett is ellene, hiszen a diagnózis felállítása akaratmozdító erő is. A Tanú mellett fantasztikus munkabírással dolgozott, ekkor született a Magyarság és Európa (némely gondolata a Bezsenyi-könyvben folytatódik), a Gyász című, sokak által legtökéletesebbnek tartott regénye, Ortega és Pirandello című tanulmánykötete, szóval ontja az írásokat. Közben szervez, organizál, a népi írók ideológusa, a Rádióban az irodalmi osztály vezetője, 1934-ben Fülep Lajossal és a jó barát Gulyás Pál debreceni költővel megindítja a Válasz folyóiratot, 1935-ben csatlakozik az Új Szellemi Front reformmozgalomhoz. A harmincas évek közepére és az ő harmincas éveinek közepére nem csupán életmű van már mögötte, hanem kész a gondolkodó, a szellem embere, az író, a magyarság sorsának aggódója, a magyarságnak receptet adója s bizonyos mértékig alakítója.
Bár az esszé kísérlet, Németh László esszéiben, még a terjedelmileg legkisebbekben is, mindig összegez egyben. Összegez valamit önmagából, vagy éppen önmagának és a világnak, az írás tárgyának és témájának ürügyén iránytű-mondatok fogalmazódnak meg. Végképp összegező a Berzsenyi-könyv, szerény címe, a Berzsenyi csupán a költő vezetékneve, ám a költő és munkássága, életének árnyai és csúcsai részletesen, teljességre törően állnak össze a személyességet vállaló stílusban. Összegező, mert visszatekint a kötet a Berzsenyit megelőző évszázadokra, megrajzolja a költő korát s kortársait, a XVIII. század vége s a XIX. század első harmada oly ellentmondásos időszakát, Ferenc császár uralmának idejét, a jakobinusok kivégzésétől, az ezt követő lassú levegővételekig, majd vizsgálja a további évtizedeket, eljutva a XX. századhoz, a harmincas évekig, megfogalmazván az örök Németh László-i kérdést: az alkotó szelleme hogyan épült be mába. És összegező abban is, hogy a gondolkodó Németh szinte mindig eddigi szemléleti sarokköve benne van a műben, mindaz, ami már híveket és támadókat szerzett, de az is itt van csírájában, vagy éppen kibontva, amit később „bábáskodott fényre” – hogy az ő szavával éljünk. S tájleírásaiban is összegez: Vas és Somogy megye, Egyházashetye, a viszonylagosan édeni Sömjén és persze a zord Nikla szellemét, a hely szellemét idézi meg, benne Berzsenyi ettől nem elvonatkoztatható művészetét, életmódját, alkatát.
A Németh László-i életmű egyik csúcsa ez a Berzsenyi-könyv, tisztáztuk, hogy nem előzmény nélküli s hogy mennyire forró és lüktető az alkotói köldökzsinór a kötet szerzője s a kötet tárgya között. De nem előzmény nélküli olyan szempontból sem, hogy Németh korábban, már 1936-ban foglalkozott a költővel. Előbb a Berzsenyi útja című írásában; ebben nem csupán alkotói pályát rajzol meg, hanem azt a fontossági sorrendet, ha úgy tetszik, ívet bizonyítja, mely a költőt jellemzi s melynek stációi: lélek, gondolat, mesterség, s melyeket – legalábbis egy részüket – hiányol még nagy alkotóknál is. Nem elég a mesterség tudása, sőt, a tehetség sem, kell valami fundamentális nagy hátország az emberben – ez a tétel végigvonul Németh pályáján, s ez nála mindenkire vonatkozik, nem csupán művészre. A másik írás, az Esték Sümegen igen érdekes és egyedülálló számvetés. A Berzsenyi-könyvre készülvén Németh egyedül bebarangolta azt a vidéket, azt a földet, melyhez a költőt „élete és költészete kötik”. Jól felkészült. Az út során „lelke fürtjeit megöblítette” a Dunántúl eme részeinek jellegzetességeiben, a „legszebb kultúrtájnak” nevezett Kemenesalja és Sömjén atmoszférájában s a sötétebb tónusú Nikla világában, amelyet Berzsenyi, az „elvadult Diogenész”, a száműzetés helyének nevezett. S ha már művek: meg kell említeni tényként és érdekességként, hogy Németh jó tíz évvel később – mennyi minden történt ez idő alatt a nagyvilágban és Magyarországon – Berzsenyi ürügyén címmel emlékbeszédet tartott a Válasz folyóirat és a Berzsenyi Társaság kaposvári Berzsenyi-ünnepélyén.
