Ferencz Anna: Kietlen kockaköveken

Ferencz Anna: Kietlen kockaköveken
novellás kötet recenzió

Ferencz Anna első kötetes író. A Kietlen kockaköveken című magánkiadásban 2018.-ban megjelent, 66 oldalas novellás kötete 13 kisprózát tartalmaz. A kötet egésze és részletei is tetszettek, azonban számomra feltűnt, hogy egy-két kivételtől eltekintve mintha nem lennének befejezettek a történetek.
Én nem foglalkoztam semmilyen formában prózával - sem értékelésként, sem íróként -, de a régi tanulmányokból rémlik, hogy a novella végén többnyire valamiféle összegzés, vagy csattanó várható, még ha az nem is szól nagyon nagyot. Ebben a kötetben ilyen értelemben egy olyan novella van, amelyben van ilyenféle lezárás, a többi hiányérzetet hagy, mintha nyitott maradna.
Ami viszont feltétlenül tetszik a kötetben, az minden más: a nem egysíkú, nem egy kaptafára készült sztorik, a szöveg formálása - egyik írásában olyan ütősre sikerült egy hasonlat, akár lírai versben is megállná a helyét. Az írónő bátran és jól kezeli az erotikát, de a szürrealitás és a realitás egybefolyatása - egészen a groteszkségig feltűnő bennük. Azt gondolom, hogy ezt a groteszk szürrealitást bízvást lehet Gogollal és Kafkával párhuzamba állítani. A kötetnek ez a legerősebb vonulata. Nagyon fontos és visszatérő elem az írásokban, hogy szereplőit valamiféle peremhelyzetben láttatja. Hősei a groteszk szürrealitáson túl mind, vagy majdnem mind valamiféle peremen vannak, késélen, társadalmi szélen.
Némelyik helyzetben, szereplő rajzában gyanítani lehet egyfajta önéletrajzi allúziót, de nem feltétlenül történeti-tapasztalati, inkább csak érzelmi szintűt, talán ez is adja, hogy az elbeszélések - sokféleségük ellenére is - egyfajta homogenitást adnak a kötetnek. Ez szerencsére nem fokozódik az unalomig.
Mindent összevetve Ferencz Anna első írói jelentkezése reményekre jogosítja föl az olvasót. Ha a fiatal írónő debütáló kötete ilyen erős lett, az írói- és élettapasztalat tovább emelheti írásainak fajsúlyát. Melegen ajánlom kötetét a groteszkre, szürreálisra fogékony olvasónak.

A Sármesék poétikája

A sármesék poétikája
(Gál Soma: Sármesék, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2016)

„Na, tudják, de a lényeg, hogy…”
(Utolsó csodák)

„Három napra nyíltak ki,
aztán meghaltak a balatonvirágok.”
(Nyári vihar- vers)


„Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, a Főnök meg eddig is pihent”(91). Ritka alkalmak egyike, amikor az olvasó egy elsőkötetes fiatal szerző szövegeivel való találkozása során úgy jut el a fent említett – madáchi ihletettségű – záró sorokig, hogy azt páratlan csuklógyakorlatnak értékeli. A keszthelyi születésű, sármelléki Gál Soma (1992) Sármesék című prózagyűjteménye a sörivós múlt emlékzárványainak és a balatoni stégű jelen nyitottságának összehorzsolása. Már publikált írásainak (Felemel – Irodalmi Jelen Online, Oszkár – Litera.hu, A negyedik – Art7.hu, Szerencsejáték, Iszapcsinálók, Hó – Forrás ) kiforrott prózanyelve és alakrajzolása is egyszerre mutatott előre eme gyűjtemény megjelenésére. A kötet kompozíciós zártságáért a két ciklusba rendezett írások tematikai-szerkesztésbeli elvei a felelősek. Az első ciklus (Sármesék) gyermekkori múltidézés: a nagyszülők és a sármellékiek történeteinek újramesélése, a második (Szárazföldi matrózok) az elbeszélő önreflexív történetmesélése a keszthelyi strandról. A tizenöt rövidtörténetet tartalmazó kötetnek – „karcsúsága” ellenére – sikerül olyan atmoszférát teremtenie, amelyben – akár egy éttermi villa a Balaton vizében – elmerülhet az olvasó, sőt akár a bravúros-„hínáros” narratíva fogva is tarthatja. Ez a beengedés poétikája.
„Mesét akar hallani?” – teszi föl a kérdést az egyik kötetbeli írás (A sörökről röviden) elbeszélője. A jelentéstömörítő szóösszetételű kötetcím utótagja olyan szövegeket igyekszik megjelölni, amelyek a leginkább közelítenek az el-mesélő–anekdotikus novellatípushoz (Szávai János, Szirák Péter). Ezekkel főként az első ciklus szövegeiben találkozunk. A „pillanat formái” (Thomka Beáta), azaz a kötetben szereplő narratívák műfajtipológiailag nem egyértelműen novellák vagy elbeszélések; leginkább az ún. rövidtörténethez (short story, Kurtzgeschichte) állnak a legközelebb: egy meghatározott pillanat (Felemel), egy sajátos élethelyzet (A sörökről röviden) vagy egy meghatározott esemény (A vasút története) a rövidtörténet tematikus megjelölése (Manfred Durzak). Egy másik teória szerint: nem kíván bevezető szakaszt, és nyitottan végződik (Baránszky-Jób László): legautentikusabb példa erre A vasút története, amely in medias res (három ponttal) kezdődik: „…úgy higgye el nekem […]”, és a vonat alá gyűrődő öngyilkos nevének elhallgatásával ér véget („és a nevét is csak akkor tudtam meg” – ti. a temetésen – L.N.) A meseszerű elemek fel-feltűnése (igen gyakori a hármas szám megjelenése, a „Volt egyszer…” felcserélt mesekezdet, varázseszköz feltűnése egy időjárást befolyásoló csodavilla esetében) is tagadhatatlanul jelen van (Propp). Ez a teóriák poétikája.
Fontos narratipológiai aspektus továbbá, hogy a rövidtörténetben rendszerint az elbeszélő maga is szereplője a történetnek, az ő nézőpontja dominál az elbeszélésben (Bokányi Péter). A címadásban is a műcímek általában kiemelnek egy gyújtópontból álló részletet (pl. Felemel, Az asztal megterül). „A hely éppen úgy sehol másutt nem található tér, ahogy a pillanat a soha meg nem ismétlődő idő […]. Csak az idő válik pillanattá, és csak a tér válik hellyé, amit az ember átél. Sors nélkül csak végtelen idő lenne és határtalan tér, ahogyan a sorsban csak pillanat van és hely” – írja Naplójában Hamvas Béla. A sármelléki-keszthelyi sorsetűdök témafókuszú, valamint tér-idő megkomponáltságukban is külön egyediséget hordoznak, ezért is érdemes egyesével diskurzusba lépni velük. Ez a befogadás poétikája.
Van der Laan holland építész kétféle térről beszél: az ún. héj-térről, amely a tömör falak külső héjával jön létre, és a mag-térről, amelyet jelenlétünk határoz meg: a kötetnyitó rövidtörténetben (Szentély) egy víztorony kerül a fókuszba: „Ott állt a tér, a község közepén már ki tudja, hány éve”(7). (Az emlékezés referenciátlan alakzata más szövegekben is megjelenik, pl. A vasút történetében: „nemigen emlékezhettem pontosan a napokra”(28), „pontosan már nem emlékszem”(33). A héj-tér – mag-tér kétdimenzionáltsága jól kimutatható a szövegben: a már funkciótlan víztorony körüli legendaképződés ismét érdekessé tette a tornyot, pláne ormótlanul nagy lakatjával a titkok nyitja is zárva volt az ott élők elől. Ez a mítoszképződés poétikája.
Az asztal megterül című szövegben „a húsbolt nehéz illata” (12) telepszik rá az egész műre. Ez az olfaktorikus jelenség az egész rövidtörténet „légterét” áthatja. A sertés feldarabolásának (csonkításának) naturalista leírása, a hentes alakjának poentírozása után a női nem is feltűnik: az én-elbeszélő édesanyja, aki megteríti az asztalt, és egy női vásárló betévedése a hentesboltba szinte „kibillenti” a medréből az elbeszélést: a gender nézőpont játékba hozása történik meg. Ez a húsboltok poétikája.
A már idézett –„Mesét akar hallani?”(19)– megszólítása az olvasónak olyan referenciális olvasatot kíván a befogadótól, amelyben a történetmesélés értékrelevanciával telítődik. A „zalai Hrabal”-ként is emlegetett Gál Somának sikerült „sármelléki capriccio”-jának (Fehér Renátó) eme darabjában (A sörökről röviden) is „tetten érni” ezúttal a célszemélyt, hol is máshol, mint a kocsma profán terében, ahol az Idegen vendég (a levinas-i Másik) megjelenése nyomán zökken meg egy pillanatra az elbeszélés ritmusa. Ez Hrabal és a pilzeni sör poétikája.
A kötet leghosszabb short story-jának (A vonat története) bevezetőjében egy részegesre sikeredett disznótor vidám jelenetezését olvashatjuk, majd a főnarratíva, a mozdony elszabadulása, és annak megfékezése kerül a szöveg középpontjába: „tizenegyen álltunk ott, tátott szájjal, mintha a Messiást várnánk, de annál sokkal nagyobb dologra vártunk arra, hogy megállítja-e a vonatot a két féksor […]”(31). A fenti mondatban a túlzás stíluseszköze érvényesül. A vasút történetének zárlatáról szintén szóltunk már: az ellipszis alakzatával – az öngyilkos nevének elhallgatásával – ér véget a jól sikerül rövidtörténet. Ez az elengedés poétikája.
Az egész kötetkompozícióból kitűnik a Mese az időről: lirizált elemekkel átszőtt szövete egy időgép megalkotásáról szól, amelynek történetét Lali meséli el este a kocsmában. „Olajfoltokkal és a kert sarával öltözött fel” (39), „a rozsdánál szebb virágot talán elképzelni sem tudott”, „köhögős motorok”, „izgalmas fémek aludtak” (40). A megszemélyesítések feltűnése egyetlen mozdulattal átstilizálja a szövegegészt. Ez a képiség poétikája.
Az emlékezés mint múltidéző gesztus a feledéssel, a részleges emléknyomokkal együtt van jelen a kötetben. „Ezt mind már csak hallottam.” (45); „Nem emlékeztem belőle semmire.” (48) – szerepel a Felemelben, vagy „ezek a történetek eszembe jutottak” (Sármese). (A könyvborítón szereplő képi narratíva – a pletyka-lócára kiült két öregasszony meséi is azt a pillanatot rögzíti, amelyben az elbeszélő saját szólama mellett a nagymamák szólama – kurzívval szedve – megjelenik.) Ez az emlékezés poétikája.
A Sármese „büdös cigány”-ozásában ún. szoció-narratívum (Thomka Beáta) érvényesül, amelyben Gyurka alakrajzában mint „marginalizált réteg” diskurzusa érhető tetten. Ebben a szövegben jól kitapinthatóvá teszi Gál Soma azt a nyelvi réteget, amely szociokulturális vonzerővel bír: „ismételjed meg!” Ez a sárarany poétikája.
A „Volt egyszer” mesei „előhang”-ja a Nincs egy henteszsák című írásnak, amelyben a hármas szám is gyakran szerepel (nemcsak itt: pl. a Sármesében háromszor kér bocsánatot Gyurkától az elbeszélő stb.): három fotó mint „medializált objektum” (Hamvas Béla) tűnik fel, majd a fiú, aki háromszor köp a tócsába, vagy „háromszor kapott kiváló újító érdemérmet” (52) szövegrészleteket kiemelve. Ez a meseiség poétikája.
A négy generációs Lőcze család történetét a nagymama hangján halljuk, ezt tipográfiailag (kurzív használatával) is jelzi a szöveg. A népies stílusimitációra talán itt találjuk a legtöbb példát (gyütt, vót, vón, lenne vóna, ösmerték, lefeküdött). Ez A negyedik poétikája.
„[…] aztán kilakatoljuk a stéget, lekergetjük a kacsákat […], aztán végigmegyünk szivaccsal a bicikliken, egyesével leengedjük őket a stégről és kikötjük…” (59). Közel egyoldalnyi, egyetlen mondatban exponálódik a „szárazföldi matrózok” (az én-elbeszélő, Gábor, Dani) napi tevékenységsora a balatoni strandon. Ez a vendégvárók poétikája.
A Szerencsejátékban a Főnök meséli el „sztori”-ját a lottóval, amelyben ötöse lett volna, csak a felesége elfelejtette feladni a szelvényt. Az időmegjelölés itt egy árnyalattal konkrétabb: „Akkor még egy rendes férfinak katonának is el kellett mennie” (63). Ez a telitalálat poétikája.
A kötet egyik legsikerültebb darabja a hipermnéziás pincérről, Oszkárról szóló történet (Oszkár), aki minden apró részletére emlékszik a rég- és a közelmúltnak, és aki soha nem volt betegszabadságon. A műben az első csók meséje külön narrációs betétként van jelen. A rövidtörténet itt is nyitva marad: az óriási viharban két kisfiút egy villámsújtotta faágtól megmenteni igyekvő Oszkár „másnap” beteget jelent. Ez az önzetlenség poétikája.
A Sármesék narrációs pozíciójára (az elbeszélő mindig magázó hangnemben szólít meg bennünket) a Villámlik-ban találjuk a legtöbb példát. Az anekdotázó stílus imitációja erősen deiktikus felhangú: „Hát még mindig nem lett elegük a csodákból? Vigyázzanak, mert lassan kifogyunk belőlük […] Na, jó, hát ha nem félnek ettől, akkor mindjárt mondunk még egyet” (71). Ebben a rövidtörténetben egy a Balaton mélyéről előkerült „csodavillá”-ról olvashatunk, amely még az egykori Balaton Szállóból való. Itt a generációs emlékezet tűnik fel: „Emlékszik még valaki a Balaton Szállóra”(72)? A csodavilla gondolatátvitel útján „hozható működésbe”: esőt, villámot lehet általa előidézni. Ez a csodaszerszám poétikája.
„A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával. […] Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma” (78, 81). A Kárókatonában „meseszép” leírást olvashatunk még Gál Soma tollából a nagy testű, fehér hattyúról is. Habár a keszthelyi srácoknak nem sikerült „becsempészniük” a kárókatonát, a szöveg egyenletes stílushömpölygése fogva tartja az olvasót. Ez a fekete „tollszobor” poétikája.
Az Iszapcsinálók rövidtörténete egy sétagálya iszapba ragadásának, pontosabban a zátonyra futott hajó össznépi kiszabadításának siker-sztorija. A zárlatban az elbeszélő emlékezőtehetsége érhető tetten az erősen önreflexív és spontaneitást hordozó sorokban: „Az én emlékezetem őrzi ezt a jelentős dátumot. […] Majd elfelejtettem mondani, hogy július 14-én történt.” Továbbgondolva: a Bastille bevételével vetekedhetett a sétagálya kiszabadítása. Ez a szabadulás poétikája.
S végezetül az Utolsó csodákban a kötetegészre koncentráltan is hiányzó szerelem-tematika villan fel a Botticelli Vénuszára emlékeztető, a Balaton habjaiból ki-kiemelkedő Tündérlány személyében. Ez a tünemény poétikája.
A cím nélküli zárszóban a strandokon hirtelen fellibbenő Szélkirálynő allegorikus alakja kontúrozódik, majd egy József Attila-i áthallású szöveg- és kötetzárlatot olvashatunk: „Ahogy mi, úgy zárt be a part is, egyik napról a másikra radírozták le a turistákat a gyepről és a poliformokról, alusznak, máma már nem úsznak tovább, és a dolgozó is aluszik […]” (95). Ez a part-altató poétikája.

