A különös karácsonyfadísz

A különös karácsonyfadísz

Eloiz és Amália, a két angyal, türelmesen várakozva kucorogtak, a kisváros terét díszítő egyik havas platán vaskos alsó ágán. A mindig nevetős arcú, fekete hajú Amália a komoly, szőke Eloiz felé fordult: – „Minden csupa fehér, olyan mintha felhőn ülnénk.” – szólt nevetve. De Eloiz határozottan előre biccentett a fejével.
– Most, figyelj! Kezdődik a munkánk. Ott jön a gyermek és az apja.
A havas járdán ott lépdelt magabiztos járással az apa, mellette kisfia, aki ugyan az apja kezét fogta, de bizonytalan léptekkel haladt a csúszós köveken. Egy évvel a megtaposott, forradalmi remények után fakó, fénytelen karácsony köszöntött az országra. Valóban csak Isten segíthetett rajtuk, mert az emberek a maguk erejéből csak keseregtek, féltek, reménytelen érzéseikkel együtt bezárkóztak házaikba, lakásukba. Eloiz intett egyet a kezével, s meglátták az apa gondolatait. A férfi aggódó arccal simogatta a fiatalasszony szélesen domborodó hasát, egy erős kislány fejlődött a pocakban napról-napra csendesen. Jövőt láttak, közös jövőt együtt, fáradtságos örömben. De a jövőkép mögött fakó volt a háttér. Tavaly ilyenkor – amikor, sok tízezer ember indult neki a nyugati határnak – ők is el akarták hagyni az országot, de csak Sopron, tiszta, erős illatú erdők övezte környékéig jutottak, egy ismert szállodáig. Ameddig a magukkal hozott pénz tartott – a fiatalember az anyjától kapta – addig maradtak, és nem indultak útnak új életet kezdeni.
– Miért olyan szürke ott minden? – kíváncsiskodott Amália halkan, bár tudta, hogy az emberek nem hallhatják őket.
– Mert a férfinak nincs elég ereje kitartani az elhatározásai mellett. Egyedül fogja hagyni ezt a fiatalasszonyt is, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne az ő segítségére. Ugyanúgy, mint a kisfiú anyját. Eloiz Amália felé fordult – a mi feladatunk a fiúra ügyelni – majd visszanézett a havas utcára, ahol a házak kéményéből felszálló szürke és fekete füstkígyók birkóztak a város fölé nehezedő felhőkkel.
A kisfiú a szánkóra gondol, amit az apja tegnap megígért, hogy majd azon húzza át a város másik felébe, bemutatkozni az új családban.
Amália szeme felcsillant – most érnek a templom elé.
A gyerek megállt és apjára nézett. – Apu! Menjünk be, nézzük meg a bólintó angyalt – kérlelte apját a gyerek.
– Na, menjünk – egyezett bele a férfi kelletlenül.
A templomban nem volt senki. Csend volt köröttük, az áhítat csendje. A betlehemi jászol már készen állt advent kezdete óta. Békésen legelésző birkák, a láthatatlan eget kémlelő, botra támaszkodó vagy heverésző juhászok, a félig fedett istálló barmai és a szamár, de Mária meg József szépen festett gipsz szobra is, mind a holnap megszülető gyermeket várta az üres jászol körül. A szomszédos oltár mellett állt a sarokban, egy magaslaton az angyal. Előtte, a szobor aljához erősítve persely, és egy térdeplő.
A sokat szenvedett rendház egy, a forradalom utáni megtorlás elől elmenekült tagja küldte az óceánon túlról, kedves templomának. A szerzetes tanár, a nagypapa baráti köréhez tartozott, és több társával együtt gyakran megfordultak – névnapok, és más ünnepek idején – az őket, szeretettel fogadó család körében. A kisfiú olyankor az atya ölében ült, és mindig biztonságban érezte magát, aztán az atya is elhajózott az Újvilág felé. De a pap nem feledkezett el róla sem, családnak küldött minden levélben, levelezőlapon őt is üdvözölte. Az egyik lapon egy sok sávos, nagyon széles országút látszott. „Ezen az úton autózom új állomáshelyem felé, biztosan te is boldog lennél, ha itt ülhetnél mellettem” –, írta az atya, szép formás betűivel egy színes képeslapon, amelyen érdekes bélyegek voltak, olyanok amilyeneket az otthoni üdvözlőlapokon sosem látott. Pár hete azután, a rendház templomának sekrestyése, örömmel mesélte nagymaminak és dédinek a jó hírt – a kisfiú ott rajzolgatott a konyhaasztalon – „Képzelje Mariska néni, szeretett testvérünk küldött a templomunknak egy angyalt Amerikából!” A kisfiú elbűvölt tekintettel nézett fel rajzából, nagy fehér szárnyú angyalt látott, amint egy magas ház ablakából kiröppen –, azt is látta, amint az atya mosolyogva int utána –, és az angyal száll feléjük fáradhatatlanul, mint egy hatalmas madár, át az óceánon, ide a Duna-parti kisvárosba.
Az angyal – lányos formájú volt, hosszú világosbarna hajjal, ragyogó fehér és rózsaszín ruhában –, ha perselyébe pénzt dobtak, egy finom fejbólintással köszönte meg az adományt. A gyerek felnézett az apjára, az a zsebébe nyúlt és pár érmét tett a fia kezébe. A kisfiú letérdelt a persely előtti térdeplőre és elkezdett imádkozni. A dédmama tanította imádkozni, de nem szerette igazán azokat a gyorsan, gépiesen elhadart imákat. A Miatyánk és az Üdvözlégy után a saját szavaival szólt magában az angyalhoz, akiről le nem vette a szemét.
– „Drága jó angyalkám! Olyan jó, hogy láthatlak megint. Az anyucikámnak szeretnék üzenni. Nagyon hiányzik! Amióta elment sokszor gondolok rá. Mondd meg neki, jó? Ha játszom a zongorával, ha fújom a kis pléhfurulyát és ölembe veszem a pöttyös ruhás bohócot, ő jut az eszembe. A játékokat akkor kaptam tőle, mielőtt elment és nem jött többet. Amikor azt a kislányt rajzolta nekem. Sokszor csókolom az én anyucikámat!” – Nem tudta folytatni, mert elöntötte szemét a könny. Nem akarta, hogy apja észrevegye, ezért gyorsan egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal biccentett a fejével. – „Most megyünk apukám feleségéhez, akit anyunak kell majd szólítanom, de nekem van anyukám! Él, csak nincs itt velem. Ugye, angyalka? Van, igaz? Csak messze van, és nem védhet meg.” – A férfi halkan, de határozottan rászólt a fiára: – Igyekezz, mert várnak bennünket!
A gyerek még egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal gondosan meghajtotta szőkefejét, amennyire a szerkezet engedte. – „Szeretném – ezt kérem a Jézuskától –, ha megint láthatnám. Már alig emlékszem az arcára.” – Újabb pénz csörrent. Az angyal feje engedelmesen megbiccent. A kisfiú elkeseredve nézett fel, mert elfogyott a pénze. Az angyal ekkor lehajolt és megsimogatta a gyermek fejét, arcát. A fiú könnyein át is elkerekedett szemmel rámosolygott az anyjára, mert az angyal arca olyanná vált, mintha az anyja arcát látta volna a templom illatos hűvösében, és érezte bőrén, a haján kezének simogató melegét.
Oda is nyúlt a simogatás helyéhez, de nem már tudta ott tartani a látomást.
Apja keze ránehezedett a vállára és elmúlt a varázs.
– Na, gyere, menjünk, anyu már vár bennünket.
– Igen, vár – bólintott a kisfiú – biztosan vár – és visszafordult a bólintó angyal szobrához.
Térdet hajtottak az oltár felé, közben keresztet vetettek és elindultak kifelé a templomból.
Eloiz és Amália, meg a bólintó angyal mosolyogva nézett utánuk.
A kisfiú boldogan, könnyedén lépkedett az apja kezét fogva. Még mindig az anyja kedves mosolyát látta, és simogatását érezte.
Az apa azonban, hirtelen megállt a havas járdán és megállította a fiát is, odafordult hozzá – a szemébe nézve mondta kemény, száraz hangon:
– Erzsikét, akit eddig Erzsi néninek hívtál, mostantól anyunak fogod szólítani. Megértetted?
A gyerek nem szólt, de néma, nehéz dac öntötte el fejétől a sarkáig. Apja a hallgatást beleegyezésnek vélte. Elindultak, még két sarok és odaérnek. Körülöttük a szinte néptelen, hóköntösbe bújt didergő, decemberi kisváros. Még mindig tűntek el emberek, akiket többé sosem látott senki, a falakon plakátok hirdették az új rend elvárásait. Ez a karácsony nem a béke és szeretet ünnepe volt. A kisfiú elsőbe járt, és büszke volt arra, hogyha szótagolva is, de tudott már olvasni. Az olvasókönyve és a mesekönyvek új világot nyitottak meg előtte. Anyja pont egy éve – karácsony előtt – ment el messze, túl a határon, egy számára ismeretlen férfival. Azóta sem hallott róla. Apja új felesége idegen volt neki. A fiú hirtelen elszánta magát – kihúzva kezét apja kezéből – felemelt fejjel apjára nézve mondta:
– Nekem, Erzsi néni nem az anyám!
A férfi, szabaddá vált jobb kezével, egy szó nélkül – hirtelen, visszakézből – szájon vágta fiát.
A gyerek megtántorodott, elöntötte szemét a könny, de nem sírt, nem szipogott, ment tovább a havas járdát nézve, az apja mellett. Mire a házhoz értek felszáradtak a könnyei, csak arca volt pirosabb a szokottnál, amire apja azt mondta az őket üdvözlő fiatalasszony kérdésére, hogy „biztosan a hidegtől van”.
Eloíz Amáliára nézett, aki döbbenten meredt rá: – Most miért nem védtük meg, ettől a pofontól a gyereket? – és könnybe lábadt a szeme.
– Mert, ez az ütés, az apa elhatározása volt, amiért neki kell majd elszámolni. A kisfiúnak át kellett élnie ezt a fájdalmat és keserűséget, hogy erőt kapjon a továbbiak elviseléséhez.
A meleg konyhában az asszony anyja, Bözsi néni fogadta őket. Egy őszülő, kissé görnyedt hátú özvegyasszony, aki a városszéli vasúti raktárban dolgozott, mint adminisztrátor.
A konyhaasztalon még ott voltak a reggeli nyomai: kenyérdarabok, hagymahéj, a felvágott összegyűrt papírja és fehér alapon piros pettyes kistányérok, ugyanolyan bögrékkel. A gyerek az apjával leült az asztalhoz. A várandós fiatalasszony, nagy hasa ellenére – pár hete volt csak a szülésig – fürgén mozgott. Gyorsan leszedte előlük az asztalon lévő edényeket és eltakarította a hulladékot. Hamarosan feketekávét hozott az apának, a gyereknek pótkávéból főzött tejeskávét és egy tálon, apró vegyes süteményt. Különböző formájú és színű, lekvárral vagy krémmel töltött apró, omlós sütiket és vaníliás kiflit.
– Köszönöm! – szólt a gyerek halkan.
– Köszönöm, anyu! – szólt rá, emelt hangon az apja.
A kisfiú nem válaszolt. Összeszorított szájjal nézett maga elé. A férfi nem hagyta annyiban.
Most kell megtörni a makacsságát ennek a büdös kölyöknek, aki tisztára olyan, mint az anyja.
– Mondd szépen, vagy akarsz még egyet? – előrehajolt és kezét megemelte.
– Erzsi néni nem az anyám! – mondta a kisfiú elcsukló hangon.
Az apja most hátulról akarta megütni. A gyerek elrántotta fejét az ütés elől, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a bögrét, ami leesett az asztalról, és nagyot csattanva széttörött a fekete-fehér mintás konyhakövön. A kidőlt kávé lassan csöpögött a kőpadlóra és a fiú ruhájára. Bözsi néni, a tűzhelytől elfordulva csendesen megszólalt.
– Erzsikém, tudod, hogy nálunk nem szokás verni a gyereket. Ez nem vezet semmire.
– Anyukám, ne szólj bele –, szólalt meg az asszonyka. – Ez a mi dolgunk Kálmánnal meg a gyerekkel.
Az asszony elhallgatott és visszafordult a tűzhelyhez. Elkönnyesedett szemmel kavargatta tovább az ételt. A férfi, egyetértését erősítve, megfogta felesége kezét. A kisfiú lehajtott fejjel figyelte, hogyan terül szét nadrágján a tejeskávé meleg foltja. Az apa folytatta:
– Szép kis szentesténk lesz miattad, de majd megnézheted, mit találsz a fa alatt! Az ebéd – híg kelkáposzta főzelék, tűzhelyen pirított kenyérrel – után hamar eltelt a rövid decemberi délután. A felnőttek jöttek-mentek, a gyerek a konyha udvar felé eső sarkában üres gyufás dobozokból vonatot épített. Senki nem szólt hozzá, így ő sem szólt senkihez. A magával hozott cérnatartó gurigákból kereket is tett alájuk. Cérnával felkötözte a kis skatulyákra a spulnit – ahogyan a dédmama hívta otthon –, és örömmel tologatta a „szerelvényt”, amelyben apró széndarabokat, faforgácsot „szállított” a kis sámlitól a hokedliig és vissza. Közben voltak „hegyek” – szék- és hokedlilábak –, sőt egy „híd” is, gyújtósokból.
A „híd” alatt – szeretett folyója – a Duna folyt.
Lassan beesteledett. A tűzhely felől egyre finomabb illatok töltötték meg a konyhát.
Készült, a szerény, de mégis ünnepi vacsora: halászlé és mákosguba. Azután megszólalt egy kis fémcsengő, és ott álltak a nagyobbik szobában a feldíszített, gyertyákkal kivilágított fenyő előtt és énekelték a „Mennyből az angyalt”. A gyertyáktól fényes karácsonyfa ugyanúgy tetszett a kisfiúnak, mint „otthon”, apja szüleinél a színes fényfüzérrel díszített. Eljött az ajándékozás pillanata. A fa alatt – amint már az ének alatt megfigyelte – nem látott semmit.
„Nézd meg jobban!” – hallotta az apja hangját. Felnézett és meglátta, amire apja célzott. A széttörött bögre csorba darabja ott lógott „díszként” a fülénél fogva a fára kötve. „Engedetlen gyereknek nem hoz a Jézuska ajándékot.” Kitört belőle a sírás, és még akkor is könnyeit nyelte, amikor végül megkapta az igazi ajándékot, aminek nem is tudott igazán örülni.
Éjjel az új helyen, és a nehéz, nyomasztó nap után rosszul, nyugtalanul aludt, sokat forgolódott. Álmában aztán újra, ott állt őszinte szívvel a karácsonyfa előtt, csodálta a gyertyák fénylő lobogásában csillogó díszeket. Békesség töltötte el. Akkor meglátta, hogy két angyal is áll a sarokban. A szőke angyal felemelte kezét, és a díszes fenyő lassan megmozdult, egyszerűen kézen fogta a gyermeket, aztán már ott mentek hazafelé a Kis-Dunapart havas sétányán a méltóságteljes platánok védelmében. A folyó mellékága lassú folyással haladt el a város mellett – az éjszaka sötétjében mindenféle alakú fehér kis szigeteket – jégtáblákat sodorva magával. A város felől harangszó hallatszott, és embereket látott, akik az éjféli misére mentek. Felnézett a karácsonyfára, most nem volt rajta a törött bögre, csak néhány dísz meg szaloncukor, és a csúcsán az aranyosan fénylő csillag különösen ragyogott. A színes gömbök, aranyozott diók és almák között úgy égtek nyugodtan a gyertyák, mintha nem is az utcán járnának. A hó ropogását is hallotta lépteik alatt. A díszes,
fénylő fa egyszerre megállt és felé fordult: „Bátornak kell lenned – hallotta a karácsonyfa hangját – és elszántnak. Légy erős és merész.” Elengedte a kezét, és a kisfiú határozott léptekkel elindult a hóval díszített platánok alatt hazafelé.
Hirtelen felébredt. A szobában sötét volt. A házban csönd, még mindenki aludt. Bözsi néni még egy kicsit hortyogott is. Apjáék a másik szobában aludtak. Eszébe ötlött az álom, és megértette az üzenetét. Az este a székre rakott ruháiból most csak a nadrágját és pulóverjét vette fel fürgén a pizsamára. Kitapogatta a sötétben a szék alá tett magasszárú, fűzős cipőjét és gyorsan, zokni nélkül belebújt. Óvatosan lépkedve kiment a konyhába, itt már egy kicsit világosabb volt. Az udvarra néző konyhaajtó csipkefüggönyös üvegén is átderengett valami, a vaskos téglakerítés fölé emelkedő utcai lámpa fényéből. Vigyázva a sámlira állt és levette kabátját a fogasról. A kabát ujjában benne volt sálja meg kötött, meleg sapkája. Így tanította nagyapja. Gyorsan felöltözött. Sikerült az ajtót a kulccsal zajtalanul kinyitni, majd finoman be is tenni maga után. Lopódzva ment végig az udvaron. Váratlanul úgy érezte, hogy nézi valaki. Félelmében összeszorult a gyomra. A nagykapu tetején egy macska ült és őt figyelte. Eloíz intésére, a szomszédék kíváncsi kandúrja, nagyot fújtatva leugrott a kerítésről. Azért – még kicsit remegő kézzel –, de kinyitotta a bejárati kaput, a kulcsot a zárban hagyta, aztán óvatosan becsukta, és futott a sarok felé, hogy gyorsan eltűnjön szem elől. A halványan pislákoló utcalámpák fénykörében hol eltűnt, hol meg felbukkant gyorsan távolodó alakja. Az egyik kapu mögül vadul megugatta egy kutya a kétségbeesetten rohanó fiút, aki nem állt meg ijedtében sem, igyekezett tovább.
Nem azt az útvonalat választotta, amerről az apjával jöttek tegnap, hanem a néptelen utcán, a karácsonyfa által mutatott irányban szedte a lábát amennyire csak bírta. Megint harangoztak, mint álmában. Hat óra volt, decemberi sötét reggel. Megállt egy pillanatra, mert a bakancs – zokni nélkül – kezdte törni a lábát, de haladni kellett tovább. Az ünnep hajnalán lassan ébredezett a város, mert jólesett végre mindenkinek – egy kis időre legalább – csendben, békességben pihenni. A rendőrök és a városka egyetlen taxisa nem a Duna partján jártak, szerencsére. Iparkodott haza amilyen gyorsan tudott. Apja erőszakossága helyett egyszerűen csak jó szóra és simogatásra vágyott, hogy érezhesse, őt is szereti valaki.
Dörömbölésére nagyapja meghökkenve nyitotta ki az udvari kaput.
– Hát, te fiam, hogyan kerülsz ide ilyenkor? – kérdezte csodálkozva a nagypapa, és a háta mögé nézett, mintha várna még valakit. A kisfiú megkönnyebbülten lépett be a szűk, de ismerős udvarba. Aztán, benn a konyhában, a jó meleget árasztó tűzhely mellé húzódva, elmondott mindent részletesen a bólintó anygyalról, az utcán kapott pofonról, az összetört bögréig, amelyből végül dísz lett a karácsonyfán. Öregapja egyre komorabb arccal hallgatta történetét. Az angyalok is oda húzódtak a tűzhely mellé, mintha fáznának. Mire a gyerek elmondott mindent, feldúltan és a sietségtől kipirulva, megérkezett apja is. Nagyapja felküldte unokáját a recsegő falépcsőn az emeletre, öreganyjához a nagyágyba.
– Eredj kis unokám! – mondta neki. – Vetkőzz le, és bújj be az ágyamba. Nagyanyád örülni fog neked, úgyis téged emlegetett egész este. Ez volt az első karácsonyunk nélküled. Még meleg a szamárfészek. – tette hozzá mosolyogva. A gyerek boldogan szaladt föl az ócska falépcsőn.
Az öreg komor arccal fia felé fordult: – Ülj le, beszédem van veled!
Többé nem került szóba, hogy az apjáékhoz költözzön.

Lengyel Géza színes szőttese

Könyvjelző

„Elmegy az ember, száll az idő”

Lengyel Géza Színes szőttese

„Elmegy az ember, száll az idő –
szél betakarja lába nyomát,
- szürke homokból bús zsalugát –
porlad a csont is, rá moha nő.
Éltet a napfény, májusi láng.”

