Lengyel Géza színes szőttese

Könyvjelző

„Elmegy az ember, száll az idő”

Lengyel Géza Színes szőttese

„Elmegy az ember, száll az idő –
szél betakarja lába nyomát,
- szürke homokból bús zsalugát –
porlad a csont is, rá moha nő.
Éltet a napfény, májusi láng.”

Lengyel Gézát, - aki 15 éve az országos hírű csepeli Tamási Lajos Olvasó Munkás Klub vezetője - csaknem 20 éve ismerem. Életrajzi interjúkötetem róla, a Költő a katedrán címmel jelent meg, öt verseskötetéről írtam kedvcsinálót és mutattam be a csepeli irodalmi klubban. Gyakori vendég volt otthonomban, és nagy erénye volt, hogy csak írásaimat nem bírálta szigorúan, főztömet soha és aztán bebizonyította, hogy a „puding próbája az evés”. A barátság fő próbája pedig a közös cél, meg a sok-beszélgetés. Sokat tanultam a tanár úrtól, életszemléletet, élettaktikát és persze irodalmat is. Mindez megnehezíti most helyzetemet, amikor immár 10. kötetét, a Színes szőttest mutatom be. Hiszen, mindent elmondtam már a költő-tanárról és köteteiről. Mi újat tudok még írni róla? Ámde nemcsak a barátság kötelez, hanem az is, hogy újabb gyűjteményes verseskönyve, amely az 1962-2018-as verstermést mutatja be, a többször elolvasandó könyvek közé tartozik, és aki figyelmesen olvassa, az nagy élmény részese lehet. Lengyel Géza 79 éves. Ilyenkor természetes, hogy egy alkotó visszatekint múltjára és önkritikusan megrostálva bemutatja évtizedek verstermését. Mert Lengyel Géza nemcsak arról ismert, hogy másokat kritizál, hanem arról is, hogy önmagához is szigorú. Kötetének bevezetőjében meg is indokolta, miért látta szükségesnek versbe énekelt sorsának, sorainak bemutatását. „Életemnek nagyobb részét hátrahagyva, idejét láttam csokorba kötni az emelkedett, idvezült percek, órák virágait, tíz kötet verseit. Igazi tarka csokor állt össze a szeretet, barátság, szerelem, emberi kapcsolatok, a természet gyönyörű, és a nagyvilág, meghökkentő, riasztó, csalogató, esetenként dögszagot árasztó virágaiból.”
Az első ciklus, az 1962-2003-ig írt verseket tartalmazza. Addig nem volt szándéka az irodalmi életbe lépni. Arra gondolt, van elég költő, számtalan értékes mű. Egész életében örökösen bizonyítani akaró, szorgalmas, kötelességtudó, jó tanuló volt és ha valamibe belekezdett, azt igyekezett pontosan, szépen megcsinálni. Így aztán mert minden feladatát lelkesen és jól akarta végrehajtani, természetes, hogy a tanári pálya, a család, a sport szinte minden idejét lekötötte. Földrajz-biológia szakos tanárként a csepeli Katona József Általános iskolában tanár, igazgatóhelyettes, majd igazgatóként tizenkilenc évet töltött, aztán az országosan is elismert Jedlik Ányos Gimnáziumban 30 évet tanított. Mindig többet vállalt, mint legtöbb kollégája. De nemcsak tanított, a nevelést legalább annyira fontosnak tartotta. A foci, kézilabda, ping-pong, sakk-csapat, tájékozódási túraversenyek, irodalmi színpad, az országos döntők voltak nevelési területei. Természetes, hogy alig maradt ideje a versírásra, amit csak nyugdíjba menetele tette napi foglalatossággá, „új főfoglalkozásává”. Lengyel Géza 2004 óta tovább tanulta a költői mesterséget, elérte, hogy immár országosan ismert költőként jegyzik, a Magyar Irók Szövetsége befogadta tagjai sorába.
Az első kötete, a Pingponglabda dúdolója – 2004 - követően, egy-két évente jelentek meg újabb kötetei. A könyvben ezek a kötetcímek adják a ciklusokat, emellett egy szonett-koszorú és a fejedelmi nagyjaink ciklusa. Tizenöt fejedelmünket, illetve királyunkat mutatja be. Aztán haikuk, tankák, epigrammák következnek és végül Hullámverés címmel orosz, főleg Fet és francia fordítások zárják a kötetet. A kötet címét színes szőttes voltát, nemcsak a tartalmi sokszínűség, hanem és formai színesség, változatosság is igazolja, a versek hangulatának, mondanivalójának megfelelő formagazdagság: klasszikus versformák: sapphói, kis aszlepiádeszi, anakreoni, ambroziánus, időmértékes verselés, szonettek, de magyaros ütemhangsúlyos, dal, újabban gyakran szabadvers is a kifejező forma.
Persze az Irodalmat mindenkor befolyásolja az Élet, a kötet tartalmát a ceglédi gyermek és ifjúkor, a 49 évig tartó tanári pálya, 74 éves koráig taníthatott. Így lett természetes témája kötetének a tanítás, a család, az irodalmi szervező tevékenység, a sport, az országos gyalogtúrák, az európai utazások és a politikai élet is. És mindezek hatására vált a természet-, család-, hazaszerető verseket író Lengyel Géza közösségi költővé. Gyökereim erőt adók, /itt születnek forró hitek, - minden máshol /miként tépett ördögszekér,/talajtalan téblábolok. (Gyökerek)
A tanári szakokból következik, földrajz-biológia, hogy szereti és ismeri a természetet. Így ezek a versek nemcsak szakszerűséggel leírt természeti képek, hanem nyelvi gazdagsággal szavakkal festett táj- és évszak-leírások. Ilyen a 12 hónapról írt versciklusa vagy az emberiségért aggódó, környezeti ártalmakról, pusztulásról írt költeményei: (És néz az űrbe). A Kérésem nagy úr kötet és ciklus jórészt ezt tartalmazza. Egy tanár regős éneke, egy másik 2012-es kötet találó címe. A szeretett tanári hivatás, a kartársakhoz, szülőkhöz, tanítványokhoz fűződő versei: az oktatás-nevelés problémáiról is szól, sokszor ironikus hangvétellel, az „oktatási gépezettel” szemben. Például „Beszél-e ön euro-zsargonul?”, Elmélekedés a kulturális szemétdombon. Felhívja a figyelmet a felgyorsult változásokra, annak hatásaira: Történelmi érettségi, A tanári szó a párbeszéd fontosságára: „Mint bimbóból virágot a fény/ úgy jó, ha a tanár kitár:/ a jó tanár, ha ki kertész/ ha kell olt és szemez, / közelít sok távoli/ szépséget, értéket bíró asszociációt.” (A jó tanár szavára, Gyergyai Albert emlékére.)
Egy tanár munkája soha nem volt könnyű, anyagilag megbecsült, de fennkölten szép tud lenni, (Pedagógus memoár). Hálás lehet a sorsnak, hogy ezt a pályát választotta. Eredetileg művészettörténész szeretett volna lenni, később egyetemen tanult esztétikát. Lengyel Géza élete nagyobb része az iskolákban zajlott, talán ez is hozzájárult, hogy idősen is fiatal maradt. Miben bízzunk – kérdezte - ha nem az ifjúságban? „Így nem hal ki a remény:/ - szégyen-könny vért tajtékzó pénztengeren/ győzve kecsesen vitorláz gyermeki érzelem.” (Utolsó esély.) A világról alkotott véleménye számos, közéleti-közszolgálati versben tükröződik, elsősorban Az idő sodrában, 2019-es és a Reménykereső, 2015 –ben megjelent kötetekben és természetesen a Színes szőttes-ben is. Igazságtalan társadalmi egyenlőtlenségekről ír: „saját zsírjukba fúlnak egyesek, /százmilliók lézengnek csontsovány… „Háborúk, menekültáradat, korrupció, munkanélküliség. (Helyzetkép, Fedéltelen, A Nincsen érzete) „Igen…Igen. Riadtan észlelem -/ e dantei pokolban,/ gyehenna-tűz ropogásban/ már alig-alig hallik át egy magányos cselló/ önfeledt éneke.„(Igen, igen). Mindezeknek hatása a lelki kiüresedés. (Identitás kérdés, Éj, sötét éj) A társadalmi igaztalanságok kihatnak családja anyagi helyzetére. Hosszú évekig feleségével önfeláldozóan, erején felül segíti lányát és unokáit. Bár a gondok oka összetett: veje 27 évesen, több mint 20 éve tudathasadásos, skizofrén, és tetézte a bajt, hogy a három unoka, - ma már húsz év fellettiek különböző súlyosságú pánikbetegségben, idegrendszeri bajokkal küszködnek. Így keverednek sok szép családi életet megéneklő versek közé a szomorúságot árasztó költemények. A súlyos terhek diktálták talán kötete legdöbbenetesebb, Átlagos című versét. Az anyagilag teljesen leromlott, nehéz sorsról ír. A versekből kiolvasható, hogy az unokák, a nagy szegénység ellenére, vagy talán éppen azért, mind szép, tiszta erkölcsűek. És ezért talán, ha nem jön nagyobb baj, megállják helyüket az életben. Persze gazdagok nem lesznek, mert a tisztességet a társadalom bünteti. A kötetben 11 verset írt feleségéhez, akivel egyetemista koruk óta egyek. Sára két diplomás, könyvtár-biológia tanár 100 ezer forintos nyugdíjjal, sokat és nagy szeretettel foglalkozik unokáival. A költő egyik legkedveltebb, humoros hangvételű, szeretetteljes, Panaszkodom című versét feleségéhez, Sárihoz írta. A sötétebb hangulatú versek mellett, 25 derűt sugárzó is akad, például Április felnevet, Költők sorsa. Lengyel Géza játékos költő, komoly-derűs játékos, játszik állandóan kísérletezik a nyelvvel, a szavakkal, a gondolatokkal. Például a Nőnapi villanella című versét reneszánsz-végi, szigorúan kötött versromában írta, a Fallalát pedig a XVI-XVII. századi madrigál játékos jellegében. Az alkalmi verset a jedlikes testnevelő kollégáinak írta. Sok sportélményét versbe fogalmazta, hiszen mint már említettem, a sport életének fontos része volt, 17 éves kora óta sportolt: tekézett, pingpongozott, focizott, sakkozott, túrázott. Élményeit megírta, többek között A Pingponglabda dúdolója című kötetében, a hasonló című filozofikus hangulatú, mégis derűt árasztó, dalolni való költeményében: „régen nagyon régen szállok immár / föl és le és ide-oda…/fehér testem nyesik ütik/ le és föl és oda-ide.” Lengyel Géza kilenc évig kézilabda kapus volt az első és később a másodosztályban. Hetven éves koráig nem volt kispályás a kispályás fociban, a tanár-diák fociderbik idején ő őrizte a tanárcsapat hálóját, a vállcsont-törésig. Csepel-szerte tudták, hogy naponta 4-5000 métert futott a gimnázium sportpályáján. (Futás az őszben, Akvarell, Futok a salakon). Sakk-csapatot is menedzselt és háromszor vezette győzelemre a jedlikes diák-csapatot az országos bajnokságban.
Talán az időskori „várakozás” hatása az elhajlás a szürrealizmus és némi ezoteria felé. Furcsa, bizarr versek ezek. Révület, Kozmoszi figyelmező, Anyu-álom, Álombeli rádöbbenés. És külön kell szólnom az istenes versekről. Hiszen az öregedéssel együtt jár a hitről, Istenről való töprengés: (Adventi hangverseny, Álmoknak határán, Isten és Tudomány, Volt és van.) Divatba jött, irodalmi, költői divatba, hogy a legkülönbözőbb versformákkal, kísérleteznek a költők, próbára teszik magukat. Lengyel Géza sem kivétel, ő – mint említettem már, a klasszikus versformák mellett haikukkal, tankákkal és epigrammákkal is kísérletezik. Sikerrel, hiszen ezek a „próbálkozások” formailag kifogástalanok.
Ars poeticának is tekinthető Az alkotás igazról írott verse: Kit hiúság-hajtotta álhit,/ földi éhség gúzsba köt,/ elbukik, csak aranyra vágyik,/talmi névért sündörög.//Mű születik, ha lángban égett,/úgy ragyog, mint tűzzománc: /átöleli a mindenséget – /és nem számít semmi más! Igaza van Szepes Erikának, aki azt írta, hogy „Lengyel Géza költészetének lényege a szépségkeresés, az idilli vágy, az erkölcsileg tiszta gondolat. Eszköze a gazdag képalkotás, színek, illatok tobzódása, szinesztézia.”
„Türkízkék és korall-színek, / kisiskolás időszakom, / gerincemen fut a hideg, -/ violaszín alkonyodom.” (Színek, korok). Mindez az általa kedvelt francia impresszionistákkal rokon, bár ez is sok esetben időben és térben távoli, világi, politikai asszociációkkal gazdagodik. (Paralel képsorok, Anziksz, Téli híradás) „Fejünk felett a nyár utolsó hőhullámai, /gomolygó, nagy harcot vívnak hideg, /kegyetlen, súlyos légtömegek ellen /az édeni rendre, békére áhító kertet
feldúlja, tépi kavarja sötétlő / forgószelek sora, felkapva szekfűk/ dermesztve narancsok százezrit”
És végül persze meg kell említenem Lengyel Géza úgynevezett életkor-függő verseit is. A Színes szőttesből megtudjuk, hogy gyermek- és ifjúkora maradéktalan boldogság volt. Erről írt a szerkesztésében megjelent Tisztelet Ceglédnek című, Baranyi Ferenccel és Reményi Tiborral közös kötetében és számos versében, például a Gyermekkorom című költeményében is. „Gyertyafény, barokk-ragyogás/ Zengett az ég felé, oh, Mária, Mária. /Hittan óra, szép szó biblikus, /vértanúk, liturgia és – /Száll az ének, zeng az ének,/ szállt kéknyakkendőm, a kisdobos. A versek hangulata kétségkívül életkor-függő már 25 év óta. Egyre több az elmúlt idővel, az elmúló élettel foglalkozó költemény. Az öregedés kezdetén több a kissé könnyed, tréfálkozó hangvételű. (Hetvenkedő, Anyagnak körforgása.) Később már tudomásul veszi a realitást, a kikerülhetetlen elmúlást (Hívó jelek), és gyakran felteszi a kérdést és lázad, mint például a Mit szerettem című versében: „Mért gyűjtöttem - mint méhecske mézet/ szorgalommal annyi minden szépet/ vagy csúfat akár, ha tűnik életem?” Aztán persze olvashatók a belenyugvás versei is: (A futó és a varjú). Majd ismét a csendes öröm, hogy az élet megy tovább: (Ősz végi sanzon) Hadd fejezzem be azzal az Körforgás című versből vett idézettel írásomat, amivel kezdtem, ezzel a csodaszép, lelket elringató, zenélő, derűt és borút árasztó dallal:
„Elmegy az ember, az száll az idő –/ szél betakarja lába nyomát, /- szürke homokból bús zsalugát –/ porlad a csont is, rá moha nő. /Éltet a napfény, májusi láng.”


Mi vagyunk a grund

Mi vagyunk a grund!