A szerző művének közösségi oldalán a borítóképen egy Sármesék nevű helységnév-jelzőtábla látható, sugallva olvasói vándorlétünk végét, és megérkezésünket Seholsincsfalvára. A táblának határjelölő funkciója is van: Gál Soma szívesen invitál bennünket „sármeséki” otthonába. Mivel nincs helységnév-elhagyó tábla, azt gondolhatjuk, van és lesz még mondanivalója a szerzőnek erről a vidékről, az életszeretetről. Egy vele készült interjú után Bene Zoltán ekképpen ajánlja a kötetet: a Sármesék szerethető könyv, valódi ínyencség. Osztozva véleményében: ez a sármesék dicséretes poétikája.

A szerzőbe oltott tisztelet jogán

A Szerzőbe oltott tisztelet jogán


(Kaiser László: „Áldassál, emberi Verejték”
Hungarovox Kiadó, Bp., 2016)

Adósságot törlesztő könyvet vehet kezébe az olvasó Kaiser László legújabb gyűjteményes kötete által. Az Ady Endrétől kölcsönzött (a kiadvány mottójául is választott idézet) esztétikai vonzáskörű cím – „Áldassál emberi Verejték” – már önmagában is figyelemfelhívó lehet. A könyv alcíme pedig – Portrék, emlékek, köszöntések – tovább fokozhatja az olvasói érdeklődést. Mert ritkaság számba megy ma a művészbarátokról szóló efféle tárgyú, igényes „homage”-kiadvány.
Gyakorlott szerkesztői tudatosságra vall a kötet kompozíciós zártsága. Három ciklusba rendezve olvashatunk huszonkét szerzőről: először művészportrékról, személyes emlékek felidézéséről, majd az ember földi életének végessége felőli megszólításokról vall a szerző szép ívű búcsúbeszédeit idézve, s harmadik ciklusként felemelő köszöntéseket, méltatásokat tartogat számunkra Kaiser László.
Az alkotói portrék sorát Németh László nyitja, nagy valószínűséggel nem véletlenül. A kötet egésze felől szemlélve a könyvet, szinte nem találunk olyan írást, amelyben ne hivatkozna az íróra a szerző. Etalon ő, zsinórmértéke irodalomunknak, kinél a minőség magával az alkotói szerep- és sorsvállalással egyenlő. Kaiser Lászlónak – a szegedi tanárképző főiskolás éveiből van közvetett kapcsolata Németh Lászlóval, akiről az író későbbi monográfusától, Grezsa Ferenctől hallhatott: „Németh László, ha jól olvassuk, életünk minden kérdésére választ ad.” Nemcsak a szépíró, de az elméleti dolgozatok szerzője is éppúgy körvonalazódik előttünk Kaiser László kisesszéjében, mint a pedagógus alakja vagy éppen a kérdező Németh Lászlóé: „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az ez lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” A kérdés később is aktuálissá válik: talán legesleginkább a kötetbe szintén felvett Sánta Ferencnél.
Szabó Lőrincről és fiáról, Lóciról együtt emlékezik meg Kaiser László, akinek megadatott, hogy személyes ismerője lehetett G. Szabó Lőrincnek, akit mindenki csak Lóciként ismer. „Mindig aput mondott. És mesélt: apu siet, apu dolgozik, apu verset ír” –
idézi fel Kaiser László egyik beszélgetésüket. Majd az „apu” utolsó kórházi óráit megörökítő könyvecskét említi (Az utolsó háromszázöt perc…alcíme: A fiú gondolatai az Apa mellett), s annak szeretetteljes dedikációját. Lóci, az őszülő jogutód és filmrendezőként is ismert férfi tényleg óriás lett: azonban közel kétméteresen is Lóci maradt.
„El nem múló szeretet”-tel szól a szerző a 101 éve született Magyar Ferencről is, az Új Ember egykori legendás felelős szerkesztőjéről, akivel utoljára solymári otthonában találkozott. Sajnos ez az utolsó találkozás egyben tanúja is volt egy katolikus értelmiségi „hazatérésének”. „Szinte hihetetlen, de igaz: miután mindent elrendezett, akkor ment el Magyar Ferenc. Ilyen sorskönyvet csak az élet meg a halál írhat.” Számos alkalommal találkozott II. János Pál pápával, s ismerkedett meg többek között Teleki Pállal, Mindszentyvel, Teréz anyával. Mindig másokért tett, mindig másokon segített: ez volt az ő életmorálja.
„Nekem nem kéne szeretnem Váci Mihályt, és mégis szeretem. Nem kéne szeretnem, mert családi indíttatásom, neveltetésem, szemléletem, világképem, politikai nézeteim oly idegenek tőle.” Öntanúskodó vallomástételével egy olyan költőt emel be az irodalmi köztudatba Kaiser László, akiről – úgy tűnik, ha bevallatlanul is – csak ilyen ambivalensen lehet szólni. A negyvenöt évesen elhunyt költőben azonban lehet tisztelni, hogy – habár vannak korigenlő, forradalmiságát hangsúlyozó versszólamai, azért – „keményen végigdolgozta rövid életét” és „nagy tékozlás nem odafordulni egy-egy jó vers(é)hez.”
Kaiser László hiánypótló könyvet írt Dr. Hársing Lajosról (Dr. Hársing Lajos – Hivatása szinkrondramaturg, Hungarovox, Bp., 2003). Ebből kapunk egy kis ízelítőt a kötetben, miközben tágabb horizontról szemlélve a magyar szinkron történetéről, az egykori Pannónia Filmstúdióról is olvashatunk. Nemcsak az alcímben szereplő egyetlen hivatásáról történik méltatása a szerzővel „kultúrbaráti kapcsolat”-ot is ápoló Hársing Lajosnak, hanem komoly műfordítói, írói, tanári tevékenységéről is. „… előttem van, ahogy otthoni dolgozószobájában éppen magyaráz valamit, könyvespolc előtt, vágóasztal és videókészülék között. Ő még forgatott szalagos film mellett, azután videó segítségével…” – idézi emlékképeit Hársing Lajosról Kaiser László. 2000-ben bekövetkező halálával a filmfordítás szerelmese ment el. Egy évvel később, 2001-ben pedig „egy hős”, Obersovszky Gyula személyében.
Obersovszky Gyula (írói nevén Oby Gyula) nemcsak ’56 hőse volt, hanem „olyan mesehős, aki kicsit más, mint a többi. Mert ő a valóságban volt egy csodálatos mese hőse” – olvasható egy nekrológban. A siralomházat is megjárt író, költő, újságíró számára „az élet nem siránkozásra, hanem tettekre való” – vallotta egész életében. A lapalapítóként is munkálkodó Obersovszky (Igazság, Élünk, Sportfogadás vagy egyszemélyes folyóirata, a Vagyok) soha meg nem alkuvó életművet hagyott hátra, amelyet a kilencvenes években számos kitüntetéssel ismertek el. Kulcsszava volt életének a tisztesség. Ezt adta egyik műcímének is: Jövök a tisztességből, megyek az árvaságba (1991), továbbá ’56 mártírjaira emlékezve vallotta: „A tisztességnek nincs két ága…”
A költőhöz, Szervác Józsefhez méltó, lírai tollvonással kerekíti le Kaiser László irodalmi portréját: „Hát elkerült – negyvenkilenc évesen – Szervác József a csepeli temetőbe. Nagy magyar költő várja ott a föltámadást.” A hetvenes évek elején még Nagy László fedezte fel költészetét, önpusztító életmódját ismerve, igaz féltve-óvón jegyezte meg róla: „Lehetőségei veszélyesen szépek.” Azt is kevesen tudják talán, hogy eredeti családneve a Horváth volt, a művésznevet is Nagy László ajánlotta föl neki. Az életét pengeélen „táncoltató” költő posztumusz novelláskötete, a Végnapjaim története is az elesett emberekről szól. Szociális érzékenysége vitathatatlanul jelen van köteteiben. „ Kenyérért ma igencsak többen állnak sorba, mint verseskötetekért, félteni a költészet jövőjét mégsem féltem. A költők sora rosszabbra aligha fordulhat, de a vers, a valóban jó vers mindennel dacol.” (Előszó, 1993)
Kaiser László kötetében a huszonkét portré közül a legterjedelmesebb kisesszét ezúttal – „egy tartásos ember kevés szavú kedvességéről” ismert íróról –, Sánta Ferencről olvashatjuk. A „korszakos alkotónak” nevezett Sánta Ferenc alakját néhány személyes találkozás felidézésével teszi emlékezetessé Kaiser László. Még a hetvenes években egy budai gimnáziumba látogatott el meghívására az író, amelyen inkább a morális emberi tartás fontosságát hangsúlyozta a fiataloknak Sánta. Az író-olvasó találkozón a diákok „azt érezték meg: emberi fedezete van a kimondott szónak, a kényes etikai mércéknek!” Balladai ihletettségű novellájából, a Bíró Juliból pedig Rózsa Pál zeneszerző készült zeneművet komponálni a Pomázi Zeneiskola részére, a terv azonban sajnos – habár a novella zeneisége arra hivatott lehetett volna – torzóban maradt. Kaiser Lászlóval együtt írótársai és olvasói
várták, hogy hosszú pauza után megszólal. „Előbb azt hittük, az író hallgatása csak legenda” –fogalmazott Görömbei András. Köztudott, hogy írt, de a Dunába ölte számos írását. Kaiser László kötetbeli írása viszont igazi „emlékű-állítása”az írónak.
Mestersége címerei: színész, író, publicista. Kaiser László irodalmi barátjának nevezi Györffy Lászlót, akinek kiadója és majdnem szomszédja is volt egyben. 1975-től tragikus (önmérgező) haláláig (2009) huszonhat könyve jelent meg: novellák, regények, esszék, interjúk, publicisztikák. Mind a szépírói, mind a publicisztika műfajában magas esztétikai mérce szerint alkotott. „Aztán elfáradt, mint megannyi magyar művész. Belefáradt a perlekedésbe, a betegségekbe, a magányba, a ma oly jellemző kritikai visszhangtalanságba. Előbb az életet kérdőjelezte meg, aztán az írást. Vagy fordítva: majdnem mindegy, számára a kettő egyet jelentett.” Végső döntésében a szabad akarat győzedelmeskedett az élet felett.
Nemeskürty Istvánról a tanítvány jogán szól Kaiser László, aki az egykori Színház- és Filmművészeti Főiskolán négy éven át tanította. A szerző kötetbeli arcképcsarnokában központi helyet elfoglaló Nemeskürty Istvánban a tisztesség, tudás, tehetség és szorgalom páratlanul ritka egysége élt. Néhány villanásnyi emlékképet rögzít Kaiser László a tanár úr előadásairól, óráiról. Egy alkalommal Milos Forman Tűz van, babám! betiltott filmjének szerbül szinkronizált kópiája érkezett az intézetbe, és Nemeskürty szerbről elkezdte fordítani a filmet. Egy másik emlék. Hetente két filmet vetített le, „s a következő hétre az egyikről kritikát kellett írni. Csak most tudom igazán, milyen jót tett ezzel: megtanított az írás fegyelmére.” Végezetül a nemzetéért alkotó emberről is szól Kaiser László: a hitet adó emberről.