Lengyel Gézát, - aki 15 éve az országos hírű csepeli Tamási Lajos Olvasó Munkás Klub vezetője - csaknem 20 éve ismerem. Életrajzi interjúkötetem róla, a Költő a katedrán címmel jelent meg, öt verseskötetéről írtam kedvcsinálót és mutattam be a csepeli irodalmi klubban. Gyakori vendég volt otthonomban, és nagy erénye volt, hogy csak írásaimat nem bírálta szigorúan, főztömet soha és aztán bebizonyította, hogy a „puding próbája az evés”. A barátság fő próbája pedig a közös cél, meg a sok-beszélgetés. Sokat tanultam a tanár úrtól, életszemléletet, élettaktikát és persze irodalmat is. Mindez megnehezíti most helyzetemet, amikor immár 10. kötetét, a Színes szőttest mutatom be. Hiszen, mindent elmondtam már a költő-tanárról és köteteiről. Mi újat tudok még írni róla? Ámde nemcsak a barátság kötelez, hanem az is, hogy újabb gyűjteményes verseskönyve, amely az 1962-2018-as verstermést mutatja be, a többször elolvasandó könyvek közé tartozik, és aki figyelmesen olvassa, az nagy élmény részese lehet. Lengyel Géza 79 éves. Ilyenkor természetes, hogy egy alkotó visszatekint múltjára és önkritikusan megrostálva bemutatja évtizedek verstermését. Mert Lengyel Géza nemcsak arról ismert, hogy másokat kritizál, hanem arról is, hogy önmagához is szigorú. Kötetének bevezetőjében meg is indokolta, miért látta szükségesnek versbe énekelt sorsának, sorainak bemutatását. „Életemnek nagyobb részét hátrahagyva, idejét láttam csokorba kötni az emelkedett, idvezült percek, órák virágait, tíz kötet verseit. Igazi tarka csokor állt össze a szeretet, barátság, szerelem, emberi kapcsolatok, a természet gyönyörű, és a nagyvilág, meghökkentő, riasztó, csalogató, esetenként dögszagot árasztó virágaiból.”
Az első ciklus, az 1962-2003-ig írt verseket tartalmazza. Addig nem volt szándéka az irodalmi életbe lépni. Arra gondolt, van elég költő, számtalan értékes mű. Egész életében örökösen bizonyítani akaró, szorgalmas, kötelességtudó, jó tanuló volt és ha valamibe belekezdett, azt igyekezett pontosan, szépen megcsinálni. Így aztán mert minden feladatát lelkesen és jól akarta végrehajtani, természetes, hogy a tanári pálya, a család, a sport szinte minden idejét lekötötte. Földrajz-biológia szakos tanárként a csepeli Katona József Általános iskolában tanár, igazgatóhelyettes, majd igazgatóként tizenkilenc évet töltött, aztán az országosan is elismert Jedlik Ányos Gimnáziumban 30 évet tanított. Mindig többet vállalt, mint legtöbb kollégája. De nemcsak tanított, a nevelést legalább annyira fontosnak tartotta. A foci, kézilabda, ping-pong, sakk-csapat, tájékozódási túraversenyek, irodalmi színpad, az országos döntők voltak nevelési területei. Természetes, hogy alig maradt ideje a versírásra, amit csak nyugdíjba menetele tette napi foglalatossággá, „új főfoglalkozásává”. Lengyel Géza 2004 óta tovább tanulta a költői mesterséget, elérte, hogy immár országosan ismert költőként jegyzik, a Magyar Irók Szövetsége befogadta tagjai sorába.
Az első kötete, a Pingponglabda dúdolója – 2004 - követően, egy-két évente jelentek meg újabb kötetei. A könyvben ezek a kötetcímek adják a ciklusokat, emellett egy szonett-koszorú és a fejedelmi nagyjaink ciklusa. Tizenöt fejedelmünket, illetve királyunkat mutatja be. Aztán haikuk, tankák, epigrammák következnek és végül Hullámverés címmel orosz, főleg Fet és francia fordítások zárják a kötetet. A kötet címét színes szőttes voltát, nemcsak a tartalmi sokszínűség, hanem és formai színesség, változatosság is igazolja, a versek hangulatának, mondanivalójának megfelelő formagazdagság: klasszikus versformák: sapphói, kis aszlepiádeszi, anakreoni, ambroziánus, időmértékes verselés, szonettek, de magyaros ütemhangsúlyos, dal, újabban gyakran szabadvers is a kifejező forma.
Persze az Irodalmat mindenkor befolyásolja az Élet, a kötet tartalmát a ceglédi gyermek és ifjúkor, a 49 évig tartó tanári pálya, 74 éves koráig taníthatott. Így lett természetes témája kötetének a tanítás, a család, az irodalmi szervező tevékenység, a sport, az országos gyalogtúrák, az európai utazások és a politikai élet is. És mindezek hatására vált a természet-, család-, hazaszerető verseket író Lengyel Géza közösségi költővé. Gyökereim erőt adók, /itt születnek forró hitek, - minden máshol /miként tépett ördögszekér,/talajtalan téblábolok. (Gyökerek)
A tanári szakokból következik, földrajz-biológia, hogy szereti és ismeri a természetet. Így ezek a versek nemcsak szakszerűséggel leírt természeti képek, hanem nyelvi gazdagsággal szavakkal festett táj- és évszak-leírások. Ilyen a 12 hónapról írt versciklusa vagy az emberiségért aggódó, környezeti ártalmakról, pusztulásról írt költeményei: (És néz az űrbe). A Kérésem nagy úr kötet és ciklus jórészt ezt tartalmazza. Egy tanár regős éneke, egy másik 2012-es kötet találó címe. A szeretett tanári hivatás, a kartársakhoz, szülőkhöz, tanítványokhoz fűződő versei: az oktatás-nevelés problémáiról is szól, sokszor ironikus hangvétellel, az „oktatási gépezettel” szemben. Például „Beszél-e ön euro-zsargonul?”, Elmélekedés a kulturális szemétdombon. Felhívja a figyelmet a felgyorsult változásokra, annak hatásaira: Történelmi érettségi, A tanári szó a párbeszéd fontosságára: „Mint bimbóból virágot a fény/ úgy jó, ha a tanár kitár:/ a jó tanár, ha ki kertész/ ha kell olt és szemez, / közelít sok távoli/ szépséget, értéket bíró asszociációt.” (A jó tanár szavára, Gyergyai Albert emlékére.)
Egy tanár munkája soha nem volt könnyű, anyagilag megbecsült, de fennkölten szép tud lenni, (Pedagógus memoár). Hálás lehet a sorsnak, hogy ezt a pályát választotta. Eredetileg művészettörténész szeretett volna lenni, később egyetemen tanult esztétikát. Lengyel Géza élete nagyobb része az iskolákban zajlott, talán ez is hozzájárult, hogy idősen is fiatal maradt. Miben bízzunk – kérdezte - ha nem az ifjúságban? „Így nem hal ki a remény:/ - szégyen-könny vért tajtékzó pénztengeren/ győzve kecsesen vitorláz gyermeki érzelem.” (Utolsó esély.) A világról alkotott véleménye számos, közéleti-közszolgálati versben tükröződik, elsősorban Az idő sodrában, 2019-es és a Reménykereső, 2015 –ben megjelent kötetekben és természetesen a Színes szőttes-ben is. Igazságtalan társadalmi egyenlőtlenségekről ír: „saját zsírjukba fúlnak egyesek, /százmilliók lézengnek csontsovány… „Háborúk, menekültáradat, korrupció, munkanélküliség. (Helyzetkép, Fedéltelen, A Nincsen érzete) „Igen…Igen. Riadtan észlelem -/ e dantei pokolban,/ gyehenna-tűz ropogásban/ már alig-alig hallik át egy magányos cselló/ önfeledt éneke.„(Igen, igen). Mindezeknek hatása a lelki kiüresedés. (Identitás kérdés, Éj, sötét éj) A társadalmi igaztalanságok kihatnak családja anyagi helyzetére. Hosszú évekig feleségével önfeláldozóan, erején felül segíti lányát és unokáit. Bár a gondok oka összetett: veje 27 évesen, több mint 20 éve tudathasadásos, skizofrén, és tetézte a bajt, hogy a három unoka, - ma már húsz év fellettiek különböző súlyosságú pánikbetegségben, idegrendszeri bajokkal küszködnek. Így keverednek sok szép családi életet megéneklő versek közé a szomorúságot árasztó költemények. A súlyos terhek diktálták talán kötete legdöbbenetesebb, Átlagos című versét. Az anyagilag teljesen leromlott, nehéz sorsról ír. A versekből kiolvasható, hogy az unokák, a nagy szegénység ellenére, vagy talán éppen azért, mind szép, tiszta erkölcsűek. És ezért talán, ha nem jön nagyobb baj, megállják helyüket az életben. Persze gazdagok nem lesznek, mert a tisztességet a társadalom bünteti. A kötetben 11 verset írt feleségéhez, akivel egyetemista koruk óta egyek. Sára két diplomás, könyvtár-biológia tanár 100 ezer forintos nyugdíjjal, sokat és nagy szeretettel foglalkozik unokáival. A költő egyik legkedveltebb, humoros hangvételű, szeretetteljes, Panaszkodom című versét feleségéhez, Sárihoz írta. A sötétebb hangulatú versek mellett, 25 derűt sugárzó is akad, például Április felnevet, Költők sorsa. Lengyel Géza játékos költő, komoly-derűs játékos, játszik állandóan kísérletezik a nyelvvel, a szavakkal, a gondolatokkal. Például a Nőnapi villanella című versét reneszánsz-végi, szigorúan kötött versromában írta, a Fallalát pedig a XVI-XVII. századi madrigál játékos jellegében. Az alkalmi verset a jedlikes testnevelő kollégáinak írta. Sok sportélményét versbe fogalmazta, hiszen mint már említettem, a sport életének fontos része volt, 17 éves kora óta sportolt: tekézett, pingpongozott, focizott, sakkozott, túrázott. Élményeit megírta, többek között A Pingponglabda dúdolója című kötetében, a hasonló című filozofikus hangulatú, mégis derűt árasztó, dalolni való költeményében: „régen nagyon régen szállok immár / föl és le és ide-oda…/fehér testem nyesik ütik/ le és föl és oda-ide.” Lengyel Géza kilenc évig kézilabda kapus volt az első és később a másodosztályban. Hetven éves koráig nem volt kispályás a kispályás fociban, a tanár-diák fociderbik idején ő őrizte a tanárcsapat hálóját, a vállcsont-törésig. Csepel-szerte tudták, hogy naponta 4-5000 métert futott a gimnázium sportpályáján. (Futás az őszben, Akvarell, Futok a salakon). Sakk-csapatot is menedzselt és háromszor vezette győzelemre a jedlikes diák-csapatot az országos bajnokságban.
Talán az időskori „várakozás” hatása az elhajlás a szürrealizmus és némi ezoteria felé. Furcsa, bizarr versek ezek. Révület, Kozmoszi figyelmező, Anyu-álom, Álombeli rádöbbenés. És külön kell szólnom az istenes versekről. Hiszen az öregedéssel együtt jár a hitről, Istenről való töprengés: (Adventi hangverseny, Álmoknak határán, Isten és Tudomány, Volt és van.) Divatba jött, irodalmi, költői divatba, hogy a legkülönbözőbb versformákkal, kísérleteznek a költők, próbára teszik magukat. Lengyel Géza sem kivétel, ő – mint említettem már, a klasszikus versformák mellett haikukkal, tankákkal és epigrammákkal is kísérletezik. Sikerrel, hiszen ezek a „próbálkozások” formailag kifogástalanok.
Ars poeticának is tekinthető Az alkotás igazról írott verse: Kit hiúság-hajtotta álhit,/ földi éhség gúzsba köt,/ elbukik, csak aranyra vágyik,/talmi névért sündörög.//Mű születik, ha lángban égett,/úgy ragyog, mint tűzzománc: /átöleli a mindenséget – /és nem számít semmi más! Igaza van Szepes Erikának, aki azt írta, hogy „Lengyel Géza költészetének lényege a szépségkeresés, az idilli vágy, az erkölcsileg tiszta gondolat. Eszköze a gazdag képalkotás, színek, illatok tobzódása, szinesztézia.”
„Türkízkék és korall-színek, / kisiskolás időszakom, / gerincemen fut a hideg, -/ violaszín alkonyodom.” (Színek, korok). Mindez az általa kedvelt francia impresszionistákkal rokon, bár ez is sok esetben időben és térben távoli, világi, politikai asszociációkkal gazdagodik. (Paralel képsorok, Anziksz, Téli híradás) „Fejünk felett a nyár utolsó hőhullámai, /gomolygó, nagy harcot vívnak hideg, /kegyetlen, súlyos légtömegek ellen /az édeni rendre, békére áhító kertet
feldúlja, tépi kavarja sötétlő / forgószelek sora, felkapva szekfűk/ dermesztve narancsok százezrit”
És végül persze meg kell említenem Lengyel Géza úgynevezett életkor-függő verseit is. A Színes szőttesből megtudjuk, hogy gyermek- és ifjúkora maradéktalan boldogság volt. Erről írt a szerkesztésében megjelent Tisztelet Ceglédnek című, Baranyi Ferenccel és Reményi Tiborral közös kötetében és számos versében, például a Gyermekkorom című költeményében is. „Gyertyafény, barokk-ragyogás/ Zengett az ég felé, oh, Mária, Mária. /Hittan óra, szép szó biblikus, /vértanúk, liturgia és – /Száll az ének, zeng az ének,/ szállt kéknyakkendőm, a kisdobos. A versek hangulata kétségkívül életkor-függő már 25 év óta. Egyre több az elmúlt idővel, az elmúló élettel foglalkozó költemény. Az öregedés kezdetén több a kissé könnyed, tréfálkozó hangvételű. (Hetvenkedő, Anyagnak körforgása.) Később már tudomásul veszi a realitást, a kikerülhetetlen elmúlást (Hívó jelek), és gyakran felteszi a kérdést és lázad, mint például a Mit szerettem című versében: „Mért gyűjtöttem - mint méhecske mézet/ szorgalommal annyi minden szépet/ vagy csúfat akár, ha tűnik életem?” Aztán persze olvashatók a belenyugvás versei is: (A futó és a varjú). Majd ismét a csendes öröm, hogy az élet megy tovább: (Ősz végi sanzon) Hadd fejezzem be azzal az Körforgás című versből vett idézettel írásomat, amivel kezdtem, ezzel a csodaszép, lelket elringató, zenélő, derűt és borút árasztó dallal:
„Elmegy az ember, az száll az idő –/ szél betakarja lába nyomát, /- szürke homokból bús zsalugát –/ porlad a csont is, rá moha nő. /Éltet a napfény, májusi láng.”


Mi vagyunk a grund

Mi vagyunk a grund!

Mért élnénk, mért félnénk, ha nem az álmokért?
Gondolatok a Pál utcai fiúkról

Mi vagyunk a grund. Fogadalmi dal.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér.
Kinevet, a nap sugara, rá
Rajzol egy pályát a deszkaplánk.
és a tér, és a nyár,
és a föld, az akác,
és a kert, és a ház,
és a házból a srác,
Te meg én,
ugye szép
Soha nem szaladunk.
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk
Álljunk bele, ha kell,
Bármi jöjjön is el-
Legyen szabad a Grund.
Véssük ide ma fel,
Hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
Nagy a világ és rá se ránt,
Hogy errefelé a követ ki veti rá.
Ha közel a vész, nem remeg a szánk,
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk,
Ez a pad, az a fal,
Ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás,
Ez a jel, innen el
Soha nem szaladunk
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
(Dalszöveg: Geszti Péter)

Kéretik esszém elolvasása előtt, többször elolvasni, esetleg meghallgatni a Fogadalmi dalt, hogy ennek hatására együtt gondolkozzanak és vitázzanak velem egy régen várt siker és megalkuvásaink titkán. Már, egy fél éve, hogy rabul ejtett ez a dal, amelyet lelkiismeretfurdalással szinte naponta többször hallgatok. Erőt, hitet, reménységet kelt. Annyiszor hallgatom, hogy egy bakelitlemez már régen tönkre ment volna. Bocsánat, megvallom, kissé későn fedeztem fel a dalt. Talán ez a „Vígszínházi csata kellett”. Csak az a mentségem, hogy én, Adyval szólva, a „mindenről elkésünk” nemzedékéből vagyok. De, vigasztalom magam, az igazán nagy művek elérik az embert, még az elefántcsonttoronyba önmagát önként bezárt irodalmárt is. Sajnos egy botrány hívta fel a figyelmemet egy remekműre. Ugyanis a Vígszínháznak ez a fergeteges, méltán népszerűvé lett előadása, sok több, mint tehetséges, lelkes művész összteljesítménye. Molnár Ferenc regényéből, Geszti Péter szövegíró, Dés László zeneszerző fantáziájából összegyúrt Pál utcai fiúk musicalja, zenés színdarabja immár túl van a 200. előadáson. Legelsőnek kellett volna említenem a Vígszínház erőtől duzzadó, energikus, intelligens színészeit, fiatalembereit, akik, magukkal ragadó lendülettel, lelkesen megvalósították a rendező, Marton László és a szerzők álmait. Csodát tettek. Ez az előadás bizonyítéka annak, hogy már pedig voltak, vannak, lesznek csodák, ha a szerencsés körülmények és tehetségünk úgy hozza, hogy álmainkat megvalósítjuk. És talán meg sem születik, ha nincs a lelkünket nyomasztó botrányok miatti rossz közhangulat. Ennek a valóban összetartó, tehetséges társaságnak sikerült a csodateremtés, immár 200-nál többször. Mert ritka az életben is, hogy egy megszívlelendő üzenet elérje a nézők szívét és a színházon kívül is hasson, mint Koncz, Illés, Bródy dalai. Ezek a mosolygó, derűt árasztó, csupa mozgás, csupa erő, lelkes fiatalok az utóbbi évek leghazafiasabb dalát énekelték, a Fogadalmi dalt. Mert ez a grund, ez a föld a mi hazánk, falaival, határaival, különleges kultúrájával hibáival és erényeivel együtt még akkor is, ha sokszor az úri huncutok elfoglalják is.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér
Ki nevet a napsugara rá.
Rajzol egy pályát a deszkapalánk.
Megfigyelték? A haza szó csak egyszer hangzik el a dalban. Leckét adva a karrierista, melldöngető hazaffyaskodóknak, hogyan kellene szeretni a hazát. Arany szavaival:
„Nem elég csak emlegetni,
tudni is kell jól szeretni a hazát.”
Ez a dal arra is figyelmeztet bennünket, hogy nem könnyű jól szeretni a hazát. Hiszen manapság, amikor már minden szinten, szinte minden hazai, hazafias és persze magyar, amikor lejáratják e szavakat, és ezzel kiürítik értelmüket, nem könnyű ellenállni a butaság-áradatnak. Magyar a kolbász, magyar a termék, magyar szív és magyar zöldség, és természetesen magyar kormány és persze nemzeti a dohánybolt, nemzeti az érzés, a gondolkodás, és nemzeti a közszolgáltató és persze nemzeti nemzetbiztonság. Meg ráadásul nemzeti a Magyar Nemzeti Vagyonunkat elkezelő állami cég. Szomorú, hogy már megint a divat sodrába kerültünk, úgy, mint a kommunizmus hajnalán, amikor minden „Ért” volt: köz-ért, Pi-ért, Nép-ért, Párt-ért, Barátság-ért, Szovjetunió-ért, Nemzetköziségért. Ámde ez nemcsak hazafias dal, ez a szabadság, a szabadságvágy, a felvilágosdás dala is. Megfigyelték-e, hogy akkor és azok beszélnek legtöbbet a szabadságról, függetlenségről és a demokráciáról, akik elnyomják az szabadságjogokat?! Rákosi, Kádár…Vajon ők tudták, mi a szabadság, egyenlőség, testvériség, mi az európaiság, mi a felvilágosodás? Szomorú, hogy újra meg újra magyarázni kell ezeket a fogalmakat, mert mindig voltak és vannak, és sajnos lesznek is, akik érdekeik szerint kiforgatják e szavak értelmét. Ezért fontos a Pál utcai fiúk üzenete. Lehet, hogy belemagyarázom, de a Fogadalmi dal erről, ezekről az alapfogalmakról is szól a művészet nyelvén és azért veszélyes dal, mert közérthető és talán arra is kényszeríti a nézőt, hogy gondolkodjék, tisztázza a fogalmakat. Ahogy a német filozófus, Immanuel Kant gyönyörűen megfogalmazta: A felvilágosodás az ember felnőtté válása. A Pál utcai fiúk példát adnak a felnőtteknek, és maguk is felnőtté válnak, amikor a grundért való harc végén, kezet fognak a fűvészkertiekkel. Szomorú, hogy ebből a játékból, tragédia lett, Nemecsek halála. És az ő halála kellett, hogy az ellenfelek megbékéljenek? Hol vagyunk, mi ettől? Mi, „felnőttek” még mindig iszapbírkózunk. A felvilágosodás arról szól, hogy az ember szabaddá válik. A Pál utcai fiúk, a Fogadalmi dal arról, hogy az ember szabad akar lenni, hogy a grund a miénk. Megint Kantot idézem: az ember mer a maga értelmére támaszkodni. Ezek a fiatalok is ezt mondják csak művészet nyelvén, hogy a felvilágosult ember, racionális, szabad, kritikus ember. Olyan, aki nem tűri, hogy mások mondják meg, hogy mit gondoljon. Maga győződik meg a dolgokról. És ezzel már el is jutottunk oda, hogy a hatalomnak miért nem tetszik a szabadságot közérthetően ábrázoló színházi előadás. Mert a felvilágosodás arról szól, hogy a világ nem az Átsoké, akik azt hiszik, hogy mert ők az erősebbek, elfoglalhatják a grundot. Ahogy Madarász Imre irodalomtörténész egy interjújában magyarázta, a szabadságnak egy nagyon klasszikus megfogalmazását fogadja el, aminél jobbat még ember nem talált föl. Szabadság az, hogy bármit tehetsz, amit akarsz, egészen addig, míg más ember hasonló szabadságát nem sérted. A Biblia és a főbb vallások is azt tanítják, ne tedd azt mással, amit önmagadnak nem kívánsz. A szabadságot döntően és alapvetően az egyéni szabadsággal, az individuum szabadságával azonosítom. És gyorsan hozzáteszem, ez a szabadság felelősséggel párosul. Ezek a Pál utcai fiúk úgy egyéniségek, hogy közben a grundot védő közösség, a gitt-egylet tagjai. Nem véletlenül idéztem Kantot, aki azt mondta, „Ha magunk szabta törvényeknek engedelmeskedünk, akkor szabadok leszünk”. Ezek a Pél utcai fiúk, szabadok. Tehát a magunk szabta egyetemes törvényeknek kell engedelmeskednünk. Magyarul a szabadság egyfajta kölcsönhatásban van az erkölccsel. A fogadalmi dal az egyenlőség dala is. A szabadság pedig nem más, mint a szabadság egyenlősége. Vagyis mindenkinek egyenlő szabadságot jelent. A fogadalmi dal, a testvériség dala. Az egy mindenkiért dala. Ahogy az Európai Unió himnusza mondja, és amit Schiller Örömódájában olvashatunk: Testvér lészen minden ember… Azt jelenti, hogy minden ember egyenlő, ahogy Jézus mondta, minden ember, testvér. Elfogadhatatlan, amit Sade márki mondott: miért, ha én meg akarok ölni egy kisgyereket, megtehetem, mert én attól élvezek. Hát, igen, de ezt akkor sem teheti meg, mert ez a szabadság a bűnözők szabadsága. Ahogy Camus Caligulája mondja, az én szabadságom nem a jó szabadság. A fogadalmi dal tehát, nemcsak a szabadság, a testvériség, a szolidaritás dala is, hanem a barátság dala is. Az ifjonti lelkesedésé, hité, az önfeláldozásé. Azé a lelkesedésé, amit aztán az élet iskolájában durván lehűtenek a tülekedő, koncot, hatalmat féltő „felnőttek” és ugyanolyan korrupttá, megalkuvóvá teszik az új nemzedéket, mint ők maguk. Üzenetértékű, hogy a
Vígszínház szabadság szigetévé vált.
Hiszen a darab a szabadságért való tiszta gyermeki hittel harcolt küzdelemről szól, példát ad nekünk. Borítékolható, hogy a kulturkampf hevében, mikor foglalják el, miként már csaknem minden kultúrintézményünket. Most éppen a Színművészti Egyetemet foglalják el, távozásra kényszerítve a magyar színházi világ, több mint tehetséges, neves személyiségeit. Vajon tudatában vannak, hogy milyen károklat okoznak a hazának? Mindezt a demokrácia és nemzeti érdekek jegyében.
Miközben hallgattam a Fogadalmi dalt, egyszer, kétszer, tízszer, azon töprengtem, mint a sok-sok remekmű olvasásakor, mit tettek velem, hogy szemem könnybe lábadt, hogy beleborzongtam a gyönyörűségbe? És nemcsak velem. Talán azért történt, mert be kell vallanunk, nem tudtuk, nem tudjuk megvalósítani ifjúkori álmainkat? Lehet.
A Fogadalmi dal az álmodozók dala is. Kisétálok a Parlement elé. És meg-meg állok a nagy álmodozónk szobrainál, akik, ha rövid időre is, megvalósították álmaikat, aztán verséget szenvedtek. A Pál utcai fiúk is erről szól.
Álljunk bele, ha kell,
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
A Rákóczi, Kossuth és lelkesen éneklő alig felnőttek, akik az unokáim lehetnének, adnak leckét és leosztályoznak bennünket, a mindenkori hatalommal kompromisszumkötő, a realitással, kénytelen-kelletlen megalkuvókat. Nézem a sokat megélt minimál art stílusú, Mekk-mesterek által épített sivár, szinte dísztelen teret és ebből a térből kontrasztként kiemelkedő szimbólummá lett méltóságteljes, hozzáértéssel és szaktudással, a Magyar Birodalomnak, a Nagy-Magyarországnak szánt Parlamentünket. A Birodalom elveszett, a Parlament maradt. A kormány a helyén van.
Talán a siker titka abban található, hogy ebben a szövegben nincsenek hangzatos különleges szólelemények, csak egyszerű hétköznapi szavak. No, de a szavak sorrendje! És a magával ragadó ritmus több jelentésúvé teszi e szavakat.
és a tér, és a nyár,
és a fák, az akác,
és a kert és a ház,
és a házból a srác.
Te meg én, ugye szép…
Megállok az egyik nagy álmodozónk, a nagyságos Rákóczi Ferenc szobra előtt. És arra gondolok, vajon, miért van az, hogy mi megalkuvó utódok állítunk a bátraknak szobrokat? Miért van az, miközben tisztelegünk Fejedelem tisztessége előtt, másnap meghunyászkodunk? Miért, szükségszerű, hogy elveszítsük illuzióinkat? Miért, hogy nagyon kevesen mondjuk ki, hogy a király meztelen? Miért van az, hogy miközben tudva tudjuk, hogy „a Grund mi vagyunk”, hagyjuk, hogy elfoglalják a másodpercemberek?
Miért csak akkor érezzük át az ellenállás fontosságát, amikor halljuk a dalt: Álljunk bele ha kell
Bármi jöjjön is el.
Véssük ide ma fel
Hogy megmarad ez a hely
vagy egyszer belehalunk.
Vajon 2016 óta, mióta a Pálutcai fiúkat adják, hányan menekültek el, ahelyett, hogy ellenszegültek volna a szolgalelkűek által vezetett mostoha hazánkból, amely nem becsüli a tisztességet, a jól végzett munkát, amelyben hatalom kiszolgáltatottjaként, jogfosztottként kell élnünk és csak az ilyen vígszínházihoz hasonló előadások és morgások vigasztalnak, a Pál utcai fiúkhoz hasonló fantaszták és önmagunk gyávasága marasztalnak még bennünket. Vajon ebből az édes-mostoha hazából a Rákóczi szabadságharc óta hány millió magyar menekült el. Összeszámolta ezt történész? És búslakodunk, hogy „mint oldott kéve vész el nemzetünk”. És abban reményekdünk:
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk.
Az a pad, ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás, ez a jel
Innen el soha nem szaladunk
Márai a Halotti beszédében Vörösmartyt idézi: „Az nem lehet, hogy annyi szív.. maradj csöndben, lehet…” És elszaladunk sokan, mert nem akarunk kiszolgáltatottak lenni. Nem állunk ellen, mert vagy elmenekülünk, vagy azt hisszük, hogy segít a magyar túlélést biztosító bölcsesség, széllel szemben nem lehet és ne szólj szám, nem fáj fejem… És ha tehetjük eljövünk ide a térre és tisztelgünk a hősök előtt. És a Vígszínházban meghatottan, megrendülten tapsolunk, mert olyanok szeretnénk lenni, mint a Pálutcai fiúk. Mert a Fogadalmi dal az önismeret dala is. Dúdolom a dalt és mint oly sokszor életemben, tudom, hogy holnap talán meg fogok alkudni. És tudom, hogy a grundot beépítik. És tudom, hogy a jó megbűnhődik és a gonosz elnyeri méltó jutalmát. Hogy fordított erkölcsi világban élünk. És mégis reménykedem sok-sok honfitársammal, mert ez a dal a remény dala is.
„Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álomért?
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álmokért.”