Mért élnénk, mért félnénk, ha nem az álmokért?
Gondolatok a Pál utcai fiúkról

Mi vagyunk a grund. Fogadalmi dal.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér.
Kinevet, a nap sugara, rá
Rajzol egy pályát a deszkaplánk.
és a tér, és a nyár,
és a föld, az akác,
és a kert, és a ház,
és a házból a srác,
Te meg én,
ugye szép
Soha nem szaladunk.
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk
Álljunk bele, ha kell,
Bármi jöjjön is el-
Legyen szabad a Grund.
Véssük ide ma fel,
Hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
Nagy a világ és rá se ránt,
Hogy errefelé a követ ki veti rá.
Ha közel a vész, nem remeg a szánk,
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk,
Ez a pad, az a fal,
Ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás,
Ez a jel, innen el
Soha nem szaladunk
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
(Dalszöveg: Geszti Péter)

Kéretik esszém elolvasása előtt, többször elolvasni, esetleg meghallgatni a Fogadalmi dalt, hogy ennek hatására együtt gondolkozzanak és vitázzanak velem egy régen várt siker és megalkuvásaink titkán. Már, egy fél éve, hogy rabul ejtett ez a dal, amelyet lelkiismeretfurdalással szinte naponta többször hallgatok. Erőt, hitet, reménységet kelt. Annyiszor hallgatom, hogy egy bakelitlemez már régen tönkre ment volna. Bocsánat, megvallom, kissé későn fedeztem fel a dalt. Talán ez a „Vígszínházi csata kellett”. Csak az a mentségem, hogy én, Adyval szólva, a „mindenről elkésünk” nemzedékéből vagyok. De, vigasztalom magam, az igazán nagy művek elérik az embert, még az elefántcsonttoronyba önmagát önként bezárt irodalmárt is. Sajnos egy botrány hívta fel a figyelmemet egy remekműre. Ugyanis a Vígszínháznak ez a fergeteges, méltán népszerűvé lett előadása, sok több, mint tehetséges, lelkes művész összteljesítménye. Molnár Ferenc regényéből, Geszti Péter szövegíró, Dés László zeneszerző fantáziájából összegyúrt Pál utcai fiúk musicalja, zenés színdarabja immár túl van a 200. előadáson. Legelsőnek kellett volna említenem a Vígszínház erőtől duzzadó, energikus, intelligens színészeit, fiatalembereit, akik, magukkal ragadó lendülettel, lelkesen megvalósították a rendező, Marton László és a szerzők álmait. Csodát tettek. Ez az előadás bizonyítéka annak, hogy már pedig voltak, vannak, lesznek csodák, ha a szerencsés körülmények és tehetségünk úgy hozza, hogy álmainkat megvalósítjuk. És talán meg sem születik, ha nincs a lelkünket nyomasztó botrányok miatti rossz közhangulat. Ennek a valóban összetartó, tehetséges társaságnak sikerült a csodateremtés, immár 200-nál többször. Mert ritka az életben is, hogy egy megszívlelendő üzenet elérje a nézők szívét és a színházon kívül is hasson, mint Koncz, Illés, Bródy dalai. Ezek a mosolygó, derűt árasztó, csupa mozgás, csupa erő, lelkes fiatalok az utóbbi évek leghazafiasabb dalát énekelték, a Fogadalmi dalt. Mert ez a grund, ez a föld a mi hazánk, falaival, határaival, különleges kultúrájával hibáival és erényeivel együtt még akkor is, ha sokszor az úri huncutok elfoglalják is.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér
Ki nevet a napsugara rá.
Rajzol egy pályát a deszkapalánk.
Megfigyelték? A haza szó csak egyszer hangzik el a dalban. Leckét adva a karrierista, melldöngető hazaffyaskodóknak, hogyan kellene szeretni a hazát. Arany szavaival:
„Nem elég csak emlegetni,
tudni is kell jól szeretni a hazát.”
Ez a dal arra is figyelmeztet bennünket, hogy nem könnyű jól szeretni a hazát. Hiszen manapság, amikor már minden szinten, szinte minden hazai, hazafias és persze magyar, amikor lejáratják e szavakat, és ezzel kiürítik értelmüket, nem könnyű ellenállni a butaság-áradatnak. Magyar a kolbász, magyar a termék, magyar szív és magyar zöldség, és természetesen magyar kormány és persze nemzeti a dohánybolt, nemzeti az érzés, a gondolkodás, és nemzeti a közszolgáltató és persze nemzeti nemzetbiztonság. Meg ráadásul nemzeti a Magyar Nemzeti Vagyonunkat elkezelő állami cég. Szomorú, hogy már megint a divat sodrába kerültünk, úgy, mint a kommunizmus hajnalán, amikor minden „Ért” volt: köz-ért, Pi-ért, Nép-ért, Párt-ért, Barátság-ért, Szovjetunió-ért, Nemzetköziségért. Ámde ez nemcsak hazafias dal, ez a szabadság, a szabadságvágy, a felvilágosdás dala is. Megfigyelték-e, hogy akkor és azok beszélnek legtöbbet a szabadságról, függetlenségről és a demokráciáról, akik elnyomják az szabadságjogokat?! Rákosi, Kádár…Vajon ők tudták, mi a szabadság, egyenlőség, testvériség, mi az európaiság, mi a felvilágosodás? Szomorú, hogy újra meg újra magyarázni kell ezeket a fogalmakat, mert mindig voltak és vannak, és sajnos lesznek is, akik érdekeik szerint kiforgatják e szavak értelmét. Ezért fontos a Pál utcai fiúk üzenete. Lehet, hogy belemagyarázom, de a Fogadalmi dal erről, ezekről az alapfogalmakról is szól a művészet nyelvén és azért veszélyes dal, mert közérthető és talán arra is kényszeríti a nézőt, hogy gondolkodjék, tisztázza a fogalmakat. Ahogy a német filozófus, Immanuel Kant gyönyörűen megfogalmazta: A felvilágosodás az ember felnőtté válása. A Pál utcai fiúk példát adnak a felnőtteknek, és maguk is felnőtté válnak, amikor a grundért való harc végén, kezet fognak a fűvészkertiekkel. Szomorú, hogy ebből a játékból, tragédia lett, Nemecsek halála. És az ő halála kellett, hogy az ellenfelek megbékéljenek? Hol vagyunk, mi ettől? Mi, „felnőttek” még mindig iszapbírkózunk. A felvilágosodás arról szól, hogy az ember szabaddá válik. A Pál utcai fiúk, a Fogadalmi dal arról, hogy az ember szabad akar lenni, hogy a grund a miénk. Megint Kantot idézem: az ember mer a maga értelmére támaszkodni. Ezek a fiatalok is ezt mondják csak művészet nyelvén, hogy a felvilágosult ember, racionális, szabad, kritikus ember. Olyan, aki nem tűri, hogy mások mondják meg, hogy mit gondoljon. Maga győződik meg a dolgokról. És ezzel már el is jutottunk oda, hogy a hatalomnak miért nem tetszik a szabadságot közérthetően ábrázoló színházi előadás. Mert a felvilágosodás arról szól, hogy a világ nem az Átsoké, akik azt hiszik, hogy mert ők az erősebbek, elfoglalhatják a grundot. Ahogy Madarász Imre irodalomtörténész egy interjújában magyarázta, a szabadságnak egy nagyon klasszikus megfogalmazását fogadja el, aminél jobbat még ember nem talált föl. Szabadság az, hogy bármit tehetsz, amit akarsz, egészen addig, míg más ember hasonló szabadságát nem sérted. A Biblia és a főbb vallások is azt tanítják, ne tedd azt mással, amit önmagadnak nem kívánsz. A szabadságot döntően és alapvetően az egyéni szabadsággal, az individuum szabadságával azonosítom. És gyorsan hozzáteszem, ez a szabadság felelősséggel párosul. Ezek a Pál utcai fiúk úgy egyéniségek, hogy közben a grundot védő közösség, a gitt-egylet tagjai. Nem véletlenül idéztem Kantot, aki azt mondta, „Ha magunk szabta törvényeknek engedelmeskedünk, akkor szabadok leszünk”. Ezek a Pél utcai fiúk, szabadok. Tehát a magunk szabta egyetemes törvényeknek kell engedelmeskednünk. Magyarul a szabadság egyfajta kölcsönhatásban van az erkölccsel. A fogadalmi dal az egyenlőség dala is. A szabadság pedig nem más, mint a szabadság egyenlősége. Vagyis mindenkinek egyenlő szabadságot jelent. A fogadalmi dal, a testvériség dala. Az egy mindenkiért dala. Ahogy az Európai Unió himnusza mondja, és amit Schiller Örömódájában olvashatunk: Testvér lészen minden ember… Azt jelenti, hogy minden ember egyenlő, ahogy Jézus mondta, minden ember, testvér. Elfogadhatatlan, amit Sade márki mondott: miért, ha én meg akarok ölni egy kisgyereket, megtehetem, mert én attól élvezek. Hát, igen, de ezt akkor sem teheti meg, mert ez a szabadság a bűnözők szabadsága. Ahogy Camus Caligulája mondja, az én szabadságom nem a jó szabadság. A fogadalmi dal tehát, nemcsak a szabadság, a testvériség, a szolidaritás dala is, hanem a barátság dala is. Az ifjonti lelkesedésé, hité, az önfeláldozásé. Azé a lelkesedésé, amit aztán az élet iskolájában durván lehűtenek a tülekedő, koncot, hatalmat féltő „felnőttek” és ugyanolyan korrupttá, megalkuvóvá teszik az új nemzedéket, mint ők maguk. Üzenetértékű, hogy a
Vígszínház szabadság szigetévé vált.
Hiszen a darab a szabadságért való tiszta gyermeki hittel harcolt küzdelemről szól, példát ad nekünk. Borítékolható, hogy a kulturkampf hevében, mikor foglalják el, miként már csaknem minden kultúrintézményünket. Most éppen a Színművészti Egyetemet foglalják el, távozásra kényszerítve a magyar színházi világ, több mint tehetséges, neves személyiségeit. Vajon tudatában vannak, hogy milyen károklat okoznak a hazának? Mindezt a demokrácia és nemzeti érdekek jegyében.
Miközben hallgattam a Fogadalmi dalt, egyszer, kétszer, tízszer, azon töprengtem, mint a sok-sok remekmű olvasásakor, mit tettek velem, hogy szemem könnybe lábadt, hogy beleborzongtam a gyönyörűségbe? És nemcsak velem. Talán azért történt, mert be kell vallanunk, nem tudtuk, nem tudjuk megvalósítani ifjúkori álmainkat? Lehet.
A Fogadalmi dal az álmodozók dala is. Kisétálok a Parlement elé. És meg-meg állok a nagy álmodozónk szobrainál, akik, ha rövid időre is, megvalósították álmaikat, aztán verséget szenvedtek. A Pál utcai fiúk is erről szól.
Álljunk bele, ha kell,
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
A Rákóczi, Kossuth és lelkesen éneklő alig felnőttek, akik az unokáim lehetnének, adnak leckét és leosztályoznak bennünket, a mindenkori hatalommal kompromisszumkötő, a realitással, kénytelen-kelletlen megalkuvókat. Nézem a sokat megélt minimál art stílusú, Mekk-mesterek által épített sivár, szinte dísztelen teret és ebből a térből kontrasztként kiemelkedő szimbólummá lett méltóságteljes, hozzáértéssel és szaktudással, a Magyar Birodalomnak, a Nagy-Magyarországnak szánt Parlamentünket. A Birodalom elveszett, a Parlament maradt. A kormány a helyén van.
Talán a siker titka abban található, hogy ebben a szövegben nincsenek hangzatos különleges szólelemények, csak egyszerű hétköznapi szavak. No, de a szavak sorrendje! És a magával ragadó ritmus több jelentésúvé teszi e szavakat.
és a tér, és a nyár,
és a fák, az akác,
és a kert és a ház,
és a házból a srác.
Te meg én, ugye szép…
Megállok az egyik nagy álmodozónk, a nagyságos Rákóczi Ferenc szobra előtt. És arra gondolok, vajon, miért van az, hogy mi megalkuvó utódok állítunk a bátraknak szobrokat? Miért van az, miközben tisztelegünk Fejedelem tisztessége előtt, másnap meghunyászkodunk? Miért, szükségszerű, hogy elveszítsük illuzióinkat? Miért, hogy nagyon kevesen mondjuk ki, hogy a király meztelen? Miért van az, hogy miközben tudva tudjuk, hogy „a Grund mi vagyunk”, hagyjuk, hogy elfoglalják a másodpercemberek?
Miért csak akkor érezzük át az ellenállás fontosságát, amikor halljuk a dalt: Álljunk bele ha kell
Bármi jöjjön is el.
Véssük ide ma fel
Hogy megmarad ez a hely
vagy egyszer belehalunk.
Vajon 2016 óta, mióta a Pálutcai fiúkat adják, hányan menekültek el, ahelyett, hogy ellenszegültek volna a szolgalelkűek által vezetett mostoha hazánkból, amely nem becsüli a tisztességet, a jól végzett munkát, amelyben hatalom kiszolgáltatottjaként, jogfosztottként kell élnünk és csak az ilyen vígszínházihoz hasonló előadások és morgások vigasztalnak, a Pál utcai fiúkhoz hasonló fantaszták és önmagunk gyávasága marasztalnak még bennünket. Vajon ebből az édes-mostoha hazából a Rákóczi szabadságharc óta hány millió magyar menekült el. Összeszámolta ezt történész? És búslakodunk, hogy „mint oldott kéve vész el nemzetünk”. És abban reményekdünk:
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk.
Az a pad, ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás, ez a jel
Innen el soha nem szaladunk
Márai a Halotti beszédében Vörösmartyt idézi: „Az nem lehet, hogy annyi szív.. maradj csöndben, lehet…” És elszaladunk sokan, mert nem akarunk kiszolgáltatottak lenni. Nem állunk ellen, mert vagy elmenekülünk, vagy azt hisszük, hogy segít a magyar túlélést biztosító bölcsesség, széllel szemben nem lehet és ne szólj szám, nem fáj fejem… És ha tehetjük eljövünk ide a térre és tisztelgünk a hősök előtt. És a Vígszínházban meghatottan, megrendülten tapsolunk, mert olyanok szeretnénk lenni, mint a Pálutcai fiúk. Mert a Fogadalmi dal az önismeret dala is. Dúdolom a dalt és mint oly sokszor életemben, tudom, hogy holnap talán meg fogok alkudni. És tudom, hogy a grundot beépítik. És tudom, hogy a jó megbűnhődik és a gonosz elnyeri méltó jutalmát. Hogy fordított erkölcsi világban élünk. És mégis reménykedem sok-sok honfitársammal, mert ez a dal a remény dala is.
„Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álomért?
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álmokért.”

Nem szerettem Mindszentyt, Mindszentyeia

Mindszentyeia

monoeposz

írta és szereplő: Széles Tamás

 

 

Nem szerettem Mindszentyt. Olyasmit képviselt, amit elavultnak, ellenszenvesnek tartottam. S még holtában is… Újratemetésének estéjén egy apátplébános – feltüzelve az esemény hangulatától, amin részt vett – megpróbált, mint (szerinte) a „bukott rendszer örökösét”, gőgösen porig alázni. És az ilyesmi, ha nem is az elkövető szándékának mértékében, de többnyire sikerülni szokott.

Nem szerettem Mindszentyt, és most sem szeretem, de már egészen másképp. Ugyanis láttam egy színdarabot, azaz monodrámát, eposzt, sorstragédiát, ami önvizsgálatra késztetett. Nemcsak vele, hanem legutóbbi időkben ásott árkok túloldalán állókkal kapcsolatban is.

Láttam egy darabot, amiért érdemes volt leutazni Budapestről Szolnokra (meg vissza). Egy alkotást, ami megrázott, megértetett velem dolgokat. Mert megláttam a főpapi ornátus, a szigorúra-engesztelhetetlenre erőltetett arcvonások, a bíorosi szerep mögött az esendő, érthető embert.

Már amikor a függöny mögül előlépett, lassított, tetszelgő mozgással, aranyos ornátusban, arany pásztorbottal a kezében, a megtiszteltetés kéjétől ragyogó arccal, láttam, hogy olyan valaki, aki nem is áll olyan távol tőlem. Előítéleteim és gyerekkorom óta mindenfelől táplált ellenszenvem olvadozni kezdett, amikor csengő, de egyszerű szavú időmértékes beszédre fakadt. Aztán lekerült a fejéről a mitra, levetette aranyos díszöltözékét, vörös reverenda volt alatta, s beszélt őszentsége megtisztelő bizalmáról, amivel az ország első zászlósurává emelte őt.

A színpad baloldalán az egyetlen díszlet, egy barokkosan díszes, gótikusan nyúlánk faalkotmány, benne trónus, ami egyszerre emlékeztet gyóntató- és királyi székre. Eme építmény mögött tűnnek el a főpapi díszek, majd a polgári ruhadarabok is, végül a börtönbe vetett, megvert és megalázott Mindszenty alsónadrágban szenvedi el kínzatásait. Veretésének, kínzásának lélegzetelállító látványa nemcsak a színész-szerzőt, de a rendező-koreográfust, Hojsza Henriettát is dicséri. Ami pedig a faoszlopot illeti, azt két néma, fekete kámzsás alak dönti le, a lecsupaszított főpap hiába próbálja megtartani.

A kábítószerekkel elbutított vádlott a tárgyalás során stigmákat vél látni a tenyerén, szöget is vizionál, amit képzeletében elejt, de a büntetése letöltése után vissza akar menni érte, mert Jézustól kapta. Ám megtudja, hogy életfogytiglan börtönben marad. Nem keresheti meg.

Nem akarok mindent elmesélni. Majdnem másfél órán keresztül nem éreztem, hogy kényelmetlen széken ülök kényelmetlen pózban, hogy orvosi maszk van az arcomon, hogy legalább ötvenen ülnek mögöttem. Nem létezett más, csak a nagyralátó, nagyot álmodó ember, akit kínoztak, vertek, kétféleképpen is elzártak a világtól, megfosztottak országelső rangjától.

Széles Tamás szerzőként és színészként is rendkívülit alkotott és alakított. Minden szavát elhittem, minden gesztusát érteni véltem. És talán az a csekély létszámú közönség is, amely megelőlegezte neki a bizalmat, és nem csalódott. Amikor pedig kitapsolván magamat, kiértem a szabadba, azon gondolkodtam, hogy vajon egy nagy pesti színház közönsége egy ilyen előadás után is csak profán ügyekről fecserészne a kabátjára várva a ruhatárnál, vagy elgondolkodna azon, hogy érdemes-e mindenkit gyűlölni, aki nem a mi aklunkba tartozik.