A középső ciklusban (Búcsúzások a sírkertben) öt nekrológ szerepel. Egy jó barát, egy művésztárs búcsúztatásán részt venni, s tőlük az utolsó szavak jogán megszólalni, már önmagában is lélekpróbáló feladat. Kaiser Lászlónak azonban sikerült ezekben a búcsúszövegekben is „emlék-katedrálist” építeni. A képzőművész-író Jánosi Andrásról, a költő Matyikó Sebestyén Józsefről, az értelmiségi Bárdos Attiláról, a költő-író-műfordító-kiadóvezető Turcsány Péterről és a Magyar Újságírók Közössége elnökéről, Kósa Csabáról kapunk – némi paradoxonnal élve – életképeket.
Jánosi Andrásnak, az „egy tömbből faragott ember” összmunkásságát foglalja össze Kaiser László kerek egésszé sikerült baráti búcsúztatójában. Nemcsak a közös munka, de a közös tartás és mérték, minőség is egyben tartotta barátságukat. Hogy hogyan lehet festőként, grafikusként, szobrászként, íróként, költőként, zeneszerzőként egyszerre nívósat alkotni, Jánosi Andrásnak a következő volt a válasza: „Jöttek a témák, és hol ebben, hol abban a műfajban éreztem meg, melyikben kell és tudom magam kifejezni.” Fontos még talán megjegyezni, hogy alapítója és vezetője volt az Andy Warhol Társaságnak, amelynek működése szívügye volt. Azé a szívé, amely aztán ötvenkilenc évesen megállt a művészetért dobogni.
Matyikó Sebestyén Józseftől, a költőtárstól és baráttól, a siófoki Kálmán Imre Múzeum egykori igazgatójától, a monográfiaírótól búcsúzott 2014-ben Kaiser László. Matyikó Sebestyén László tanítóként, muzeulógusként, könyvtárosként, etnográfusként is hazai színekben tevékenykedett: „Mert kereste az értéket, a helyi színekben az örök szivárványt!” – fogalmaz szép metaforikus kijelentésében Kaiser László. „… hűséges ős-dunántúliként az egyetemes magyar kultúrának volt napszámosa és professzora.” Egyik verseskötetére utalva (Takarónk a csillagos ég) külön antológiát jelentettek meg a szerző munkásságát elismerve Takarója a csillagos ég (2016) címmel. Elsősorban a költő Matyikótól történik a búcsúgesztus, aki ezt írja Rejtő Jenő emlékének című versében: „Itt fekszem holtra válva / kék-fehér mágneses viharban / amikor visszanéz az Isten // emlékek nélküli koporsón / évmilliók néma tengere – / halott hamu üvegkoporsóban: / Akár az anyaföld, szemembe néz az Isten.”
A nekrológok között szerepel az értelmiségi (matematikus) költőtől, Bárdos Attilától való búcsú szövege. „Akkor is figyelj a testtartásra, / amikor eljön az utolsó ma. / A befejeződés biztonsága: / A megértés nem szavak dolga” – olvashatjuk értékmentő sorait a kötetcímadó versének (Le a mélybe!) záró versszakában. Ezt az értékőrző szerepét emeli ki Kaiser László is, miközben szövegemlékművet állít szavaival költőtársának. A már idézett utolsó kötetéről ekképpen szól Payer Imre költőbarát: „Bárdos Attila a lét és nemlét határterületét írja meg új verseskötetében. A költőre jellemző egyként képi és spekulatív szemléletében jelennek meg a végső kérdések.” A Bárdos Attila-i kérdésfeltevést – Hogyan kellene verset olvasni? – Kaiser László a „Hogyan van értelme egyszeri emberi életünknek?” kérdéssel bővíti, miközben felhívja az olvasóközönség figyelmét a költő minőségi életére, annak belső növekedésére.
Szintén a 2015-ös év kultúrbaráti vesztesége Turcsány Péter távozása közülünk. Az író, költő, szerkesztő, kiadóvezető méltatása sajnálatos módon ezúttal búcsúbeszédben hangzik el. Kaiser László szavaival: „Súlyos, nagyon súlyos élet és életmű magasodott-magasodik előttünk.” Értékdevalválódott világunkban fontos hangsúlyozni az olyan tehetségeket, akik a kor „ellenszólamából” is meghallják az igaz szót. Az élet adta feladatokat vállaló és kapcsolatokat ápoló emberről szól Kaiser László, amikor Turcsány Péter alkotói és organizátori szerepéről beszél. „Ha a jelen jövőbe hull, / mint jégbe préselt levelet a tél, / úgy őrzöm a múltat, / mert ami soha el nem múlhat, / akkor múlik el, / ha végleg visszatér” (Turcsány Péter Országos a bánat – Kötetekből kihagyott töredékek, versek –, az Ami indul… ciklusból). Turcsány Péter mázsás súlyú tarisznyával tért vissza, ahonnan „vétetett”: a véges emberélet, de a végtelen költőlét örök mezejére.
Kaiser László kötetének kiadása évében (2016) vesz örök búcsút Kósa Csabától, az írótól, az újságírótól, a szerkesztőtől, a tanártól, a Magyar Újságírók Közössége, a saját és a Hungarovox Kiadó nevében. Az „erkölcsi zseni”-nek nevezett Kósa Csaba az élet morális iránytűjének vonzásában tevékenykedett. „Vérbeli író volt, meggyőződésem, hogy az irodalmi publicisztikában, ebben a mára hanyatlóvá vált műfajban a legnagyobbak közt a helye” – vallja róla nekrológjában Kaiser László. Majd szabadon idézve a költőtárs szavait: korábban az istrángot is elszakítottam. „…milyen remek költői-írói kép… A kép szép, a valóság könyörtelen. Kifutott az erő, elfáradt a test és a lélek. És végül elszakadt amaz istráng, amely Kósa Csabát a földi léthez kötötte” – fűzi tovább a metaforát Kaiser László a fájdalmasan szép, utolsó szavak jogán.