Nem szerettem Mindszentyt, Mindszentyeia

Mindszentyeia

monoeposz

írta és szereplő: Széles Tamás

 

 

Nem szerettem Mindszentyt. Olyasmit képviselt, amit elavultnak, ellenszenvesnek tartottam. S még holtában is… Újratemetésének estéjén egy apátplébános – feltüzelve az esemény hangulatától, amin részt vett – megpróbált, mint (szerinte) a „bukott rendszer örökösét”, gőgösen porig alázni. És az ilyesmi, ha nem is az elkövető szándékának mértékében, de többnyire sikerülni szokott.

Nem szerettem Mindszentyt, és most sem szeretem, de már egészen másképp. Ugyanis láttam egy színdarabot, azaz monodrámát, eposzt, sorstragédiát, ami önvizsgálatra késztetett. Nemcsak vele, hanem legutóbbi időkben ásott árkok túloldalán állókkal kapcsolatban is.

Láttam egy darabot, amiért érdemes volt leutazni Budapestről Szolnokra (meg vissza). Egy alkotást, ami megrázott, megértetett velem dolgokat. Mert megláttam a főpapi ornátus, a szigorúra-engesztelhetetlenre erőltetett arcvonások, a bíorosi szerep mögött az esendő, érthető embert.

Már amikor a függöny mögül előlépett, lassított, tetszelgő mozgással, aranyos ornátusban, arany pásztorbottal a kezében, a megtiszteltetés kéjétől ragyogó arccal, láttam, hogy olyan valaki, aki nem is áll olyan távol tőlem. Előítéleteim és gyerekkorom óta mindenfelől táplált ellenszenvem olvadozni kezdett, amikor csengő, de egyszerű szavú időmértékes beszédre fakadt. Aztán lekerült a fejéről a mitra, levetette aranyos díszöltözékét, vörös reverenda volt alatta, s beszélt őszentsége megtisztelő bizalmáról, amivel az ország első zászlósurává emelte őt.

A színpad baloldalán az egyetlen díszlet, egy barokkosan díszes, gótikusan nyúlánk faalkotmány, benne trónus, ami egyszerre emlékeztet gyóntató- és királyi székre. Eme építmény mögött tűnnek el a főpapi díszek, majd a polgári ruhadarabok is, végül a börtönbe vetett, megvert és megalázott Mindszenty alsónadrágban szenvedi el kínzatásait. Veretésének, kínzásának lélegzetelállító látványa nemcsak a színész-szerzőt, de a rendező-koreográfust, Hojsza Henriettát is dicséri. Ami pedig a faoszlopot illeti, azt két néma, fekete kámzsás alak dönti le, a lecsupaszított főpap hiába próbálja megtartani.

A kábítószerekkel elbutított vádlott a tárgyalás során stigmákat vél látni a tenyerén, szöget is vizionál, amit képzeletében elejt, de a büntetése letöltése után vissza akar menni érte, mert Jézustól kapta. Ám megtudja, hogy életfogytiglan börtönben marad. Nem keresheti meg.

Nem akarok mindent elmesélni. Majdnem másfél órán keresztül nem éreztem, hogy kényelmetlen széken ülök kényelmetlen pózban, hogy orvosi maszk van az arcomon, hogy legalább ötvenen ülnek mögöttem. Nem létezett más, csak a nagyralátó, nagyot álmodó ember, akit kínoztak, vertek, kétféleképpen is elzártak a világtól, megfosztottak országelső rangjától.

Széles Tamás szerzőként és színészként is rendkívülit alkotott és alakított. Minden szavát elhittem, minden gesztusát érteni véltem. És talán az a csekély létszámú közönség is, amely megelőlegezte neki a bizalmat, és nem csalódott. Amikor pedig kitapsolván magamat, kiértem a szabadba, azon gondolkodtam, hogy vajon egy nagy pesti színház közönsége egy ilyen előadás után is csak profán ügyekről fecserészne a kabátjára várva a ruhatárnál, vagy elgondolkodna azon, hogy érdemes-e mindenkit gyűlölni, aki nem a mi aklunkba tartozik.

Csernák Árpád: A doboz

„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”


Csernák Árpád: A doboz 
Tűnődések az igaz barátságról, keresztényi szeretetről

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság…Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. (Márai Sándor: Füves könyv)

Hajnali négy óra. Ülök a kényelmes gondolkodó-karosszékemben, kávézom és olvasok. Ilyenkor legjobb a felfogóképességem. Előző nap a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kikölcsönöztem egy megrendítően szomorú-szép könyvet. Egy filozofikus, értsd, az élet lényeges dolgaival foglalkozó kötetet. Csernák Árpád A doboz című meghatározhatatlan műfajú könyvét. És már hazafelé olvasni kezdtem, és ahogy mondani szokták, nem tudtam letenni. Ez a kis zsebbe való könyv buszon, villamosan és más közlekedési viszonylatokon kényelmesen olvasható, ha sikerül ülőhelyet szerezni. Habár a mű nem könnyű olvasmány, kezdő olvasók, filozófiában járatlanok ne is fogjanak hozzá. Ugyanis koncentráltan kell figyelni a szerző által filozófusokat idéző hivatkozásokra, gondolatokra, és nem biztos, hogy az utazóközönség hangoskodása jót tesz a megértésnek. Mit tud a többség Szókratészról, Plátónról, Nietzschéről, Kierkegaardról, Unamunóról, Szent Ágostonról, akik megidézésükkel szintén e könyv szereplői? Gondolkodik-e a sodródó tömeg egyáltalán az élet céljáról? Mert ez a könyv gondolkodásra késztet.
Így aztán a gondolkodásra leginkább alkalmas hajnali csendben folytatom a Csernák könyv olvasását. És önkéntelenül eszembe jut, hogy a Doboz szó foglalt a magyar irodalomban, pontosabban a Dobozolás. Csakhogy Örkény abszurd Tóték-jában az ostoba erőszak miatt kiszolgáltatott emberek dobozolnak, azaz értelmetlen munkát végeznek, és végig kacagjuk a szomorú komédiát, és végül felszabadultan vesszük tudomásul, hogy eljött a várva-várt szabadulás ideje. Eljött az igazság órája. Csernák könyvében azonban a kiszámíthatatlan és igazságtalan Sors tartja abszurd és mégis valóságos, kegyetlen fogságában a főhősöket. Ahol nincsen remény, nincs szabadulás. Ahol az álom rémségeitől nem kívánunk szabadulni, mert az valóságos világ még kegyetlenebb. Az ébredés az egészséges embernek szabadulás, a beteg kiszolgáltatott embernek újabb megpróbáltatás. Felébredni a valóra, kín.
Már az első lapok olvasása közben megnyert a filozófus-író magának, mert kedvenc gondolkodóim, Szókratész-Platón híres barlangos példabeszédét idézi: „Szókratész arra kéri Glaukónt, próbáljon elképzelni egy barlangot, és benne embereket, akiknek gyerekkoruktól fogva nyakuknál és lábuknál megbéklyózva kell ülniük, fejüket sem fordíthatják el, csak előre nézhetnek, mögöttük tűz ég, közöttük és a tűz között magasított út vezet, és ezen az úton emberek és állatok szobrait hurcolják. A megbéklyózott emberek csak ezeknek a tárgyaknak, a tűz által a barlang falára vetített árnyait láthatják, és ezt tekintik valóságnak. Ha valaki szabadul ebből a rabságból, továbbra is az árnyakat tartja valóságosnak, elvakítja a Nap fénye. Ezt mondja Szókrátész, ezek a megbéklyózott emberek mi vagyunk…” És hozzáteszem a körülmények és sorsunk, jellemünk rabjai. Megint az örök kérdésre kényszerít válaszolni Csernák, mint annyiszor az életemben. Ha kiszolgáltatottak vagyunk a Sorsunknak, ha eleve elrendeltett sorsunk, akkor mennyire felelünk cselekedeteinkért? Isten szabad akaratot, - liberum arbitriumot - a választás lehetőségét adta az embernek, feleli a hippói Szent Ágoston. Márai pedig azt tartja, hogy Sorsunk a jellemünk. És Popper Péter a pszichológiában, irodalomban és filozófiában jártas író azt kérdezi selmán mosolyogva, és mi van akkor, ha akarat van, de nem vagyunk elég erősek elhatározásunkat, életünket megváltoztatni? Én pedig azzal vigasztalom magam, ha erős jellemű, erős akaratú az ember, és az ereje is megvan hozzá, minden körülmények között megvalósíthatja magát. Mint ahogy ennek a könyvnek két főhőse is megtalálta az életmentő hivatását, a munkát. De tudjuk, sok esetben siker, és sok esetben kudarc a vállalkozás.
Aztán előveszem Platónt. Igaz, ez egy kis kitérő, de nem árt az újra-olvasás és ezúttal Csernák szemével igyekszem olvasni és arra vagyok kíváncsi, vajon, miért pont ezt a barlang idézetet emelte be könyvébe. Fellapozom az Állam hetedik fejezetét a híres barlanghasonlatot. És a rá következő részben ezt olvasom: „Életünk olyan, mint a barlanglakóké… Én mindenesetre így képzelem, hogy a megismerhető dolgok közt végső a jó ideája.” Ennek a jónak a kereséséről és az akarat és ész és a szeretet segítségével a barlangból való kiszabadulás kísérletéről is szól ez a Csernák könyv.

Ez a küzdelem, a fájdalom és a szenvedés könyve. A pontosan, szépen megírt küszködésé. Csernák azt is elmagyarázza, Aranyra utalva, hogy nem mese ez gyermek, és bizonyítja, a Sors a legjobb szerző, az írónak „csak” fantáziával kell kiegészítenie a történet hiátusait. Ez a könyv nemcsak a két beteg, de a két egészséges, erős lelkületű ember egymásra utaltságáról, igaz barátságáról szól, hiszen az öreg író maga is börtönt szenvedett, mert a másként gondolkodó apját nem börtönbe vetették, 56 után, hanem meggyilkolták. Nem szabad megfeledkezni Rika erős akaratú édesanyjának helytállásáról sem, aki hátán viszi lányát az egyetemi tanterembe. Ezek hősi történetek is szerves részei a műnek. Az ő emberségük nélkül, a két főhős sorsa egészen másként alakult volna. Ők embervoltunkról üzennek: „Hogy meddig marad az ember emberi, nem az úttól függ, amelyen jár, hanem magától, mert a lelkében hordja…az emberit.” Ezt magyarázza a történetben gyakran megjelenő lelki tanácsadó, az öreg író lelkiismerete, a „tarkoponyájú kapucinus” lelkész és ezzel egyetérthetünk.

Ez a könyv a keresés, az Isten-keresés könyve és a hit megtalálásának könyve is, és ebben az esetben különösen igaz Luther figyelmeztetése: „Ki-ki hite által üdvözül.” Ilyen értelemben ez: a hit, remény és szeretet könyve is. És miközben a főhősök sorsán töpreng az öreg író, azaz Csernák, leírja, mit jelent számára a Szó, a nyelv, az írás. Megírni a megírhatatlant, ezt a keserű történetet.

„A nyelv a lét háza”.
Magyarázza az öreg író. Így igaz, csak az létezik az egyén számára, amit, akit nevén tudunk nevezni, amit, akit be tudunk vinni az értelemünk házába. És olvashatunk a folyamatos vigaszkeresésről, a reménykedésről is, mert remény nélkül nehéz az élet. Csernák szándékosan idézi a hit-kereső spanyol-baszk filozófust, Unamunót, őt hívja segítségül, aki a hit és az ész összebékítéséről töpreng műveiben, aki a falangista téboly ellen mert szót emelni az igazság, az emberek védelmében. „Sem az érzelem nem képes igazságot csinálni a vigaszból, sem az ész nem képes vigaszt csinálni az igazságból, de az ész, - ha magával az igazsággal, a valóság fogalmával foglalkozik, képes alászállni a mélységes kétkedésbe. És ebben a szakadékban találkozik a racionális szkepticizmus az érzelmi kétségbeeséssel, és ez a találkozás alapozza meg – szörnyűséges talapzat – a vigaszt.”
Már jól benne vagyok a délelőttben, felkelek, megreggelizem, aztán megkeresem könyvtáramban Unamuno könyvét és olvasgatom, így ad egyik könyv a másiknak és így leszek kiszolgáltatottja az íróknak, de főleg kíváncsiságomnak. Aztán vissza A dobozhoz.
A könyv főhősei: egy öregedő mozgássérült író és egy izomsorvadásos, és balsorsa ellen konokul küzdő nő, aki az élet valóságának kétszeres, kényszeres rabja, kiszolgáltatottja. Támasza, segítője az öreg író, aki mindennapi jelenlétével hitet és célt ad balsorsban társának, Rikának. A segítőnek, az öreg írónak csaknem olyan nehéz a helyzete, mint a nála súlyosabb betegé. De az a „könnyebbség”, hogy Rika nem adja fel és elfogadja a segítséget, mint a hegymászó, ha a zuhanástól kell megmenekülnie. Régi igazság, hogy csak annak érdemes segíteni, aki maga is akarja. Ez „megkönnyíti” az elviselhetetlent, Rika akar önmagán segíteni és közben segítőjén is segít. Az egészséggel megáldott és földhözragadt fantáziájú recenzens, én, felismerni vélem az öreg íróban Csernák Árpádot, miközben tudatában vagyok annak, hogy ez szépirodalom, fikció, és ő nem mozgássérült a való életben, az öregség más betegségei gyötrik.
Az igazi hős Rika, a modellje, dr. Farkas Judit. Velük nemrégiben folytathattam feledhetetlen beszélgetést életükről és 18 éves, immár nagykorúvá lett szellemi gyerekük, a Búvópatak polgári irodalmi folyóiratuk szerkesztéséről, gondjairól, sikereiről. Az interjú után, napokig az ágyba kényszerült gyógyíthatatlan (?) beteg Judit-Rika balsorsán gondolkodtam: az élet kiszámíthatatlanságán, hogy egy génhiba, hogyan keserítheti, hogyan kényszerítheti folyamatos szenvedésre egy ember és környezete életét. Pedig nem szenvedésre születtünk. Ne áltassuk magunkat: Szenvedni nem jó. „Az élet célja boldogság”, tartja Faludy. Márai pedig azt írja és ez a Csernák könyv üzenete is:

„Amíg az embernek dolga van a földön, él.”

És rossz érzés fog el, miért van az, hogy én egészségesnek születtem, és Rika-Farkas Judit izomsorvadásosnak? Hiszen igazságtalan a büntetése, mert a születő gyermek ártatlan. Bűn nélkül is lehetséges a büntetés? Kafka pere a bizonyíték erre, meg a történelem. Csupa miért. Amikor tehát A dobozt olvasom, már közöm van hozzá – ahogy Márai fogalmazta gyakran. - Közöm van Rikához és az öreg íróhoz.

Közöm van a könyvhöz és szerzőikhez, sorsukhoz.
Írhatom többesszámban, hiszen a modell, ha nem is formálisan, de áttételesen létével szerzőjévé lett a könyvnek. Nélküle nem születhetett volna meg Csernák egyik legfigyelemreméltóbb könyve, amely szinte visszhangtalanul tűnt el a könyvtengerben. Csak reménykedni lehet, hogy egy irodalomtörténész és az irodalmi kánon alkotói felfedezik. Ki tudja? Ez a korlátlan lehetőségek hazája, ahol minden lehetséges és az ellenkezője is. A Doboz-ban Csernák leírja az írók kétségeit. Arról panaszkodik, hogy nem tudja, nem lehet megírni ezt a szenvedéstörténetet, és mégis, mire a könyv végére érünk, mégiscsak kiderült, megírta, méghozzá nem akárhogyan: pontosan és szépen. Ezért bocsásson meg a kedves olvasó, elfogult vagyok.
Már dél felé jár, amikor leteszem A doboz-t, hogy pihenjek és ebédeljek. Aztán tovább olvasok. Nem sietek. Miért is sietnék? Egy jó könyvet nem szabad gyorsan olvasni, csak úgy átabotában, – és már megint Márait hívom segítségül, ő azt tanácsolja – olyan figyelemmel olvassunk, ahogy a szerző írta, lassan, előre-hátra lapozva, időnként a könyvet letéve, gondolkodva. És hozzáteszem, beszélgessünk, esetleg vitázzunk az íróval, mert az olvasás végső soron beszélgetés. És megszívlelendő az is, amikor Benedek István, a tudós író azt állítja, hogy a jó könyvek előbb vagy utóbb elérik az olvasót.

Írnom kell arról is, hogyan jutott el hozzám ez a Csernák-könyv.
Mert az is hozzátartozik a mű történetéhez. A könyv már hat éve, hogy megjelent és nem is tudtam róla. Talán az én hibám. Nem volt nagy hírverés. Magyar médiában ugyanis az természetes, hogy elsősorban a test betegségeit gyógyító orvosságokat reklámozzák és a lélek gyógyszereit a könyveket, csak hébe-korba. A nem olvasó, kvázi-analfabéta médiairányítóknak, a lélekmérgező médiának századrendű fontosságú a könyv. És az irodalomtörténész, aki fontosnak tartja a könyvet, az olvasást, csak mellékesen említi az Olvasót, - pedig állítólag értük, miattuk, írnak az írók, az egész kiadási, terjesztési herce-hurca miattuk van, miattam zajlik. Az irodalomtörténészek, kritikusok ritkán szólnak arról, hogy miért vesznek kézbe egy-egy könyvet Az Olvasók.
Nos az én esetemben mindennek a Hungarovox Kiadó vezetője, Kaiser László költő és kiadó, mellékállásban előítéleteket és ostoba, eszement gyűlölködéseket árokba-temető író az oka. Ő a bűnös, mert felvilágosodásomat fontosnak tartva, és előítéleteimet gyengítendő, eláraszt tiszteletpéldányokkal. Legutóbb például a székesfehérvári író-tanár, Bakonyi István gondolatébresztő Arányok és erények című recenzió és tanulmánykötetét ajándékozta nekem előre megfontolt szándékkal.
Előveszem Bakonyit, olvasom tanulmányát és ezzel már benne vagyok a délutánban. Ebben a tanulmánykötetben szerepel egy korrekt, kedvcsináló recenzió Csernák Árpád A doboz című könyvéről, amelyben novella-fűzérről ír a szerző, holott ez a mű műfajilag besorolhatatlan. Inkább tűnődések láncolata. Talán hasonló kedvenc íróim műveihez: Anatole France: Epikur kertje, Faludy György-Eric Johnson: Jegyzetek az esőerdőből és főleg az emigráns, orgonista orvos-író Lénárd Sándor: Völgy a világ végén és az Egy nap a láthatatlan házban filozofikus prózájára emlékeztetnek, ahol a történetek csak arra valók, hogy az írók az elviselhetetlen lét elviseléséről, a hiábavaló és mégis értelmes emberi sorsokról valljanak.

A doboz története.
Két főszálon fut. Az egyik: egy izomsorvadásos nő, Rika históriája, akit a sorsa belekényszerített a mozgássérült létbe, akit ágyhoz kötött a betegsége, akinek minden mozdulat, minden egészséges embernek természetes cselekedet emberfeletti erőfeszítésekkel jár, aki állni, menni nem tud, csak feküdni vagy ülni, de azt is fájdalom árán. Olvasom Csernák könyvét és megértem, hogy miért kérdezi hősével Rika sorsára utalva: „Volt valami értelme, hogy megszülettem?” Én pedig így írom át: Volt értelme, hogy megszülettünk. És ez a kérdés minden emberre vonatkozik. Hiszen maga az író idézi József Attilát: „Ha küzd abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.” Ennyivel több ez a történet két mozgássérült ember históriájánál. Így, már érthetővé válik Platón citálása is. És itt érdemes idézni az öreg író a fiatal Rika küzdelméről írott megható és igaz, szép mondatait: „Rika szobájában ültem, kezemben egy régi fénykép, az egyetlen kép, amin Rika állva látható…Rika itt huszonöt éves. Nemrég végezte az egyetemet. Édesanyja sokszor a vállán vitte. A felvételi azonnal sikerült. Hat éven át jártak át a másik városba…Taxi, vonat, egyetem, konzultáció, aztán vissza, taxi, vonat, taxi… vendégszobában aludtak, napközben egyetem folyosóján várta, amíg végez a lánya… És utána? Sokáig nem tudott elhelyezkedni, munkanélküli segélyt sem kapott... és most komoly angyalarcával arra figyel, hogy el ne essen…” Ebben a pár mondatban benne van: az öreg író együttérzése, szeretete. Ez is a Csernák könyv üzenete. Hogy milyen nehéz küzdelem, ha egy izomsorvadásos ember normális életet szeretne élni, és jogi diplomát akar szerezni, emberi életet szeretne élni. Rikának folytonos küzdelemben telnek napjai. Az öreg író gyakran gondolja sorsát összehasonlítva Rikáéval: „szégyen, hogy élek”, meg, hogy „más ennyi edzéssel világbajnok lehetne.” És ezzel a küzdelemmel telnek Rika napjai a diplomaszerzés után is, évtizedeken keresztül. És a folytatás is ugyanilyen nehéz. A mindennapi újrakezdés, reménykedés, hátha jön a gyógyulás. Oly nehéz sors ez, hogy az egészséges ember számára már-már abszurd, lehetetlen élet ez. Jelképes Rika küzdelme.
És jelképes az öreg, szintén mozgássérült kiábrándult, de reménytelenül reménykedő könyvszerető író története is, aki elhatározza, hogy a könyvespolcának tetején elérhetetlen, számára elérhetetlen Dobozt lehozza, hogy megnézze, mi van benne. Önkéntelenül felnézek könyvespolcom legfelső részére és arra gondolok, kis önsajnálattal, mikor jön el az idő, amikor már nem tudok létrára mászni és mikor esik fejemre egy enciklopédia. Az öreg író megkérhetné fiát és menyét, hogy hozzák le a Dobozt. De nem, makacsul elhatározza, hogy ő maga veszi le. Mivel létrát mászni képtelen, hihetetlen erőfeszítéssel felrak könyvcsomagokból egy könyvlépcsőt és kínnal-keservvel felaraszol. El is éri a dobozt, éppen hogy megfogja, de megfogni már nem tudja, ő maga és a doboz is lezuhan és az iratok, fényképek szétszóródnak a szobában. A zuhanásról Kosztolányi Dezső egy szellemes novellája jut eszembe, amelynek címe: Az olvasó. Felkászálódom fotelomból. Megkeresem A könyvember című antológiát, amelyben az Esti Kornél írója egy szenvedélyes könyvemberről ír, aki lezuhan a létráról, fejére esik egy enciklopédia és acélsarkával megöli. A könyv erősebb volt, mint a fej. Csakhogy ez a fekete-humorú történet abszurditásával együtt is mulatságos, míg Csernák könyve olyan meghatóan tragikus, mint Hemingway Öreg halászának sorsa és a végkifejlet is ezt sugallja, aki végül elfogja ugyan élete nagy halát, de csak a csontvázát viszi haza. Az öreg író iszonyú küzdelem árán feljut a legfelső polc közelébe, és valahogy megmozdítja, A dobozzal együtt lezuhan és kiszóródnak az iratok. De nem tudjuk meg, milyen iratokat tartalmazott.

Mária Terézia doboza
Megint egy irodalmi példa jutott eszembe. Faludy meséli valahol, hogy Mária Terézia császárnő egy Dobozt ad búcsúajándékként egy alattvalójának azzal, hogy csak akkor nyithatja fel, ha valami nagy baj éri. A doboz sokáig felnyitatlanul hever a családnál, nemzedékről-nemzedékre kinyitatlanul, mert mindig rosszabbra várnak, mint, ami megtörtént, és akkor, ha nagyobb szükség lenne rá, nem segíthet a benne lévő csodaszer. Végül kinyitja valamelyik ükunoka és kiderül, nincs a dobozban semmi. Mária Terézia Dobozában nem annak tartalma a lényeg, hanem a hit, hogy a benne lévő csodaszernek hitt dolog segíthet és közben, mivel nem nyitják ki, kénytelenek segíteni magukon. Csernák történetében sem az a lényeg, mi van a Dobozban, hanem az a hit, erőfeszítés, sziszifuszi munka, amit az öreg író kifejt, hogy lehozza a legfelső polcról és az az erőfeszítés, ahogy igyekszik enyhíteni Rika szenvedéseit. Vagyis a kínai bölcsnek van igaza, Csernák kedves filozófusának, Lao-ce-nek, aki azt vallotta:

„nem a cél a fontos, hanem az odavezető út.”