Csernák Árpád: A doboz

„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”


Csernák Árpád: A doboz 
Tűnődések az igaz barátságról, keresztényi szeretetről

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság…Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. (Márai Sándor: Füves könyv)

Hajnali négy óra. Ülök a kényelmes gondolkodó-karosszékemben, kávézom és olvasok. Ilyenkor legjobb a felfogóképességem. Előző nap a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kikölcsönöztem egy megrendítően szomorú-szép könyvet. Egy filozofikus, értsd, az élet lényeges dolgaival foglalkozó kötetet. Csernák Árpád A doboz című meghatározhatatlan műfajú könyvét. És már hazafelé olvasni kezdtem, és ahogy mondani szokták, nem tudtam letenni. Ez a kis zsebbe való könyv buszon, villamosan és más közlekedési viszonylatokon kényelmesen olvasható, ha sikerül ülőhelyet szerezni. Habár a mű nem könnyű olvasmány, kezdő olvasók, filozófiában járatlanok ne is fogjanak hozzá. Ugyanis koncentráltan kell figyelni a szerző által filozófusokat idéző hivatkozásokra, gondolatokra, és nem biztos, hogy az utazóközönség hangoskodása jót tesz a megértésnek. Mit tud a többség Szókratészról, Plátónról, Nietzschéről, Kierkegaardról, Unamunóról, Szent Ágostonról, akik megidézésükkel szintén e könyv szereplői? Gondolkodik-e a sodródó tömeg egyáltalán az élet céljáról? Mert ez a könyv gondolkodásra késztet.
Így aztán a gondolkodásra leginkább alkalmas hajnali csendben folytatom a Csernák könyv olvasását. És önkéntelenül eszembe jut, hogy a Doboz szó foglalt a magyar irodalomban, pontosabban a Dobozolás. Csakhogy Örkény abszurd Tóték-jában az ostoba erőszak miatt kiszolgáltatott emberek dobozolnak, azaz értelmetlen munkát végeznek, és végig kacagjuk a szomorú komédiát, és végül felszabadultan vesszük tudomásul, hogy eljött a várva-várt szabadulás ideje. Eljött az igazság órája. Csernák könyvében azonban a kiszámíthatatlan és igazságtalan Sors tartja abszurd és mégis valóságos, kegyetlen fogságában a főhősöket. Ahol nincsen remény, nincs szabadulás. Ahol az álom rémségeitől nem kívánunk szabadulni, mert az valóságos világ még kegyetlenebb. Az ébredés az egészséges embernek szabadulás, a beteg kiszolgáltatott embernek újabb megpróbáltatás. Felébredni a valóra, kín.
Már az első lapok olvasása közben megnyert a filozófus-író magának, mert kedvenc gondolkodóim, Szókratész-Platón híres barlangos példabeszédét idézi: „Szókratész arra kéri Glaukónt, próbáljon elképzelni egy barlangot, és benne embereket, akiknek gyerekkoruktól fogva nyakuknál és lábuknál megbéklyózva kell ülniük, fejüket sem fordíthatják el, csak előre nézhetnek, mögöttük tűz ég, közöttük és a tűz között magasított út vezet, és ezen az úton emberek és állatok szobrait hurcolják. A megbéklyózott emberek csak ezeknek a tárgyaknak, a tűz által a barlang falára vetített árnyait láthatják, és ezt tekintik valóságnak. Ha valaki szabadul ebből a rabságból, továbbra is az árnyakat tartja valóságosnak, elvakítja a Nap fénye. Ezt mondja Szókrátész, ezek a megbéklyózott emberek mi vagyunk…” És hozzáteszem a körülmények és sorsunk, jellemünk rabjai. Megint az örök kérdésre kényszerít válaszolni Csernák, mint annyiszor az életemben. Ha kiszolgáltatottak vagyunk a Sorsunknak, ha eleve elrendeltett sorsunk, akkor mennyire felelünk cselekedeteinkért? Isten szabad akaratot, - liberum arbitriumot - a választás lehetőségét adta az embernek, feleli a hippói Szent Ágoston. Márai pedig azt tartja, hogy Sorsunk a jellemünk. És Popper Péter a pszichológiában, irodalomban és filozófiában jártas író azt kérdezi selmán mosolyogva, és mi van akkor, ha akarat van, de nem vagyunk elég erősek elhatározásunkat, életünket megváltoztatni? Én pedig azzal vigasztalom magam, ha erős jellemű, erős akaratú az ember, és az ereje is megvan hozzá, minden körülmények között megvalósíthatja magát. Mint ahogy ennek a könyvnek két főhőse is megtalálta az életmentő hivatását, a munkát. De tudjuk, sok esetben siker, és sok esetben kudarc a vállalkozás.
Aztán előveszem Platónt. Igaz, ez egy kis kitérő, de nem árt az újra-olvasás és ezúttal Csernák szemével igyekszem olvasni és arra vagyok kíváncsi, vajon, miért pont ezt a barlang idézetet emelte be könyvébe. Fellapozom az Állam hetedik fejezetét a híres barlanghasonlatot. És a rá következő részben ezt olvasom: „Életünk olyan, mint a barlanglakóké… Én mindenesetre így képzelem, hogy a megismerhető dolgok közt végső a jó ideája.” Ennek a jónak a kereséséről és az akarat és ész és a szeretet segítségével a barlangból való kiszabadulás kísérletéről is szól ez a Csernák könyv.

Ez a küzdelem, a fájdalom és a szenvedés könyve. A pontosan, szépen megírt küszködésé. Csernák azt is elmagyarázza, Aranyra utalva, hogy nem mese ez gyermek, és bizonyítja, a Sors a legjobb szerző, az írónak „csak” fantáziával kell kiegészítenie a történet hiátusait. Ez a könyv nemcsak a két beteg, de a két egészséges, erős lelkületű ember egymásra utaltságáról, igaz barátságáról szól, hiszen az öreg író maga is börtönt szenvedett, mert a másként gondolkodó apját nem börtönbe vetették, 56 után, hanem meggyilkolták. Nem szabad megfeledkezni Rika erős akaratú édesanyjának helytállásáról sem, aki hátán viszi lányát az egyetemi tanterembe. Ezek hősi történetek is szerves részei a műnek. Az ő emberségük nélkül, a két főhős sorsa egészen másként alakult volna. Ők embervoltunkról üzennek: „Hogy meddig marad az ember emberi, nem az úttól függ, amelyen jár, hanem magától, mert a lelkében hordja…az emberit.” Ezt magyarázza a történetben gyakran megjelenő lelki tanácsadó, az öreg író lelkiismerete, a „tarkoponyájú kapucinus” lelkész és ezzel egyetérthetünk.

Ez a könyv a keresés, az Isten-keresés könyve és a hit megtalálásának könyve is, és ebben az esetben különösen igaz Luther figyelmeztetése: „Ki-ki hite által üdvözül.” Ilyen értelemben ez: a hit, remény és szeretet könyve is. És miközben a főhősök sorsán töpreng az öreg író, azaz Csernák, leírja, mit jelent számára a Szó, a nyelv, az írás. Megírni a megírhatatlant, ezt a keserű történetet.

„A nyelv a lét háza”.
Magyarázza az öreg író. Így igaz, csak az létezik az egyén számára, amit, akit nevén tudunk nevezni, amit, akit be tudunk vinni az értelemünk házába. És olvashatunk a folyamatos vigaszkeresésről, a reménykedésről is, mert remény nélkül nehéz az élet. Csernák szándékosan idézi a hit-kereső spanyol-baszk filozófust, Unamunót, őt hívja segítségül, aki a hit és az ész összebékítéséről töpreng műveiben, aki a falangista téboly ellen mert szót emelni az igazság, az emberek védelmében. „Sem az érzelem nem képes igazságot csinálni a vigaszból, sem az ész nem képes vigaszt csinálni az igazságból, de az ész, - ha magával az igazsággal, a valóság fogalmával foglalkozik, képes alászállni a mélységes kétkedésbe. És ebben a szakadékban találkozik a racionális szkepticizmus az érzelmi kétségbeeséssel, és ez a találkozás alapozza meg – szörnyűséges talapzat – a vigaszt.”
Már jól benne vagyok a délelőttben, felkelek, megreggelizem, aztán megkeresem könyvtáramban Unamuno könyvét és olvasgatom, így ad egyik könyv a másiknak és így leszek kiszolgáltatottja az íróknak, de főleg kíváncsiságomnak. Aztán vissza A dobozhoz.
A könyv főhősei: egy öregedő mozgássérült író és egy izomsorvadásos, és balsorsa ellen konokul küzdő nő, aki az élet valóságának kétszeres, kényszeres rabja, kiszolgáltatottja. Támasza, segítője az öreg író, aki mindennapi jelenlétével hitet és célt ad balsorsban társának, Rikának. A segítőnek, az öreg írónak csaknem olyan nehéz a helyzete, mint a nála súlyosabb betegé. De az a „könnyebbség”, hogy Rika nem adja fel és elfogadja a segítséget, mint a hegymászó, ha a zuhanástól kell megmenekülnie. Régi igazság, hogy csak annak érdemes segíteni, aki maga is akarja. Ez „megkönnyíti” az elviselhetetlent, Rika akar önmagán segíteni és közben segítőjén is segít. Az egészséggel megáldott és földhözragadt fantáziájú recenzens, én, felismerni vélem az öreg íróban Csernák Árpádot, miközben tudatában vagyok annak, hogy ez szépirodalom, fikció, és ő nem mozgássérült a való életben, az öregség más betegségei gyötrik.
Az igazi hős Rika, a modellje, dr. Farkas Judit. Velük nemrégiben folytathattam feledhetetlen beszélgetést életükről és 18 éves, immár nagykorúvá lett szellemi gyerekük, a Búvópatak polgári irodalmi folyóiratuk szerkesztéséről, gondjairól, sikereiről. Az interjú után, napokig az ágyba kényszerült gyógyíthatatlan (?) beteg Judit-Rika balsorsán gondolkodtam: az élet kiszámíthatatlanságán, hogy egy génhiba, hogyan keserítheti, hogyan kényszerítheti folyamatos szenvedésre egy ember és környezete életét. Pedig nem szenvedésre születtünk. Ne áltassuk magunkat: Szenvedni nem jó. „Az élet célja boldogság”, tartja Faludy. Márai pedig azt írja és ez a Csernák könyv üzenete is:

„Amíg az embernek dolga van a földön, él.”

És rossz érzés fog el, miért van az, hogy én egészségesnek születtem, és Rika-Farkas Judit izomsorvadásosnak? Hiszen igazságtalan a büntetése, mert a születő gyermek ártatlan. Bűn nélkül is lehetséges a büntetés? Kafka pere a bizonyíték erre, meg a történelem. Csupa miért. Amikor tehát A dobozt olvasom, már közöm van hozzá – ahogy Márai fogalmazta gyakran. - Közöm van Rikához és az öreg íróhoz.

Közöm van a könyvhöz és szerzőikhez, sorsukhoz.
Írhatom többesszámban, hiszen a modell, ha nem is formálisan, de áttételesen létével szerzőjévé lett a könyvnek. Nélküle nem születhetett volna meg Csernák egyik legfigyelemreméltóbb könyve, amely szinte visszhangtalanul tűnt el a könyvtengerben. Csak reménykedni lehet, hogy egy irodalomtörténész és az irodalmi kánon alkotói felfedezik. Ki tudja? Ez a korlátlan lehetőségek hazája, ahol minden lehetséges és az ellenkezője is. A Doboz-ban Csernák leírja az írók kétségeit. Arról panaszkodik, hogy nem tudja, nem lehet megírni ezt a szenvedéstörténetet, és mégis, mire a könyv végére érünk, mégiscsak kiderült, megírta, méghozzá nem akárhogyan: pontosan és szépen. Ezért bocsásson meg a kedves olvasó, elfogult vagyok.
Már dél felé jár, amikor leteszem A doboz-t, hogy pihenjek és ebédeljek. Aztán tovább olvasok. Nem sietek. Miért is sietnék? Egy jó könyvet nem szabad gyorsan olvasni, csak úgy átabotában, – és már megint Márait hívom segítségül, ő azt tanácsolja – olyan figyelemmel olvassunk, ahogy a szerző írta, lassan, előre-hátra lapozva, időnként a könyvet letéve, gondolkodva. És hozzáteszem, beszélgessünk, esetleg vitázzunk az íróval, mert az olvasás végső soron beszélgetés. És megszívlelendő az is, amikor Benedek István, a tudós író azt állítja, hogy a jó könyvek előbb vagy utóbb elérik az olvasót.

Írnom kell arról is, hogyan jutott el hozzám ez a Csernák-könyv.
Mert az is hozzátartozik a mű történetéhez. A könyv már hat éve, hogy megjelent és nem is tudtam róla. Talán az én hibám. Nem volt nagy hírverés. Magyar médiában ugyanis az természetes, hogy elsősorban a test betegségeit gyógyító orvosságokat reklámozzák és a lélek gyógyszereit a könyveket, csak hébe-korba. A nem olvasó, kvázi-analfabéta médiairányítóknak, a lélekmérgező médiának századrendű fontosságú a könyv. És az irodalomtörténész, aki fontosnak tartja a könyvet, az olvasást, csak mellékesen említi az Olvasót, - pedig állítólag értük, miattuk, írnak az írók, az egész kiadási, terjesztési herce-hurca miattuk van, miattam zajlik. Az irodalomtörténészek, kritikusok ritkán szólnak arról, hogy miért vesznek kézbe egy-egy könyvet Az Olvasók.
Nos az én esetemben mindennek a Hungarovox Kiadó vezetője, Kaiser László költő és kiadó, mellékállásban előítéleteket és ostoba, eszement gyűlölködéseket árokba-temető író az oka. Ő a bűnös, mert felvilágosodásomat fontosnak tartva, és előítéleteimet gyengítendő, eláraszt tiszteletpéldányokkal. Legutóbb például a székesfehérvári író-tanár, Bakonyi István gondolatébresztő Arányok és erények című recenzió és tanulmánykötetét ajándékozta nekem előre megfontolt szándékkal.
Előveszem Bakonyit, olvasom tanulmányát és ezzel már benne vagyok a délutánban. Ebben a tanulmánykötetben szerepel egy korrekt, kedvcsináló recenzió Csernák Árpád A doboz című könyvéről, amelyben novella-fűzérről ír a szerző, holott ez a mű műfajilag besorolhatatlan. Inkább tűnődések láncolata. Talán hasonló kedvenc íróim műveihez: Anatole France: Epikur kertje, Faludy György-Eric Johnson: Jegyzetek az esőerdőből és főleg az emigráns, orgonista orvos-író Lénárd Sándor: Völgy a világ végén és az Egy nap a láthatatlan házban filozofikus prózájára emlékeztetnek, ahol a történetek csak arra valók, hogy az írók az elviselhetetlen lét elviseléséről, a hiábavaló és mégis értelmes emberi sorsokról valljanak.

A doboz története.
Két főszálon fut. Az egyik: egy izomsorvadásos nő, Rika históriája, akit a sorsa belekényszerített a mozgássérült létbe, akit ágyhoz kötött a betegsége, akinek minden mozdulat, minden egészséges embernek természetes cselekedet emberfeletti erőfeszítésekkel jár, aki állni, menni nem tud, csak feküdni vagy ülni, de azt is fájdalom árán. Olvasom Csernák könyvét és megértem, hogy miért kérdezi hősével Rika sorsára utalva: „Volt valami értelme, hogy megszülettem?” Én pedig így írom át: Volt értelme, hogy megszülettünk. És ez a kérdés minden emberre vonatkozik. Hiszen maga az író idézi József Attilát: „Ha küzd abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.” Ennyivel több ez a történet két mozgássérült ember históriájánál. Így, már érthetővé válik Platón citálása is. És itt érdemes idézni az öreg író a fiatal Rika küzdelméről írott megható és igaz, szép mondatait: „Rika szobájában ültem, kezemben egy régi fénykép, az egyetlen kép, amin Rika állva látható…Rika itt huszonöt éves. Nemrég végezte az egyetemet. Édesanyja sokszor a vállán vitte. A felvételi azonnal sikerült. Hat éven át jártak át a másik városba…Taxi, vonat, egyetem, konzultáció, aztán vissza, taxi, vonat, taxi… vendégszobában aludtak, napközben egyetem folyosóján várta, amíg végez a lánya… És utána? Sokáig nem tudott elhelyezkedni, munkanélküli segélyt sem kapott... és most komoly angyalarcával arra figyel, hogy el ne essen…” Ebben a pár mondatban benne van: az öreg író együttérzése, szeretete. Ez is a Csernák könyv üzenete. Hogy milyen nehéz küzdelem, ha egy izomsorvadásos ember normális életet szeretne élni, és jogi diplomát akar szerezni, emberi életet szeretne élni. Rikának folytonos küzdelemben telnek napjai. Az öreg író gyakran gondolja sorsát összehasonlítva Rikáéval: „szégyen, hogy élek”, meg, hogy „más ennyi edzéssel világbajnok lehetne.” És ezzel a küzdelemmel telnek Rika napjai a diplomaszerzés után is, évtizedeken keresztül. És a folytatás is ugyanilyen nehéz. A mindennapi újrakezdés, reménykedés, hátha jön a gyógyulás. Oly nehéz sors ez, hogy az egészséges ember számára már-már abszurd, lehetetlen élet ez. Jelképes Rika küzdelme.
És jelképes az öreg, szintén mozgássérült kiábrándult, de reménytelenül reménykedő könyvszerető író története is, aki elhatározza, hogy a könyvespolcának tetején elérhetetlen, számára elérhetetlen Dobozt lehozza, hogy megnézze, mi van benne. Önkéntelenül felnézek könyvespolcom legfelső részére és arra gondolok, kis önsajnálattal, mikor jön el az idő, amikor már nem tudok létrára mászni és mikor esik fejemre egy enciklopédia. Az öreg író megkérhetné fiát és menyét, hogy hozzák le a Dobozt. De nem, makacsul elhatározza, hogy ő maga veszi le. Mivel létrát mászni képtelen, hihetetlen erőfeszítéssel felrak könyvcsomagokból egy könyvlépcsőt és kínnal-keservvel felaraszol. El is éri a dobozt, éppen hogy megfogja, de megfogni már nem tudja, ő maga és a doboz is lezuhan és az iratok, fényképek szétszóródnak a szobában. A zuhanásról Kosztolányi Dezső egy szellemes novellája jut eszembe, amelynek címe: Az olvasó. Felkászálódom fotelomból. Megkeresem A könyvember című antológiát, amelyben az Esti Kornél írója egy szenvedélyes könyvemberről ír, aki lezuhan a létráról, fejére esik egy enciklopédia és acélsarkával megöli. A könyv erősebb volt, mint a fej. Csakhogy ez a fekete-humorú történet abszurditásával együtt is mulatságos, míg Csernák könyve olyan meghatóan tragikus, mint Hemingway Öreg halászának sorsa és a végkifejlet is ezt sugallja, aki végül elfogja ugyan élete nagy halát, de csak a csontvázát viszi haza. Az öreg író iszonyú küzdelem árán feljut a legfelső polc közelébe, és valahogy megmozdítja, A dobozzal együtt lezuhan és kiszóródnak az iratok. De nem tudjuk meg, milyen iratokat tartalmazott.