Végezetül – a kötet harmadik ciklusában – kortársaihoz fordul jó baráti szavakkal Kaiser László: születésnapi köszöntőit és méltató beszédeit olvashatjuk. Szakolczay Lajost és Csernák Árpádot hetvenedik születésnapjuk alkalmából szólítja meg Kaiser László. Szakolczay Lajos, a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művészetkritikus, a Kortárs egykori szerkesztője páratlan életműve által érdemli ki a „szellem megrészegültje” jelzőt, akinek munkássága a korszerűség jegyében fogant. Kaiser László így ír róla: „Ma számomra Szakolczay Lajos az, akinek egész élete, életének minden rezdülése, tehát minden leírt sora is azt védi, amit ma védeni kell: a kultúrát és ezen keresztül a tartást, amelyben közösségünkhöz, tehát magyarságunkhoz való eltéphetetlen kötődés is beletartozik. […] kevés nála nyitottabb tollforgató van, aki ennyire érzékeny az új iránt, ha az valóban értéket is teremt.” 2017-es könyvbemutatóján (Korunk farsangja, Jövőben a múltunk) egyik megjegyzésében ő maga is az értékteremtés mellett az értékmentés hivatásszerű tettét emelte ki: „A megmutatás vágya nem mozgatott, sokkal inkább a szolgálattétel, az értékek továbbadása.”
„Mert hihetetlen tevékeny élete, több ágú munkássága (szó, tett, írás, szervezés), állandó önvizsgáló, tehát a jobbítására törekvő éne, újrakezdései, egyenes beszéde, hite, műfajteremtő képessége mérték és mérce” – summázza Csernák Árpádról születésnapi köszöntő gondolatait Kaiser László. Csernák Árpád közel százhúsz színházi fellépést, számos filmszerepet és tizenkét kötetet mondhat magáénak. Csernák Árpád megkérdőjelezhetetlen hite mondatja Kaiser Lászlóval: „Mert minden indirekt: / szerep, tett, ölelés, / mert minden –
valljuk be –, / úgy is lesz, s oly kevés, // kevés, vagyis semmi, / a mérleg végül ez, / bármit teszel nem jut el: / Szenvedéseihez…” (Kaiser László: Indirekt – Csernák Áprádnak, PoLíSz, 2007)
Pomogáts Béla szerteágazó munkásságát aligha lehetne néhány sorban, oldalban méltatni. Mert egyszerre kellene szólnunk az irodalomtudósi, kritikusi, tanári munkáját Széchenyi-díjjal is elismerő emberről, akinek alkotói termékenységét mutatja az a közel száz könyv, melyet írt vagy szerkesztett. Azért egy választékos, tömör mondatban Kaiser Lászlónak mégis sikerült – a kultúrához, irodalomhoz, emberekhez való hűségéről ismert – Pomogáts Béla életművét összefoglalni: „Ő aztán tényleg végigdolgozta az életét, s aktív mindmáig. Mert nem olyan egyszerű a lehetőségekkel élni, s közben még tisztességesnek maradni, kiemelkedőnek és közvetlennek is lenni, kis ügyekre figyelni és nagy ívű összefüggésekre is, folyamatosan tevékenykedni, írni, szerkeszteni és megőrizni, alkotni, tanítani, szervezni, nos ez Pomogáts Béla élete és munkássága.”
Ködöböcz Gábort sem kell bemutatni az irodalomtisztelők és -művelők előtt: az irodalomtörténészt (Kányádi Sándorról, Kiss Benedekről írt monográfiaszerzőt), a tanárt (az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatóját), a folyóirat-szerkesztőt (az immáron idén tíz éve működtetett Agria című egri irodalmi folyóirat alapítóját és főszerkesztőjét), a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj 2015-ös évi kitüntetettjét. Ebből az alkalomból méltatja jegyzetében Kaiser László irodalmár kortársát: „Ködöböcz Gábor ízlése mérce, pontossága több mint dicsérendő, korrektsége lenyűgöző […]; Ezzel a korrektséggel, ezzel a minőséggel és minőségigénnyel, vagyis munkássága egészével érdemelte ki a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat.”
A Hungarovox Kiadó vezetőjeként mutatja be méltányoló soraiban Botz Domonkost, írót, költőt, újságírót, művelődésszervezőt Kaiser László. 2012 és 2016 között négy könyvét is szerkeszthette a kiadóvezető (Elengedett kézzel – verseskötet, 2012, Szálkás keresztek – novelláskötet, 2013, Amikor a bohóc felzokog – verseskötet, 2014, Irodalmi pályaudvar II. – interjúkötet Varga Rudolf társszerzővel, 2016). Botz Domonkos munkásságának legfőbb érdemét abban a Sánta Ferenc-i maximában látja Kaiser László, mely szerint ne szaporítsunk a kevésből érdemtelen sokat. Kaiser László ezt az írói magatartást egy szóval „önmérséklet”-nek nevezi. Ennek egyik hű példája lehet Botz Domonkos sorsigazító ötsorosa: „Ég alatt hálok, / vánkosom egy hátizsák, / évekkel teli. / Míg alszom, vidd mindenem. / Még van időd reggelig.” (Vidd hát)
Az egyetemes magyar kultúra által is nagyra becsült Farkas Árpádról olvashatunk végezetül Kaiser László könyvében, aki Erdélyen túlmutató jelképnek nevezi a költőt, írót, műfordítót, lapszerkesztőt. Képet formálhatunk egy életmű legfőbb állomásairól: beszédes köteteinek (a Másnapos ének, 1968, Jegenyekör, 1971, Asszonyidő, 1983, A befalazott szószék,1985, A szivárgásban, 1991), díjainak (többek között: József Attila-díj, 1993, Magyarország Babérkoszorúja-díj, 2016) megnevezésével. A Forrás második nemzedékének oszlopos tagjaként is elismert szerzőről jegyzi meg Kaiser László: „Tehetség, elismerés, siker és különösen az olvasók megingathatatlan szeretete: ritka mindez a magyar irodalomban. Talán néha mégis van igazság a magyar égbolt alatt, a költő szavaival: a „kínná lombosodó örök küzdelemben.” Visszavonhatatlan tisztaságeszménye életművének példaadó védjegye.
Kaser László könyvéről összességében elmondható, hogy ezekben a 2000 és 2016 között született írásokban olyan ismert vagy kevésbé ismert alkotókról olvashatunk, amelyekben a személyes hitelesség kap teret, mégpedig úgy, hogy magának a szerzőnek az esszéisztikus portréja is kirajzolódik az olvasó előtt. „Kaiser László legújabb kötete, ez a verbális arcképcsarnok, túlmutat önmagán. Az alkotó ember – sírig tartó – értelmes küzdelméről (is) szól” – fogalmaz Jahoda Sándor recenziójában. Valóban: Kaiser László válogatott portréiban arra is példát mutat, hogyan lehet, hogyan kell az emberi tartás zsinórmértéke szerint élni. Úgy tűnik, kizárólag egyféleképpen: egyszerre emberi-alkotói Verejtékkel. A Szerzőbe oltott tisztelet jogán.

 

 

Eredeti közlés: Napút Online.