A könyv üzenete az, hogy miközben az öreg író igyekszik elérni a dobozt és miközben segít Rikának mindennap életének megkönnyebbítésében, maga is jobbá válik, leírja, milyen gondolatok járnak az eszében, milyen emlékeket idéz fel.
Megint abbahagyom kedvcsinálómat és előveszem Lao-ce Út és erény könyvét. Belefeledkezem és gyönyörködöm a bölcs okosságában. Késő délután van, amikor eszembe jut, hogy mi dolgom van a világban. Mondom, szívszorító ez a történet. Az emberi helytállás története, a reménység könyve, a kiábrándulásé, a reménytelenség elleni küzdelemé és a tevékeny szereteté, mert az igazi szeretet nem a szó, hanem a tett. Ahogy Pál apostol írta: „A szeretet hosszútűrő, kegyes: a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel…”
Ez a történet nem végződik halállal, két életre ítélt okos, makacs ember küzdelméről olvashatunk, és közben gondolhatunk az elmúlásra és a reménytelen csak azértis küzdelemre. És arra, hogy mégis mindketten megtalálják életük értelmét, létrehoznak egy irodalom folyóiratot, amelynek készítése közben megfeledkezhetnek kiszolgáltatottságukról. Az író pontosan fogalmaz Rika mindennapi erőfeszítéseire utalva:

„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”
És én is, mint olvasó bekerülök ebbe a különös modern hőskölteménybe. Igen, ez a könyv hősköltemény prózában, látszik, hogy szerzője, Csernák Árpád költő is. Ugyanakkor tudatos író. Nem véletlen, hogy Pessoát idézi: „Amit érzünk, azt pontosan úgy kell elmondani, ahogy érezzük – világosan, ha világos, homályosan, ha homályos, zavarosan, ha zavaros, - meg kell értenünk, hogy a nyelvtan eszköz, nem pedig törvény.” Csernák az írás boldog purgatóriumában küzd a nyelvvel, tőle tudom, hogy nagy munka volt, amíg felére csökkentette a szöveget, de ami megmaradt világosan megfogalmazott. Megfogalmazza azt, mit jelent, ha az igazságtalan Sors betegséggel sújtja a vétlen embert, pontosan leírja a gyógyulásban való reménykedés és a mindennapi valóság ambivalenciáját, ellentmondását.

Érzékelteti, és megéli, mit jelent a tevékeny keresztényi szeretet. Késő este van, megvacsorázom és újra kezdem olvasni a könyvet, arra vagyok kíváncsi, mit nem vettem észre. Mi van még A dobozban? Mert a jó könyvet nem árt többször olvasni és ebben A világ-dobozban vagy barlangban, mi megbéklyózott emberek is szabadságra, gyógyulásra vágyók vagyunk és a szabadulás, a megváltás, az üdvözülés titka, hogy soha ne adjuk fel.
Már éjszaka van, mikor befejezem az olvasást és írást. És az jár az eszemben, amiről az öreg író meghatóan szépen álmodozik: „Rika szép egyenesen áll, kissé magas sarkú cipőben, mindenkihez van egy kedves szava. Az urak kéziratokat tesznek le elé az asztalra. Békés, nyugodt délutáni fény árad be az ablakon… Én a szomszéd szobában állok, és a fejek között, a vállak fölött csak Rika okos, gyermeki arcát nézem. Minden idegszálammal őt figyelem és egyfolytában arra gondolok: Csak hozzá ne érjenek!”


xxx

 

Németh László és Berzsenyi könyve

Németh László és Berzsenyi könyve

Hatások fonják be, kísérik életünket. Az ember – a maga irányított csapásán túl – ötvözet, amelyet a sok kis, netán kacskaringós utacska formál, s ezek egy nagy úthoz, Németh László szavával élve: vállalkozásához vezetnek. Kik voltak rád nagy hatással, s megmondom, ki vagy – ez a halálosan komoly játék fátumszerűen csupaszít minket, ha nem is pőrére, de mindenképpen vetkőztetve és tanulságosan. S minél nagyobb a szellem, annál bátrabban vallja s vállalja a hatást és hatásokat, legyen az ember, könyv környezet, bármi.
Németh Lászlót, akit a legnagyobb magyar alkotók közé sorolok, sőt szellemi és erkölcsi zseninek tartok: óriási mennyiségű kulturális hatás ért, az egyszeri emberi életben hihetetlen nagyságú tudást halmozott föl a humán dolgoktól a természettudományos műveltségig, a nyelvek ismeretétől az elképesztően széles körű olvasottságig. Nem véletlen ugyanakkor, hogy gazdag életművében néhány név folyamatosan fölbukkan és jelen van, számos alkalommal hivatkozik rájuk, olyanokra, akik egyrészt vulkánszerűen és kiemelkedő módón hatással voltak az emberre és íróra, másrészt azokra, akik „vállalkozása” rokon az övével, s végül azok magasodnak a szövegekben, akik hasonló „életreceptet” kínálnak, hasonló „növéstervben” gondolkodnak. Személyes példát előhozva: a hetvenes évek közepén Grezsa Ferenc előadásait hallgatva Szegeden belém égett a mondat: Higgyék el, életük minden kérdésére választ ad Németh László életműve. Vagyis ez a válaszadás visszaköszön, vissza kell, hogy köszönjön azoknak a válaszaira, akikhez Németh László fordult. De miképpen ő is küzdött a mindenkori válasz megfejtéséért (erre a Berzsenyi-könyv is példa), mindenkinek küzdeni kell, a sematikus és a könnyebb ellenállás irányába mozduló értelmezés nem vezethet sehova! Hogy írta Németh: „A mű nálam csak érintő az élet görbéjéhez, eredményei nem alkalmazható tanítások, csak figyelmeztetések.”
Kik voltak tehát, akik művükkel és személyükkel, mondhatni az úttal (hiszen az út is mű!) Németh Lászlónak „figyelmeztetést” adtak? Kik azok, akik ennek a kivételesen nagy ívű, mennyiségileg, minőségileg lenyűgöző gondolkodói és alkotói életmű pilléreinek tekinthetők és hozzájárultak a kiteljesedéshez? Hogy fogalmazott Németh? „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az az lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” Tehát kik azok, akik az sugallták az írónak, hogy az erkölcsi harc vállalása kötelesség, s ez már eleve életgyőzelem, eredménytől függetlenül… A névsor lenyűgöző, még akkor is, ha csupán a legfontosabbakat említjük. Az ókori görögség nagyjai, Tolsztoj, Gandhi, Albert Schweitzer. A magyar irodalomból? Elsőnek Ady, aztán Széchenyi és Bartók, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, a régebbi magyar irodalomból főleg Csokonai, Katona, Kemény Zsigmond, Tolnai Lajos és persze Berzsenyi.
E neveket sok minden összeköti, és sok minden szétválasztja. A vitathatatlan hatalmas tehetségen túl jellemző rájuk a vívódó jobbítási szándék önmagukkal, közösségükkel, tehát az emberiséggel szemben is, de főként az, hogy bár kimagasodtak korukban és korukból, nem, alig vagy nehezen értették művüket, törekvéseiket, megannyi gáncsoskodás, szellemi és olykor nem csupán szellemi erőszak kísérte a tágan értelmezett útjaikat. Sokat foglalkozott velük Németh, sokszor emlegette őket, de könyvet háromról írt, Széchenyiről 1942-ben (róla egyébként drámát ugyanebben az évben), Móricz Zsigmondról (1943-ban látott napvilágot a Turul Kiadónál) és Berzsenyi Dánielről 1937-ben, amely kötetben 1939-ben jelent meg a Franklin Kiadónál.
Az eddigiekből is egyértelműen kitetszik, hogy Berzsenyi kiemelkedően sokat jelentett Némethnek, a miért és miért éppen akkor született a vele foglalkozó könyv kérdésre kell bővebb választ adnunk. 1937-ben, tehát a megírás idején harminchat éves Németh, tizenkét esztendős írói múlttal a háta mögött (1925-ben „robbant be” a magyar irodalomba a Horváthné meghal című Nyugat-pályadíjnyertes novellával) már a kor izgalmas alkotója, értelmiségije. Kenyérkeresete az orvosi munka, s bár szépíróként fedezték föl, és Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője is ebbe az irányba próbálja tolni, ő, szinte igazolva levelében megfogalmazott elképzelését, miszerint „a magyar szellemi erők organizátora” szeretne lenni, kritikákkal, tanulmányokkal keresi s jelöli a helyesnek vélt utat, közben azért szépíróként is bizonyít: 1929-ben a Napkelet folyóirat közli a méltatlanul kevés fényt kapott Emberi színjáték című regényét. Több lap munkatársa, majd a Nyugat vezérkritikusa, egészen a folyóirattal és Babits Mihállyal történő szakításig. 1932-re eljut odáig, hogy elképzeléseihez, minőségelvéhez, eszméihez, szenzibilis és mélyen tisztességes alkatához neki megfelelő partnereket nehezen találhat a trianoni tragédia után lassan épülő, de szellemi életében vagdalkozó Magyarországon; ennek krónikája az 1934-ben megjelent Ember és szerep s ennek a fölismerésnek gyümölcse az 1937 tavaszáig egyedül írt és szerkesztett Tanú folyóirat. Vallotta: „Maláriás vidéken nem lehet büntetlenül élni: ha nem betegszem meg a maláriától, megbetegszem a kinintől.” Vallotta, de tett is ellene, hiszen a diagnózis felállítása akaratmozdító erő is. A Tanú mellett fantasztikus munkabírással dolgozott, ekkor született a Magyarság és Európa (némely gondolata a Bezsenyi-könyvben folytatódik), a Gyász című, sokak által legtökéletesebbnek tartott regénye, Ortega és Pirandello című tanulmánykötete, szóval ontja az írásokat. Közben szervez, organizál, a népi írók ideológusa, a Rádióban az irodalmi osztály vezetője, 1934-ben Fülep Lajossal és a jó barát Gulyás Pál debreceni költővel megindítja a Válasz folyóiratot, 1935-ben csatlakozik az Új Szellemi Front reformmozgalomhoz. A harmincas évek közepére és az ő harmincas éveinek közepére nem csupán életmű van már mögötte, hanem kész a gondolkodó, a szellem embere, az író, a magyarság sorsának aggódója, a magyarságnak receptet adója s bizonyos mértékig alakítója.
Bár az esszé kísérlet, Németh László esszéiben, még a terjedelmileg legkisebbekben is, mindig összegez egyben. Összegez valamit önmagából, vagy éppen önmagának és a világnak, az írás tárgyának és témájának ürügyén iránytű-mondatok fogalmazódnak meg. Végképp összegező a Berzsenyi-könyv, szerény címe, a Berzsenyi csupán a költő vezetékneve, ám a költő és munkássága, életének árnyai és csúcsai részletesen, teljességre törően állnak össze a személyességet vállaló stílusban. Összegező, mert visszatekint a kötet a Berzsenyit megelőző évszázadokra, megrajzolja a költő korát s kortársait, a XVIII. század vége s a XIX. század első harmada oly ellentmondásos időszakát, Ferenc császár uralmának idejét, a jakobinusok kivégzésétől, az ezt követő lassú levegővételekig, majd vizsgálja a további évtizedeket, eljutva a XX. századhoz, a harmincas évekig, megfogalmazván az örök Németh László-i kérdést: az alkotó szelleme hogyan épült be mába. És összegező abban is, hogy a gondolkodó Németh szinte mindig eddigi szemléleti sarokköve benne van a műben, mindaz, ami már híveket és támadókat szerzett, de az is itt van csírájában, vagy éppen kibontva, amit később „bábáskodott fényre” – hogy az ő szavával éljünk. S tájleírásaiban is összegez: Vas és Somogy megye, Egyházashetye, a viszonylagosan édeni Sömjén és persze a zord Nikla szellemét, a hely szellemét idézi meg, benne Berzsenyi ettől nem elvonatkoztatható művészetét, életmódját, alkatát.
A Németh László-i életmű egyik csúcsa ez a Berzsenyi-könyv, tisztáztuk, hogy nem előzmény nélküli s hogy mennyire forró és lüktető az alkotói köldökzsinór a kötet szerzője s a kötet tárgya között. De nem előzmény nélküli olyan szempontból sem, hogy Németh korábban, már 1936-ban foglalkozott a költővel. Előbb a Berzsenyi útja című írásában; ebben nem csupán alkotói pályát rajzol meg, hanem azt a fontossági sorrendet, ha úgy tetszik, ívet bizonyítja, mely a költőt jellemzi s melynek stációi: lélek, gondolat, mesterség, s melyeket – legalábbis egy részüket – hiányol még nagy alkotóknál is. Nem elég a mesterség tudása, sőt, a tehetség sem, kell valami fundamentális nagy hátország az emberben – ez a tétel végigvonul Németh pályáján, s ez nála mindenkire vonatkozik, nem csupán művészre. A másik írás, az Esték Sümegen igen érdekes és egyedülálló számvetés. A Berzsenyi-könyvre készülvén Németh egyedül bebarangolta azt a vidéket, azt a földet, melyhez a költőt „élete és költészete kötik”. Jól felkészült. Az út során „lelke fürtjeit megöblítette” a Dunántúl eme részeinek jellegzetességeiben, a „legszebb kultúrtájnak” nevezett Kemenesalja és Sömjén atmoszférájában s a sötétebb tónusú Nikla világában, amelyet Berzsenyi, az „elvadult Diogenész”, a száműzetés helyének nevezett. S ha már művek: meg kell említeni tényként és érdekességként, hogy Németh jó tíz évvel később – mennyi minden történt ez idő alatt a nagyvilágban és Magyarországon – Berzsenyi ürügyén címmel emlékbeszédet tartott a Válasz folyóirat és a Berzsenyi Társaság kaposvári Berzsenyi-ünnepélyén.
Maga a nagy mű, a Berzsenyi, melyet Vekerdi László az első „Tanú-túli hosszú-esszének” nevez, valójában monográfia – Németh László módra. Tudományos fölkészültség, adatgazdagság, ugyanakkor számos kitekintés és persze új szempontok gazdag tárháza. A hat fejezetből (1. Sopron ellenében 2. Ember a műhelyben 3. Nikla és Széphalom 4. Összeomlás 5. Önigazolás 6. Kiaknázatlan) álló írás nyilván nem csupán Berzsenyi személyével és műveivel foglalkozik, a személy és művek fogadtatásával is. Hiszen utána kellett járni annak az irodalomtörténeti ténynek, hogy ez a fénylő tehetségű költő, aki a kor ellenében az egykori eszméket és ideákat hiányolja, s Kazinczy barátsága, Döbrentei Gábor védő szavai nem voltak elegendők, hogy elfogadják súlyának megfelelően, nem beszélve Kölcsey bántó és gyógyíthatatlan sebet okozó kritikájáról, szóval meg kellett vizsgálni ennek okát. És Németh egyértelmű választ ad. Előtte leszögezi: Berzsenyi nagy lélek volt, nem irodalmi író, ő „a költészet metrumos diétája volt, ahol azért szólal föl az ember, hogy nemzetét emelje”. S ha így van, márpedig így van, akkor egy betegség, egy szellem, a magyar irodalomra jellemző kór az oka. S mi ez? Németh megint pontosan fogalmaz, olyannyira, hogy a saját korára is érvényes, de napjainkra is: „A magyar irodalomnak valóban legnagyobb betegsége a literátorszellem, amely az elhagyott és benőtt magyar források közt lajtos kordékkal ide-oda szaladgáló emberkék uralmát teremtette meg az amúgy is gyér szomjúságokon.” Íme a magyarázat, s egy Széchenyi kellett, jellemző módon nem irodalmár, hogy Berzsenyi kivételes nagyságára valaki tévedhetetlenül rámutasson.
A Berzsenyi fő gondolatmenetében ott van az addigi Németh László, az útkereső, a lázadó, a receptfölmutató. (Meglepő, hogy korabeli kritika egységesen dicsérte a művet, hiszen korábban megannyi támadás érte hasonló gondolatok miatt. Talán a Tanút odahagyó írót üdvözölték inkább, mintsem a mű értékeit, igazságait.) De benne van a későbbi Németh is. Hiszen a nem sokkal ez után íródott, s oly sok ellenséget szerzett Kisebbségben ott van az az alkotói jelleg, amit a Berzsenyiben fölmutatott, a mély magyar típus, természetesen erkölcsi értelemben. S a nagy vihart kavaró II. szárszói beszéd is visszanyúlik a Berzsenyihez. De az egész további pálya, a „literátorszellem” ellenében teremti meg a művekben a maga „emberfaunáját”, a minőségi embert, akinél nem elég, hogy tehetséges. Hogy mondta pályája vége felé Németh? „A Minőség, ahogy én értettem, nemcsak az értelemben, az egész biologikumban akar visszhangot kiváltani… magatartás, életvitel, emberi atmoszféra. A Minőség nemcsak eszme, utópia: antropologikum.” Vagyis olyan ember, aki vállalja az erkölcsi harcot, a személyiség megőrzését. A műveket pásztázva: Kárász Nelllitől a drámák hősein át Égető Eszterig, Kertész Ágnesig. Mind – mutatis mutandis – Berzsenyi is, hiszen a maguk „növésterve” szerint emelkedni, emelkedtetni akarnak…

Miért és hogyan olvasunk karanténban?

Mit és hogyan olvassunk a karanténban?

Popper, az Olvasó,
avagy, hogyan lehetünk műveltek és sikeresek?