Mária Terézia doboza
Megint egy irodalmi példa jutott eszembe. Faludy meséli valahol, hogy Mária Terézia császárnő egy Dobozt ad búcsúajándékként egy alattvalójának azzal, hogy csak akkor nyithatja fel, ha valami nagy baj éri. A doboz sokáig felnyitatlanul hever a családnál, nemzedékről-nemzedékre kinyitatlanul, mert mindig rosszabbra várnak, mint, ami megtörtént, és akkor, ha nagyobb szükség lenne rá, nem segíthet a benne lévő csodaszer. Végül kinyitja valamelyik ükunoka és kiderül, nincs a dobozban semmi. Mária Terézia Dobozában nem annak tartalma a lényeg, hanem a hit, hogy a benne lévő csodaszernek hitt dolog segíthet és közben, mivel nem nyitják ki, kénytelenek segíteni magukon. Csernák történetében sem az a lényeg, mi van a Dobozban, hanem az a hit, erőfeszítés, sziszifuszi munka, amit az öreg író kifejt, hogy lehozza a legfelső polcról és az az erőfeszítés, ahogy igyekszik enyhíteni Rika szenvedéseit. Vagyis a kínai bölcsnek van igaza, Csernák kedves filozófusának, Lao-ce-nek, aki azt vallotta:

„nem a cél a fontos, hanem az odavezető út.”

A könyv üzenete az, hogy miközben az öreg író igyekszik elérni a dobozt és miközben segít Rikának mindennap életének megkönnyebbítésében, maga is jobbá válik, leírja, milyen gondolatok járnak az eszében, milyen emlékeket idéz fel.
Megint abbahagyom kedvcsinálómat és előveszem Lao-ce Út és erény könyvét. Belefeledkezem és gyönyörködöm a bölcs okosságában. Késő délután van, amikor eszembe jut, hogy mi dolgom van a világban. Mondom, szívszorító ez a történet. Az emberi helytállás története, a reménység könyve, a kiábrándulásé, a reménytelenség elleni küzdelemé és a tevékeny szereteté, mert az igazi szeretet nem a szó, hanem a tett. Ahogy Pál apostol írta: „A szeretet hosszútűrő, kegyes: a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel…”
Ez a történet nem végződik halállal, két életre ítélt okos, makacs ember küzdelméről olvashatunk, és közben gondolhatunk az elmúlásra és a reménytelen csak azértis küzdelemre. És arra, hogy mégis mindketten megtalálják életük értelmét, létrehoznak egy irodalom folyóiratot, amelynek készítése közben megfeledkezhetnek kiszolgáltatottságukról. Az író pontosan fogalmaz Rika mindennapi erőfeszítéseire utalva:

„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”
És én is, mint olvasó bekerülök ebbe a különös modern hőskölteménybe. Igen, ez a könyv hősköltemény prózában, látszik, hogy szerzője, Csernák Árpád költő is. Ugyanakkor tudatos író. Nem véletlen, hogy Pessoát idézi: „Amit érzünk, azt pontosan úgy kell elmondani, ahogy érezzük – világosan, ha világos, homályosan, ha homályos, zavarosan, ha zavaros, - meg kell értenünk, hogy a nyelvtan eszköz, nem pedig törvény.” Csernák az írás boldog purgatóriumában küzd a nyelvvel, tőle tudom, hogy nagy munka volt, amíg felére csökkentette a szöveget, de ami megmaradt világosan megfogalmazott. Megfogalmazza azt, mit jelent, ha az igazságtalan Sors betegséggel sújtja a vétlen embert, pontosan leírja a gyógyulásban való reménykedés és a mindennapi valóság ambivalenciáját, ellentmondását.

Érzékelteti, és megéli, mit jelent a tevékeny keresztényi szeretet. Késő este van, megvacsorázom és újra kezdem olvasni a könyvet, arra vagyok kíváncsi, mit nem vettem észre. Mi van még A dobozban? Mert a jó könyvet nem árt többször olvasni és ebben A világ-dobozban vagy barlangban, mi megbéklyózott emberek is szabadságra, gyógyulásra vágyók vagyunk és a szabadulás, a megváltás, az üdvözülés titka, hogy soha ne adjuk fel.
Már éjszaka van, mikor befejezem az olvasást és írást. És az jár az eszemben, amiről az öreg író meghatóan szépen álmodozik: „Rika szép egyenesen áll, kissé magas sarkú cipőben, mindenkihez van egy kedves szava. Az urak kéziratokat tesznek le elé az asztalra. Békés, nyugodt délutáni fény árad be az ablakon… Én a szomszéd szobában állok, és a fejek között, a vállak fölött csak Rika okos, gyermeki arcát nézem. Minden idegszálammal őt figyelem és egyfolytában arra gondolok: Csak hozzá ne érjenek!”


xxx

 

Bátai Tibor: Szelíd és kérlelhetetlen

Bátai Tibor : Szelíd és kérlelhetetlen


Bátai Tibor költészetéről Szokolay Zoltán a könyv bevezetőjében többek között ezt írja: „Ízig-vérig alanyi költő. Arról ír, amit átél.”


És valóban, Bátai Tibor tényleg arról ír, amit átél. De nem akárhogyan! Alanyi költészete túl a tömény intellektuson oly szuggesztivitással bír, hogy még akinek nem is volna ugyanaz az e fajta költészet a szíve csücske, a gondolati késztetés mégis olyan erősen hat rá is, hogy nem tudja csak úgy, lerakni ezt a könyvet. Bátai Tibor az objektív, s mindig szigorú és masszív benső tájékozódási pontjaihoz igazodva úgy szembesül a világ dolgaival, hogy azt nem csak átéli, de azonnal szintetizálja, be- és továbbépíti önmagában. Verseiben ott búvik a folytonos nyitás és zárás.
A teljesség igénye nélkül kiragadok itt néhány verset amolyan kedvcsinálónak e rendkívüli gyűjteményből.


A kötet első fejezetének a címe: viszonylatok.
Ez a fejezet egyik legszikárabb verse, melyben a költő oly drámai őszinteséggel tárja fel önnön létének végletes határait, saját gyöngeségét, hogy nem csak hogy átéljük a katarzist, mely minket is magával ragad. Mert mind ilyenek és ezek vagyunk. Lényünk, valónk, korlátaink a végtelenben a valósághoz mérten pontszerűek, lehetetlenek és kétségbeejtőek. A költő nyújtotta megoldás végül bizonytalan, elhelyezhetetlen sorsunk feloldásává válik.

viszonylatok


új sebeket üt rajta, ahogy
leplezni próbál. gyengesége
megint elárulta. visszasűrűsödni
képtelen. egyenes lett, amelyet
duplán kívül eső pont vonz. újra
és újra megpróbálja áttörni
az eltérő dimenziók korlátait,
de csak síkban folytatódhat. akinek ennyi ju-
tott a térből, legyint rá végül, minden irányban
végtelen.

A kötet második fejezetének a címe: ajánlás.
A címadó vers megtévesztő. Megtévesztő annyiban, amennyiben az ajánlást a hétköznapi értelemben gondolnánk. Ez a vers valójában egy fohász, egy ima. (Mint ahogyan a fejezet legtöbb verse is ezt a kérdést látszik feszegetni.) Isten és ember párbeszéde. Konkrét, határozott kérdésekkel tűzdelt, itt-ott követelőző, ám felettébb alázatos kérés, mely mélyen megható. Ragaszkodás és szeretet szólal meg benne. Önnön esendőségét és valóját kiterítve, a költő nem mást kér Istenétől, mint azt a csekélyke vágyat és megértést, mely minden teremtett lényben ott van, és a teremtő természetében is eleve. Hétköznapi szavakkal kifejezve: Ne csak ott, de itt is, segíts meg Istenem! A felszínes, a múlandó öröm nem kell, helyette egy kis békét, biztonságot adj nekem!

ajánlás

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen tartsd őt távol a megvont határtól
tedd hogy még ne érje el a védett
kör
önnön tükörképe láttán nehogy megfusson
hátat tudjon fordítani legalább még egy évnyi
időre s hogy azután mennyivel többre
tisztázhatjuk majd
ilyentájt

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen add
hogy ami múlandó belőle
villámgyorsan eltűnjön
nyom nélkül
de maradjon enyém minden pillanata
ami varázslat
meg nem fejthető titok
fölfoghatatlan csoda

Uram nem ragaszkodom én víg esztendőhöz
csak éppen engedd hogy körötteimben
ne támadjon az ismerős arcokban
gesztusokban új hiány
és tedd meg nekem hogy olykor ha már
végképp el nem kerülhetem
feltűnésmentesen tudjam magam
szeretni

Csodálatos sorok, ugye?

A következő verset szintén e fejezetből választottam.
A címe: „pedig lehetett volna”.


„pedig lehetett volna”

 

„Ha a halál tette őt védtelenné: ki az,
aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz
a hős nevében?”
(Szécsi Magit: Nagy László emlékezete)
*

jöttek mindenféle rangból
jöttek tarka tömegben a rendek
de senki közülük akinek szavára
porig omolhatna Babilon
és a csapat zavarodottan
mégis ekkor széledt el végleg

volt aki vele az élen
volt ki maradt megfáradtan
volt kiket elől ért az álom
és mámorukban vezérszerepekre
törve szekértáborokat szerveztek hirtelen

szárnypróbáló fiaknak minta így lett
a repülés lendítő íve helyett
totyogás a hősi vagy antihősi pózban
a szétfutó partokat megroppanva is
hídként összetartó szivárvány terhével

egyre távolabb került a túlpart
távlatait vesztve így süllyedt
egyre lejjebb a horizont
szem elől tévesztve a táguló határt

a táborokat védők és ostromlók
sorsszerű szerepük szerint lemondtak
– önként! – a már kiküzdött végtelenről

pereg újra a szappanopera
zászlók lobognak iszapba ragadtan

Ez egy egészen más vers. Itt már akár szőrszál-hasogató módon is vitatkozhatnánk azzal az alapfelvetéssel, hogy alanyi költészetről, és alanyi költőről beszélünk, amennyiben nem vennénk figyelembe a teljes egészet! Figyelmesen olvasva ezt a fejezetet akár egy nagy, egész ciklusnak is tekinthetjük. Merthogy alig néhány sorral odébb, mintegy felütésként ezt a verset olvashatjuk:

Menthetetlen

Kérem, uram, a hang után,
csakis a hang után haladjon!
Bármit is gondol, ne higgye el,
csak amit a hang,
a hang mond.
Ön nem helytállásra született,
a győzelemmel fölérő vereség az ön számára
csupán álom.
A kételyek
túlnövik akaratát, ha figyelmen kívül hagyja a
hangot.
Ne tétovázzon hát,
megalkuvások nélkül tegye azt,
amit a hang,
a hang mond.
Legyen kész,
és a sors kegyeltje lesz,
a nyugalmát majd én biztosítom.
Ön kiválasztott, ez nagy szerencse,
bármit megtehet, ha a hang hallható önben.
Pont az a hang,
amit nagy, ijedt bárányszemekkel
kiűzni akar önmagából,
de biztosítom, a hang nélkül maga
menthetetlen, jósolhatatlan jövőbe téved.

Talán a kimetszés önkényesnek tűnhet, de úgy hiszem, semmiképpen nem oktalan. Miképpen a szerző tudatos tematikával rendezte negyvennyolc év verseit egy kötetté, azonképpen e fejezet versei sem kerülhettek véletlenszerűen egy csokorba. A kulcs az identitáskeresés és a bizonyosság kérdése itt is, mint minden sorában. A látszólagos ellentmondások feloldásának egyetlen útja a „semmit sem tudás”, ahogyan Pilinszky is mondja. Az „én hiszem” sosem egyenértékű kifejezés az „én hiszek” kérdésével. Bátai Tibor hisz, így is, úgy is. A folytonos önreflexiók világában élő költő, miközben önazonosságából jottányit sem enged, meggyőződését finoman korrigálva új világot épít önmagában. Új igazodási pontjai önmaga számára az egész részeként állandóvá válnak számára. Ám ugyanakkor újabb és újabb kérdéseket vetnek fel oly feszültségekkel telten, hogy az olvasó képtelen e látszólagos teljességben megnyugodni. Ergo: a tényfelvetés nemhogy bizonyosságot adna, de olyan kétségeket támaszt bennünk, hogy lehetetlen nem elgondolkodnunk a lét bizonyosságán jóval túlmutató bizonytalanságon, mely mindnyájunk életére nap mint, nap szakadatlanul rátör, megkísért és meggyötör. Ki hát az ember? - kérdezzük e versek olvasása után. Bátai Tibor szelíd és kérlelhetetlen önmagával szemben épp úgy, mint az olvasóval. Ne legyenek kétségeink e felől! De megint csak azt mondom: „a költő nyújtotta megoldás végül elhelyezhetetlen sorsunk feloldásává válik”.

És legyen itt zárásul a kötet címadó verse, melyet volt szerencsénk A Hetedikben is leközölni.


szelíd és kérlelhetetlen

„nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja”
Faludy György

csak ami kerek mint a vég
– megkerülhetetlen
csak ami véges mint a lét
– bevégezetlen

csak ami elhárítható
– kivédhetetlen
csak ami elárulható
– megtörhetetlen

csak ami megvádolható
– cáfolhatatlan
csak ami bitorolható
– kisajátíthatatlan

csak ami többszörözhető
– mindig oszthatatlan
csak ami elégethető
– kiolthatatlan

csak ami lerombolható
– megronthatatlan
csak ami mindennapi szó
– kimondhatatlan

csak ami mindig esendő
– rendíthetetlen
csak ami múlt és jövendő
– szelíd és kérlelhetetlen

Nagy-nagy szeretettel ajánlom Bátai Tibor kötetét minden a kedves olvasó figyelmébe! Egészen rendkívüli élményben lesz részük, bátran állíthatom!