Ég és föld: A tizenkét drágakő legendája

Ég és Föld: A tizenkét drágakő legendája
Pődör György verseskötete
könyvrecenzió

 

12 drágakő címlap

Verseskötetként határoztam meg Pődör Györgynek a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent kötetét, noha legalább ilyen joggal nevezhetném művészeti kiadványként is.

A kötet három versciklusát ugyanis művészi módon készített ásványfotók, illetve a csillagjegyeket és részint a bányászok hiedelmeit ábrázoló képek illusztrálják. A drágakövek és féldrágakövek egészségre gyakorolt hatásai közkeletű és nagyon régre visszanyúló hiedelmek. Kapcsolatuk a csillagjegyekkel különös szépségükből adódó módon nekik tulajdonított ezoterikus hatásaikon is alapul, ami szerint befolyással bírhatnak sorsunkra, mint talizmánok. Ez a gondolat ötvözi össze Pődör György nemrégiben megjelent kötetében az ásványok és a csillagjegyegyek világát, illetve azt ásványokon keresztül ez köti össze a Földet az Éggel.
Könyve bevezetésében maga a költő-mérnöktanár tudatosítja bennünk a gondolatkör összefüggéseit.
Az első versciklus szonettjei féldrágaköveket írnak le. A versekhez kapcsolódó fényképek azokat az ásványokat mutatják be az olvasónak, amelyeket a szonett ír körül, és minden szonett-fénykép pároshoz rövid ismertetést is kapunk az ásványról. Bár a leírások ásványtani része alig éri el az ismeretterjesztő könyvek információs szintjét, de bőségesen kárpótol az egyes ásványok kultúrtörténeti jelentőségének leírása. Az ezoterikát kedvelők számára külön értéke a könyvnek, hogy kitér az egyes ásványok különböző csakrákra gyakorolt hatásaira is.
Az első ciklus szonettjeinek olvastán néhol elmosolyodik az olvasó egy-egy amulett-hamu lett rímpáron, de a szonettek korrektek, változatos szerkezetűek, és jól illeszkednek a kötet egészébe.

A kötet közepe táján történik a versciklus váltás. Az állatöv jegyeit veszi sorra a szerző. Ebbe a ciklusba 4 soros versszakokból építkező 7 strófából álló versek tartoznak, amelyek több-kevesebb sikerrel kapcsolatot teremtenek a megidézett - és ragyogó minőségű képeken ábrázolt - féldrágakövek és a zodiákus csillagjegyei között. Ezek a versek az egyformaság (7 szakasz!) érdekében
néhol kissé túlírtra, semmitmondóra sikerültek.

A kötet következő, 15 oldalas versciklusa szonettkoszorú. Ezek a szonettek önmagukban is megállják helyüket, nem pusztán illusztrációk, még ha a technikai bravúrtól: a szonettkoszorú verseinek egymásba fűzésétől és a mesterszonettől el is lehetne tekinteni. A kötet középső versciklusához képest kiemelkedő erényük, hogy azokkal szemben nem puszta illusztrációs célt szolgálnak, mindegyik vers önmagában is megállja helyét.

A kötet negyedik része a bányászattal kapcsolatok hiedelmekről, legendákról szól.
Itt kell megemlíteni - amit a szerző részben az előszóban is megtesz -, hogy Pődör György egy saját gyűjtéséből álló ásványtani-bányászati múzeumot hozott létre saját erőből. Az ásványok képei csakúgy, mint a kötet e részében látható tárgyak képei is, a gyűjteményében készültek. Az egyes tárgyak képeihez élvezetes ismeretterjesztő leírások illetve egy-egy vers is kapcsolódik. A bányamanó, Szent Borbála, Szent Kinga, illetve Szent Anna a bányászok védelmezői, jól ismert alakok az európai, így a magyar bányászok között is.

És, hogy a kövek-ásványok világához vonzódók közül a bányászokhoz és geológusokhoz is szóljon a kötet, a szélfútta homok című kötetzáró szonett és a mellé társított bauxit külfejtést ábrázoló kép szerencsésen emeli be a művészetbe a földtan tudományát.

A 112 oldalas, a Szülőföld Kiadó gondozásában megjelent könyv mind az ásványvilág szerelmeseinek,
mind az ezotéria híveinek is tartalmaz érdekességeket, szonnettkoszorúja pedig bátran ajánlható a versek kedvelőinek.

Változatok csöndre

Változatok a csöndre

Ez a címe Király Lajos író, költő, műfordító legújabb, 29. könyvének. A szerző
pályafutásának ötvenedik évfordulójára jelentette meg az idén a kiadó. Szép kivitelű
verseskötetének alapmotívuma a csend, akarom mondani a „csönd”, mely csodálatos ívét
alkotva könyvének, „rabul ejti” az olvasó tekintetét gondosan szerkesztett, kilenc ciklusán át.
A szerző válogatott és új verseket, versfordításokat tartalmazó kötetének költeményei nagyon
is mély értelműek, és olykor filozófikusak is. Az élet összetettségét tárják elénk a maga
szépségében a költészet csodálatos eszközeivel.
Király Lajos szerint mindennek van csöndje: a kezdetnek és a végnek, a születésnek és a
halálnak, s a lét valamennyi mozzanatának. Példaként álljon itt néhány idézet könyvének
azonos című nyitóverséből! „A Csönd a hangok között feszülő, éltető,/ szenvedő tüzek, hitek
és katarzisok csöndje!”// Vagy: „A Csönd a szeretet csöndje,/ a reménykedés csöndje és az
áhítaté,/ a megbocsájtás csöndje és a megértésé;”// „a bátorság erős-akaratú csöndje és a
reménytelen meghunyászkodásé.”// De említhetném az érzelmek küzdelmének, az öröm és a
szeretet, a szerelem, s az ölelkezés és a simogatás csöndjét.
A szerző nem feledkezik meg a „hatalom csöndjéről”, „Isten ujjának felemelő csöndjéről” és
„az emberi lét reményteli küzdelmeinek csöndjéről” sem. Ciklusokba foglalja a fenti
gondolatkörökhöz fűződő érzéseit.
Csodálatos képekben vetíti elénk a természet csendjét kötetének első ciklusában. A
„Meggyfavirág” című versében a gyermek öt ujjához hasonlítja a kitárt szirmú virágot. „akár
a gyermek bársony ujja./ Jövőt mutat megújulva”. Szép lírai hangulatot áraszt az alábbi négy
sor is az „Egy sziget” költeményében:”Csend a fák közt/ válladra hull/a nap lassan/
bealkonyul”// A zenélő szív metaforával kezdi legutolsó versszakát és fejezi ki örömét a
leszálló estben. Gyönyörű metaforákkal találkozunk még a „nyár végi esti képek” című
versében is. Idézem itt is az utolsó versszakot: „Csillagok csobbannak/ és beborít mindent/
hűs szárnyaival az éj”//
A „Lélek csöndje” ciklusában is szép hangulatteremtő versekkel találkozunk. Ellentétes
gondolatokból teremti meg a kozmikus atmoszférát a „Pillanat hatalma” című költeményében.
Íme: „Tücskök zenéje zeng az éjben/ vibrálnak messzi csillagok./ Szívem telve tücsök
zenével,/s benne dalolnak friss dalok.”// Végigolvasva a verset, az az érzésünk támad: csakis a
szép pillanatok adnak, adhatnak erőt ahhoz, hogy felül tudjunk emelkedni a mindennapi
gondokon.
A „Vadlibák szállnak” című versében alapvetően az őszről ír. Az elmúlt nyárra már csak
tűnő álomként tud gondolni. „elszállt/ a nyári énekes pacsirta. - /Be szép volt, mikor dalával/
A kéklő eget teleírta!”/ A költői lélek szárnyalásával azonosítja a pacsirtát, akinek éneke
szívből jövő költemény. Végül ugyancsak egymásnak ellentmondó képekkel teremt
kozmikussá növelt, csodálatos hangulatot: „Szívemben csönd! – És vadlibák/ Szállnak búsan,
rikoltozva”.// Gyönyörű allegóriával fejezi ki a békét, amikor „A csönd nyugalma”-ban így
fogalmaz: „A csönd nyugalma rám terül/ szívemben béke hegedül”/ Égi szférákig vetíti ki
szíve nyugalmát egy szép megszemélyesítéssel: „Csodás e tiszta csönd zene/ mintha sok
csillag zengene”//
„Az édenkert elvesztése” című költeményében a szomszédos kert gyümölcsfáinak oktalan
pusztítása ellen emeli föl szavát Király Lajos. Verse azonban a Földön minden kivágott
gyümölcsfáért kiált. „Fűrész zúgott: fák jajdultak,/dőltek, hulltak nagy halomba:”/a „mohóság
hajtott mindenkit, - / egy fának sem volt irgalom! – -„ //
Olthatatlan vágyakozással, a „Légy velem” című költeményével indítja „A szerelem csöndje”
ciklusát. Arra kéri a szívének-lelkének édes leánykát, hogy élete minden pillanatában