Vannak elsősorban népművelő, népnevelő írók, akik számára az írás és az ismeretterjesztés azonos súlyú. Az ő esetükben különösen elfogadható, még akkor is, ha ma már közhelynek számító, közismert vélekedés, hogy a jó könyv tanít, nevel, szórakoztat, meg hogy a jó könyv és a jó író a lejobb barát. Még akkor is, ha egyoldalú ez a barátság, mert a jó író nem is tudja számontartani, hány barátja van. Mert hiszen ahogy mindenkinek vannak kedvenc ételei, italai, úgy az olvasó embereknek is vannak kedvenc szerzőik, akiket jobban ismernek, akikre jobban hallgatnak, mint családtagjaikra, tanáraikra. Vannak írók, költő divatkedvencek, akiket a hatalom vagy az úgynevezett közvélemény ideig óráig ránk erőszakol, de aztán elmúlik hatásuk a tiszavirág életű hatalom és a buta közvélemény kimúltával. És vannak szerzők, akiket csak a művük propagál és az emberek mégis a szívükbe, tudatukba engedik és ott is marasztják, míg csak élnek. Mi a titkuk? Van egyáltalán titkuk? Én már több mint hetven éve szorgalmasan olvasok, és napirendembe beletartozik az olvasás, és ez talán feljogosít arra, hogy eláruljam a titkot - amit, ha megtudnak, már nem titok -, hogy a siker oka az érdekfeszítő, gondolatgazdag, a közérdekű téma, a mesélés, a szórakoztató adomázás, de mindez csak ürügy, hogy okítsanak az élmények és érzelmek feltámasztásával. Minden jó író, jó mesemondó, humorérzékkel megáldott ember is és jó paidagógosz, vagyis vezető a betűrengetegben.
Lehet, hogy magamról állítok ki szellemi-szegénységi bizonyítványt, de én mindig a mesélő írókat kedveltem, még akkor is, ha nem a legnagyobbak, nemigen kerültek, kerülnek be a tankönyvekbe, a tanmenetbe, annál inkább a köztudatba, mert a köz, habár többnyire alul-művelt, de előfordul, hogy gyakran okosabb, mint az elfogult fontoskodó tantervkészítők. Gondoljunk csak a pipás, raccsoló, 100 könyves Hegedüs Gézára, a mezítlábas, borzas Faludyra, a Benedek-család tagjaira: a gyermekújságot szerkesztő Elek apóra, az irodalomtörténész Marcellra, a tudománynépszerűsítő, orvos-pszichológus Istvánra, az orvos-esszéíró Németh Lászlóra és a saját viccein is nevető, szatíráival és szociológiáival is nevelő Moldova Györgyre, akik ma nincsenek benn a tananyagba. Gondoljunk ezekre a valódi felvilágosítókra, valódi népnevelőkre, akik hihetetlen szorgalommal és kitartással írtak és meséltek a köznépnek és fordították közérthető nyelvre tudós, de bonyolultan fogalmazó kollégáik értékes gondolatait. Én e népművelők közé sorolom házi lélek-kurkászomat, a vallásszociológus, közírót, Popper Pétert. Házipszichológusom, mert csaknem minden reggel – igaz, csak távoktatással, a Mesterkurzus előadásaival - ő állítja helyre lelki békémet. Szépirodalommal kedvelteti meg a pszichológiát és pszichológiával a szépirodalmat, a regényeket, a költészetet, a verseket, az olvasást. Popper egyik előadásában elárulta, hogy ő több lélektant tanult a szépirodalomból, mint az orvosi tankönyvekből, egyetemi előadásokból. Én azt vallhatom be, hogy többet tanultam Poppertől lélektanról, valláspszichológiáról, mint az egyetemen, vagy mint a szakkönyvekből. Mindezt Popper előadásainak és könyveinek köszönhetem, amelyekben legalább annyi lélektan tudósra, mint íróra, költőre hivatkozik. Ő volt az egyik legolvasottabb magyar pszichológus, közíró. És irodalomszeretetét megerősítette, fia, Gábor, aki apjára visszaemlékező könyvében elmeséli, hogy bármikor találkoztak, vagy autóztak, apja verseket szavalt és mesélt, mesélt olvasmányélményeiről. Ezzel ugyan nem hozta helyre, hogy kiskorában elhanyagolta fiát, de ezekkel a ritka mesenapokkal nagyban hozzájárult, hogy irodalomkedvelővé lett fia, aki ma, nagy kerülővel immár tanár. Nem vagyok fanatikus rajongó, nem szoktam hasra esni a nagyságok előtt, hiszen sok valódi nagyemberrel és nagynak tartott gazemberrel találkoztam és beszélgettem 47 évnyi újságírói pályám során, de csak azokat tiszteltem, akiket teljesítményük, emberi értékeik szerint lehetett. Nos, Popperrel volt szerencsém megismerkedni és interjút készíteni. Kicsi, egyszobás, igencsak szerényen berendezett lipótvárosi lakásában beszélgettünk, és mint Hegedüs Géza bácsi, Faludy bácsi és Baranyi bácsi elvarázsolt, azóta is hatásuk alatt vagyok. Otthon könyvespolcaimon mindháromnak ott sorakoznak műveik. Nemcsak szavakkal, de pénztárcámmal is hozzájárultam életszínvonaluk emeléséhez és az életszínvonalam csökkenéséhez. Miről beszélgettünk Popperrel? A Hazugság nélkül című könyve éppen 2001-ben jelent meg és természetesen a hazugságról mesélt. Én elmeséltem, hogy mivel nem hazudtam, nemrégiben rúgtak ki az állásomból. - És maga csodálkozik ezen? – kérdezte mosolyogva. Csinos második feleségem is ott volt, és természetesen inkább neki mesélt, mint nekem, hja, kérem a pszichológus is ember. Azt mondta és azt írta, hogy nem szabad minden előírást, szabályt mereven venni. Napjában többször előfordul, hogy az ember hazudik. Amikor az ember, habár volna rá oka, mégsem kritizálja meg főnökét, barátját. Lehet ilyen helyzetben is őszinte az ember, és nem kell szégyenkeznie önmaga előtt. És egy történetet mesélt el Buddháról, aki tanítványaival majdnem belebotlott egy oszlófélben lévő bűzlő kutyahullába. A tanítványok hatra hőköltek, Buddha előre lépett és ekkor a nap sugarai rávetültek a döglött kutya egy fogára, amely csillogott, mint a gyémánt és azt mondta: - Nézzétek, milyen gyönyörű a foga. A ne hazudj követelményét nem lehet, nem kell mindig, mindenáron betartani, magyarázta. Hiszen Hugo Nyomorultak című regényében a püspök azt hazudta a csendőröknek, akik le akarták tartóztatni Jean Valjeant, hogy ő ajándékozta az ezüstöket a szegény flótásnak, holott tudta, hogy a szerencsétlen lopott. Másnap az interjúért kapott honoráriumból megvettem könyveit - és aztán is minden új művét - és mindent félretéve olvastam. Sajnálom, hogy ezután csak futólag találkoztunk.
Sokat tanultam tőle. Ő, én vagyok. Mit tanultam tőle? Hogy szerény volt, de öntudatos. Azaz tudatában volt saját értékeinek. Őszinte volt, de nem exhibicionista. Öntudatos magyar-zsidó és zsidó-magyar volt. Kételkedő volt, de nem mindent tagadó, hanem az a gondolkodó, aki tisztában van azzal, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Kíváncsi volt önmagára és a világra, megbocsátóan tekintett önmagára és a világra. Nem csodálkozott semmin, mert tudta, bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Elfogadta önmagát és ezért a világot is, és mindegyikről volt megbocsátó véleménye. Azt tanította, hogy a megbocsátás csak felejtéssel lehetséges. Azt vallotta, hogy ha nem szeretünk valakit - mert a szeretetet nem lehet erőszakolni -, akkor is legyünk udvariasak. És Popper türelemre intett. Elmesélte egy előadásában, hogy édesanyja kijelölt számára a konyhakertben egy kis részt, ahol répát termeszthet a kis Péterke. De a répák csak nem akarnak növekedni. Kérdezi a mama: - Péterke! Miért nem nőnek a répáid? Én mindent megteszek, hogy nőjenek, ápolom, öntözgetem őket és reggelenként mindig megnézem, mennyit nőttek. A mama elmagyarázta fiának, hogy türelmesebbnek kell lennie. A legtöbb baj a türelmetlenségből származik. Hagyni kell, hogy a dolgok megérjenek, mindennek megvan a maga ideje. És a dolgokat, jelenségeket több oldalról kell vizsgálni. Amikor találkoztam vele előadásain, mindig udvarias, derűs, okos, ironikus volt, nem durva humorú. Élete végéig iróniával védte önamagát. Egy példa. Nem pontosan idézem. Popper már kórházban volt. Halálos betegen feküdt. Szólt a telefon, egy művelődési ház igazgatónője hívta. - Popper úr? - Igen, parancsoljon. - Szeretnénk önt meghívni egy előadásra. – De kedves asszonyom. Haldoklom… - Kis csend után a nő azt kérdezte: - Különben jól van? – Különben jól vagyok – válaszolta az író. Sokszor hallgattam előadásait, és igyekeztem rájönni, miért sikeres, miért szeretik, mint egy bölcs nagypapát – főleg női hallgatói. És rájöttem. Előadásaival úgy szerez örömet, hogy a végére tartogatja művészete utolsó fogásait. Úgy tud előadni, hogy az okosságát tanítása közben sem adja ki egészen, úgy adagolja, hogy a végére is maradjon, sőt olyan hiányérzetet okozott, aminek hatására a következő előadására is elmentek abban reménykedve, hogy válaszol az addig meg nem válaszolt kérdésekre. Kitűnő előadó volt. Csak ült és mesélt, mint egy okos, tapasztalt tudós, akiről lerítt, hogy szereti hallgatóságát és az cserében viszontszerette. Tudta, hogy a tudás átadásához művészet kell. A tanítás művészete. Előadása közben forrását nem hagyta kimeríteni, éreztette, hogy még sok tudás van a tarsolyában. Habár többször hangoztatta: nem tudom. És őszinteségével, mesélőkedvével, derűjével még a legkomolyabb témák tárgyalásakor is tudott mosolyt és nevetést kicsalni a nézőkből. Ezzel őrizte meg tekintélyét, és a nézői észre sem vették, hogy kellemes függő viszonyba kerültek a tanár úrral és elfogadták iróniáját. Popper előadásaiban betartotta a maga által évtizedek alatt kidolgozott szabályt, hogy a csodálatot mindig táplálni, a tökéletességet fokozni kell. Tudatában volt mint tanár és orvos, hogy az élet és a siker egyik legfőbb törvénye: mindenből készletet kell tartani, kivált azon a szinten, amit ő elért, nem szabad mindent lapot kijátszani, efelfedni. Tudta, hogy ha azt vallja, hogy ő nem tud mást, mint elmondani, hogy mások mit gondoltak, azzal a pártoskodókat, az előítéleteseket is megnyeri. Tudta, hogy az emberek szeretik, ha egy okos ember bevallja, hogy nem tud semmit. Hiszik is, nem is. És okfejtésemnek végére hagytam - amiről ez a tisztelgő dolgozatom is szól - , hogy megerősítette bennem a már meglévő hitet, hogy olvasni jó, olvasni kell, még akkor is, ha ma már a józan, racionális gondolkodásúak megmosolyognak ezért. 2003-ban az Ők, én vagyok. Harminchárom legfontosabb könyvem címmel jelent meg kötete. Ennek elején olvasható, amit örökre eltettem tudatomba. A diákok megkérdezték tőle:
Hogyan lehet művelt az ember?
Popper így válaszolt:
„- Úgy, hogy olvas.
- És azután?
- Elgondolkozik azon, amit olvasott.
– És azután?
- Megint olvas.
- És?
- Megint gondolkozik.
- És nincs tovább! Csak jönnek végtelen sorban a „megintek.” Ha szerencséje van, ez így tart mindhalálig.”
Ilyen egyszerűen lehet elmagyarázni az olvasás hasznát, azt, hogy hogyan lehet művelt az ember. És a karantén idején, és mert közeledett az elmaradó könyvhét, a könyves sátrak közti barangolás helyett önmagamnak adtam feladatot, hogy könyvnap nélküli könyvnapos esszét kellett írnom és feltettem magamnak az igencsak aktuális, kissé együgyű újságírói kérdést:
Mit olvasnál életedben utoljára?
Poppert megint - vágtam rá gondolkodás nélkül, mert elegem van Faludyból, meg Máraiból, meg Nyírőből, meg Wass Albertből, és Popper kedvenc írói is várhatnak: Kosztolányi, Krúdy, Thomas Mann, Karácsony Benő, Török Sándor és a többiek is. Meg kell érteniük, hogy más írók is vannak a világon. De nem hallgattak rám, sértődötten néztek rám. Mert mint tudjuk, az írók hiú népség, rajtam kívül.
Hogy miért éppen Popper?
Mert Popperről még nem írtam, intettem le őket, ráadásul benneteket propagál gyakran, és ahhoz, hogy írjak, el kell olvasnom csaknem ötven könyvét, amit ugyan már olvastam, de az emlékezetem rostáján kihullottak a Popper-szavak. De mert 50 könyv elolvasásához legalább egy év kell és ennyit a koronás vírus nem biztos, hogy engedélyez, elővettem a Tűnődések napról napra című Popper-breviáriumnak is tekinthető gondolatgyűjteményt, amelyben a fent említett 50 könyv kvintesszenciája megtalálható, és ebből gyűjtöttem ki az író olvasásról szóló, illetve az olvasással kapcsolatba hozható gondolatait és mindehhez hozzászerkesztettem azokat a gondolatfoszlányokat, amelyek megmaradtak más Popper könyvekből és előadásaiból a fejemben, benne. Azt a módszert választottam, hogy leírom Popper gondolatait és aztán megjegyzéseket, kiegészítéseket fűzök hozzájuk, mint az előbb idézett olvasási kedvcsinálóban mondtam. Poppert olvasok és Popperről gondolkodom, remélve, hogy az író nem tiltakozik, és nem forog a sírjában. De ismerve megbocsátó mivoltát, biztos bölcs mosollyal veszi tudomásul sarlatánságomat.
Azt állítja Popper: Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel – ez a három alapvető bűn, amit az ember leggyakrabban elkövet. Ez ugyan nem Popper gondolata. André Gide francia szerző írta. Popper őt idézte egy előadásában, de nyilván csak azért, mert egyetértett vele, magáénak tudta, interiorizálta, ahogy ez a pszichológusok szaknyelven nevezik. Magam is egyetértek mindezzel, de kiegészítem – Popper szellemében - a negyedik bűnnel: igazi érdeklődés nélkül olvasni, csak közönyösen turkálni a mondatok között tilos, olvasás nélkül egy könyvről véleményt mondani ostobaság. És az ötödik bűn: gyorsan olvasni nem szabad. Nem lehet. Csak csendben, a könyvben előre-hátra lapozva, elgondolkodva egy-egy mondaton, a szavak, kifejezések szépségén. Ha figyelmesen hallgatják egy-egy előadását, rengeteg kölcsöngondolatot, anekdotát használ fel, teszi élvezhetővé, szórakoztatóvá szövegét, és mindezt Popper-szerűvé lényegíti.
Azt tanítja Popper: „… még a teremtés könyve is csak a természeti világ, az állatok felett ad hatalmat az embernek. Ember nem uralkodhat ember felett, ez a halhatatlanok kiváltsága. De hatalma van egyetlen ember – önmaga felett - amíg élete idejét éli. Önmaga útjaiért, tévútjaiért felelős.” Kiegészítés: Az ember, az olvasóember nemcsak önmagáért és másokért felelős, hanem azért is, amit olvas. és azért is, amit olvasni ajánl, és azért is, milyen könyvet ajándékoz szeretteinek. Nem mindegy, mit vesz meg, vesz kézbe, mit ajándékoz. Megmondod, mit olvasol, megmondom, ki vagy. Mert a gonosz könyv méreg. A jó könyv, például Márai Füves könyve és Popper Belső utak könyve - orvosság.
Popper vallja: „A fontos dolgokat nem lehet, „kicsit” csinálni. Az ember nem lehet egy kicsit terhes, egy kicsit vérbajos, egy kicsit halott… az életnek az a sajátossága, hogy életveszélyes. A gyáva ebbe belegebed, a bátor erőket kap, amelyek átlendítik a nehéz helyzeteken.” Kiegészítés: Nem véletlenül énekli Zorán: Nekünk így is jó. Ez egy így is jó ország? És ez az olvasásra is igaz. Nem lehet kicsit olvasni, kicsit belekóstolni egy író műveibe és aztán ostoba véleményt mondani, mint az elfogult politikusok és szolgáik. Olvasni csak pontosan, szépen szabad. A jó könyv erőt ad. Nemcsak az Élet, a gonosz ember, az ostoba politikus, de a gonosz könyv is életveszélyes.
Popper mondta: „Az igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk. Minden ami igazán fontos, eljön az életünkbe.” Kiegészítés: Azt tartja Benedek István, hogy a fontos könyv előbb-utóbb utoléri a szorgalmas olvasót. Ez igaz. De állandaón fejben kell tartani, mit kellene elolvasni, mennyi restanciám van. És bár ars longa vita brevis, az művészet hosszú, az élet rövid, és bepótolni a bepótolhatatlant nem lehet, de állandóan fejben kell tartani, hogy amíg élek, olvasok. Egy olvasó akkor hal, meg, ha már nem vesz kézbe könyvet, amikor már nincs rá igénye.
Popper vallja: „Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor az embernek jó egy időre egyedül maradnia, befelé szemlélődnie, elszámolnia önmagával. Valamiféle belső megtisztulást átélnie. Ez a lehetőség sohasem adatik meg annak, aki retteg ötpercnyi csendtől, magányosságtól is, aki, ha egyedül van egy szobában, azonnal bekapcsolja a televíziót, rádiót, magnót, mert nem tud háttérhangok, képek nélkül élni./”/ Kiegészítés. Igaza van Poppernek. És most a vírus király regnálása idején kipróbálhatja minden karanténba zárt, mit jelent egyedül maradni otthoni csendben gondolatainkkal. Amikor feltehetjük végre a legfontosabb kérdéseket: miért élünk, mi a célunk, ki vagyunk. Valóban sok ember van eben a zajos világban, akik félnek a csöndtől, félnek egyedül maradni önmagukkal, mert akkor számot kell adni cselekedeteikről. Egy ember felnőtté válásának legfőbb bizonyítéka, ha belső útjait karban tarja, állandóan vizsgálja. Faludy idéz egy Peter Ustinov nevű orosz emigránst, aki azt tanította: „Arra vagyunk ítélve, hogy szellemünk börtönében töltsük el életünket. Bútorozzuk be tehát, tegyük lakályossá szellemünket, amennyire csak lehet”. Igen. Olyan az olvasás, mint a takarítás; ma olvasok, és holnap mindent újra elkezdek, azaz folytatom elölről. Az olvasás - gondolkodás.
Popper mondta: Mint író, sok jogos szemrehányást kaptam azért, hogy gondolatok tömegét vetem fel anélkül, hogy kifejteném őket, és nagyon gyorsan váltok témákat, és ezzel az olvasót egyfajta szellemi éhezésre ítélem. Ez tudatos alkotási módszer: ibseni szavakkal szólva, én is kérdezni akarok valamit az olvasómtól, netán a társadalomtól, de semmiképpen nincs szándékomban véleményt sugallni. Kiegészítés. Igaz is meg nem is. Popper a szókratészi, kérdve kifejtő módszerrel él, mintha beszélgetne. Írásai előadásai kérdések és feleletek sora. A szánt szándékkal a kételkedést, a bizonytalanságot erősíti, és arra készteti olvasóit miközben hallgatják, vagy olvasás közben vagy után, hogy feltegyék maguknak a kérdést: hogy is van ez? Popper ugyanis tudja, hogy egy-egy előadása, könyve hat a hallgatóira, könyveire és így befolyásolja őket, miközben azt is mondja, nem akarlak benneteket befolyásolni. Ti döntsétek el, mi lehet az igazság. Vagyis azt a képzetet kelti az olvasóban, hogy nem akarja befolyásolni, és mégis manipulálja. Ő, mint a „bizonytalanságok guruja”, ahogy valaki őt nevezte, feldob egy témát és hagyja, hogy az olvasó, a hallgató töprengjen rajta. Popper nem akar készételt adni, még látszólag receptet sem, főzzön az olvasó. És aki nem akarja ránk kényszeríteni mozgópontját, tudja, hogy az álláspont megmerevedett tudás, előítélet. És mert életünk állandó változásban van, természetes, hogy véleményeink is változnak, ezt nevezi szellemesen mozgópontnak. Így, aki nem akar többnek látszani, mint aki, valóban őszinte hozzánk, annak mozgópontját szívesen elfogadjuk.
Popper vélekedése: Lassan minden üzletté válik? Vagy sokan csak érdekessé akarják tenni magukat? Talán némi tudatos csalafintaság, megjátszás, simlizés sem kizárt? Honnét került elő ez a sok beavatott, látó, jós, misztikus, keleti mágus? Kik hirdetik síppal, dobbal, nádi hegedűvel a szigorúan zárt ezotéria állítólagos tanait, nem kis összegű belépőjegyekért vagy tandíjért? Kiegészítés. Azt tartja Popper, hogy lassan minden üzletté válik. Pontosabb és pesszimistább és talán a valósághoz közelibb, ha azt állítom, már minden üzletté vált. Kivált a kultúra, vagy annak kikiáltott „ezoterikus csalafintaságok” – Popper udvarias, nem fogalmaz olyan erősen, mint én, amikor azt állítom ezoterikus blődségek, butaságok, aminek sokan áldozatul esnek, mert nincs hitük és ezért valamiben hinni szeretnének, szükségük van a vallásra.
Popper írta: Amikor egy kiadó úgy hirdet egy könyvet, hogy Igaz történetek, azt én biztosan nem veszem meg, mert engem az igaz történetek – mint regény – nem érdekelnek. Engem az író fantáziája jobban érdekel, az igaz történeteket én az újságokból akarom olvasni és nem egy szépirodalmi alkotásból… Füst Milán esztétikája, a Látomás és indulat a művészetben, leteszi a garast amellett, hogy jelentős alkotás csak és kizárólag a lázadás talajából sarjadhat ki. A kiindulópont az, hogy a művész elégedetlen Isten művével. Elégedetlen a világgal. És nekiáll „kijavítani a teremtést”. Amilyennek lennie kellene a világnak. Ez a Látomás. Kiegészítés. Poppernek megint igaza van. Mert tudja, hogy a művészet, látomás, vagyis a fantázia és az indulat, vagyis az érzelmek összekeverése versbe, regénybe, szoborba, képbe… És mert több ezer könyvet elolvasott, ezért tudja, azt is, hogyan kell értelmezni egy olvasmányt, írót. Nem véletlenül idézi többször Füst Milánt. Füst azt állítja a Látomásban egy baleset szemtanúinak különböző véleménye alapján, hogy a történteket nem lehet pontosan felidézni, a fantázia mindig közrejátszik a történtek elbeszélésben. Hogy valójában mi történt, az a rendőr feladata. Hogy egy könyvnek mi az esztétikai értéke, azt nem a kormánynak és mamelukjainak, hanem a hozzáértő irodalmároknak és az olvasóknak kell eldönteni. És az egyoldalúságot bírálja, amikor egy indiai mesével szolgál: „A jaipuri maharadzsa összegyűjti a város vak embereit. Közéjük vezetett egy elefántot. – Milyen az elefánt? – kérdezte. Aki az ormányát tapogatta, így felelt: - Az elefánt egy vastag tömlőhöz hasonlít. Aki a lábát tapogatta: - Az elefánt olyan, mint egy hatalmas oszlop. Aki a farkát fogta: - Vékony bőrredő az elefánt.” Popper hozzáfűzi: így tapogatjuk a világot évezredek óta és csak azzal egészítem ki, hogy sokan a könyveket és az írókat is csak egyoldalról, egyoldalúan mérik.
Popper véleménye: Dicsérjük Szókratészt, hogy szépen halt meg? Mennyivel inkább kellene dicsérnünk azt a kultúrát, amelyik engedte, hogy szépen haljon meg. Kiegészítés. Ma már az emberek többsége nemcsak méltatlan körülmények közt hal meg, hanem emberhez méltatlan körülmények között élt és él. Nem vigasztaló, hogy ez az ókori Göröghonban is így volt. Szókratész kivétel volt. Joggal kérdezheti az olvasó, ennek a gondolatnak mi köze az olvasáshoz. Hát csak annyi, hogy egy nem olvasó társadalom nem tudja megbecsülni embertársait, köztük az öregeket sem.
Popper mondja: A világban csak egy évben, milliónál több könyv jelenik meg. A többségüket nem érdemes elolvasni. Mégis van művelt ember. De ehhez jól kell olvasni: azt kell elolvasni, ami fontos és jó. Az értéktelenbe bele kell lapozni, és félre kell tenni. Én erre képes vagyok és a mai napig bízom az ítéletemben. Kiegészítés. Popper méltán lehet büszke arra, hogy jól tud választani. De ehhez évtizedek gyakorlata szükséges. Egy műveletlen, nem olvasó ember nem jól választ. Viszont van egy csapda, egy könyvről csak akkor állapíthatjuk, hogy csapnivaló, ha elolvastuk. Legalább egyszer.
Popper véleménye: Életem során gyakran megkérdezték tőlem, hogy kit tartok a legnagyobb magyar költőnek. Én ezt a kérdést besorolnám a butaság lélektanának példamondatai közé. Kiegészítés. Igaza van. Ez valóban besorolható a butaság lélektanának példamondatai közé. Mert a könyvírás, a versírás nem verseny, még akkor sem, ha pályázatokat írnak ki. Verseny közben nem lehet mélyen gondolkodni, futás közben nem lehet írni.
Popper szerint: Nagyon sokan azt hiszik, hogy könyvekből meg lehet tanulni, hogyan lehet jó anyának, szülőnek lenni. Nem lehet könyvből megtanulni. Dehogy lehet. Ehhez belső biztonság kell. Kiegészítés. Csak sok gyakorlással, sok kudarc árán és siker árán lehet megtanulni a szülői mesterséget. És minden mesterséget: az írás és az olvasás mesterségét is.
Popper vallja: Miért írja ezt a könyvet? Mindenki meg fog haragudni magára. A zsidók, a zsidógyűlölők, az izraeliek, a mélymagyarok, a fasiszták, a kommunisták, az ateisták és a hívők egyaránt.
– Tudom. De én fontosabb vagyok mindannyiuknál. Ezt a könyvet kizárólag magamnak írtam…
- Az identitásról van szó? Az asszimilációról?
- Talán inkább a maceszgombócleves és a paprikásszalonna ízéről. Arról az emberről, aki bűnös módon mindkettőt szereti. Erről a bűnről van szó. Vagyis az európaiság bűnéről. No comment.

Popper írta: Az ember úgy küzd a lelki egyensúlyáért, ahogy tud. Szvatoszláv Richter… zongoráján egy papírlap állt, saját magának szóló utasításokkal: és este alaposan fogat mosni, és mindennap olvasni egy kevés Proustot vagy Thomas Mannt. Kiegészítés. Nem kisebbíti Popper-Richter igazát, hogy ugyanezt tanácsolja a Popper Péter által sokat idézett író, Márai Sándor is: „Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszólaltasd, s ha néhány pillanatra is. Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképpen nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozodban Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamelyik tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át Brughel vagy Dürer vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával. Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd. Élj vele mindennap, ahogy lélegzik az ember.” Meg lehet ezt valósítani? Ki képes erre? Én most a karanténban megpróbáltam; lehet, de igen fárasztó.