Megyesi Nagy Imre

Ha a kagylók dalra fakadnak

Ha a kagylók dalra fakadnak


Füzesi Magda nyugalmazott újságíró, költő a kárpátaljai Nagyberegen született, később áttelepült Budapestre, majd férjhez ment Kolozsvárra. Saját megállapítása szerint medence-lakó, élete a Kárpát-medencében zajlik, ennek ellenére megmaradt kárpátaljai Kagylóének című verseskötetéről költőnek. Eddig majd két tucat kötete jelent meg. 2012-ben a Kráter Kiadónál látott napvilágot a Kagylóének című kötete, ami az addig írt legjobb verseinek gyűjteménye. A verseket maga a szerző válogatta.
Füzesi Magda irodalmi pályafutása a múlt század 60-as éveinek végén indult. Részt vett a szovjet korszak minden kárpátaljai irodalmi formációjában, olyan neves egyéniségekkel, mint Vári Fábián László, Fodor Géza, Zselicki József, Balla D. Károly stb. Újságíróként, majd szerkesztőként dolgozott a Beregszászi járás lapjánál. Jelenleg a Budapest székhelyű Kárpátaljai Szövetség Kárpátaljai Hírmondó című negyedéves folyóiratának főszerkesztője-helyettese. 2019-ben mintegy az életműve elismeréseként, végre megkapta a már régen kiérdemelt József Attila-díjat. „Költészetének fő erőssége az egyszerűség és természetesség, a látvány és a látomás között félúton egyensúlyozó jelképesség gazdag asszociációs játéka” – írja róla Bertha Zoltán irodalomtörténész. Engem leginkább a szülőföldhöz kapcsolódó művei érintették meg. A Kagylóének ciklusban olvasható az, Agyő,Kárpátalja című vers, ami vegyes érzelmeket vált ki az olvasókból, Ivaskovics József, a Credo együttes vezetője meg is zenésítette. Nincs az a kárpátaljai magyar, akinek ne csordulnának ki a könnyei, ha meghallgatja a dalt. igen most már ti is // lassan már mi is // beletörődünk beletörünk. // a kishaza // a haza a magasban // és más // megkönnyeztető // históriák.
Lisztóczky László irodalomtörténész, a kötet utószavában a következőket írja: „Főként tájleíró költészetében nyilatkozik meg mámoros élet- és szépségszeretete, a szülőföld iránti hűsége. Újabb verseiben nemcsak Kárpátalja varázslatos tájait, hanem az anyaország és Erdély természeti szépségeit is magához öleli.”
A kötet első ciklusának névadója a Tájkép kerítéssel című vers, melynek témája a legszűkebben vett haza, a sokat szenvedett Bereg. Vert falak közt hazátlan hazában // az idő mérge lassan fakad. // Alkonytájt a koszlott Beregszászban // banánt eszünk egy juharfa alatt.
A háromnapos munkára elhurcolt és elpusztított magyar férfiaknak állítanak emléket az Egy lenvirág reggeli imája és a Kósa Anna balladája című versek. És valóban, ma már a balladák világába lép át a kárpátaljai magyarság e sorscsapása, hogy átadja helyét újabb fájdalmaknak.
Kihalt az őshonos szivárvány, // piros, fehér, zöld vére hullt, // idegenek álltak a járdán. – írja Füzesi Magda 2004. december 5.-ről a Torzó című versében. A ciklusban szereplő művekben visszatérő motívumok: föld, haza, halál, fakadás, nyár, Úr, vér. A versekben benne van Kárpátalja, az itt élő magyarság sorsának minden keserve, amit a szerző nem kívülállóként ír le, ennek a szomorú történetnek ő is szerves része: Fekete tájban jár az éjszaka, // hazátlanok közt hontalan vagyok. (Más-kor). De nemcsak, a veszteség okozta beletörődés, a fájdalom fölötti elkeseredettség cseng ki a sorokból, ott van az erő, a hit, a remény, ami eddig is segítette a túlélést. Csikorogjanak csigolyáid, // Úgy szorítsd, bajtárs, a kezem. // Hitünk kemény lesz, mint a gránit, óvjuk a jót szerelmesen. (Szőttes pirossal, feketével)
A Kagylóének című ciklus A bohóc dalával indít. Senkinek sincs kedve nevetni ezen a bohócon, bús képétől csak szavai sötétebbek. Most vigadjon, aki gyáva, // ajtó-ablak be van zárva. // Álarcom sarokba vágom, // bús táncomat sírva járom. A Lisztóczky László által említett Erdély tematikájú művek közé tartozik az Útkeresőben és az Alulnézetben. Az utóbbiból idézve: Erdélyi fák a magyar tájon. // Néha egy forrás felfakad, // Hogy sorsunkban a sors ne fájjon.
Önmagáról, a valós és az elképzelt költőről szól, de legalábbis megszólal, hallatja hangját a sokszor elfojtott énje, a ciklus, Zuhanás, a Metamorfózis és a Vihar után című darabjaiban: de hogy milyen volt // az utolsó mozdulat, // a zuhanás, // a lét és a nemlét // Pazar orgiája, // nem tudja senki, // csak a költő, // aki // nem // érte // el // a trapézt … De Füzesi Magda nagyon is elérte. Bár élete során sokszor rugaszkodott el, hogy a biztonságost maga mögött hagyva átsuhanjon a veszélyes mélység fölött, de mindig sikerült épségben elérnie az újabb állomást élete légtornász attrakciója során. Vajon külön lehet-e választani a költőt, mint magánembert, és mint irodalmárt? Hiszen együtt alkotnak egy egészet. Nem is beszélhetünk átmenetekről, átjárásokról, mert mindkét világ maga az ember, jelen esetben Füzesi Magda. Robinson –gazdag kincseim csodálom: // Fejem alatt egy kopott Biblia, // Meg egy maréknyi jóízű Dsida, // Egy ital víz és rettenetlen álom.(Vihar után) Egyik kedvenc költője Dsida Jenő, aki számos versében feltűnik. A versekből végig követhető a költőnő életútja, és bár nem minden mű van datálva, megfigyelhető lírája fejlődésének íve. A Metamorfózisban írja: Megsebzett szívvel, szelídülten // felnőtt lettem egy perc alatt.
A Kollázs című ciklusból a címadó mellett három verset emelnék ki. Újra előjönnek a kisebbségi magyar sors következményei, a váltakozó elnyomók szeszélyeinek kínjai, s a szerző felvázolja jövőképét, ami voltaképpen az újra megelevenedő múlt. Ez a múlt sem volt felhőtlen és mindig a boldogság kora, de mindent megszépít a „gazdátlanság”, amikor a szegény is magyarul nyomoroghatott. A Szovjetunióban született költő saját bőrén tapasztalhatta meg az épülgető és éjjel újra leomló kommunizmus terhes vívmányait, majd az önmagát a romokból felépítő új hatalom érzéketlenségét. s én, // elrejtve lelkem // vörös, kék és sárga sebeit, // gyertya mellett írom e verset // mint a hajdani költők.
Mintha csak az itt megkezdett gondolatot folytatná a Profán ima egy csillagtalan éjszakán alábbi soraival: de boldog vagyok Istenem // nem vallom és nem kérdezem // megleltem végre otthonom // elbújhatnék ha akarom.
Füzesi Magda valóban meglelte otthonát, egyszerre többet is, ahogy mondani szokta: „Nagyberegen az anyám lánya vagyok,Budapesten a lányom anyja, Kolozsvárott pedig a férjem felesége.”
Leány, anya, feleség, és ami ez esetben a legfontosabb: költő. Költő, aki odafigyel az olvasóira, megosztja velük féltett kincseit. Ahogy a Szeptemberi anziksz című versében mondja: rossz költő rossz verséért // ne szidjatok nagyon // merthogy a világot // reátok hagyom. De ez a világ rossz irányba halad, fokozatosan elkorcsosul, s vele a nyelv is, a szeretett magyar nyelv. Mit tehet ilyenkor a poéta? Ülök a Duna partynál, // Nézem, mit kínál ez a horda: // Kovi ubi, pari, töki, // Netán
csak eccerű ugorka? (Sárbogárdi Jolán naplójából)
Az utolsó ciklus címe: A hetedik szobában. Az itt szereplő versek témája a szerelem, a társkeresés, a vágyakozás, magány és együttlét. Az Ádám imája címűben az első homo sapiens is társért könyörög Teremtőjéhez. Adj társat, Uram, hogy vakon // ne érjen engem az Ígéret. // Vagy adj koporsót: gondokon // nyűtt testem hadd egyék a férgek. S ezek a férgek újra és újra felbukkannak, hogy szétrágják a lélek állványzatát, amíg az össze nem roskad. A Téli éjszakán című költeményben írja : Jajgat a lélek. Dörömböl hiányod. // Éjfél rikoltoz a világ felett.
A Te meg én című versében arról vall: Fényes napom, jaj, ne hagyj egyedül, // elpusztulok, míg hajnalra derül. // Mosolyod híján, látod, én szegény, // szemölcs vagyok az Isten tenyerén. Itt vitába szállok Magdával, dehogy szemölcs ő, inkább a Nap mosolyának egyik sugara, alakja termésérlelőn ragyogja be a magyar irodalom egyik rejtőzködő táját, amit néhányan úgy nevezünk - szülőhaza. Költészete egyszerre egyedi és egy erős hagyomány része, egyszerre magyar és lokálpatrióta. Remélhetőleg a költőnő még sok szép verssel gazdagítja majd irodalmunkat, ennek ellenére nyugodtan állíthatom, hogy a Kagylóének eddigi irodalmi pályafutásának jegyzőkönyve.

Füzesi Magda: Kagylóének. Régi és új versek. Kráter Műhely Egyesület. Pomáz, 2012

Bátai Tibor : Szelíd és kérlelhetetlen

Bátai Tibor : Szelíd és kérlelhetetlen


Bátai Tibor költészetéről Szokolay Zoltán a könyv bevezetőjében többek között ezt írja: „Ízig-
vérig alanyi költő. Arról ír, amit átél.”
És valóban, Bátai Tibor tényleg arról ír, amit át él. De nem akárhogyan! Alanyi költészete túl
a tömény intellektuson oly szuggesztivitással bír, hogy, még akinek nem is volna ugyan az e
fajta költészet a szíve csücske, a gondolati késztetés mégis oly erősen hat rá is, hogy nem
tudja csak úgy, lerakni ezt a könyvet. Bátai Tibor az szubjektív, s mindig szigorú és masszív
benső tájékozódási pontjaihoz igazodva úgy szembesül a világ dolgaival, hogy azt nem csak
átéli, de azonnal szintetizálja, be- és tovább építi önmagában. Verseiben a folytonos nyitás és
a zárás, a macska-egér játék értelmetlen látszatát keltené a következetes és tárgyilagos, ilyetén
formájában kellően kíméletlen konklúzió nélkül, amellyel szinte minden versét lezárja.
A teljesség igénye nélkül kiragadok itt néhány verset amolyan kedvcsinálónak e rendkívüli
gyűjteményből.
A kötet első fejezetének a címe: ,,Viszonylatok”.
Ez a fejezet egyik legszikárabb verse, melyben a költő oly drámai őszinteséggel tárja fel
önnön gyengeségének végletes határait, hogy nem csak hogy átéljük a katarzist, de rögtön
magunkénak is tudjuk. Mert mind ilyenek és ezek vagyunk. Lényünk, valónk, korlátaink a
végtelenben a valóhoz mérten pontszerű, lehetetlen és kétségbeejtő. A költő nyújtotta
megoldás végül elhelyezhetetlen sorsunk feloldásává válik.

viszonylatok

új sebeket üt rajta, ahogy
leplezni próbál. gyengesége
megint elárulta. visszasűrűsödni
képtelen. egyenes lett, amelyet
duplán kívül eső pont vonz. újra
és újra megpróbálja áttörni
az eltérő dimenziók korlátait,
de csak síkban folytatódhat. akinek ennyi ju-
tott a térből, legyint rá végül, minden irányban
végtelen.

A kötet második fejezetének a címe: ,,ajánlás”.
A címadó vers megtévesztő. Megtévesztő annyiban, amennyiben az ajánlást a hétköznapi
értelemben gondolnánk. Ez a vers valójában egy fohász, egy ima. (Mint ahogyan a fejezet
legtöbb verse is ezt a kérdést látszik feszegetni.) Isten és ember párbeszéde. Konkrét,
határozott kérdésekkel tűzdelt, itt-ott követelőző, ám felettébb alázatos kérés, mely mélyen
megható. Ragaszkodás és szeretet szólal meg benne. Önnön esendőségét és valóját kiterítve, a
költő nem mást kér Istenétől, mint azt a csekélyke vágyat és megértést, mely minden teremtett
lényben ott van, és a teremtő természetében is eleve. Hétköznapi szavakkal kifejezve: Ne csak
ott, de itt is, segíts meg Istenem! A felszínes, a múlandó öröm nem kell, helyette egy kis
békét, biztonságot adj nekem!

ajánlás

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen tartsd őt távol a megvont határtól
tedd hogy még ne érje el a védett
kör
önnön tükörképe láttán nehogy megfusson
hátat tudjon fordítani legalább még egy évnyi
időre s hogy azután mennyivel többre
tisztázhatjuk majd
ilyentájt
Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen add
hogy ami múlandó belőle
villámgyorsan eltűnjön
nyom nélkül
de maradjon enyém minden pillanata
ami varázslat
meg nem fejthető titok
fölfoghatatlan csoda
Uram nem ragaszkodom én víg esztendőhöz
csak éppen engedd hogy körötteimben
ne támadjon az ismerős arcokban
gesztusokban új hiány
és tedd meg nekem hogy olykor ha már
végképp el nem kerülhetem
feltűnésmentesen tudjam magam
szeretni
Csodálatos sorok, ugye?
A következő verset szintén e fejezetből választottam.
A címe: „pedig lehetett volna”.

„pedig lehetett volna”

„Ha a halál tette őt védtelenné: ki az,
aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz
a hős nevében?”

(Szécsi Magit: Nagy László emlékezete)
*
jöttek mindenféle rangból
jöttek tarka tömegben a rendek
de senki közülük akinek szavára
porig omolhatna Babilon
és a csapat zavarodottan

mégis ekkor széledt el végleg
volt aki vele az élen
volt ki maradt megfáradtan
volt kiket elől ért az álom
és mámorukban vezérszerepekre
törve szekértáborokat szerveztek hirtelen
szárnypróbáló fiaknak minta így lett
a repülés lendítő íve helyett
totyogás a hősi vagy antihősi pózban
a szétfutó partokat megroppanva is
hídként összetartó szivárvány terhével
egyre távolabb került a túlpart
távlatait vesztve így süllyedt
egyre lejjebb a horizont
szem elől tévesztve a táguló határt
a táborokat védők és ostromlók
sorsszerű szerepük szerint lemondtak
– önként! – a már kiküzdött végtelenről
pereg újra a szappanopera
zászlók lobognak iszapba ragadtan

Ez egy egészen más vers. Itt akár szőrszál-hasogató módon máris vitatkozhatnánk azzal az
alapfelvetéssel, hogy alanyi költészetről, és alanyi költőről beszélünk, amennyiben nem
vennénk figyelembe a teljes egészet! Figyelmesen olvasva ezt a fejezetet akár egy nagy, egész
ciklusnak is tekinthetjük. Merthogy alig néhány sorral odább, mintegy felütésként ezt a verset
olvashatjuk:

Menthetetlen
Kérem, uram, a hang után,
csakis a hang után haladjon!
Bármit is gondol, ne higgye el,
csak amit a hang,
a hang mond.
Ön nem helytállásra született,
a győzelemmel fölérő vereség az ön számára
csupán álom.
A kételyek
túlnövik akaratát, ha figyelmen kívül hagyja a
hangot.
Ne tétovázzon hát,
megalkuvások nélkül tegye azt,
amit a hang,
a hang mond.
Legyen kész,

és a sors kegyeltje lesz,
a nyugalmát majd én biztosítom.
Ön kiválasztott, ez nagy szerencse,
bármit megtehet, ha a hang hallható önben.
Pont az a hang,
amit nagy, ijedt bárányszemekkel
kiűzni akar önmagából,
de biztosítom, a hang nélkül maga
menthetetlen, jósolhatatlan jövőbe téved.

Talán a kimetszés önkényesnek tűnhet, de úgy hiszem semmiképpen nem oktalan. Miképpen
a szerző tudatos tematikával rendezte negyvennyolc év verseit egy kötetté, azonképpen e
fejezet versei sem kerülhettek véletlenszerűen egy csokorba! A kulcs az identitáskeresés és a
bizonyosság kérdése itt is, mint minden sorában. A látszólagos ellentmondások feloldásának
egyetlen útja a „semmit sem tudás”, ahogyan Pilinszky is mondja. Az „én hiszem” sosem
egyenértékű kifejezés az „én hiszek” kérdésével. Bátai Tibor hisz így is, úgy is. A folytonos
önreflexiók világában élő költő miközben önazonosságából jottányit sem enged,
meggyőződését finoman korrigálva újvilágot épít önmagában. Ezek az igazodási pontok
önmaga számára az egész részeként állandóvá válnak. Ám ugyanakkor olyan kérdéseket
vetnek fel, oly feszültségekkel telten, hogy az olvasó képtelen e látszólagos teljességben
megnyugodni. Ergo: a tényfelvetés nemhogy bizonyosságot adna, de oly kétségeket támaszt
bennünk, hogy lehetetlen nem elgondolkodnunk a lét bizonyosságán jóval túlmutató
bizonytalanságon, mely mindnyájunk életére nap, mint nap szakadatlanul rátör, megkísért és
meggyötör. Ki hát az ember?- kérdezzük e versek olvasása után. Bátai Tibor szelíd és
kérlelhetetlen önmagához épp úgy, mint az olvasóhoz. Ne legyenek kétségeink e felől! De
megint csak azt mondom: „a költő nyújtotta megoldás végül elhelyezhetetlen sorsunk
feloldásává válik”.