2
mellette legyen. S egy nagy kéréssel: a „légy velem, mert meghalok, ha nem leszel enyém!”//
- zárja versét. Gyönyörű allegóriával kezdi és folytatja a tavaszról írott költeményét is:
„Bogarak pattannak a Napból/ Széthordani tündér-meleget/ Virágba oltani édes terheket”/
A szerelem, mint tudjuk, nemcsak boldogság, de olykor szenvedés is! Ez Király Lajos
„Szeretni és szenvedni”című verséből is egyértelműen kiderül. Íme az utolsó két versszak:
„Hányszor éreztem szerelmed/ Gyönyörű csillagrendszerét// Mely hozzád vonz és taszít/
Szeretni, szenvedni megtanít”// E ciklusából megismerhetjük a szeretett nő szépségét,
varázsát és a szerelem megannyi változatát.
A költő szerint a világmindenségnek, s így benne az embernek is van csöndje. Úgy véli,
bennünk eredendően ott az ősi béke, amire mindenki rátalálhat. Egyik versében az elsüllyedt
Atlantiszt keresi, majd a mély tengeri világ tökéletes rendjét szemléli. Ezt azért teszi, mert a
mély tengeri világ szintén része a mindenségnek. Megkérdezi a „Kérdések a világról” című
versében, hogy „Mi a lét?/ Álom vagy valóság?/ Álmodjuk azt, hogy élünk,/ vagy átéljük azt,/
hogy álmodunk?”// Egy későbbi költeményében már a mindennapi valóság mezejére lép,
amikor arra keresi a választ, hogy „Mikor kívánhat az Ember/ az embertől emberséget?”/ S
gyönyörű metaforával ad magyarázatot rá: mindez csakis akkor lehetséges, mikor már a
„félelem fekete szárnyú angyalai/ nem zúzzák szét a remény/ megszentelt katedrálisait.”//
Az „Időtlenség boldog himnuszával” című versében elképzeli, hogy egy időalagúton át a
galaxisba szállunk, az „Űrutazás”-ban egy „verstudósítással” követhetjük nyomon, érezhetjük
át, amit egy űrhajós érezhet az utazás során. „Szállunk, suhanunk/ a Mindenségben: -/a
képzelet röpít/villámló szárnyain.”//
„A mesék szépséges csöndje” ciklusából a Csöndország versét emelném ki, ami csupa játék és
gyönyörűség. „ Csöndországnak csönd a fája,/ Csönd-madár száll csöndes ágra./ Csönd a
csönddel táncot járja,/ Csönd zene száll a világba:”// A Repülj táltos repülj-ben arra kéri a
táltost, hogy kell a szeretet, kell a csodás virágpor – hogy megszelídíthesse az emberi
gonoszságot. Az „Isten ujjának intő csöndje” ciklusában eljut a költő annak felismeréséig,
hogy „Isten és ember egy:/ a tökéletesség kívánata./ Mikor Istenhez könyörgünk,/akkor a
bensőnkben szunnyadó/ békességhez, jósághoz/ és tiszta harmóniához könyörgünk.”//
„Az emlékezés csöndje” ciklusában a meghitt, szép gyermekkori élményeit veszi sorra és
meséli el nekünk a költészet nyelvén. Megismerhetjük édesanyját, a szülői házat, szívének
kedves zalai tájat. Kitágul ez a kép „A fájdalom és az elmúlás csöndje” ciklusában, amikor
egy-egy versben szeretteire emlékezik, akik örökre eltávoztak az életéből, mint a nagyapja,
nagyanyja, édesapja. De ebbe a ciklusba vette azon költeményeit is, amiket egykor
költőbarátokhoz, mint például az eltávozó Pék Pálhoz, Sellei Zoltánhoz vagy az akkor még
nyolcvan éves Fodor Andráshoz írt.
Szép záró része a kötetének az „Én álmodtam a csöndet” ciklusa, melybe versfordításait
szerkesztette Király Lajos. Megtalálhatjuk itt kínai, latin, francia, spanyol, angol, amerikai,
sőt még hindu és mexikói költők verseit is, mintegy negyvenet. Befejezésül idézzünk Michel
Cahour francia költő „Csönd hangjai” című költeményének utolsó versszakából két részletet!
„Csókolj meg az áldott csöndben! –„/ És írjad le nekem a szavakat:/ a csönddel teli, a
csöndről suttogó szavakat,”/; „amelyek oly csodálatosak,/ mint eső után – a szivárvány!”//
A „Változatok a Csöndre” című könyvével egy gyönyörű verseskötetet helyezett el Király
Lajos, Krúdy-érmes író, költő, műfordító, a Magyar Kultúra Lovagja az idén a költészet
oltárán.

Kárász József prózája rőzseláng

„Kárász József prózája rőzseláng”