Pap Károly, az elfeledett

Pap Károly, az elfeledett
Magyar-zsidó írósors

Pap Károly, a gyűlölet áldozata
  Radnóti Miklós, Sárközy György, Bálint György, Karácsony Benő, Szerb Antal, Halász Gábor, Rejtő Jenő, Gelléri Andor Endre, Kner Imre, Tolnai Simon, Szigeti Ernő, Szomory Dezső, Pap Károly………………………………………… 
   Esszém hőse, Pap Károly életrajzi adatai szerint is sajátosan jellemző és tragikus pályát futott be 1897. szeptember 24-i soproni születésétől 1945. januári bergen-belseni elpusztításáig. Ezek a dátumok, főképp az utóbbi, annyira meghatározóan utalnak a Történelem Áldozatainak hosszúra nyúló és mindig felötlő halállistáira, hogy az életrajzi adat, önmagában is érdekessé válik. Pap Károly tragikus élete azonban összes fordulataiban irodalmi műhöz hasonlít. Sőt, önként ingerel annak kimondására, amit néhány krónikása még életében és halála után különösen szívesen jelent ki: mintha módszeresen készült volna a halálra, és csak igent mondott volna neki. Erre az állításra később visszatérünk. Elöljáróban annyit: az emlékezés a legendák szülője.
   A legenda innen feljegyezhető tények szerint. Konzervatív zsidó papi családból származik, apja Pollák Miksa soproni rabbi, „irodalomtörténész”, akinek világa csak tagadást válthat ki fiaiból. Egyikük kivándorol, a másik önként az I. világháború frontjára kívánkozik, hogy ne mondhassák, kivonja magát, mert zsidó. És huszonegy éves korában így lesz Murakeresztúr vörös városparancsnoka, aki katonáival világforradalmat akar csinálni és csak erélyes parancs tilthatja el valami vad kalandtól. Mintha ennek a lázongásnak és támadókedvnek adna választ, a megtámadni tervezett Ausztriából érkeznek azok a fehérek, akik egy napig siralomházban tartják, majd a szombathelyi börtönben hónapokig ütlegelik, végül a Horthy-bíróság elítéli.
   1923-ban, szabadulása után Bécsbe emigrál. Itt annyira nyomorog, hogy rövidesen inkább hazatér, és alkalmi munkával, vándorszínészettel, végül tisztviselői állásnak csúfolt irodai körmöléssel próbálja keresni kenyerét. Még ugyanaz év őszén teljesen reményt vesztett fizikai állapotban, de valószínűtlen önbizalommal és indulattal – ahogyan Fodor József, a szemtanú leírta – állít be Mikes Lajoshoz költeményeivel. Mikes unszolására, aki ugyanígy bíztatja Gelléri Andor Endrét elbeszélések írására, és Pap Károly meg is fogadta, Mikes tanácsát és ír, és már az elsők meggyőzik a jó szimatú „rejtélyes doktort”, hogy valódi tehetséget talált.
   A következő néhány évben – úgy tűnik – akadálytalanul indulhat a pályának. Az Est-lapok után a Nyugat is pártfogolja, különösen az 1926-os novellapályázati siker után. Kapcsolatai a világgal ugyan most sem harmonikusak, de ezt mindenki betudja az átélt szenvedéseknek és az általános légkörnek, amely az egykori „bolsinak” nem felejti el múltját, hiszen írásaiban állandóan bizonyítja, ő sem felejtett semmit. Gondjai azonban inkább irodalmi jellegűek. Környezetének felpanaszolja, hogy Dosztojevszkij és Knut Hamsun elírták előle legjobb megírandó élményeit, s némileg bele keveredik Mikes és Osvát testvérharcába is – éppen béketűrő voltánál fogva. De ezek a viszonylag nyugodt évek oly gyorsan múlnak el, mintha valóban nem illene hozzá „öröm és vigasság.” Osvát öngyilkos lesz, Mikes meghal és a gömbösi Magyarországon átfú az első náci eszmék szele. Igaz, már 1930-ban, a Baumgarten-díj körüli csúnya afférnál kitűnt: Pap Károly diszkriminálásához nem szükséges a fasizmus erősödése, őt, mint gyanús elemet, a kurzus kormányzata számon tartja, és elrekeszti 19-es múltja miatt.
  Nagyon tanulságos, hogy a „Baumgarten-ügy” miatt még közeli ismerősök és hozzátartozók is Mikes Lajost okolták, mert ő szavazott volna Pap Károly ellen, sőt előzőleg is ellenezte a díj neki ítélését. Ez az állítás szerintem inkább anekdota, de annyiban mégis igaz. Akkor csak azt támasztja alá: Mikes, aki közismerten jó diplomata volt, nem akarta Pap nevével a díj kurátoraira és a díjra magára uszítani a jobboldali heccsajtót, hiszen eleve számolnia kellett minisztériumi vétóval, amire a törvény adta jog egyben kötelezte is a hivatalt.
    A nacionalizmus korbácsolta indulatok között Pap Károly, mint annyian, megpróbál a gondolat, az irodalom irányában befelé emigrálni. Soha ilyen pontosan és mély átéléssel nem írt alkotó bibliai-modern történetet, mint most ő. A mű címe: Megszabadítottál a haláltól. Soha annyira nem vállalta zsidó származását, tehát üldözendő voltát, mint ő. E „megmozdulás” szinte atavisztikusnak tűnhet – hiszen egy rabbi gyermeke rejtőzhet-e megfelelőbb szerepbe, mint a pusztulásra szánt Igaz, öngyilkos nyugalmának merevségébe? Sőt 1935-ben megjelent Zsidó sebek és bűnök vitairatával, melyben önkínzó módon elébe megy a legjobboldalibb előítéletes, gyűlölködő ellenségeinek, egyértelműen igazolni látszik halálra szántságát. Különösen megrázó okfejtés, amely az asszimiláció fölösleges és hazug voltára irányul. Ezek szerint a zsidóság, amikor szövetségre lépett a magyar urakkal és pótolta a hiányzó polgári réteget, önkéntesen szolgálatra vállalkozott, amellyel a befogadásért cserébe útját állta a magyar polgári réteg kialakulásának. Ezzel állandósította az elnyomást és kiszolgáltatta az elnyomást és kiszolgáltatta magát mindkét osztály megvetésének, indulatainak. Mikor pedig - ezt helyrehozandó – vállalta a radikális polgárság forradalmi feladatait, akkor „végzetesen” egyedül maradt. Itt különösen leplezetlenül tárulnak fel Pap Károly értelmiségi aggályai: részleteiben jól ismeri föl a múltban játszódott folyamatot, a következményt is előre látja, és megoldásként olyan transzcendens módszert javasol, mely aligha védheti meg a támadó fasizmussal szemben: a zsidók disszimilációját és nemzetiségi integrációját.           
   Ez az író akart valaha világforradalmat? Természetesen. Ez az író ugyanis a forradalmaktól vörös Közép-Európában volt húsz éves. Most azonban 1935-öt írunk, és az akkor baloldaliak tűntek közül sokan már csahos karrierista jobboldaliak ebben az időben, amikor az értelmiség oly jellegzetes tétovasággal húzza fejére a kultúrából és előítéletből szőtt talizmánt, hogy ne lássa meg a halált. Ő legalább szembenéz vele. Kortársai időnként Messiásnak nézik, pontosabban a messianizmust tisztelik benne, az emberiség krisztusi integrációját egy korban, amely nem kedvez a tízparancsolatnak, Thomas Mann szerint.
   A hősiesség azonban bizonyos érelemben megbosszulja magát, ha egy életmű belső fejlődésének evilági következményeit büntetésnek lehet minősíteni. Pap Károly a Megszabadítottál a haláltól-szerű példabeszéd-formát sokkal maibb hangvétellel váltja fel. Azarel-je nem a röpiratban kifejtettek illusztrációja, hanem az író regényes önéletrajzán keresztül a legkeményebb önbírálat a legkevésbé várt pillanatban. A hatás 1937 légkörben is döbbenetes: még megmaradt majdnem független orgánumokban minden eljövendő üldözött „sírva üdvözli Pap maguk ellen zseniális művét”. Az Azarel valóban irgalom nélkül szól a zsidó létforma csődjéről és papfi kitöréséről. Mint műalkotás: helyenként túlpszichologizált, érződnek rajta egy korábbi mű, A VIII. stáció freudista ízei.
   A messiássággal gyanúsított ekkor már alig alkot. Két dráma – 1940-ben a Batséba és 1944-ben a Mózes, ezutóbbi műkedvelő előadásban – meg az izraelita évkönyvekben utánnyomott korábbi elbeszélésének: ennyi szava maradt a világ számára. A háborús években Krisztus-regényt is írt, s végül már azt sem, csak konok következetességgel egy kiáltvány tervén töpreng, melynek szerzőjét és aláíróit főbe lőnék, és ettől a nemzet lelkiismerete végre megmozdulna. Utána 1944 következik és az életrajz elején említett Történelem, tipikus és eltűrhetetlen – mert mégis megtűrt – gyalázatával, az áldozatok névsorával, akiknek halála füstként kanyarog. A többi: utóélet. Ő úgysem hitt a hamleti néma csendben: külsődleges nyugati gesztusnak, álegyensúlynak tartotta.
   Kit gyilkoltak meg hát Bergen-Belsenben? Mint már jeleztem, a halottat többen tekintették sajátjuknak, de minden minősítésében, még a „laikus” méltatásokban is ott áll, hogy milyen felekezethez tartozott. Legnagyobb zsidó-magyar írónk volna tehát? Nehéz ezt megállapítani, hogy a hosszú névsorból, ki volt a legnagyobb. Ki? Radnóti Miklós, Sárközy György, Bálint György, Karácsony Benő, Szerb Antal, Halász Gábor, Rejtő Jenő, Gelléri Andor Endre, Kner Imre, Tolnai Simon, Szigeti Ernő, Szomory Dezső, Pap Károly?   Azt hiszem, nem ez a lényeges.  Annyi bizonyos, hogy Ő a legmegragadóbb momentuma ennek az életműnek, és egy halálát túlélő PapKároly már nem a sebek és bűnök fájdalmával válaszolna. Ez volna-játék, mely oly természetellenes, mint amilyen elterjedt, ebben az esetben azért indokolt, mert annyi visszaemlékező feltételezést kell ellensúlyoznom vele, ahol az időbeli embert nem képesek függetleníteni saját halálától, és igazát azonosítják a halállal. Holott Pap Károly egyáltalán nem volt öngyilkos alkat, halálra született és ebből kifolyólag par excelence a „legnagyobb zsidó magyar író”. Ha írásainak biblikus hangvétele és mélységes ószövetségi indulatai korra jellemzőek. Pap lényegében ugyanabból a mechanizmusból kiindulva vetíti elénk bibliai falvainak mítoszát, amelyből Krúdy a „sosemvolt magyar polgári múltba menekül”, Pap Károly azonban nem szürrealista, hanem expresszív művész. Ezért a máshollét sokkal tanítóbb jellegű, és ez csak azért nem tűnik elő, mert a bibliai nyelv eleve meglevő példázat-volta feloldja a tanítói pózt. A cél, amit Krúdy hasonlóan el akar érni, hogy olvasóját szembe fordítsa a jelennel. Csak amíg Krúdy természetesen hátra vinné az olvasót. Mintegy elrántja a robogó idő útjából, addig Pap Károly a neki tetsző idővel szemben dörgi el mondatait, bízva a szó erejében, mely csodákra képes. Az eredmény mindkét esetben sajátos művészi alkotás, nyelvezetével, mint eszközzel vonzva-taszító. Pap Károly esetében ez a vonzás különösen azért hatékony, mert a legközösebb kulturális emlék, a Biblia felé mutat. Bizonyos, hogy zsidó olvasói számára közvetlen kulturális hagyományt jelenít meg, de képzetei és képzettársításai nem idegenek attól sem, aki csupán elemi iskolai hitoktatásban részesült. Így bizonyos célratörést, mondhatni meggyőző szándékot egy pillanatra sem vitathatunk el műveitől, és ez a szándék akaratlan cáfolja holmi kultúr-messianizmusról szóló mesének.
   Pap Károlyra Azerel György sokkal kevésbé jellemző, mint Mikaél, az ács. Ez nem Azarel Györgynek, a regényhősnek hitelességét jelenti, csupán annyit, hogy az írónak már korábban sikerült Azarel-i állapotát kinőnie. És Mikaélra vagy alkotójára. Mert Pap Károly elsősorban is nagyon jól él a nyelvi eszközökkel, továbbá: felüláll mindenfajta önként vállalt korlátján is. Mindnyájunk emberségéhez szól, és hősével, az emberrel úgy érez együtt, mint áldva-átkozott példaképe, Dosztojevszkij. S ha nem adatott meg, hogy feljegyzéseit a holtak házából megírhassa, ez nem változtat szavának erején és hitelén. Jó lenne, ha igazán élő irodalom lenne.
   Fontos még megemlíteni, hogy ritkán fedeztek fel ennyiszer életében és holta után embert. Ritka az a következetesség, mellyel a kötelező lelki koszorúkat évente emlékből szőtt jelére felakasztották. Özvegye, Pap Károlyné, míg élt buldog kitartással elintézte, hogy gyakran megjelentették férjének könyveit. Az özvegy meghalt a hetvenes években, Pap Károly könyveinek megjelenése ritkult. Az évenkénti emlékezés is szűnni látszik az utóbbi harminc évben. Társaság is alakult a hatvanas években emlékének ápolására, igaz rövid életű és különféle hasonló társaságok utóéletét ismerve, talán az író szerencséjére nem állt fönn sokáig. Ez persze inkább érdekesség. A dolog lényege, hogy az élő Pap Károlyról aligha beszélhetünk. Mindebből adódik a kérdés, meddig él egy író halála után? Miért nincs élő Pap Károly életmű? Miért nem olvassák eléggé? Ezekre a kérdésekre természetesen nem vagyok hivatott válaszolni, talán egy nálam szorgalmasabb irodalmár kideríti az okokat. Meg nem kérdeznem azonban lehetetlen volt.                                                         
 

JASPERS ÉS AZ ABSZOLÚTUM

JASPERS ÉS AZ ABSZOLÚTUM
– Az Abszolútum létének bizonyítása, annak tagadása alapján –

Jelen tanulmány célja Karl Jaspers gondolkodásának (véleményem szerint) legnagyobb problémáját, az abszolúthoz való viszonyát tisztázni. Ehhez előbb ismertetnünk kell legfontosabb nézeteit, a világról, a megismerésről, és az emberről, melyhez a Mi az ember? című könyvet hívom segítségül, mely Jaspers gondolkodásának remek összefoglalását nyújtja, még ha maga a szerkesztés nem is az ő munkája. A rekonstrukciót nem a könyv fejezetei szerint, hanem tematikusan kívánom véghez vinni, kulcsfogalmain keresztül – úgymint Átfogó, határhelyzetek, exisztencia, szabadság, és transzcendencia; ezek előtt egy kis kitérővel a tudományfelfogására. A végső kérdés tehát: vajon létezik-e abszolút? [1. Ez az írás az egyik szakdolgozatom alapján készült, ezért itt is szeretném megköszönni a témavezetőmnek és az egykori tanszékvezetőmnek az ennek létrejöttében nyújtott segítségét, továbbá a dolgozat bírálóinak az észrevételeit is.]

#1
JASPERS NÉZETEINEK REKONSTRUKCIÓJA
1.1.
JASPERS TUDOMÁNYKRITIKÁJA
Bár a filozófia a kezdetektől fogva tudományként tekintett saját magára, s volt maga az első és az egyetlen tudomány századokig, melynek igénye a konvenciók kikérdezése és mindenek előtt az igazság keresése volt [2. Lásd pl. Platón: Philébosz 58C] – ebbéli minősége, azazhogy tudomány, a 19. század folyamán megkérdőjeleződött: számon kérték rajta gyakorlati teljesítményeit, és az olyan, némiképp idegen megközelítésmódokat, amelyeket a természettudományok sikerei hoztak a felszínre. [3. Karl Jaspers: Mi az ember? Katalizátor Könyvkiadó, Bp., 2008. 76.]
Egyesek elfogadták ezt a kritikát, és a filozófia alárendelt szerepét – közülük kerültek ki azok is, akik új, „tudományos filozófiát” kívántak létrehozni, szaktudományos vagy azokat utánozó módszerekre alapozva. Egy másik reakció viszont elvetette az ilyen kívülről betüremkedő kritikát mint inadekvát kritikát. Szűken véve viszont a filozófia elveszítette a tudományként való minősítést: a mai értelemben azt mondhatjuk, hogy a filozófia nem tudomány többé. [4. Jaspers 2008:76–78]
A világ képe rendkívüli mértékben megváltozott a modern tudomány következményeként, azonban mindig újabb részleteket fedezünk föl: a tudomány lezáratlan és nyitott kérdésekkel „terhelt”. A legvégső elképzelések már csak matematikai képletek formájában léteznek, és tökéletes mértékben egyik sem igazolható – a végtelen felé mutat a legnagyobb és a legkisebb vizsgálata is, és nincs eszme, mely mindent összefogna. Úgy látszik, az anyag is (akár a világegyetem, akár a részecskék világa) örökre nyitott és végső soron meghatározhatatlan marad. [5. Jaspers 2008:244–246] A világ egészét érintő kérdésben a tudomány kudarcot vall – sőt, minél inkább letisztul, annál inkább töredezett lesz. [6. Jaspers 2008:248]
Ennek ellenére, sokan úgy tekintenek a tudományra, mint lezárult, végleges, biztos tudásra. Ez félreértelmezés. „A régi világképtől való megszabadulás azonban a félreértelmezett tudományt új, tudományosnak vélt világképhez vezeti el (azaz: félre), ami minden korábbinál inkább megfoszt minket szabadságunktól.” Ez az út mintha a világ „varázstalanítását” [7. A kifejezés nyilvánvaló kölcsönzés Max Webertől, akit Jaspers különösen tisztelt.] jelentené, ám mégis, ez is egyfajta „mágikus gondolkodás”, csak más – egy tudományosnak nevezett, szubjektum nélküli, uniformizált, személytelen világkép tudománytalan áhítata. [8. Jaspers 2008:248–249] Ezt az ideologizáló és nihilista gondolkodásmódot a tömegtársadalmak is felerősítik. [9. Jaspers 2008:257]
Az áhítat azonban elvárásokhoz és csalódásokhoz vezet, illetve a tudomány túlzott komolyan vételéhez. [10. Gondoljunk akár csak Comte-ra.] Ilyen volt az, amikor minden választ a tudományról reméltek, és amikor ez a remény nem teljesült be, annak megvetését hozta magával. Jaspers szerint ezzel az volt a hiba, hogy a világot teljes mértékben megismerhetőnek tartották, és olyasmit vártak el a tudománytól, amire nem képes. Ez az „abszolút bizalom”, mely „ellenvetés nélkül meghajol” a tudomány tekintélye előtt. Ha pedig ez a babona csalódik a tudományban, elutasító és vádaskodó lesz vele szemben. [11. Jaspers 2008:258–259] Erre példa az is, amikor az első atombomba ledobásakor az embereket „iszonyat fogta el”, és „a tudomány fölötti büszkeség meghátrált” a tőle való félelem előtt. [12. Jaspers 2008:244–246]
Ezzel szemben önmagunk és mások megértésének éppen, hogy a határtalan kommunikáció az útja, ami egyúttal „az emberré válás titka” is, és az ez iránti vágy „a legjobb ellenszere annak, hogy egy hitigazság kizárólagosságába tévedjünk”. A kizárólagosság igényével fellépni „a fanatizmus, az emberi gőg, a hatalomvágy okozta öncsalás eszköze”, és kerülendő, mert „a Földön sehol sem találjuk meg a végső igazságot”. [13. Jaspers 2008:254–256] A kizárólagosságigény bibliai örökség, és annyira sok kárt okozott, hogy jobb lenne megszabadulni tőle – ne legyünk kártékonyak, ne kényszerítsünk másokat semmiféle nézet (színlelt) elfogadására: ne legyünk türelmesek a türelmetlenséggel szemben. [14. Jaspers 2008:228–232]
A modern tudományok egyik fő vonása tehát, hogy mindent megismerhetőnek tart és meg is akar ismerni, [15. Jaspers 2008:78–80] még ha nem is értünk meg mindent. [16. Jaspers 2008:248] Ezen túl, önellentmondásos módon, befejezettként tekint magára, és mégis teljes képre törekszik. [17. Jaspers 2008:78–80] A világ ugyanis Jaspers számára az Átfogó egyik arca, melyet, ha meg akarjuk ismerni, szétesik. Sosem adódik egészként, mivel világ-egész nem létezik – azaz a világképünk szükségképpen mindig hiányos lesz. Az egységes világ (hamis) képe a tudás e kudarcából származik. [18. Jaspers 2008:243–249]

1.2.
AZ ÁTFOGÓ
Jaspers gondolkodásának hármas tagolását a szubjektum, az objektum, és a kettő keretét adó Átfogó adja. Ez alapszinten megérthető Kant számunkra való (Ding für uns) és magánvaló (Ding an sich) fogalmaiból is, melyek közül a szubjektum és az objektum jelenti a számunkra megjelenő világot, az Átfogó pedig a magánvaló létet. [19. Jaspers 2008:89–90]
A szubjektumot az ész és az exisztencia alkotja, két egymással poláris elem, melyek nem ellenfelek, hanem egymás feltételei és generálói. Az ész a külső fél, ez világítja meg az exisztenciát és törekszik kívülről felé, s az exisztencia visz tartalmat az észbe. Az exisztencia határhelyzethez kötött és bizonytalan, az ész tere a mindenség. [20. Jaspers 2008:97–98]
Az ember tudásra törekszik, és tudatában van önmagának is; az alaptudás pedig az az absztrakció, melyre a megismerés során teszünk szert. Szubjektum és objektum nincs egymás nélkül, a kettő egésze pedig az Átfogó, mert kell valami, ami e meghasadtságot összekapcsolja, átfogja – ez az egész, ez a hármas leírás a tudatunk alapstruktúrája, és Jaspers filozófiájának az alapja. Az Átfogó nem gondolható el tárgyként, mert eltárgyiasulásával objektummá válna, és megszűnne az egész perspektívája, kerete lenni. [21. Jaspers 2008:90–92]
Minden, ami van, az az Átfogó, ami azonban sokrétű. Lehet első lépésben eleven lét [22. Dasein – e kifejezést Heidegger is használja, szokványos fordításai: ittlét, jelenlét, jelenvaló lét. Mivel a két szerző eltérő értelemben használja, jobbnak láttam nem ez utóbbiakat használni.] – persze, az élet már alapvetően is létezés, de az eleven létezés az, amelyben már felbukkan az önreflexió, azaz az Átfogó, benne a szubjektummal és az objektummal; ez tehát egyfajta emberi, öntudatos élet. Másodikként lehet általános tudat [23. A fordító szerint: általában vett tudat, eredetileg Bewusstsein überhaupt.] – amiként az Átfogó tartalmazza mindazt, amit mindannyian tudhatunk, és ezeket kategóriákba rendezi; ám itt a szubjektum még felcserélhető. Harmadikként lehet szellem – ez a szubjektív tudat, a közösségünk élő szellemi világa, és ennek aktív lehetősége, folyamatos létrejövése, élő eszme, ám még ez sem az exisztencia önálló döntéseit jelenti. S végül, negyedikként, lehet szabadság – szabadság vagyunk mint lehetséges exisztencia, és a szabadságban az exisztencia már tudja magáról, hogy a transzcendenciára vonatkozik. [24. Jaspers 2008:92–93] Másutt Jaspers az Átfogó más módozatait is kifejti. [25. Wolfgang Stegmüller pl. összefoglalójában ezt a hetet említi: eleven lét (Dasein), általános tudat (Bewusstsein überhaupt), szellem (Geist), exisztencia, világ (Welt), transzcendencia, ész (Vernunft). Az általános tudat a tárgyiasult (ahogyan a számunkra megjelent) világgal áll szemben, az exisztencia viszont a transzcendenciával, melyet csak ő láthat meg, rajta alapszik, s ez adja meg az igazi szabadságát. Az ész pedig az, amelyik mindegyik Átfogót összeköti: az ész a szellemi koherencia létrehozásának a képessége és az erre való folytonos törekvés, hiszen nyilván a világ jelenségeinek sokaságában kezdetben nehéz eligazodni. – Wolfgang Stegmüller: Korunk hat német filozófusa. A fordító kézirata. Basel, 2006.]
Ezek nem elkülönülő részek, hanem a (nem teljesen, de lényegében) homogén Átfogó színezetei, árnyalatai. Mindez az alapja annak, hogy kilépjünk a létezésből az exisztencia felé, [26. A létezés és az exisztencia megkülönböztetéséhez lásd a következő alfejezetet.] és gondolkodó emberekké váljunk.
És mi mutatja meg azt, hogy a „valóságban” élünk? Nem más, mint a saját hozzáállásunk: hogy a világot a saját magunk számára nem tartjuk mellékesnek vagy közömbösnek, továbbá az az elhatározás, hogy vágyunk az exisztenciára. Ez az aktív odafordulás, a felelősség, az élet valónak tekintése mutatja meg azt, hogy élünk, mégpedig a valóságban élünk. A szubjektum és objektum kettősségében és „a megvalósulás világossága” által fedezhetjük föl az Átfogót. [27. Jaspers 2008:93–94]