És legyen itt zárásul a kötet címadó verse, melyet volt szerencsénk A Hetedikben is leközölni.

szelíd és kérlelhetetlen

„nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja”
Faludy György
csak ami kerek mint a vég
– megkerülhetetlen
csak ami véges mint a lét
– bevégezetlen
csak ami elhárítható
– kivédhetetlen
csak ami elárulható
– megtörhetetlen
csak ami megvádolható
– cáfolhatatlan

csak ami bitorolható
– kisajátíthatatlan
csak ami többszörözhető
– mindig oszthatatlan
csak ami elégethető
– kiolthatatlan
csak ami lerombolható
– megronthatatlan
csak ami mindennapi szó
– kimondhatatlan
csak ami mindig esendő
– rendíthetetlen
csak ami múlt és jövendő
– szelíd és kérlelhetetlen


Nagy-nagy szeretettel ajánlom Bátai Tibor kötetét minden a kedves olvasó figyelmébe!
Egészen rendkívüli élményben lesz részük, bátran állíthatom!


Megyesi Nagy Imre

Afrika csendes, álmodik

 Afrika csendes, álmodik

Szándékosan választottam írásom címéül a híres kenyai író, Meja Mwangi könyvének címét: Afrika csendes, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa, kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik
José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.
Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owim bundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.
A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.
A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.
Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.
A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owim bundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.
A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.
A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.
Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola egy dinamikusan fejlődő ország, 13 %-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.
A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.
Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt. A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, amíg a jóval kevesebb szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!
Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a marxista titkosrendőrségnek.

A regény első fejezeteiben életre kel az angolai lét, de legalábbis Luanda, a fülledt, de mozgó afrikai metropolisz. Egyszerre van itt jelen a jólét és a nyomor, a drágaság és a filléres életek. Átvitt és direkt értelemben is megjelenik a polgárháború, a véres testvérharc borzalma. A gyerekek szájában az érettnaspolya-ízű veszély, vagy Vén Reménység Job Sapalalo asszonyság életmentő szerencséje. Mert hát egyszer a gyilkosok fegyveréből is kifogy a töltény. Az asszonyt a neve menti meg. A remény hal meg utoljára, de mire rá kerül a sor, elfogy a töltény. Valószerűtlen történet, ha belegondolunk, hogy Ruandában a polgárháború több százezer áldozatának többségét a Kínából olcsón beszerzett bozótvágó késekkel ölték meg. Egyszerűen levágták őket, mint a marhákat a vágóhídon. Az író az öregasszony történetén szemlélteti a polgárháború tébolyát, ahol sokszor a résztvevők sem tudják, hogy mit miért tesznek, érdektelen mozzanatok dönthetnek életről-halálról. A csütörtököt mondó fegyver esete felbukkan Steven Spielberg többszörös Oscar-díjas filmjében is. Az amerikai rendező még fokozza is a lehetetlent, hiszen a sarokpánt gyártásában lassúnak talált zsidó férfit kicipelő lágerparancsnok fegyvere mellett a helyettesétől kölcsönkért pisztoly is beakadt. Beakad, olykor elakad Agualusa regénye is. Mintha oda nem illő álomtörténetek szabdalnák szét a regény szövetét. Afrika alszik, szendereg, miközben rémálmai vannak. Alig van olyan ország, ahol a gyarmatosítók távozása után az annyira remélt szabadság ne véres és elhúzódó polgárháborút eredményezett volna. Angola is alszik, együtt alszik a regény mesélőjével a tigrisgekkóval, amely fajt nemrég fedezték fel a szomszédos Namíbiában, Afrika Bajorországában. Namíbia mindig is fontos szerepet játszott Angola életében, csakúgy, mint a Dél-Afrikai Köztársaság vagy Kongó. Az angolai polgárháború hozta el Namíbia függetlenségét. A Kongói polgárháborúban pedig angolai katonák is harcoltak.
Az író az egykori portugál nemzetközösség emlékét idézi fel, amikor Dóra, a brazil énekesnő az „Altató egy folyóhoz” című dalt énekli. Maga a regény is egy sajátos altatódal, a történet, mint egy rosszalvó, olykor felriad, hogy agyunkba csempésszen némi valóságot. Vagy, ami annak tűnik. Az író ügyesen váltogatja az álomvilágot és a valóságnak álcázott mesét, miközben az olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik a történet fő sodrása. Az álmok foszlányaiból bontakozik ki Angola emberi története.
Az alvó folyó, az álomvilág, amibe majd minden szereplő könnyedén alámerül? Vagy a címszereplő Félix Ventura házának történései? De hiszen a ház maga Angola, az ország jövőjének reménysége. S mint a regényből is kiderül: a remény hal meg utoljára. De akkor nem lesz, aki majd eltemeti. A történetben ez éppen a múltkereskedő. Hiszen neki a szakmájába vág a terhes múlt elföldelése. Így kerül a virágágyásba Edmundo Barato dos Reis, az utolsó elvtárs, s vele együtt az MPLA, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom és az ország marxista múltja. Egyszer és mindörökké, mert Oroszországban már jó ideje az oligarchák és nem a párttitkárok uralkodnak. Sajátos politikai indíttatást érzek abban, hogy Agualusa Csupafül és Veszettkutya borzalmain keresztül csupán a luandai kormány bűneit állítja előtérbe. Holott az UNITA katonái sem az emberi jogok betartásáról híresültek el. Az USA, Dél-Afrika és Portugália alkotta trió évtizedeken át az UNITA-t támogatta, míg végül Washington is belátta, hogy éppen Sawimbi személye volt a térség legfőbb destabilizáló tényezője. S valóban, a 2002-ben bekövetkezett halálát követően elhallgattak a fegyverek, és a felek újra tárgyalóasztalhoz ültek. Az sem mellékes, hogy időközben a luandai kormány egykori marxista elkötelezettségének emlékét is igyekszik eltűntetni. Ez a regény egyik fő mondanivalója. De ez még a szakember, Ventura számára is hatalmas kihívást jelentene. A múlt ott kísért a lelkekben és a külvárosi házban, ahol történelmi személyiségek gekkók testében próbálják elmagyarázni az igazságot.
Az új elit, a formálódó nagypolgárság, akinek felmenői szegényes kunyhókban éltek, vagy éppen Bakuban jártak egyetemre, szalonképes múltra vágyakozik. Bár abszolút valószínűtlen, de Félix Ventura képes ezt megadni nekik. Sőt, annyira belemélyült a munkába, hogy a saját múltját is átformálta. Észrevétlenül, rutinból. Ő is csak akkor döbben rá, amikor szerelme, a félvér fotós Angela Lúcia szembesíti ezzel. Érthetjük ezt képletesen is, mind a korábban uralmon lévő fehér, mind a jelenlegi fekete elitre.
„Biztosítson szebb múltat gyermekeinek!” De lehet-e szebb egy olyan múlt, ami tele van különféle szörnyűségekkel? José Buchmann, a búrrá változott portugál a múlt kísérteteitől igyekszik megszabadulni, ezért bejárja a világot, és amit lát, lefotózza. Ezt teszi Angela is. De amíg sosem látott apja az árnyékban jár, ő a fényt gyűjti. Így kerül bűvkörébe Félix is. A lány nevét fordíthatnánk Angola Fényének vagy Fényességes Angolának. „Ahol fény van, ott árnyék is van.” Angela a polgárháború idején született, és már csecsemőként megtapasztalta annak borzalmait. Mégis ő az, aki keresi az újrakezdés lehetőségeit. Apjához hasonlóan a világot járja. Olyanok ők, mint a fény és az árnyék, a yin és a yang. A férfi azért tér vissza Angolába, hogy szembenézzen a múltjával és egyben ki is cserélje azt. A keszegleves vacsora utáni koccintásnál jelenti ki: „Angolára, ahol visszakaptam az Életet”. De milyen élet ez? Önbecsapás. Legalábbis a látszat ezt mutatja, ám a férfinak célja van, az új személyazonosság védelmében végre szembenéz levetett múltjának kísérteteivel. Megkeresi a lányát. Angela látszatra teljes, az apjánál teljesebb életet él, a történet csúcspontján mégis ő lesz az, aki bosszút áll. Bosszút áll a múlton. Kettejük múltján. Angola múltján. A regényben ő az, aki igazán meg akarja ismerni a múltját, és nem törekszik annak kicserélésére. Hazugságban nő fel. Amikor származásáról megtudja az igazat, összevész nevelőszüleivel és elhagyja őket. Bátorsága felülmúlja apjáét, aki még a lányával sem mer találkozni.
Érdekes ellentétet alkot a miniszter és az Álarcos. Az előbbi egy előkelőbb múltat szeretne magának. Sőt, fekete létére fehér ősöket rendel. Annyira beleéli magát, hogy még a gimnázium korábbi nevét is vissza akarja állítani, mivel az egyik kreált őséről volt elnevezve. Árulás ez a javából.
A nemzeti függetlenség elárulása. Angola elnyomottainak arcul csapása. A függetlenségi harc egyik vezére az elnyomókhoz akar tartozni. Hány ilyet láttunk már a történelem során?
Éppen az ellenkezője az Álarcos. Nem nehéz kitalálni, hogy valójában ki is ő. A marxista verőlegény képzelgése így válik valósággá. De ez nem is jó szó, hiszen a regényben minden és mindenki egyszerre valós és valószerűtlen. Mint Afrika maga. Most, amikor Észak-Afrika országaiban egymás után buknak meg a diktátorok, érdekesen hat Agualusa átplasztikázott arcú öregje, aki túléli bukását. Bölcsen felméri, hogy számára nincs visszaút a hatalom csúcsára. Nem úgy, mint Moamer Kadhafi, Líbia egykori diktátora, aki képtelen volt lemondani a hatalomról. Az Álarcosnak van pénze ahhoz, hogy élvezhesse hátralévő életét. Már csupán egy szürke, hétköznapi múltra van szüksége, ami senkit, még a legelvetemültebb zugfirkászt sem érdekel. „A bátorság a félelemmel ellentétben nem fertőz.”
Napjaink angolai elitjéhez hasonlóan rengeteg embernek volt szüksége új múltra Magyarországon a rendszerváltoztatást követően, amikor a 900 000 párttag országából hirtelen az egymillió ellenálló országa lett. A múlt eltörlését a szemtanúk kiiktatásával kezdik. Ezt teszi Angela is és Angola is.
Sokatmondó név.
Eulálio, az álmodozó gekkó valaha ember volt. Díszes társasággal él együtt az albínó házában. A könyvekkel és a megfakult portrékkal ők személyesítik meg a gyarmati múltat. A múltat, amely örökre beleivódott a jelenbe. Még magának a szakembernek sem sikerül ezen változtatnia. Hogyan is sikerülne, amikor Félix is igyekszik bizonyítani, hogy ebből a múltból egy darab az övé. José, Angela, de Félix is megfordult már a világ számos pontján, mégis egy luandai házban hozza össze őket a sors. Az elbeszélő gekkó vonzódik a könyvekhez, álmában bárkivel képes beszélgetni. Ki sem mozdul a házból, a történet vagy inkább történetek helybe mennek hozzá. S ő élvezi ezt, boldog. Van otthona, hiába lesnek rá gyilkos skorpiók, mint ahogy Angola is szabadnak érzi magát annak ellenére, hogy számos veszély leselkedik rá az önállóság rögös útján. Euláliónak még gekkófilozófiája is van: a múlt nem változik. Pedig igen, éppen a házigazdája révén. Az emberek azért jönnek az albínóhoz, hogy az megváltoztassa a múltjukat. Úgy vélik, ez lehetséges, de valójában a gekkónak van igaza. Idegenként érkeznek és idegenként távoznak. Már önmagukat sem ismerik. Szokniuk kell új múltjukat. Angola hiába igyekszik egyszerre megszabadulni a gyarmati idők terheitől és a marxista múlttól, ezek a barázdák örökre belevésődtek megviselt arcába.
Sajátosan ironikus mozzanat az angolai író esete, aki hazai szörnyűségeket árul Európában. A jóléti társadalmakban szeretik az ilyesmit. Gondoljunk csak arra, mi történik most Szomáliában! Afrika távoli egzotikus föld, érdekes egy ideig, de mégis idegen.
A történet sok helyen kilép a regényből és önálló életet él. „Én, Eulálio.” Mert senki sem lehet gekkó, csak aki jól tud mesélni. Főleg, ha nem is tud beszélni. Az ártatlanul elpusztult áldozatok sem tudnak már beszélni, mégis hangosabban emelnek szót a bűn ellen, mint a legharsányabb politikus. Szörnyen autentikus ez a vádbeszéd. Vajon Eulálio halálával végképp lezárul a múlt, amely egyszerre átkos és csábító? Angola jövője a múltban gyökerezik, múltját pedig a jövője alakítja.
 
„Úgy hiszem, jól mehet, hisz a szép múlt mindnyájunk számára hiánycikk, és főleg azoknak az
életéből hiányzik, akik ebben a szomorú hazában kormányzás címén szétzilálnak bennünket.”
José Buchmann
 
José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő. József Attila Kör, L’Harmattan Kiadó, 2010.

Petőfi: Akasszátok föl a királyokat!

AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Kaszálhatod a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!

 
Debrecen, 1848. december

A magyar irodalom egyik kétségkívül legnagyobb tévedése Petőfi Sándorral kapcsolatos: róla az átlagolvasó, de még a szakavatott irodalomértő is azt tartja, hogy egy rendkívül könnyen értelmezhető szerző. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Petőfi Sándor egy roppant világosan és érthetően fogalmazó költő és író, de egyáltalán nem könnyen értelmezhető. Az érthetőség és az értelmezhetőség ugyanis egymástól igencsak távol álló fogalmak; vannak könnyen érthető, de annál sokrétűbb, nehezen értelmezhető költőink (ilyen a kortárs irodalomban például Kányádi Sándor, vagy Oravecz Imre) és épp ellenkezőleg: nehezen érthető, de könnyen értelmezhető alkotóink (erre kortárs példa Juhász Ferenc neobarokk költészete). Van természetesen olyan is, aki könnyen érthető és könnyen értelmezhető, de az már inkább a szépirodalom és a giccs határvidékén mozog.
Petőfi érthetősége nehezen kérdőjelezhető meg, hisz művei első olvasatban is világos üzenetet fogalmaznak meg, érdemes azonban jobban elmerülni bennük, mert így teljesen más, elsőre talán fel sem tűnő értelmezésmezőkre lelhetünk, és egy egészen új, sokkal színesebb költői világ bontakozik ki előttünk. Petőfit ugyanis nagyon könnyű beskatulyázni, hisz versei általában egy-egy nagyobb téma körül csoportosulnak, legalábbis azok, melyeket az iskolában tanítanak nekünk, azon művek felett pedig, melyek esetleg kilógnak ebből az egységes képből, könnyedén átlép az irodalomoktatás. Pedig ezek az elvileg könnyen kategorizálható versek is problémásak lesznek egyből, amint a mélyükre ásunk, mert többrétegűségüknek köszönhetően máris kilógnak abból a dobozból, ahová megpróbálták beszuszakolni őket.
A nagy témák, amik köré általában csoportosítani szokták Petőfi költeményeit azok a következők: népiesség, szerelem, forradalom, magyar tájak, elmúlás. Azonban ha megvizsgáljuk a költő bármely olyan versét, melyet valamelyik skatulyába szorítanak, egyből észre lehet venni, hogy kilóg onnan, hogy több elemet tartalmaz a másik skatulyában lévő versek közül. Nézzük például az egyik legszebbnek tartott szerelmes versét, a Szeptember végén-t: a költemény nyilván egy csodálatos szerelmi vallomás, de a magyar irodalom egyik leglíraibb tájleírásával kezdődik:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.”