Maga a nagy mű, a Berzsenyi, melyet Vekerdi László az első „Tanú-túli hosszú-esszének” nevez, valójában monográfia – Németh László módra. Tudományos fölkészültség, adatgazdagság, ugyanakkor számos kitekintés és persze új szempontok gazdag tárháza. A hat fejezetből (1. Sopron ellenében 2. Ember a műhelyben 3. Nikla és Széphalom 4. Összeomlás 5. Önigazolás 6. Kiaknázatlan) álló írás nyilván nem csupán Berzsenyi személyével és műveivel foglalkozik, a személy és művek fogadtatásával is. Hiszen utána kellett járni annak az irodalomtörténeti ténynek, hogy ez a fénylő tehetségű költő, aki a kor ellenében az egykori eszméket és ideákat hiányolja, s Kazinczy barátsága, Döbrentei Gábor védő szavai nem voltak elegendők, hogy elfogadják súlyának megfelelően, nem beszélve Kölcsey bántó és gyógyíthatatlan sebet okozó kritikájáról, szóval meg kellett vizsgálni ennek okát. És Németh egyértelmű választ ad. Előtte leszögezi: Berzsenyi nagy lélek volt, nem irodalmi író, ő „a költészet metrumos diétája volt, ahol azért szólal föl az ember, hogy nemzetét emelje”. S ha így van, márpedig így van, akkor egy betegség, egy szellem, a magyar irodalomra jellemző kór az oka. S mi ez? Németh megint pontosan fogalmaz, olyannyira, hogy a saját korára is érvényes, de napjainkra is: „A magyar irodalomnak valóban legnagyobb betegsége a literátorszellem, amely az elhagyott és benőtt magyar források közt lajtos kordékkal ide-oda szaladgáló emberkék uralmát teremtette meg az amúgy is gyér szomjúságokon.” Íme a magyarázat, s egy Széchenyi kellett, jellemző módon nem irodalmár, hogy Berzsenyi kivételes nagyságára valaki tévedhetetlenül rámutasson.
A Berzsenyi fő gondolatmenetében ott van az addigi Németh László, az útkereső, a lázadó, a receptfölmutató. (Meglepő, hogy korabeli kritika egységesen dicsérte a művet, hiszen korábban megannyi támadás érte hasonló gondolatok miatt. Talán a Tanút odahagyó írót üdvözölték inkább, mintsem a mű értékeit, igazságait.) De benne van a későbbi Németh is. Hiszen a nem sokkal ez után íródott, s oly sok ellenséget szerzett Kisebbségben ott van az az alkotói jelleg, amit a Berzsenyiben fölmutatott, a mély magyar típus, természetesen erkölcsi értelemben. S a nagy vihart kavaró II. szárszói beszéd is visszanyúlik a Berzsenyihez. De az egész további pálya, a „literátorszellem” ellenében teremti meg a művekben a maga „emberfaunáját”, a minőségi embert, akinél nem elég, hogy tehetséges. Hogy mondta pályája vége felé Németh? „A Minőség, ahogy én értettem, nemcsak az értelemben, az egész biologikumban akar visszhangot kiváltani… magatartás, életvitel, emberi atmoszféra. A Minőség nemcsak eszme, utópia: antropologikum.” Vagyis olyan ember, aki vállalja az erkölcsi harcot, a személyiség megőrzését. A műveket pásztázva: Kárász Nelllitől a drámák hősein át Égető Eszterig, Kertész Ágnesig. Mind – mutatis mutandis – Berzsenyi is, hiszen a maguk „növésterve” szerint emelkedni, emelkedtetni akarnak…