1.3.
A HATÁRHELYZETEK
A határhelyzet először az 1919-es Világnézetek Pszichológiája (Psychologie der Weltanschauungen) című műben bukkan föl, ami a 20. századi német filozófia, és egyben a német egzisztencializmus első nagy műve. A határhelyzetek az élet törésvonalai, melyekkel tökéletes őszinteséggel kell szembe néznünk és feldolgoznunk. [28. Jaspers 2008:109]
Folyton folyvást helyzetekkel szembesülünk. A helyzet az a valóság, ahol a szubjektum a létezésben érdekelt – ámbár a létezés mindig helyzetekben való létet jelent, az egyikből kilépve mindig egy másikba jutunk. Mivel a szubjektum a valóság része, azt egészében nem ismerheti meg, de a helyzetek változnak és változtathatók, sőt, előidézhetőek, és természetesen össze is függhetnek, mi több, a tudatosulás már eleve megváltoztatja őket. Bárhogy is ragadunk meg egy helyzetet, az már eleve egy állásfoglalás az iránta való hozzáállásunkban. [29. Jaspers 2008:109–110]
Létezésünk minden pillanata valamilyen helyzet. Mindig helyzetben vagyunk, egyeseken lehet változtatni, másokon nem. A határhelyzetek ez utóbbiakat jelentik, melyek a szerző szerint a csodálkozás és a kétely mellet a filozófia harmadik nagy inspirációi. Azonban sokszor csak úgy kitérünk előlük, mintha nem is léteznének – pedig a határhelyzetek éppen azt a lehetőséget adják meg, hogy önmagunkká legyünk. Bennük figyelünk fel arra, bennük mutatkozik meg az (a döntéseinken keresztül), hogy kik is vagyunk igazán. [30. Jaspers 2008:86–89]
Az első határhelyzet az, hogy mindig egy helyzetben vagyunk – és minket terhel a döntés súlya. A határhelyzetek mutatják is az irányt, megkérdőjelezve a létünket, és új létet (exisztencia) kínálva. [31. Jaspers 2008:115] „A lehetséges exisztencia csak a határhelyzet nyilvánvalóvá válása által képes a létéért való aggódásának köreiből egy másik tudatba átlépni.” [32. Jaspers 2008:117]
Sohasem tehetünk meg a kényünk-kedvünk szerint bármit. Még az ember születése sem abszolút kezdet; az embert és szabadságát a (helyzetek) meghatározottsága korlátozza, ellenállást fejt ki: a lét egyszerre lehetőség és korlátozottság is. [33. Jaspers 2008:116–118]
A határhelyzet nem feltétlen ritka és nehéz helyzetet jelent, hanem állandóan jelen lévő, megváltoztathatatlan, végleges, ámde áttekinthetetlen helyzeteket, melyek magával a létezéssel adottak: a kudarc falai. A határhelyzet egyúttal horizont is, ami jelzi a túloldalt, a tudat által elérhetetlent. Ha megváltoztatni nem is lehet őket, hatni viszont lehet rájuk, vagy inkább saját magunkra: elkendőzhetjük vagy tisztázhatjuk őket, szembenézhetünk velük, ha már megkerülni nem lehet. [34. Jaspers 2008:110–111]
A határhelyzetek foglalata a kudarc. Mit lehet kezdeni a kudarccal? A sztoikus választ, miszerint keressünk menedéket a gondolkodásban, Jaspers kevésnek tartja, mert meghagyja a világot olyannak, amilyen, és nem adja meg a lehetőséget, hogy legyőzzük önmagunkat. De a kudarcot nem csak ekképpen (elmenekülve) lehet megélni – a másik lehetőség letisztultan szembenézni vele. Hogy tehát az ember kivé lesz (kivé teszi magát), azt a kudarchoz való hozzáállása alapozza meg. A határhelyzetek, mint kérdések, mind-mind a világra és az önmagunkra találás útját mutatják – a határhelyzet és a kudarc a léthez vezető út. [35. Jaspers 2008:88–89]
A létezés és az exisztencia nem azonos: az előbbi általános és adott, az utóbbi egyedi és más minőség, egy új lényeg kifejeződése, amit el kell érnünk, és nem jár alanyi jogon senkinek sem. Jaspers számára a filozófia fő kérdése, hogy az exisztencia hogyan is valósulhat meg a létezésben, a válasz pedig az, hogy a határhelyzetek megtapasztalásában – nyilván úgy értve, hogy az ezekkel valós szembenézést választottuk. [36. Jaspers 2008:111–112]
Ha csak létezünk, úgy kerüljük el a határhelyzeteket, hogy önkéntesen vakok leszünk iránta – de ez csak ideig-óráig tarthat. Az igazi megoldás a bennünk lévő exisztencia megvalósítása, azaz az önmagunkká válás, ami a határhelyzetekkel való szembenézés által lehetséges. Ezek valósága csak az exisztencia számára hozzáférhető, kívülről nem – „a határhelyzetek érzékelése és az exisztencia egy és ugyanaz”. Ez egyúttal a tehetetlenség felszámolását is jelenti, a szolgai beletörődés és önfeladás helyett a harcias felvállalást. [37. Jaspers 2008:111–112] Hogyan lehetséges ez az áttörés?
A határhelyzetekben a lét önmagasága ugrás által tudatosul, így a határ megmutatja a transzcendenciát, ami felénk nézve mutatja önmagunk. Az áttörés három ugrással jön létre.
(1) Ugrás a megszokásból az általános gondolkodás felé – ez választja szét a helyzeteket és a határhelyzeteket; s adja az exisztencia megtapasztalását.
(2) Ugrás a határhelyzetek értelmezésébe – ez már egyfajta beleállást, szembenézést is jelent; s a határhelyzetek lehetőségként való felismerését.
(3) Ugrás a határhelyzet elsajátításába – ez már maga a határhelyzet; amit itt teszünk, azt már megvalósult exisztenciaként tesszük. [38. Jaspers 2008:112]
Az exisztenciához vezető első ugrás tehát az, hogy a készen kapott közhelyek „világa” helyett elmélkedő emberekként élünk. Ekkor válunk képessé arra, hogy magunkat is kívülről lássuk, és célunkká válhat az Egész tudása. Ez a tudni akarás egyetemessége, a gondolkodó élet magánya, a „magányos önlét”. A határhelyzetek innen már lehetőségként adódnak. De ezek felismerése és megismerése még nem exisztenciális, hanem csak a lehetséges exisztencia lehetősége – a helyzet megismerése még nem maga a helyzet, csak a feltétele. A tudatos önlét magányából lehet átugrani az exisztencia tudatába, ahol emez már több, mint a helyzeteknek csak a megjelenítése. A harmadik ugrásban a határhelyzetek már az exisztencia egészét érintik; de a helyzetektől csak akkor szabadulunk meg, ha már teljesen átláttuk őket. [39. Jaspers 2008:112–114]
A határhelyzetek a létezés törékenységét mutatják; Jaspers ezt a létezés antinomikus struktúrájával magyarázza. Nincsen teljes harmónia, és ezért azt sem tudhatjuk, milyen a helyes létmód. A harmónia kifejezés megtévesztő lehet, én úgy vélem, a szerző itt bizonyára a befejezettség és az egész átlátásának hiányára gondolt – ebből a hiányból következik, hogy, mivel nem ismerjük a körülményeket teljes mértékben, döntéseinkkel sokszor hibát követünk el. Minden határhelyzet „kihúzza a talajt” alólunk: nem tudunk tartósan megmaradni egyfajta létezésnél, mert a határhelyzetek folytonosan előállnak, és a létet töredezetté teszik. Minden létezés kétséges, vagy azzá válik egy idő után. Ez a létezés antinomikus struktúrája. [40. Jaspers 2008:136–138]
Bár belátásokra törekszünk az ellentmondások által inspirált gondolkodással, az antinómia ennél több: megkerülhetetlen, feloldhatatlan. A létezésre ez úgy alkalmazható, hogy az ellentétek megoldásai mindig csak részmegoldások, az egészet tekintve nincs végső megoldás: a létezés teljességét tekintve mindig befejezetlen. A határhelyzetek mind antinómiák, és ami közös bennük, az az antinomikus struktúrájuk – mindez a végső alapot és helyet kereső lény kiúttalanságaként tudatosul, mely így feloldhatatlan ellentmondásokkal terhelt. [41. Jaspers 2008:136–138]
És miért „kell”, hogy így legyen? Mert abszolút világban nem lenne exisztencia, mert nem lennének határhelyzetek és antinómiák. Ha befejezettnek látjuk a világot, azzal tagadjuk a transzcendenciát. De ennek fordítottja sem helyénvaló: ez az antinómiák iránti önemésztő vágyat jelentené. Kitérve mindezek elől (a helyzetbe való bele nem állással vagy az önkéntes vakság által) viszont nem jutunk el önmagunkhoz. Ha tehát az exisztenciát akarjuk, akkor az antinómiákat is akarnunk kell, hiszen éppen ezekre szolgál megoldásként. [42. Jaspers 2008:138–140]
Az egyes határhelyzetek a halál, a szenvedés, a harc, a bűn. Mindegyik a világgal és az önmagunkkal való szembenézés, ezzel az exisztencia megmutatkozásának egy-egy esete, lehetősége, jó esetben megvalósulása. A konkrétabb megközelítésekből itt – az egyszerűség kedvéért – csak a bűnt emelném ki, ami nem más, mint az önmagunk elleni vétek, amikor a kommunikációban nem vagyunk száz százalékos mértékben nyitottak az igazságra, vagy nem vagyunk nyitottak az exisztenciává válásra, és ezzel elvesszük magunktól a lehetőséget, hogy exisztenciává legyünk. [43. Jaspers 2008:133–136] Ez utóbbi persze minden határhelyzetre igaz.
Mint az már említésre került, a határhelyzetek mindegyike egyfajta kudarc, ami így tehát a határhelyzetek alapfogalmának tekinthető. Állandó kudarcra vagyunk ítélve, ezért még az exisztencia is csak töredékesen valósulhat meg. A kudarc végső, a kilátástalanság végtelen: minden megoldás csak részmegoldás, és az exisztencia is végső soron meghiúsul a létrejöttében. [44. Jaspers 2008:140–142] A létezés végességét az exisztencia feltétlensége lépi át: az állandóságot meg kell zavarni, ki kell lépni belőle, hogy egzisztálóvá váljunk – sőt, a feltétlen az exisztencia feltétele, mely véges létezésként fogja föl önmagát, ám teljessé akar válni, be akar teljesülni, de ez mégsem fog sikerülni neki. Sőt, minél inkább befejezett és feltétlen akar lenni, annál inkább statikussá válik, „szét akarja robbantani a végességet”, s ezért kell kudarcot vallania. Töredékes jellege lesz transzcendenciának rejtjele. [45. Jaspers 2008:142–143]

1.4.
EXISZTENCIA, SZABADSÁG, TRANSZCENDENCIA
„Az exisztencia a választás és döntés útján valósul meg” [46. Jaspers 2008:133] – így foglalhatjuk össze az exisztencia értelmét, a szerző saját szavait idézve. S mit tudhatunk még róla?
Az exisztencia nem írható le tulajdonságokkal, mert akkor eltárgyiasulna, és megszűnne lehetőségként lenni. Ezért nem ismerhetjük meg, csak megláthatjuk. Nem lét, hanem létlehetőség – mindig előttünk van, miközben mi úton vagyunk felé, s ezzel magunk felé. Ezzel tehát az exisztencia az önmagához viszonyuló lét is. Szabadság, ami nem önmaga által, hanem a transzcendencia által van, de a transzcendenciát is csak a szabad exisztencia láthatja meg. Egyedi, bizonyíthatatlan, helyettesíthetetlen individuum, de nem az egyén tényszerű jelenléte (létezése), és nem fejezhető ki szavakkal sem. Nem tárgy, hanem „valóság, amely önmaga számára való feladatként végtelen”. [47. Jaspers 2008:144–145]
Az exisztencia a döntéseink által jön létre, és a döntéseink tudatosulása mutatja meg, hogy kikké lehetünk; a választás lehetősége annyit tesz, mint „valóban létezni tudni a transzcendencia színe előtt”. De rejtezik is, hiszen mindig újabb és újabb kérdések merülnek föl: mindig a túlsó oldalon létezik, sohasem közvetlenül. Történeti, az időben valósul meg, de egyszersmind örökkévaló is, mert befejezetlen; s csak exisztenciák kommunikációjában van. [48. Jaspers 2008:145–148]
A kommunikáció előli kitérés nem más, mint az önmagunk előli kitérés. Az exisztencia elengedhetetlen feltétele a határhelyzetek elsajátítása és a kommunikáció folyamata is, ami individuumok között zajlik – s jó esetben kölcsönös teremtést jelent. Az egyik csak akkor kapja meg szabadságát, ha a másik is a saját szabadságát kívánja, és mindketten kívánják egymásét. Az exisztencia végtelensége maga után vontja a kommunikáció végtelenségét is. [49. Jaspers 2008:148–155]
A kommunikáció és az exisztencia forrása és motivációja a szeretet, melyben „mintha az eredet szólítaná meg önmagát”. A szeretet, a valami/valaki iránti lelkesedés tehát az exisztenciának, önmagunk nyilvánvalóvá válásának a forrása, de ha teljessé/véglegessé válik, akkor azon nyomban megszűnik, így megszüntetve a transzcendenciát, és ezzel az exisztenciát is: a statikusság a folytonosság és az élet végét jelenti. [50. Jaspers 2008:148–155]
Csak szabadsággal vagyunk képesek a határhelyzetbe állni és kommunikálni. A szabadság nem más, mint létlehetőség, de egyúttal szükségszerűség is: az exisztencia megfelelni vágyása az igazság iránt. [51. Jaspers 2008:155–156]
„Az abszolút szabadság gondolata olyan létre tör, amely mindenféle szabadság korlátozását megszünteti anélkül, hogy magát a szabadságot is megszüntetné.” Az abszolút szabadsággal tehát ugyanaz a gond, mint a szeretet teljességével – befejezettsége miatt meghaladja és megszünteti saját magát. Abszolút szabadság ezek szerint nem létezhet: a szabadság ellentmondások által inspirált folyamatokban valósul meg, azaz mindenkor korlátozott is. [52. Jaspers 2008:157–158]
Így tehát, az exisztencia hívása felől nézve, a szabadság és a szükségszerűség azonos. Az exisztenciális lét szabadsága az, hogy csak az önmaga által választott kötöttségeket ismeri el. [53. Jaspers 2008:158]
A nihilista hozzáállás elveti még azt a kérdést is, hogy ki az ember – épp most, amikor a leginkább ezzel kellene foglalkoznunk, magunkkal, a saját helyünkkel és önmeghatározásunkkal. Vegyük észre, hogy az ember exisztenciaként lehetőség, azaz önmaga számára feladat is. Ez természetesen az exisztencia határhelyzetekben való megvalósulását és a teljesen nyitott kommunikációt jelenti, ami csak közösségben lehetséges. Az egyén számára igazi szabadság csak akkor van, ha a közösség számára is: hiába van szabadsága az egyénnek, ha ezt nem tudja a közösségében gyakorolni, megvalósítani. [54. Jaspers 2008:183]
Feltűnő, hogy a modernitás „szabadsága” csak a szabadság feltételeit valósította meg, de nem magát a szabadságot; sőt, úgy tűnik, ez a „szabadság” éppen az ember szabadságát semmisíti meg: a technika kora elveszi az emberek belső szabadságát. De az sem elég, ha csak az egyén szabad, mert ehhez kell a közösség szabadsága is: mindenki csak annyira lehet szabad, amennyire az őt körülvevő közösségben szabad emberek vannak. Vállalunk kell a kockázatot, hogy a szabadság útjára lépjünk, és ezzel megmutassuk magunk számára a transzcendenciát és az exisztenciát. [55. Jaspers 2008:184–185]
A technikai felfedezések által adott szabadságból sokszor csak gépies rabszolgasors lesz. Ez elkerülhető: az ember szabadságának feladata önmagáról tanúságot tenni – a magának szabadságot teremtett exisztencia erejéről. És azt se felejtsük el, hogy „az ember sokkal jobban és alapvetően más, mint a bármilyen élőlény, és több, mint minden, amit önmagáról megtud, amikor az antropológia, pszichológia, szociológia tárgyává teszi magát.” [56. Jaspers 2008:187–188]
De az ember meghatározott is. Ami a szabadságában áll, az az, hogy döntéseivel részt vegyen az önmagává válás azon kérdéseiben, melyek valamilyen mértékben nyitottak. Az exisztenciális szabadság szükségszerűsége nem a kiszolgáltatottságot jelenti, hanem többet: az önmagunkat létrehozó döntések rajtunk kívüli, ámde saját önmagunk által szabadon felvállalt útját. [57. Jaspers 2008:188–189]
A tudat három fajtája: tudat mint megélés, általában vett tudat, abszolút tudat; másként: mindennapi, teoretikus, és exisztenciális. Az abszolút tudat jelei a szeretet, a fantázia, a játék, és a higgadtság. [58. Jaspers 2008:178–180]
Az exisztenciális (vagy abszolút) tudatban a szeretet a legbiztosabb talaja a transzcendenciának; a szeretet végtelen és önmagának az oka, s egyúttal immanens is. A fantázia „az a szeretet, amely a létbizonyosság megvilágosodásává lesz a dolgok szemlélésében, képekben és gondolatokban” – ez az exisztencia megvalósulásának pozitív feltétele, a lehetséges tere, ami által, mivel absztrakció, kitörhetünk a létezésből az exisztencia felé. A játék a valóságnak való megfelelés terhétől mentes, „naiv gyönyörűség”, ami a valóságon alapszik, de benne a lehetséges teljes szabadságot nyer, és ezzel lehetőségek sokaságai fejezhetőek ki általa. És végül, a higgadtság nem más, mint a létbizonyosság, ami a megszerzett és igazságra nyitott exisztencia nyugalmaként is létrejöhet. [59. Jaspers 2008:178–183]
Minden kézzelfogható: jelenség. A transzcendencia nem kézzelfogható: valóság. Azon jelentéseket, melyek nem oldhatóak fel a jelentett felmutatásával, Jaspers úgy nevezi el, hogy rejtjel, azaz chiffre. [60. A fordító szerint: siffre. Én itt mégis inkább a Jaspers által használt chiffre alakot preferálnám.] [61. Jaspers 2008:203–205] A chiffre kifejezés arab eredetű – bár Arisztotelész nyomán kezdték el használni a 12. században – és eredetileg a nullát vagy a semmit jelenti. Jaspers nagyszerűen fejezik ki vele azt a teljes mértékű nyitottságot, amivel a transzcendencia az ember felé néz, és amellyel az ember az előtte álló exisztencia felé fordulhat.
A rejtjelek sosem egyértelműek, mert jelentésük nem rögzített, hanem sokrétű – ezért, ha valaki mégis meg kívánja fogni őket, az babonákhoz és erőszakhoz vezet. A rejtjelek egyszerre objektívek és szubjektívek: kívülről adatnak felénk, de magunk is teremtjük őket. Amitől a „racionális” tudomány megfosztotta az emberiséget, mindent empirikussá téve vagy legalább is ekként vizsgálva, a rejtjelekben maradt meg: a világ derengő nyitottsága, amiből még bármi kirajzolódhat, a nyitottság emberies bizonytalansága, vagy akár a világ nyitott feltárása a fantázia által. [62. Jaspers 2008:203–205]
A rejtjelek nem azonosak a transzcendenciával, túlmutatnak magukon, ezért vonzó, hívó jellegűek, s a transzcendenciába hívnak, szólítanak, s ezáltal az exisztencia felé is. [63. Jaspers 2008:205–208]

#2
JASPERS NÉZETEINEK RÖVID ÉRTELMEZÉSE
Jaspers világképét legfőképpen a teljes nyitottság jellemzi, s tagadja, hogy létezne abszolút, jelentsen ez akár abszolút tudást vagy bármi mást – még ha tisztában is van nézeteinek valamiképpen állandó jellegével, a transzcendencia állandó jelenlétével. Ezért szkeptikus a tudomány iránt, és hibának tartja, hogy egy legalapvetőbb kérdésekben bizonyíthatatlan vonatkoztatási rendszert [64. Ha egységesnek tekinthető egyáltalán.] mégis lezártnak tartanak egyesek, és ezzel megfosztják az embert a szabadságától, az exisztenciától és a megértéstől, melyeket igazán csak a teljesen szabad és nyitott kommunikáció adhat meg – nem pedig a tudományos vagy bármilyen más előfeltételezésekbe lakat alatt bezárt, korlátozott kommunikáció. [65. És ne felejtsük el azt sem, hogy a kommunikáció is egyfajta gondolkodási módot jelent, s viszont.] Ahogyan a tudomány, úgy a világ és a világképünk is végső soron lezáratlan, és mindig is lezáratlan marad.
A szerző számára a testi lét csupán csak létezés, melyből az öntudatra eszméléssel már eleve egy többlet jön létre – az exisztencia irányába haladás – és a határhelyzetek felvállalásával majd áttörésével egy olyan alkotó élet, ami egy olyan szellemi teremtő erő birtokába juttatja az embert, melynél fogva az meghaladhatja állatságát, és egy önmagához képest is némileg új, emberi minőséget hozhat létre, s nem is egyszer, hanem folyamatosan, örökké nyitva önmaga előtt.
A világ és az ember nyitottságát és lényegi meghatározhatatlanságát hirdeti, ahol központi szerepet kap a személyes öntudatra ébredés és ez által a (lényegében szellemi) produktivitás, ami az egyszeri és megismételhetetlen ember részéről egy egyszeri és megismételhetetlen életet hoz a felszínre – és emiatt a léte nem csak mint ember, hanem mint egyes is elkülönbözik az összes többi élőlényétől, és mivel erre kizárólag csak ő képes, „az ember sokkal inkább és alapvetően más, mint a bármilyen élőlény”. [66. A fordításban eredetileg a „jobban” szó szerepel az „inkább” helyén.] [67. Jaspers 2008:187–188]
Jaspers az ember emberségét annak autentikus és pótolhatatlan, megismételhetetlen létében (exisztencia) találja meg, amit számára „a választás választása”, és a szükségszerű igazságok szabad felvállalása ad meg. Ehhez tartozik még végső lezárhatatlansága és folytonosan önteremtő mivolta is, mert „ami lényeges, az a személyes sors konkrét döntéseiben rejlik”. [68. Karl Jaspers: Filozófiai önéletrajz. Osiris Kiadó, Bp., 1998. 34.]
Az Átfogó, mely a szubjektum és az objektum közös tere, lehetővé teszi, legfőképpen mint szabadság, hogy az ember az exisztencia és a transzcendencia felé tekinthessen.
A határhelyzetek az élet törésvonalaiként teszik lehetővé az önmagunkra találást, de csak akkor, ha teljes őszinteséggel szembenézünk velük. Ámde ezek sora is végtelen: minden kétséges, a kudarc visszatér, minden megoldás csak részmegoldás, a létezés örökké befejezetlen.
Ezekre az állandó törésekre az exisztencia állandó önteremtése szolgáltatja a választ, mert a határhelyzetek felvállalásával bukkan fel és rajtuk áttörve valósul meg, döntéseivel. A határhelyzetek tehát az exisztencia feltételei, mely bár a teljességre törekszik, mégis mindig kénytelen meghaladni önmagát.
Az exisztencia tehát egyedi és nyitott lényegű, azaz örökké hiányos is, sohasem befejezett és sohasem válik teljessé – mindig megmarad lehetőségnek előttünk, mintegy önmagunk számára adott feladatként. Ha pedig leteszünk a kérdezésről, és inkább birtokolni kívánjuk az igazságot, akkor éppen az történik, amit elkerülni szeretnénk: bár végső önmagunkat keresnénk, a birtoklás vágyától megmerevedve egyre inkább eltávolodunk az élő gondolkodástól, s így elveszítjük önmagunkat. [69. „a filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával [...] azzal a szándékkal, hogy végérvényes és teljes legyen” – Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába. Európa Kiadó, Bp., 1996. 11.] Csak exisztenciák kommunikációjában van, melynek forrása a szeretet, ami megmutatja, mi hív magához, azaz merre tartunk mi magunk is.
A szabadság is ebben a folyamatban valósul meg, az exisztencia teremti meg magának, de egyúttal szükségszerűség is mint az exisztencia igazság iránti elkötelezettsége. A chiffre (rejtjel) azon jelentések neve, melyek sosem kerülnek teljesen tisztázásra, ezért túlmutatnak magukon, egy végtelenségében nyitott és befejezetlen világra. A rejtjelek a világ és a transzcendencia örök létének a kifejeződései.
A transzcendencia pedig röviden úgy foglalható össze, mint egy szabad, feltöltésre váró üresség, az ember teljes nyitottsága, mellyel megadjuk magunknak a teljes szabadságot, hogy igazzá legyünk, és élünk is az önteremtés e lehetőségével, a transzcendencia rejtjeleinek (részbeni) belsővé tételével. Így lesz az exisztencia örök jelenlétként élő valóság – a megvalósult, az emberré vált ember, aki kisajátította, magáévá tette az idejét, és ebben, saját autentikus jelenvalóságában él.
Ha elveszik ez a nyitottság és szabadság, s bezárul a gondolkodásunk, ezzel arra kényszerülünk, hogy egy hamis jelenben „éljünk” tetszhalott életet. Csak és kizárólag az igazság iránti szenvedély teljes szabadságában lehet igazi emberi életet élni.
Minderre egyedül csak az ember képes, ráadásul csakis mint öntudatos egyén, ezért különbözik minden más élőlénytől – és ezt már az alapvető különbség is elárulja, mely a létezés és az exisztencia közt fennáll.

#3
JASPERS KRITIKÁJA
A fentiekkel szemben több észrevétel is tehető. Például, hogy hogyan is lehet türelmetlennek lenni a türelmetlenséggel szemben, vagy, hogy miért csupán csak az határozza meg a valóságot, hogy valamit eltökélten annak tartunk. Kérdéses továbbá, honnan tudjuk, hogy a szubjektum nem ismerheti meg a valóság egészét, mivel ehhez a kijelentéshez éppen a valóság egészét kellene ismernünk. [70. Ismeretlen dologról nem tudunk nyilatkozni. Ahhoz pedig egy dolog egészét kell ismernünk, hogy tudjuk, milyen tulajdonságok jellemzik. Ezzel a rendkívül egyszerű logikai belátással bizonyításra kerül a „klasszikus” állítás tévessége, mely egyes dolgok (netán végső igazságok) elérhetetlenségét mondja ki. Ez többnyire a szigorú szkepszis vagy egyes vallásos elképzelések tévedése, de sok más gondolkodónál is felbukkan.] Érthetetlen az is, miként lehet valamit nem tárgyként elgondolni és leírni, hiszen, ha bármit is elgondolunk, azzal már eleve tárgyiasítjuk – és ez nem feltétlen jelenti azt, hogy ne lehetne egyúttal alany is (Átfogó), vagy ne mutathatna túl az elgondoláson (exisztencia).
Mindezekkel most azonban nem foglalkoznék, mert van egy sokkal nehezebb és általánosabb baj: Jaspers gondolkodásának egyik legfeltűnőbb hiányossága, hogy nem tisztázza megnyugtatóan, hogyan különíti el tipológiájának statikus és dinamikus részeit. Ez a kérdés minden témában megválaszolatlan marad, s az ellentmondásosság egész életművén végigvonul.
A szerző úgy tartja, hogy a világ nyitottságából és az exisztencia önmeghaladásából végérvényesen kilépni képtelenség. De, ha minden világállapot és exisztencia végül meghaladottá lesz, akkor ez az állandónak szánt, mélyebb alapstruktúra, és az általa létrejövő folytonos önmeghaladás is megszünteti saját magát azzal, hogy egy ponton meghaladottá válik.
Azaz, a világ nyitottsága és az exisztencia önmeghaladása lezárt, ami éppen saját lezáratlanságra való igényüknek a következménye. Jaspers saját belső felfogása azzal, hogy kifejezi a világ és az exisztencia végső befejezetlenségét, egyúttal kifejezi ezek befejezettségét is, vagyis önellentmondásos, azaz lehetetlen.
Másként mondva: ha az „örök nyitottság struktúrája” meghaladható, akkor túllép a befejezetlenségek során és így megszünteti saját magát, s ha nem haladható meg, akkor már eleve egy merev, rögzült pont, ami éppen saját magát tekintve nem nyitott. Egyik esetben sem lesz teljesen nyitott, ahogyan azt Jaspers szeretné.
Ezek szerint a világnak tehát mindenképpen van egy olyan alapja, mely mindörökre változatlan. Az „örök nyitottság struktúrája” felszámolja önmagát, nem végső, a világ mégis abszolút.
Most akkor az egész tant fel kellene adnunk? Mi lesz az exisztenciával, ha a világ abszolút? Létezhet-e egyáltalán? Elérheti a teljességét? – Furcsamód, a válasz éppen Jaspers hibájából következik.
Az egyik lehetséges megoldás, hogy az ellentmondást megpróbáljuk összefogni azzal, hogy az exisztencia megvalósulása egy végtelen feladat, aminek egyes részei megvalósíthatóak, teljességében azonban sohasem. De ez mintha nem működhetne. Egy helyen ugyanis azt olvashatjuk, hogy az exisztencia végső soron meghiúsul létrejöttében. [71. Jaspers 2008:140–142] Így a szerző elzárja ennek az értelmezésnek az útját, és nem maradt más hátra, mint eszméjét öncáfolónak tekinteni. Vagy mégsem?
Egy másik lehetőség, hogy elvégezzük azt a pontosítást, amit maga a szerző nem tett meg. Mert éppen az ember létének nyitottságából következik, hogy valóban léteznek határhelyzetek, ahol kérdésessé válik nem csak önmagunk felvállalása, hanem az is, hogy kik is vagyunk valójában. Valóban létezik transzcendencia, mely a világ számunkra ismeretlen részét rejti magában. Valóban létezik exisztencia, mint az öntudatos ember tartása és elkötelezettsége. Az egészhez csak annyit kell hozzátenni, hogy egy abszolút világban ezek nem tökéletes mértékben nyitottak, hanem csak annyira, amennyire ezt az Abszolútum megengedi.
Ezzel két nyugtalanító kérdés is megválaszolásra kerül. Egyrészt az, hogy hová lesz az exisztencia, ha mindig kihúzzák alóla a talajt? A válasz az, hogy talaja mindig is lesz, mégpedig az abszolút, s az exisztenciához a nyitottság és az abszolút egyaránt hozzá tartozik, azaz nem csak „mindig túl”, hanem „mindig itt” is van – megvalósulása tehát lehetséges. Másrészt az, hogy így azt sem muszáj idővel feladni – nem is lehetne – ami az Abszolútumhoz tartozik, és ezáltal az ember legautentikusabb lényegéhez is.
A statikus és a dinamikus nem zárja ki egymást, csak azt kell belátnunk, hogy egyik sem kizárólagos – nem minden állandó, és nem minden változik. A világ és az exisztencia egyszerre kötött és szabad, és kötöttségük nem zárja ki azt, hogy nyitottak legyenek a jövőre, s az ember nyitott legyen az igazságra.
Lehetséges tehát örök nyitottság, csak nem teljes mértékben, hanem az abszolút talaján – a világ és az exisztencia nem teljesen lezárt, de nem is teljesen nyitott; vannak biztos és elidegeníthetetlen részei. A statikusság és dinamikusság kérdése tehát az Abszolútum felismerésével tisztázható le, melyben mindkettőnek megvan a maga helye. [72. Láthatjuk azt is, hogy az emberről – s mindenről – torz képet kapunk, ha az Egész nélkül próbáljuk meg megismerni, mert mint rész, nem ismerhető meg az Egész nélkül.]