Majd szinte végig az elmúlás szemszögéből vizsgálja a szerelem örökkévalóságát és időnkívüliségét:

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,”

De a leginkább az irodalomértők által Petőfi lírájára erőltetett úgynevezett „nagy témák” szinte minden versében keverednek, és ezeket most nem fogom egyenként végigvenni, de ha alaposabban megvizsgáljuk költőnk bármely versét, világossá válhat ez számunkra. (Csak néhány példa, ha esetleg valakinek kedve támad ezt megvizsgálni: Reszket a bokor, mert…, Megy a juhász a szamáron, Minek nevezzelek? Dicsőséges nagyurak.
Ezekben az alapvetően szigorúan bekategorizált versekben mindegyikben megfigyelhető a „nagy témák” keveredése.)
Ebből egyértelműen következik, hogy vannak olyan művek, melyeket olyan esszenciális Petőfi verseknek tekintenek, hogy azokat elolvasva egyértelmű képet alakíthatunk ki a szerzőjüket foglalkoztató egy-egy témáról. Ha e művek felszínét kapargatjuk csak meg, akkor ez így is van, de ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá a költeményeket, akkor a felszínről nem is látszó dolgokat lelhetünk bennük. Így aztán valósággá is válik az, amit a felszínes szemlélő feltételez: egy-egy ilyen vers kiváló képet alkot Petőfiről, azonban sokkal színesebbet, sokoldalúbbat, nem olyan egysíkút, amilyennek szívebben látják a költőt.
Az egyik ilyen esszenciálisnak tekintett vers, amelyet most elemezni fogok, az Akasszátok fel a királyokat!, mely mű esetén teljesen egyértelműnek tűnik a téma: forradalmi, politikai vers, ahol még csak nem is túlzottan elrejtve fogalmazza meg a költő a véleményét. Azonban az eddig kifejtettek alapján, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vers mélyébe tekintve sokkal több dolgot találunk, mint azt elsőre sejtenénk.
A vers alapvetően négy szerkezeti egységre bomlik, melyek annak köszönhetően, hogy a költemény hét versszakból áll, nem egyenlő hosszúságúak. Az első három egység két-két versszakokból áll, míg az utolsó, melyben a záró konklúziókat vonja le a költő egyetlenegy szinte epigrammaszerű rész. Az első két versszak lényegében egy bevezetés, ahol a kisebb tettektől vezeti el az embereket a lírai hős a lehető legfontosabb cselekedetig, a királyok lemészárlásáig; a második részben tisztázza saját viszonyát a királyokhoz, majd jellemzi is őket; a harmadik részben egy véres, vadromantikus panorámát mutat a királyok bűneiről; a negyedik részben – ahogy már mondtam – tömören összegzi a vers mondanivalóját.
Mielőtt alaposabban megnéznénk az egyes részeket, vizsgáljuk meg a költemény verselését, mely ugyancsak szokatlan Petőfinél, és ez megint csak cáfolja azt, hogy ez egy esszenciális költemény volna. A költő ugyanis legtöbb versében magyaros, ütemhangsúlyos verselést használ, ez a mű azonban időmértékes, erősen jambikus lejtésű (Lamberg szivében tőr, Latour nyakán / U–U–U–U–U–). Ez a szigorú, stabil szerkezet azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: ahogy skandáljuk a szöveget, éppen hogy zaklatottságot, lelki hullámzást, felajzott lelkiállapotot lehet kiérezni belőle. Bármelyik sort vizsgáljuk pedig meg a versben, ugyanezt a ritmusképletet kapjuk meg, vagyis Petőfi tőle szokatlan módon roppant következetesen viszi ezt végig a versen. Persze, csak akkor szokatlan ez, ha a felületes látásmódnál maradunk. Ha jobban megvizsgáljuk Petőfit, arra juthatunk hogy a könnyedség, és a könnyen érhetőség felszíne alatt egy nagyon is tudatosan alkotó, építkező költő képe rajzolódik ki előttünk.
Ugyanilyen tudatosan van felépítve a vers nyitánya is, ahol a költő két, a mű megírása előtt nem sokkal meggyilkolt politikai vezetőt idéz meg. Lamberg Ferenc Fülöp királyi és császári altábornagy 1791-ben született és 1810-ben lépett be a császári hadseregbe, 1834-be vezérőrnagyi, 1842-től altábornagyi rangban szolgált. 1848-ban az első felelős magyar kormány megalakulásakor Mészáros Lázár hadügyminiszter próbálta rávenni, hogy szolgálja a magyar kormányt, de ő inkább az új alkotmány ellensége lett. 1848. szeptember 25-én Jellasics sikeres előrenyomulása hatására a császár Magyarország ideiglenes nádorává és katonai vezetőjévé nevezik ki. Budapestre érkezik, hogy átvegye hivatalát, a Jellasics érkezésétől félő pestiek a Pest-budai hajóhídon felismerték és meglincselték.
Hasonlóan végződött Theodore Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter élete is. Az 1780-ban született királyi és császári táborszernagy 1798-ban a bécsújhelyi katonai akadémia elvégzése után lett mérnöki hadapród, 1804-től százados, 1805-től őrnagy. Több nagy csatában is kitünteti magát, és 1831-ben már altábornaggyá nevezik ki. Az 1848. március 13-i bécsi forradalom után április 30-tól ő lesz a hadügyminiszter. Az október 6-ai forradalom alkalmával a tömeg meglincseli, majd holttestét egy lámpavasra akasztják. Mindkét, a vers első sorában megemlített katona-politikus hasonló sorsra jutott: a feldühödött tömeg kegyetlenül meglincselte. Ez pedig Petőfi számára egyértelműen pozitív tett, a mindennél szentebb „nép” ítélete.

„Hatalmas kezdesz lenni végre nép,
ez mind igen jó, ez mind igen szép.”

A költő azonban úgy gondolja, hogy ebben a forradalmi, szabadságharcos helyzetben ezen politikusok elpusztítása már kevés, a legfontosabb rákfenétől kell megszabadulni, a királyoktól. Mert Petőfi szerint minden rossz gyökere a király és a királyság intézménye, így ha csak a rendszer egyes vezetőt öljük meg, vagy tüntetjük el, azzal semmit nem oldunk meg, meg újabbak jönnek helyettük. Ezt két nagyon plasztikus képpel magyarázza el a költő:

„Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;”

A két kép egyébként egyértelmű visszautalás a vers elején szereplő két politikus halálára, sőt inkább az ott megkezdett szöveg továbbépítése. A kasza pengéje a Lamberggel végző tőr képét idézi meg, míg a fa lombja, ágai azt a lámpavasat, amire Latourt akasztották fel. Ilyen sorsot képzel el a költő a királyoknak is a vers állandóan visszatérő refrénjében, ami így állandóan visszatérő motívummá lesz:

„Akasszátok fel a királyokat!”

Mielőtt továbblépnénk a második szerkezeti egységre, figylejük meg ez a refrén hogyan válik minden versszakban szerves részévé szövegnek. Az első versszakban a miniszterek meggyilkolása utáni következő, nagyon fontos lépést jelenti. A másodikban azt visszhangozza egyszerű, könnyen skandálható jelszóként, amit az egész strófában fejteget. A harmadikban olyan, mintha a költő kiömlő gyűlöletének tengere zúgná ezt a mondatot. A negyedikben a pokoli képek alóli felszabadulást jelenti, szinte egy új életet adó sóhajnak érzi az ember. Az ötödikben refrén szavai a király bűneinek megtorlását mutatják meg. A hatodikban újra az összes problémára való megoldásként visszhangzik a versszak végén. Az utolsó strófában a költő magára vállalja a feladatot, de azért végső reményként még egyszer felszólítja a társadalmat, hogy tegyék meg, és vegyék le a válláról ezt a mázsás terhet A második szerkezeti egységben a költő saját királyokhoz fűződő viszonyát tisztázza.
Ennek kifejtését abból a kérdésből indítja, hogy a világ megtanulta-e már gyűlölni ezt a rendszert és az uralkodókat, annyira, amennyire neki sikerült. Ezután azt a kívánságát fejti ki, hogy mennyire szeretné szétosztani azt a gyűlöletet, amit ő érez a király iránt. Szilajnak, veszettnek nevezi ezt a gyűlöletet, ami éppen arra a zaklatottságra utal, mely a vers ritmikájából is kiolvasható. Valamint ezt a gyűlöletet a tengerhez hasonlítja, amely kép egy másik, ugyancsak forradalmi, politikai versében is felbukkan, és ott központi szeretete tölt be. Természetesen a Föltámadott a tenger című költemény idéződik meg az emberben, ahol a háborgó tengert a fellázadt néppel azonosítja. Itt viszont már úgy érzi, ez a lázadás, ez a föltámadás kevés, és igazából csak benne van meg az a lelkesedés, amely a komolyabb változások eléréséhez szükséges.
A költő a következő strófában fejti ki ennek a gyűlöletnek az eredőjét, és elmondja, hogy ő milyennek látja a királyt. Itt vadromantikus képeket halmoz egymásra:

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –

E halmozás, bár roppant szenvedélyesnek és véletlenszerűnek tűnik, azonban nagyon szép ívet ír le, és ez is a tudatos versszerkesztés mutatja. Az anyaméhtől eljutunk a koporsóig három sorban, de pont azok a legérdekesebb sorok, amik látszólag kilógnak ebből az „életrajzból”. A „Szívöknek minden porcikája rosz” sor azt mutatja meg, hogy a királyok eleve, és javíthatatlanul romlottak, hiszen azokat a porcikákat, melyeket szívük mélyén rejtenek, sehogy sem lehet megjobbítani. A „Szemétől a levegő fekete” sor pedig azt mondja el, hogy ezek az emberek nem csak velejükig romlottak, de ezt a romlottságot úgy terjesztik maguk körül, mint a levegő szennyezését. Mindenkit, aki levegőt próbál venni, és nem csak a közelükben, azok megfertőződnek. Ezért kell megtenni azt, ami természetesen ismét visszatér a refrénben, és amit talán le sem kellene újra írnom: „Akasszátok fel a királyokat!” A harmadik szerkezeti egységben ismét egy felsorolás, halmozás következik, ahol a királyok bűneit ismerteti a költő. Már rögtön a második sorban visszatér a kés, majd a kasza a motívuma. Míg korábban a királyokhoz hű emberek elpusztításának eszköze volt (Lamberg szívében tőr, kaszálhatd a fűt a világ végeig), addig itt már a halál, a kaszás fegyvere (Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón). A halál azonban nemcsak a harcmezőn végez irtóztató munkát, hanem szerte a honban, és nem csak „kaszájával” arat, hanem például tűzzel is (Itt egy falu, amott egy város ég,). Ez is egy érdekes visszautalás, hiszen korábban a költő az emlegette, hogy a keblében a gyűlölet tenger, és a lángban álló országot pont ezzel a gyűlölettel lehetne eloltani. Azt, hogy mi is ez a módszer, azt nem írom le sokadik alkalommal megteszi ezt helyettem Petőfi Sándor.
A következő versszakban az előző konkrét képek helyett két szimbolikus képpel mutatja be a királyok vétkeit. Itt egy földre tepert szörnyhöz hasonlítja a királyt, aki, ha nem törölik el véglegesen, akkor ismét felemeli a fejét, és akkor mindaz a küzdelem, pusztulás, amelyet az előzőekben felsorolt, hiábavalónak bizonyul majd. Ebben a részben megidéződik Vörösmarty Mihály Szózatnak szövege is:

„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a' honért.
Az nem lehet, hogy ész, erõ,
És olly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

Petőfi ezt a gondolatot feltételes módban fogalmazza meg:

„Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek”

Itt figyelhető meg a jelentős különbség Petőfi és Vörösmarty alkotása között. Míg a Szózat költője azt mondja: nem lehet, hogy hiábavaló maradjon annyi szenvedés, ezt nem hagyhatja Isten, addig Petőfi egy nagyon egyszerű feltételhez köti dolgot: „a korona eltörése” (ez a másik szimbolikus kép) elég ahhoz, hogy értelme legyen a harcnak. A vers utolsó versszaka, zárlata egy szinte epigrammaszerű, majdhogynem önálló alkotás; azonban természetesen nem különül el a műtől, sokkal inkább annak szerves része, hiszen tovább építi az eddigi motívumokat, sőt felbukkan benne Petőfi teljes költészetének két legfontosabb tárgya és ezzel kérdése is. A versszak egyértelmű betetőzése a költeménynek. Még egyszer kimondja a költő azt, hogy bárkinek bármilyen bűn megbocsátható, de a királyoknak immár semmi, ők már annyit vétkeztek az emberiség ellen az eltelt évszázadok alatt, annyi kín, baj, okozói voltak, hogy nekik már nem jár „barátság, kegyelem”. A költő arra is hajlandó, hogy lantját és kardját elhajítva a kezéből maga váljon hóhérrá, ha más ezt nem teszi meg. Ehhez pedig a legnagyobb áldozatra is hajlandó:

„Lantom s kardom kezembül eldobom”

A cél érdekében tehát a költő arra is hajlandó, hogy életének és költészetének központi problémáját, a lant és kard problematikáját is félre tegye, és másba fogjon. Ez az a kérdés, ami végigvonul Petőfi teljes művészetén: költő legyen, avagy forradalmár, szabadságharcos. Van amikor tudja egyeztetni magában és lírájában ezt a két szerepet, van amikor nem. De itt és most kimondja azt, hogy akár ezt is félre tudja tenni azért, hogy megoldódjon egy sokkal súlyosabb probléma, a királyok uralma. Ezután a kijelentés után – ahogy ezt már korábban kifejtettem – az utolsó remény felsóhajtásakét hat a refrén, hogy hátha a társadalom nem kényszeríti mégsem erre a feladatra a költő-forradalmárt, hanem végrehajtja maga, amit meg kell tennie.
Azt hiszem, ez az elemzés is bizonyította, hogy az egysíkúnak tűnő verseiben is mennyire sokoldalú, sokszínű Petőfi, és hiába tűnik úgy: nagyon könnyen értelmezhető, az alaposabb vizsgálat újabb és újabb rétegeket tárhat fel a legismertebb versekben is. Ebből pedig egyértelműen következik: nem a forradalmi mondanivaló teszi Petőfit nagy, sőt talán legnagyobb költőnkké, hanem az, hogy a verseiben rejlő tudatosan felépített, és talán máig fel sem fejtett rétegek, mélységek beszélni tudnak minden korok embereihez.

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”
Berzsenyi Dániel Az első szerelem című versének elemzése
 
 
     Berzsenyi Dániel:
     Az első szerelem
 
     Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
     Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
     Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
     Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
     S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
     A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Délia csillaga.
     Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
     Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
     Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
[1807-1808 körül]

„Berzsenyi kijött, de mint jött ki! bosszúsággal vagyok eltelve mind B. mind Helmeczi eránt. Temérdek rossz dalt eresztett ki az első, s ezen utolsó nem illő szabadságokat vett magának. Legyen ő, mint akar; de ha Berzsenyi az, aminek e versgyűjtemény mutatja, úgy sajnálnom kell, hogy poétáink nem egyszersmind Kunstrichterek (műbírálók) is. O, az isteni Matthisont. Ennek stílusávak együtt lelkét is be kellett volna szívni Berzsenyinek. Csudálva láttam, amit máskor nem láték, hogy B.-ben a stílus praeponderál (uralkodik el), hány sor van, mint ez is: A dithyrambok lángköre, lélek s értelem nélkül? Én Daykával maradok, ki mint kezünkben van, mindeddig egyetlen literaturánkban…” - írja Kölcsey Ferenc Berzsenyi Dánielről, aki kétségkívül a magyar irodalom legjobban félreértett és félremagyarázott költője. Napjainkban is előszeretettel tekintünk rá úgy, mint egy nehezen értelmezhető és még nehezebben olvasható ódaköltőre, aki ma már érdektelen mitológiai utalások tömkelege mögé rejti mondandóját. De ez a mondandó sem érdekes modern ember számára, hisz olyan régen feledésbe merült gondolatokat jár körül, mint a nemzet erkölcsi romlása vagy a magyar nemesség nagyszerűsége.
Ennél nagyobbat azonban nem is lehetne tévedni Berzsenyivel kapcsolatban. Ő nem egy divatjamúlt, poros költő, hanem éppenhogy hihetetlenül modern, sőt azt is ki merem jelenteni róla, hogy az első igazán modern költő, aki le merte dobni magáról a sablonokat, az akkoriban kötelező manírokat, és őszintén nyitotta meg belső világát olvasója előtt. Annál is bravúrosabb teljesítmény volt ez, hiszen eközben előszeretettel használta a klasszicizmus nyelvezetét, formavilágát, és ezek hasznosításával, néha kicsavarásával tudott máig érvényes gondolatokat, lélektani mélységeket megfogalmazni. Ebben tévedett egyébként a legnagyobbat Kölcsey Ferenc megsemmisítő kritikájában is: ő a klasszicizmus eszmerendszere, formai követelményei irányából vizsgálta Berzsenyi líráját, és ezen mérték szerint ez a költészet el is bukott. (Nagyon szépen fogalmazta meg ezt a problémát Takáts Gyula Utolsó niklai töredékek című versében:
 
„Nem a feledtetés fátyolával!
Terítetttél le engem bárddal,
mint szérüdre toppant bikát,
……………………………..
Eged, pennád kicsiny… alája
nem fért agancsom koronája…”
 
Gyönyörű kép ez a kritikától lesújtott és elnémult lírájú Berzsenyiről, miközben egyertelműen Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a Titkok Kapujából című versére lehet asszociálni belőle.) Nem azért bukott el azonban Berzsenyi Kölcsey szemében, mert a klasszicizmus mércéjéhez mérten gyenge versek alkotott, hanem épp ellenkezőleg: Berzsenyi zsenije levetette magáról ezt a héjat, és lírája sokkal inkább mutat az őt követő nagy romantikus szerzők (Vörösmarty, Petőfi) irányába, mint az őt megelőző klasszicisták (Orczy Lőrinc, Virág Benedek, Dayka Gábor) felé. Költészetének egyéb jellemzői pedig még a romantikánál is előbbre visznek: lélektani mélységei a Nyugat koráig Ady Endréig, József Attiláig (nem véletlen, hogy szinte minden nyugatos szerző versben fogalmazta viszonyát hozzá), tűzzel és lendülettel teli, robosztus képei pedig egészen a modern líráig, Nagy László és Juhász Ferenc költészetéig nyúlnak előre. Ilymódon természetes a sajátja az is, ami az összes nagy, örökérévnyű alkotásnak: a ma már elavultnak tetsző formák mögül is érvényeset tud mondani a ma emberének.
Ennek bizonyítására Berzsenyi egyik nem túlzottan ismert, ennek ellenére nagyszerű versét veszem elő, Az első szerelem című költeményt. Abból a szempontból nem jó példa, hogy minimális mennyiségű mitológiai utalást olvashatunk benne, viszont használja a klasszicizmus formai követelményrendszerét, valamint a Berzsenyire olyan jellemző, szinte filmszerű, látványos képeket, sőt jelenetezést, az eléggé szentimentálisnak tűnő tartalom mögül pedig hihetetlen lékektani mélységek bonthatóak ki.
A vers formavilága egyértelműen klasszicista, hisz harmadik aszklepiádeszi strófában íródott, mely igazából nem is tekinthető strófafajtának, inkább a disztichonra hajaz abban, hogy egy hosszabb és egy rövidebb sor váltakozik benne. Ritmusképlete a következő:
 
– – – U U – U –
– – – U U – / – U U – U –
 
Ezt a nagy szabadságot adó, és könnyen variálható sorszerkezetet Berzsenyi több költeményében is előszeretettel használja (Virág Benedekhez, Egy hívtelenhez, Chloe, A szonetthez), mert a rövid és hosszú szótagok valamint a rövid és hosszú sorok hullámzó ritmikája kiválóan alkalmas a hullámzó érzelmek verstani érzékeltetésére. Figyeljük csak meg ezt a hullámzást például a Virág Benedekhez című költeményben:
 
     „Eván! merre hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
     Tíbúr völgyei rejtnek-é,
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?”
 