#4
AZ ABSZOLÚTUM, ÉS NÉHÁNY KÖVETKEZTETÉS
4.1.
AZ ABSZOLÚTUM MEGRAGADÁSA
Az eddig elmondottakból jól látszik az Abszolútum egyik legfontosabbnak tűnő tulajdonsága, a végtelenség. Sőt, ez mondja meg talán a leginkább azt, hogy miért is abszolút – mert mindenre kiterjed, nem csak időben, hanem elsősorban metafizikai, és az ehhez tartozó logikai értelemben – azaz mindent átfog, mindent összeköt, egységes hálózattá szőve. Ez az összefüggő egység azt is jelenti, hogy mindennek van értelme.
Emlékeztetőül: az abszolút szó latin eredetije az absolutus, ami annyit tesz, hogy befejezett, eloldozott, fokozhatatlan. Az Abszolútum eszerint azon igazságok összessége, amelyek minden mástól eloldozottak, függetlenek, önmagukat igazolják és okolják meg, általános érvényűek és örökkévalók, vagy másként, feltétlenek – pontosabban, saját maguknak a feltételei.
A végtelenség ezt hozza a felszínre: az egyik ilyen abszolút igazság maga a világ változatlan alapstruktúrájának végtelensége és mindenre való kiterjedtsége. Tehát az Abszulútum állandó és mozdulatlan – és ekként végtelen. Ha pedig állandó, akkor nem hozta létre semmi, azaz létre–nem–hozottságának saját maga (saját állandósága) az oka, így már saját létében is önmeghatározott – vagyis önmagának az oka.
Az Abszolútum tehát örökkévaló, nem jött létre és soha nem fog megszűnni, tisztán önmagától és tisztán önmagáért létezik, azaz (saját magát kivéve) „mindentől eloldott”, vagyis abszolút.

4.2.
AZ EMPIRIZMUS KRITIKÁJA ÉS A VILÁG TEREMTÉSÉNEK CÁFOLATA
Az eddigiek alapján még további metafizikai következtetések is levonhatóak. Egyrészt, az Abszolútum emiatt, tehát mert mindent összeköt, semmitől sem különülhet el, az időtől sem, azaz nem lehet időn túli, hanem kiterjed mindenre s minden időre.
Másrészt, ezek szerint az Abszolútum (és így a Kozmosz) végtelenségét tapasztalati úton nem lehetséges belátni – mert egy végtelen időben a tapasztalatot sosem tudnánk befejezni, legföljebb annyit veszünk észre, hogy a világnak eddig sosem volt vége, de azt nem tudjuk megtapasztani, hogy soha nem is lesz – az effajta metafizikai végtelenség megragadása tehát, mint azt láthatjuk, csak gondolati, intellektuális úton történhet, és nem empirikusan – ha pedig nem származhat tudás olyan tapasztalatból, ami a jövőben sem lehetséges, ám mégis rendelkezünk ezzel a tudással, akkor az empirizmus kizárólagossága cáfoltnak tekinthető.
Harmadrészt, az állandóság miatt elvethetjük a világ keletkezését vagy teremtését és a feltűnően sohasem eljövő „világvégét” is, méghozzá nem csak abszolút vagy történeti értelemben, hanem minden értelemben, mert az Abszolútum tiszta aktusként nem alkothat még önmagából sem semmit, mert akkor mozdulnia, változnia kellene, márpedig, ahogyan azt láthattuk, mozdulatlan és változatlan. S mivel mindenre kiterjed és egynemű, ezért nem válhat le belőle semmi és nem történhet benne semmi. A Kozmosz tehát örökkévaló.

#5
BEFEJEZÉS
Jaspers filozófiájának előnye egyben hátránya is: szabadon engedett, intuitív gondolatai a filozófusi ihletettség állapotát idézik, ám egyes részeinek kidolgozatlansága ellentmondásokkal terhelt, időnként pedig olyan meggondolatlanságok bukkannak föl, melyek mintha egy egészen más embertől származnának. Legnagyobb gyengesége az, hogy önmeghaladó jellegű, ahogy minden eszme, mely a „minden változik” gondolatát vallja, még ha cizelláltan és színvonalasan is – ámde tévesen.
Mert bár elveti a végső megalapozást, és következetesen tagadja, hogy létezik abszolút, éppen ez a következetessége lép fel a megalapozás és az abszolút igényével. A szerző ezzel tehát, szándékával ellentétben, az Abszolútumra mutat rá, csak némi pontatlansággal. De, ez a pontatlanság egy megoldáshoz, talajtalansága egy talajhoz vezetett el minket, fő kérdésünk megválaszolásához: van abszolút, és ezzel van olyan alapja mindennek, melyről az ember sem tud leesni, még ha néha úgy is tűnik, hogy minden kétségessé vált – de még ez a kétségesség, az üresség, sőt, az összes nehézség is mind életlehetőség, alkalom, hogy (remélhetőleg) egyre közelebb kerüljünk az abszolúthoz, és ezáltal saját magunkhoz is.

* * *

IRODALOMJEGYZÉK
Karl Jaspers: Ész és egzisztencia. in: Csejtey–Lackó–Dékány–Simon (szerk.): Ész – Élet – Egzisztencia II–III. Társadalomtudományi Kör, Szeged, 1992. 343–430.
Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába. Európa Kiadó, Bp., 1996.
Karl Jaspers: Filozófiai önéletrajz. Osiris Kiadó, Bp., 1998.
Karl Jaspers: Mi az ember? Katalizátor Könyvkiadó, Bp., 2008.
Olay Csaba – Ullmann Tamás: Kontinentális filozófia a XX. században. L'Harmattan, Bp., 2011.
Platón: Philébosz. Atlantisz, Bp., 2001.
Wolfgang Stegmüller: Korunk hat német filozófusa. A fordító (Horn András) kézirata, Basel, 2006.

Petőfi: Akasszátok föl a királyokat!

AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Kaszálhatod a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!

 
Debrecen, 1848. december

A magyar irodalom egyik kétségkívül legnagyobb tévedése Petőfi Sándorral kapcsolatos: róla az átlagolvasó, de még a szakavatott irodalomértő is azt tartja, hogy egy rendkívül könnyen értelmezhető szerző. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Petőfi Sándor egy roppant világosan és érthetően fogalmazó költő és író, de egyáltalán nem könnyen értelmezhető. Az érthetőség és az értelmezhetőség ugyanis egymástól igencsak távol álló fogalmak; vannak könnyen érthető, de annál sokrétűbb, nehezen értelmezhető költőink (ilyen a kortárs irodalomban például Kányádi Sándor, vagy Oravecz Imre) és épp ellenkezőleg: nehezen érthető, de könnyen értelmezhető alkotóink (erre kortárs példa Juhász Ferenc neobarokk költészete). Van természetesen olyan is, aki könnyen érthető és könnyen értelmezhető, de az már inkább a szépirodalom és a giccs határvidékén mozog.
Petőfi érthetősége nehezen kérdőjelezhető meg, hisz művei első olvasatban is világos üzenetet fogalmaznak meg, érdemes azonban jobban elmerülni bennük, mert így teljesen más, elsőre talán fel sem tűnő értelmezésmezőkre lelhetünk, és egy egészen új, sokkal színesebb költői világ bontakozik ki előttünk. Petőfit ugyanis nagyon könnyű beskatulyázni, hisz versei általában egy-egy nagyobb téma körül csoportosulnak, legalábbis azok, melyeket az iskolában tanítanak nekünk, azon művek felett pedig, melyek esetleg kilógnak ebből az egységes képből, könnyedén átlép az irodalomoktatás. Pedig ezek az elvileg könnyen kategorizálható versek is problémásak lesznek egyből, amint a mélyükre ásunk, mert többrétegűségüknek köszönhetően máris kilógnak abból a dobozból, ahová megpróbálták beszuszakolni őket.
A nagy témák, amik köré általában csoportosítani szokták Petőfi költeményeit azok a következők: népiesség, szerelem, forradalom, magyar tájak, elmúlás. Azonban ha megvizsgáljuk a költő bármely olyan versét, melyet valamelyik skatulyába szorítanak, egyből észre lehet venni, hogy kilóg onnan, hogy több elemet tartalmaz a másik skatulyában lévő versek közül. Nézzük például az egyik legszebbnek tartott szerelmes versét, a Szeptember végén-t: a költemény nyilván egy csodálatos szerelmi vallomás, de a magyar irodalom egyik leglíraibb tájleírásával kezdődik:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.”

Majd szinte végig az elmúlás szemszögéből vizsgálja a szerelem örökkévalóságát és időnkívüliségét:

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,”

De a leginkább az irodalomértők által Petőfi lírájára erőltetett úgynevezett „nagy témák” szinte minden versében keverednek, és ezeket most nem fogom egyenként végigvenni, de ha alaposabban megvizsgáljuk költőnk bármely versét, világossá válhat ez számunkra. (Csak néhány példa, ha esetleg valakinek kedve támad ezt megvizsgálni: Reszket a bokor, mert…, Megy a juhász a szamáron, Minek nevezzelek? Dicsőséges nagyurak.
Ezekben az alapvetően szigorúan bekategorizált versekben mindegyikben megfigyelhető a „nagy témák” keveredése.)
Ebből egyértelműen következik, hogy vannak olyan művek, melyeket olyan esszenciális Petőfi verseknek tekintenek, hogy azokat elolvasva egyértelmű képet alakíthatunk ki a szerzőjüket foglalkoztató egy-egy témáról. Ha e művek felszínét kapargatjuk csak meg, akkor ez így is van, de ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá a költeményeket, akkor a felszínről nem is látszó dolgokat lelhetünk bennük. Így aztán valósággá is válik az, amit a felszínes szemlélő feltételez: egy-egy ilyen vers kiváló képet alkot Petőfiről, azonban sokkal színesebbet, sokoldalúbbat, nem olyan egysíkút, amilyennek szívebben látják a költőt.
Az egyik ilyen esszenciálisnak tekintett vers, amelyet most elemezni fogok, az Akasszátok fel a királyokat!, mely mű esetén teljesen egyértelműnek tűnik a téma: forradalmi, politikai vers, ahol még csak nem is túlzottan elrejtve fogalmazza meg a költő a véleményét. Azonban az eddig kifejtettek alapján, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vers mélyébe tekintve sokkal több dolgot találunk, mint azt elsőre sejtenénk.
A vers alapvetően négy szerkezeti egységre bomlik, melyek annak köszönhetően, hogy a költemény hét versszakból áll, nem egyenlő hosszúságúak. Az első három egység két-két versszakokból áll, míg az utolsó, melyben a záró konklúziókat vonja le a költő egyetlenegy szinte epigrammaszerű rész. Az első két versszak lényegében egy bevezetés, ahol a kisebb tettektől vezeti el az embereket a lírai hős a lehető legfontosabb cselekedetig, a királyok lemészárlásáig; a második részben tisztázza saját viszonyát a királyokhoz, majd jellemzi is őket; a harmadik részben egy véres, vadromantikus panorámát mutat a királyok bűneiről; a negyedik részben – ahogy már mondtam – tömören összegzi a vers mondanivalóját.
Mielőtt alaposabban megnéznénk az egyes részeket, vizsgáljuk meg a költemény verselését, mely ugyancsak szokatlan Petőfinél, és ez megint csak cáfolja azt, hogy ez egy esszenciális költemény volna. A költő ugyanis legtöbb versében magyaros, ütemhangsúlyos verselést használ, ez a mű azonban időmértékes, erősen jambikus lejtésű (Lamberg szivében tőr, Latour nyakán / U–U–U–U–U–). Ez a szigorú, stabil szerkezet azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: ahogy skandáljuk a szöveget, éppen hogy zaklatottságot, lelki hullámzást, felajzott lelkiállapotot lehet kiérezni belőle. Bármelyik sort vizsgáljuk pedig meg a versben, ugyanezt a ritmusképletet kapjuk meg, vagyis Petőfi tőle szokatlan módon roppant következetesen viszi ezt végig a versen. Persze, csak akkor szokatlan ez, ha a felületes látásmódnál maradunk. Ha jobban megvizsgáljuk Petőfit, arra juthatunk hogy a könnyedség, és a könnyen érhetőség felszíne alatt egy nagyon is tudatosan alkotó, építkező költő képe rajzolódik ki előttünk.
Ugyanilyen tudatosan van felépítve a vers nyitánya is, ahol a költő két, a mű megírása előtt nem sokkal meggyilkolt politikai vezetőt idéz meg. Lamberg Ferenc Fülöp királyi és császári altábornagy 1791-ben született és 1810-ben lépett be a császári hadseregbe, 1834-be vezérőrnagyi, 1842-től altábornagyi rangban szolgált. 1848-ban az első felelős magyar kormány megalakulásakor Mészáros Lázár hadügyminiszter próbálta rávenni, hogy szolgálja a magyar kormányt, de ő inkább az új alkotmány ellensége lett. 1848. szeptember 25-én Jellasics sikeres előrenyomulása hatására a császár Magyarország ideiglenes nádorává és katonai vezetőjévé nevezik ki. Budapestre érkezik, hogy átvegye hivatalát, a Jellasics érkezésétől félő pestiek a Pest-budai hajóhídon felismerték és meglincselték.
Hasonlóan végződött Theodore Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter élete is. Az 1780-ban született királyi és császári táborszernagy 1798-ban a bécsújhelyi katonai akadémia elvégzése után lett mérnöki hadapród, 1804-től százados, 1805-től őrnagy. Több nagy csatában is kitünteti magát, és 1831-ben már altábornaggyá nevezik ki. Az 1848. március 13-i bécsi forradalom után április 30-tól ő lesz a hadügyminiszter. Az október 6-ai forradalom alkalmával a tömeg meglincseli, majd holttestét egy lámpavasra akasztják. Mindkét, a vers első sorában megemlített katona-politikus hasonló sorsra jutott: a feldühödött tömeg kegyetlenül meglincselte. Ez pedig Petőfi számára egyértelműen pozitív tett, a mindennél szentebb „nép” ítélete.

„Hatalmas kezdesz lenni végre nép,
ez mind igen jó, ez mind igen szép.”

A költő azonban úgy gondolja, hogy ebben a forradalmi, szabadságharcos helyzetben ezen politikusok elpusztítása már kevés, a legfontosabb rákfenétől kell megszabadulni, a királyoktól. Mert Petőfi szerint minden rossz gyökere a király és a királyság intézménye, így ha csak a rendszer egyes vezetőt öljük meg, vagy tüntetjük el, azzal semmit nem oldunk meg, meg újabbak jönnek helyettük. Ezt két nagyon plasztikus képpel magyarázza el a költő:

„Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;”

A két kép egyébként egyértelmű visszautalás a vers elején szereplő két politikus halálára, sőt inkább az ott megkezdett szöveg továbbépítése. A kasza pengéje a Lamberggel végző tőr képét idézi meg, míg a fa lombja, ágai azt a lámpavasat, amire Latourt akasztották fel. Ilyen sorsot képzel el a költő a királyoknak is a vers állandóan visszatérő refrénjében, ami így állandóan visszatérő motívummá lesz:

„Akasszátok fel a királyokat!”

Mielőtt továbblépnénk a második szerkezeti egységre, figylejük meg ez a refrén hogyan válik minden versszakban szerves részévé szövegnek. Az első versszakban a miniszterek meggyilkolása utáni következő, nagyon fontos lépést jelenti. A másodikban azt visszhangozza egyszerű, könnyen skandálható jelszóként, amit az egész strófában fejteget. A harmadikban olyan, mintha a költő kiömlő gyűlöletének tengere zúgná ezt a mondatot. A negyedikben a pokoli képek alóli felszabadulást jelenti, szinte egy új életet adó sóhajnak érzi az ember. Az ötödikben refrén szavai a király bűneinek megtorlását mutatják meg. A hatodikban újra az összes problémára való megoldásként visszhangzik a versszak végén. Az utolsó strófában a költő magára vállalja a feladatot, de azért végső reményként még egyszer felszólítja a társadalmat, hogy tegyék meg, és vegyék le a válláról ezt a mázsás terhet A második szerkezeti egységben a költő saját királyokhoz fűződő viszonyát tisztázza.
Ennek kifejtését abból a kérdésből indítja, hogy a világ megtanulta-e már gyűlölni ezt a rendszert és az uralkodókat, annyira, amennyire neki sikerült. Ezután azt a kívánságát fejti ki, hogy mennyire szeretné szétosztani azt a gyűlöletet, amit ő érez a király iránt. Szilajnak, veszettnek nevezi ezt a gyűlöletet, ami éppen arra a zaklatottságra utal, mely a vers ritmikájából is kiolvasható. Valamint ezt a gyűlöletet a tengerhez hasonlítja, amely kép egy másik, ugyancsak forradalmi, politikai versében is felbukkan, és ott központi szeretete tölt be. Természetesen a Föltámadott a tenger című költemény idéződik meg az emberben, ahol a háborgó tengert a fellázadt néppel azonosítja. Itt viszont már úgy érzi, ez a lázadás, ez a föltámadás kevés, és igazából csak benne van meg az a lelkesedés, amely a komolyabb változások eléréséhez szükséges.
A költő a következő strófában fejti ki ennek a gyűlöletnek az eredőjét, és elmondja, hogy ő milyennek látja a királyt. Itt vadromantikus képeket halmoz egymásra:

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –

E halmozás, bár roppant szenvedélyesnek és véletlenszerűnek tűnik, azonban nagyon szép ívet ír le, és ez is a tudatos versszerkesztés mutatja. Az anyaméhtől eljutunk a koporsóig három sorban, de pont azok a legérdekesebb sorok, amik látszólag kilógnak ebből az „életrajzból”. A „Szívöknek minden porcikája rosz” sor azt mutatja meg, hogy a királyok eleve, és javíthatatlanul romlottak, hiszen azokat a porcikákat, melyeket szívük mélyén rejtenek, sehogy sem lehet megjobbítani. A „Szemétől a levegő fekete” sor pedig azt mondja el, hogy ezek az emberek nem csak velejükig romlottak, de ezt a romlottságot úgy terjesztik maguk körül, mint a levegő szennyezését. Mindenkit, aki levegőt próbál venni, és nem csak a közelükben, azok megfertőződnek. Ezért kell megtenni azt, ami természetesen ismét visszatér a refrénben, és amit talán le sem kellene újra írnom: „Akasszátok fel a királyokat!” A harmadik szerkezeti egységben ismét egy felsorolás, halmozás következik, ahol a királyok bűneit ismerteti a költő. Már rögtön a második sorban visszatér a kés, majd a kasza a motívuma. Míg korábban a királyokhoz hű emberek elpusztításának eszköze volt (Lamberg szívében tőr, kaszálhatd a fűt a világ végeig), addig itt már a halál, a kaszás fegyvere (Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón). A halál azonban nemcsak a harcmezőn végez irtóztató munkát, hanem szerte a honban, és nem csak „kaszájával” arat, hanem például tűzzel is (Itt egy falu, amott egy város ég,). Ez is egy érdekes visszautalás, hiszen korábban a költő az emlegette, hogy a keblében a gyűlölet tenger, és a lángban álló országot pont ezzel a gyűlölettel lehetne eloltani. Azt, hogy mi is ez a módszer, azt nem írom le sokadik alkalommal megteszi ezt helyettem Petőfi Sándor.
A következő versszakban az előző konkrét képek helyett két szimbolikus képpel mutatja be a királyok vétkeit. Itt egy földre tepert szörnyhöz hasonlítja a királyt, aki, ha nem törölik el véglegesen, akkor ismét felemeli a fejét, és akkor mindaz a küzdelem, pusztulás, amelyet az előzőekben felsorolt, hiábavalónak bizonyul majd. Ebben a részben megidéződik Vörösmarty Mihály Szózatnak szövege is:

„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a' honért.
Az nem lehet, hogy ész, erõ,
És olly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

Petőfi ezt a gondolatot feltételes módban fogalmazza meg:

„Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek”

Itt figyelhető meg a jelentős különbség Petőfi és Vörösmarty alkotása között. Míg a Szózat költője azt mondja: nem lehet, hogy hiábavaló maradjon annyi szenvedés, ezt nem hagyhatja Isten, addig Petőfi egy nagyon egyszerű feltételhez köti dolgot: „a korona eltörése” (ez a másik szimbolikus kép) elég ahhoz, hogy értelme legyen a harcnak. A vers utolsó versszaka, zárlata egy szinte epigrammaszerű, majdhogynem önálló alkotás; azonban természetesen nem különül el a műtől, sokkal inkább annak szerves része, hiszen tovább építi az eddigi motívumokat, sőt felbukkan benne Petőfi teljes költészetének két legfontosabb tárgya és ezzel kérdése is. A versszak egyértelmű betetőzése a költeménynek. Még egyszer kimondja a költő azt, hogy bárkinek bármilyen bűn megbocsátható, de a királyoknak immár semmi, ők már annyit vétkeztek az emberiség ellen az eltelt évszázadok alatt, annyi kín, baj, okozói voltak, hogy nekik már nem jár „barátság, kegyelem”. A költő arra is hajlandó, hogy lantját és kardját elhajítva a kezéből maga váljon hóhérrá, ha más ezt nem teszi meg. Ehhez pedig a legnagyobb áldozatra is hajlandó:

„Lantom s kardom kezembül eldobom”

A cél érdekében tehát a költő arra is hajlandó, hogy életének és költészetének központi problémáját, a lant és kard problematikáját is félre tegye, és másba fogjon. Ez az a kérdés, ami végigvonul Petőfi teljes művészetén: költő legyen, avagy forradalmár, szabadságharcos. Van amikor tudja egyeztetni magában és lírájában ezt a két szerepet, van amikor nem. De itt és most kimondja azt, hogy akár ezt is félre tudja tenni azért, hogy megoldódjon egy sokkal súlyosabb probléma, a királyok uralma. Ezután a kijelentés után – ahogy ezt már korábban kifejtettem – az utolsó remény felsóhajtásakét hat a refrén, hogy hátha a társadalom nem kényszeríti mégsem erre a feladatra a költő-forradalmárt, hanem végrehajtja maga, amit meg kell tennie.
Azt hiszem, ez az elemzés is bizonyította, hogy az egysíkúnak tűnő verseiben is mennyire sokoldalú, sokszínű Petőfi, és hiába tűnik úgy: nagyon könnyen értelmezhető, az alaposabb vizsgálat újabb és újabb rétegeket tárhat fel a legismertebb versekben is. Ebből pedig egyértelműen következik: nem a forradalmi mondanivaló teszi Petőfit nagy, sőt talán legnagyobb költőnkké, hanem az, hogy a verseiben rejlő tudatosan felépített, és talán máig fel sem fejtett rétegek, mélységek beszélni tudnak minden korok embereihez.