Ezekben sorokban egészen a betűk, a hangok szintjéig lebontva érzékelthető a hullámzás. Hullámoznak a mély és magas magánhangzók (például az első sorból kiemelve: É-á-e-e-o-á-a-a), ráadásul úgy, hogy az egyes szavak szinte kivétel nélkül vagy csak mély vagy csak magas hangrendűek (szentelt-völgyei/hová-álmodom). Nyilvánvalóan hullámoznak a versforma miatt a rövid és hosszú szótagok valamint a sorok is, ezt külön említeni sem kell. De hullámzást tapasztalunk a helyszínek említésében is, hisz egyik pillanatban még Tibur sejtelmes völgyében járunk (A Róma körüli alacsony dombos vidék, a Campagna Romana és az Appenninek hegyvidéke találkozásánál, a bővizű folyó mentén az ősi Itália lakói már korán kedvező klímájú, letelepedésre alkalmas helyet találtak, ami egyben lehetővé tette az Abruzzo felől érkező forgalom ellenőrzését is. A római hagyomány Tibur város alapítását az i. e. 1215. évre teszi. A legrégebbi emlékeket az i. e. 4. századra sikerült datálni, ezek a fellegvárat körülvevő fal maradványai. Róma már i. e. 380-ban kiterjesztette befolyását a városra, és kiépült az ide vezető út, a Via Tiburtina is. Forrás: wikipédia), a következő sorban pedig már Lesbos berkeiben.
Miközben a verstani és a lélektani hullámzás tökéltesen érvényesül Az első szerelem című vers esetében is, a hangtani szintű hullámzás sokkal kevésbé. Figyeljük meg például a vers első sorait, és annak magánhangzókészletét (Az első két sor például: i-e-e-e-e-e-e-i-e-e-ö-i-e-á-a-e-ü-ő-i-ő) a magas magánhangzók erős túlsúlyát tapasztalhatjuk, és még ezek sem túl változatosak, inkább monotonon kopognak, és ezzel nagyon komor hatást keltenek. Néhány szó ugrik csak ki ebből a monton szófolyamból, ilyen például a „rózsabilincsemet”, vagy néhány szókapcsolat: „boldog napja alatt”, „haldokló ajakam”. Ezeket a részeket azonban szinte mindig a boldog múltról szóló, arra visszaemlékező részekben találhatjuk meg, ezzel mintegy szembeállítva a jelen szürkeségét, monotonitását a múlt színességével, mely már csak „kellemes álmai bájos leplegiben” él. Azt természetesen nem tudom, hogy ez a hang és szóhasználat mennyire volt tudatos Berzsenyinél, és mennyire írható a véletlen számlájára, de ismerve költőnk írói módszereit, azt, hogy verseit nagyon aprólékosan fogalmazta meg, sőt, számtalanszor át is írta őket, egészen addig, amíg csak el nem érte a legideálisabb változatot, alaposan feltételezhető, hogy már ez is teljesen tudatos volt.
Erre abból is lehet következtetni, hogy a vers felépítése magasabb szinteken (mondatok, szerkezet) is teljesen tudatos, mégis benne van Berzsenyi kereteket szétfeszegető zsenialitása. A költemény alapvetően két részre osztható, és keretes szerkezetet alkot. A vers eleje és vége a jelenben játszódik, a lírai én pillanatnyi helyzetéről fest igen plasztikus, szinte már filmszerű képet, míg a középső rész a múltat villantja fel. Már ez a szerkezet is inkább a romantikát idézi, hisz a sivár szomorú jelenből tekint vissza a csodálatos, boldog múltra és állítja szembe fekete-fehérként ezt a két idősíkot. Ez ugyanaz a megoldás, amit a romantika költői is előszeretettel alkalmaznak, gondoljunk például Vörösmarty Szózatára vagy Kölcsey Himnuszára, ahol ugyanígy szembe van állítja a dicső múlt a borzalmas jelennel. (Ezért is volt különösen igazságtalan sőt igaztalan Kölcsey kritikája, hiszen ő is sokkal inkább romantikus költő volt, mint klasszicista, ezt mégsem vette észre Berzsenyiben.)
A vers egy felsóhajtásszerű mondattal kezdődik („Szívem zsenge szerelmeit el nem törli tehát a repülő idő”). Ez egy kiváló és erős indítás, hiszen olyan érzetet kelt az emberben, mintha a vele szembe ülő költő közvetlenül neki beszélne, sőt olyant, mintha valami régebben megkezdett gondolatmenet folytatása volna, esetleg válasz a mi felvetésünkre. Mintha a régi szerelmekről társalogva lírai én egyszercsak arra a megállapításra jutna, hogy hiába is számított rá, a „zsenge szerelmek” emléke örökre benne marad az emberben.
A következő mondatban konkretizálja is ezt a mondanivalót, mivel már Dudihoz, egy minden valószínűség szerint létező személyhez szól, azaz a kezdő sorok általános megállapítását egyetlen konkrét személyre, és ezáltal az első szerelem élményére szűkíti le. Dudiban a szakirodalom leginkább Berzsenyi első szerelmét, Perlaki Juditot látja, de mivel  a költő korai verseit elég nehéz datálni, és mivel a neveket is a jobb hangzás érdekében gyakran átírta szerzőnk, ezért ezt biztosra kijelenteni elég nehéz lenne. Az viszont biztos, hogy ez a konkrét személy Berzsenyi első szerelme lehetett, így itt a Dudi név sokkal inkább az „első szerelem” szinonímájaként funkcionál.
Ugyanígy az első szerelem képi megjelenítését szolgálja a „rózsabilincs” szó is, mely mármár olyan hatást kelt, mint Weöres Sándor egyszavas versei („Tojáséj”). Az embernek elsőként az az ellentét jut eszébe, mely a pozitív kicsengésű „rózsa” és a negatív konnotációjú „bilincs” szó között feszül. (Figyeljük meg, hogy még egy szón belül is milyen szépen és finoman alkalmazza Berzsenyi a korábban már emlegetett hangtani megkülönböztetést. A pozitív „rózsa” mély hangrendű, míg a negatív „bilincs” magas hangrendű.) Ha azonban eszünkbe jutna a rózsa tövisei, ez az ellentét máris enyhül, és újabb jelentésréteggel gazdagodik ez a sor. (Ezt a jelentésbővülést erősíti a következő két sor is, ahol a rózsabilincs a lírai ént „öszveszövi” Dudival, hiszen a rózsa tövises szára sokkal inkább tud öszveszövődni, mint a virágja.)
A költemény ezután egy gönyörű, és költőnktől megszokott módon többrétegű hasonlattal folytatódik:
 
     „Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott
     S ifjú élte virágozott
Hozzád visszaohajt szivem, s epekedve kér.”
 
Ebben a képben a lírai én jelenkori önmagát egy száműzötthöz hasonlítja, aki epekedve vágyik vissza szülőföldjére. Azt állítja, ugyanígy vágyik ő is vissza ehhez az első szerelemhez, hisz számára ez volt az igazi, az egyetlen. Maga a hasonlat azonban kétségessé teszi ennek az állításnak a hitelességét, hisz azt olvashatjuk, oda vágyik vissza, ahol „ifjú élte virágozott”, ez pedig azonnal fel is veti a kérdést: a költő nem azért vágyik-e ennyire arra a szerelemhez vissza, mert akkor még fiatal volt és erős. Vajon nem csak az azóta eltelt idő festette ilyen szépre az emlékeket? Ő maga pedig immár nem más mint ennek a régi szép időnek a számkivetettje, és ilyen minőségében ugyanúgy egy tündérszigetté varázsolódik benne ifjúsága ideje, és vele együtt első szerelme emléke is, mint például a ténylegesen számkivetett Mikes Kelemennek Zágon városa? E halványan felsejlő kétely mellett egy másik dologra is utal ez a hasonlat: azzal hogy ezt az első szerelmet a szülőföldhöz hasonlítja, lírájának kezdetét pedig valószínűleg ugyanúgy a kamaszkori szerelmesversek jelentették, ahogy nagyon sok más költőnél is, így ez a szerelem lényegében lírájának szülőföldje is. Akkor pedig ebben a képben benne van a visszavágyódás nem csak a szerelemhez, hanem az akkori lélekállapothoz is, ahhoz a gyermeki tisztasághoz, mely ezt a érzést, és azokat a verseket szülte benne.
A hasonlatot követő négy sor megint egy összetartozó egység, melyben Berzsenyi nagyon tömören de nagyon költőien festi meg saját önarcképét, ahogy ezek a gondolatpk megfogalmozdnak benne.
 
     „A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     látják hullani könnyemet
a csendes patakok, s Delia csillaga.”
 
Szinte látjuk is a költőt, ahogy borús gondolataival, emlékeivel egy dél-balatoni ligetben sétál, körülötte a tó zúgása, és a patakok csörgedezése, az égen pedig ott Délia csillaga, vagyis a Hold. (Délia ugyanis nem más, mint a Délosz szigetén született istennő, Arteisz, aki a vadászat és a Hold istennője is volt).  Egyszerre egy szentimentális, klasszicsta regénybe illő jelenet ez, és de nyugodtan tekinthetjük romantikusnak is, hiszen az éjszaka magányosan sétálgató és múltba révedő ember toposza sokszor előkerül a romantika irodalmában is. (Ismét a Berzsenyit nem túlzottan kedvelő, ugyancsak késő klasszicista és koraromantikus Kölcsey Ferencet hoznám itt példának:
 
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
     csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.”
 
Ezt a szép képet a mű másik szerkezeti egysége követi, az a rész, melyben a költő visszaréved a múltba, és megidézi az egyszer volt első szerelem emlékét. Ezt azonban szokás szerint úgy teszi meg, hogy egyetlen szóval, egyetlen gesztussal jóval többet mond el, mint azt az ember az első, felületesebb olvasat esetében gondolja.
 
     „Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem”
 
Azzal, hogy Berzsenyi a múltat álomként idézi meg, és helyezi el a jelen és a vers szövetébe, egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt a régen megtörtént eseményeket a jelen szerves részévé leszi, hiszen az álmodó ember az álmát adott pillanatban mindig teljes valóságként éli meg, és az hatással van az ember viselkedésére, egész életére akkor is, ha abban a régmúlt eseményei elevenednek föl. Azt, hogy ezeket az elvileg már korábban lezajlott esményeket a költő mennyire a jelen részének érzi, az is mutatja, hogy a leírásnál nem vált át múlt időbe, hanem ugyanúgy jelen időben folytatja. Az álmodás motívuma azonban el is bizonytalanítja ezt a múltban lezajlott eseményt, az ugyanis, hogy álmodja, kétségessé teszi, hogy valóban úgy zajlottak le ezek a dolgok, ahogy azt olvashatjuk, vagy csak az álmok sajátos belső törvényei, logikája működteti az emlékezést. Ezt a kétséget erősíti az is, hogy mindez az álmok „bájos leplegiben” történik, amely kifejezés teljesen homályossá, sejtelmessé teszi az „emléket” (most már csak így, zárójelbe merem tenni).
Az, hogy az emlék sokkal inkább egy álom leírása, mintsen valóban megtörtént eseménysor, az is mutatja, hogy a következő sorokban egy teljes haldoklás-halál-feltámadás ciklust ír le a költő. Figyeljük meg azt is, hogy ennél a jelenetnél egyetlen apró, szinte észrevehetetlen szó beszúrásával megint mennyit tud elmondani Berzsenyi:
 
„Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdezi szívemet;
Majd ISMÉT (kiemelés tőlem) bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják…”
 
Az első sorból egyértelmű, hogy egy csókolózási jelenetet ír le a költő, ahogy összeborulnak a szerelmesével. Aztán egyszercsak váltás következik, és már azt mondja, hogy „ismét bucsuzó csókjaid éltemet oltják”, tehát a két félmondat között történt egy csomó dolog, amit viszont nem oszt meg velünk. Hogy mik is voltak az események, mit is tett közben a két szerelmes „az álmok bájos leplegiben”, az persze nyilvánvaló. De így, hogy  a költő mindezt szemérmesen elhallgatja, míg az elő és utójátékot megint szinte filmszerűen teszi elénk, sokkal többet mond a kihagyással, mintha részletes leírást kapnánk az eseményekről.
A régmúlt állítólagos eseményei végül egy paradoxonnal záródnak, amely végképp világossá teszi, hogy ennek a jelenbe álmodott tegnapnak semmi köze a valósághoz, sokkal inkább egy költői allegória az első szerelemtől. A két szerelmes ugyanis a búcsúcsók után együtt rogy a földre, a költő ráadásul életerejét vesztve, holtan. Ekkor szerelmese eltűnik mellőle, mire a lírai én az eltűnő, repülő kép után rohan, tehát szerelmének semmibe foszlása akkora sokként éri, hogy még a halálból is visszatér. Itt természetesen megint egy hiátust, elhallgatást találunk, hisz arról, miképp is támadt fel a lírai én, miképp győzte le szerelméért a halált, semmit nem mond. Viszont ezzel egyértelműen kijelenti, hogy a szerelem erősebb a halálnál, és erősebb a feledésnél is.
A záró két sorban aztán visszatérünk a jelenbe, megtörténik az ébredés.
 
     „Míg lankadva felébredek,
s a forró szerelem könnyei buzganak”
 
Itt is egy meglehetősen érdekes szót használ Berzsenyi: lankadva, ami egyértelmű visszautalás arra, hogy a költő még az álomban belefáradt a tovatűnő szerelem üldözésébe. Ezzel a szóval is azt mutatja, mennyire jelene része ez az álom, ez az emlék, ez a szerelem, hiszen kihat lelki és testi állapotára. Végül pedig felszabadító sírásban tör ki, de hogy mit is sirat pontosan, azt homályban hagyja, de úgy tűnik, mintha egyszerre gyászolná saját halálát, azt a veszteséget, amit a szerelem repülő képe okozott és azt, hogy mennyire hiábavaló, és sikertelen is volt ennek a képnek az üldözése. Pedig ez nem így van, pont ez a vers a kiváló példa arra, milyen csodálatosan tudja megörökíteni ezt az első szerelmet, így az nem tűnt el, hanem épp hogy fennmaradt az örökkévalóságnak.
Ebből is világos, hogy egy költőzseni egy rövid versben, néha csak egy-egy odavetett szóval, vagy éppen azzal, hogy elhallgat valamit, micsoda léleltani mélységeket képes feltárni. Pontosan ennek köszönhető, hogy Berzsenyi Dániel nem elavult, méltán a könyvtárak mélyén porosodásra ítélt alkotó, hanem egy elképesztően modern költő, sőt, lényegében az első igazán modern költőnk. Olyan poéta, akinek versei nem csak az utána következő generációkat ihlették meg, és sarkallták újabb művek létrehozására, nem csak a mai művészekre hatnak, de az utánunk jövő nemzedékek is megmerítkezhetnek lírájában. Amíg csak magyar költők élnek, mindig biztos kézzel nyúlhatnak vissza Berzsenyi műveihez, ehhez az aranyalaphoz, melynek nagyságát Berzsenyi ravatala felett már Kölcsey is elismerte:
„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelõ szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnõk azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstõl, akar félreértéstõl: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költõ miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsõséged szent örökség gyanánt birandja.”
 
Bibliográfia

BERZSENYI Dániel, Művei / KIS János, Emlékezései, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
KÖLCSEY Ferenc, Válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Berzsenyi kincses emlék-kalendáriom, szerk. KISS Dénes, Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, Budapest, 1986.
Berzsenyi emlékkönnyv, szerk. Dr. MERÉNYI Oszkár, Somogy megyei és Vas megyei tanács kiadványa, Somogy és Vas megye, 1976.
A magyar irodalom történetei, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.