Kárász József, az alföldi parasztsors írója idén lenne 105 éves, ha még mindig köztünk élne. 23 esztendeje azonban örökre búcsút intett a földi világnak. Elment, mégis úgy érezzük, mintha közöttünk járna. Amikor belépek a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár helytörténeti részlegébe, ahol hosszú éveken át dolgozott, olyan érzésem támad, mintha még mindig ott ülne az öreg írógép mögött, és recenziót írna vagy bibliográfiát készítene a helytörténeti témakörökben kutató szakemberek eligazítására.
Több mint ötven esztendeje már annak, hogy a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségéből (ahová véletlenül tértem be) hozzá irányítottak novelláimmal. Én, a gimnazista kisdiák elfogódottan léptem be a nagy vásárhelyi író irodájának ajtaján, s ahogy mosolyogva rám nézett, mindjárt elmúlt minden izgatottságom. Átnyújtottam neki írásaimat és őszinte véleményét kértem. Erre ő meg nyomban hellyel kínált. S olyan tisztelettel vette kezébe novelláimat, mintha legalábbis az írótársa lettem volna. Miután elolvasta kis munkáimat, szelíden rám nézett, mintha azt mondaná, no, kolléga, és szeretettel sorolni kezdte, melyek az erényei az írásaimnak, majd kifejtette javaslatát, mit lehetne esetleg másként megfogalmazni. Igazi jó tanár lett volna belőle, bár ő inkább a csendes kutatómunkát szerette. S attól kezdve keresni kezdtem a könyvtár polcain a regényeit, novelláit. Az első könyve, ami a kezembe került a „Tanya” volt. Olyan szeretettel írta meg a béresek, cselédek reménykedő, küzdelmes életét, hogy gyönyörűség volt olvasni.
De bármelyik regényét, novelláját vesszük is a kézbe, mindegyikben emberi melegséggel, líraian fogalmaz a parasztságról, a magyar nép azon rétegéről, amelyből ő, maga is származott. Sipka Sándor egyetemi tanár egyik irodalmi cikkében ezt írta róla: „Kárász József életműve irodalmunk számon tartott értékei közé tartozik. Kezdettől fogva ugyanaz a társadalmi elkötelezettség ösztönzi, mint népi származású pályatársait: hitelesen feltárni a magyar parasztság helyzetét, rámutatni a hatalom birtokosainak embertelenségére, és éreztetni a gyökeres társadalmi-politikai átalakulás szükségességét.”
Grezsa Ferenc irodalomtörténész szerint fontos szerepe volt a nagy vásárhelyi író életében a kálvinista ellenzékiségnek; melyhez nagymértékben hozzájárult középiskolai tanulmányai során a Bethlen Gábor Gimnázium szellemisége. Ez motiválta Kárász Józsefet arra, hogy műveiben ne csak a társadalmi sorshelyzetet, a szituációt ábrázolja, hanem azt a lelkiséget is, ahogyan ebben a kálvinista ellenzéki mozgalomban tevékenykedő ember érez és eszmélkedik.
Jelentős tényezőként említi meg Kárász József írói életútján azt a két esztendőt, amit Erdélyben kellett töltenie. Olyan írókkal ismerkedhetett meg ott tartózkodása alkalmával, mint Tamási Áron, Remenyik Sándor, Bözödi György, Kós Károly és mások. Az erdélyi közeg, mely a történelmi hagyományokhoz való hűséget, a mértéket, és az emberi toleranciát jelentette számára, hozzásegítette írói kiteljesedéséhez.
Erdélyből hazatérve, a vásárhely-kutasi író-paraszttalálkozó megszervezésével új lendületet adott a népi írók mozgalmának. A Magyar út folyóirat segédszerkesztőjeként „A nép a magyar irodalomban” címmel fontos tanulmányt írt Erdélyi Józsefről, Sinka Istvánról, Veres Péterről, Szabó Pálról. Nagy hatású írása, a „Magyar falu a tél előtt” című szociográfiai riportja. Fontos és megbecsült kritikus volt a lapnál, melybe Márai, Kosztolányi, Darvas, Sinka, Erdélyi köteteiről írt recenziót. Munkatársa volt a Hídnak, vezető kritikusa a Magyar életnek. „Az írók a vádlottak padján” című cikkét nemzetgyalázónak találták, emiatt kéthavi börtönre ítélték.
A szerkesztői munka és a kritikaírás mellett megszülettek első szépirodalmi művei: 1939-ben a Tanya, 1941-ben az Asztagok, és a Családi Tűzhely című elbeszélések.
1945 után a bizalmatlanság légkörében hosszú hallgatás vette körül. 1956-ban került vissza az irodalomba. Attól kezdve folyamatosan jelentek meg regényei, elbeszélései. Tizenhárom regény, két elbeszéléskötet mutatja gazdag írói életútját.
Művei nemcsak leíró, dokumentatív értékűek, de lírai hangvételű, emberközeli, lélekábrázoló alkotások is.„Kárász József prózája rőzseláng, melynél melegedni lehet, és megtalálják benne az emberek a vágyaikat, eszményeiket” – mondotta Grezsa Ferenc az író egyik könyvbemutatóján. – Műveit és munkásságát pedig érett gyümölcshöz hasonlította.
Írói munkásságával, sokrétű bibliográfiai tevékenységével idős korára kiérdemelte a Pro Urbe díjat, és Hódmezővásárhely Díszpolgára címet. Lakóházának a falán Erdős Péter festőművész domborműve állít emléket neki, Öreg-Kishomokon pedig utca őrzi Kárász József nevét.
Amikor belépek a Németh László Városi Könyvtárba, mindig eszembe jut a nagy vásárhelyi író (aki kedvességével, szeretetével elindította írói útján az egykori gimnazista diákot) és akinek szellemiségét, emberközeli ábrázolásmódját regényei, novellái hűen őrzik. Emlékeimből elővillan csendes, szerény, emberszerető lénye, és önkéntelenül magam előtt látom, amint szótlanul tesz-vesz az íróasztalán vagy könyveket rakosgat fel a mögötte lévő polcra.

Dragomán György: Máglya

Dragomán György: Máglya

 

dragoman gyorgy maglya cultura

2013-ban jelent meg ez a könyv, írtam is róla a facebook "könyvújdonságok" oldalán. Most ismét elolvastam. Ugyanolyan erős hatással volt rám, mint három éve, ezért választottam recenzióm témájául.
Úgy kezdődik a regény (egyes szám első személyben), ahogy akár a Brontë nővérek vagy Dickens egy regénye is kezdődhetne. Egy 14 év körüli kislány az intézetben, ahol él, az igazgatói szoba előtt várakozik. Fél éve lakik itt, szülei balesete után került ide, jól érzi magát, befogadták.
Kiderül, hogy nagymamája jött érte, akiről eddig nem is tudott.
És eddig tart, az X vagy Y is írhatta volna rész. Mint egy forgószél kap el minket a regény sodra, és a mű végéig fogva tart, repít minket és Emmát, a kislányt is.
Emma maradna az intézetben, de a nagymama varázsolni kezd, és huss, minden megváltozik. Emma és a nagymama útra kel, megérkeznek egy erdélyi városba.
A varázslatok folytatódnak, végigkísérik a történetet, üveggel, liszttel, parázzsal, tűzzel (mágikus realizmus, ötlik fel bennem a gondolat és a Száz év magány). A házban mindenhol ott vannak a két hónapja elhunyt nagypapa holmijai, hozzájuk érni tilos. De itt is varázslat van, hisz a szőnyeg rojtjai mozognak, mikor elhalad ott a nagypapa szelleme, életre kel az expandere, később nagyapa "megmutatja" a kislánynak, hol találja a nagyon keresett tájfutó-térképet.
Az új iskolában a tanárok megértően, sok társa ellenségesen fogadja a kislányt. Itt valami titok lappang, amely valahogy nagypapához kötődik. Megtudja, hogy saját apja festőművész volt, de csak segédmunkásként dolgozhatott. Az anya pedig válogatott tájfutó, s az ő képességeiket mind megörökölte Emma. A kislány megnyíló értelme, tapasztalatai a regény egyik szálát alkotják.
A másikat a nagymama történetei jelentik. Ezek hosszúak, részletesek, rémületesek. Kibontakoznak belőlük a közelmúlt és a távolabbi múlt történései. Diktatúra volt az országban, ezt Emma is tudja, hisz az intézetben is letépték a falról és megtaposták a tábornok arcképét. De ebben a városban valami különös dolog történt, amely nem engedi lezárni a múltat. Sokan a nagyapát hibáztatják, hogy mocskos besúgó volt, a szekusoknak jelentett. A mű végén kiderül, hogy éppen ő volt az, aki a forradalom idején megpróbálta elkérni a sortűz áldozatainak testét, hogy méltón temethessék el őket, s ezért ő is halállal lakolt. Ő segít a kislánynak megfejteni az igazságot: megjelenik Emma álmában, s azt mondja:"esnemür". Emma rájön, ha gyorsan ismételgeti a szót, az jön ki, "nem üres." Vaskoporsókba szekus iratokat rejtettek s temettek el, a halottakat pedig valahol elrejtették. A rókalány azonban elvezeti Emmát tájfutása közben a helyre, ahová eltemették a sortűz áldozatait.
Kiderül az is, hogy Nagymama volt az "áruló", aki férjét akarta menteni, aki bár régen sebész akart lenni, de ebben a világban csak utcát seperhetett volna. A városiak azonban felismerve hatalmas tudását, korrepetálni vitték hozzá a gyermekeket. Nagymama félt, hogy baja lesz férjének emiatt, vagy besúgásra kényszerítik őt, ezért titokban ő tette ezt meg Nagypapa helyett.
Még egy árulása volt nagymamának, mikor szülei védelmében a fáskamrában rejtegetett zsidó barátai búvóhelyét leleplezte a háborúban, azt hívén. hogy már elhagyták barátai a fáskamrát. Ezekért a bűnökért nem bocsát meg neki soha nagypapa, még halála után sem, s bünteti nagymamát.
Remekbe szabott a mű szerkezete. Párhuzamosan zajlik Emma magára ébredése, felnőtté, nővé válása és a múlt feltárása.
A visszatérő, egyre erősebbé váló motívumok, a parázs, tűz, máglya (a máglya faágaira Nagymama és Emma ráírják, amit el akarnak pusztítani, például a bánatot); a róka többszöri megjelenése (a címlapon is láthatjuk); a kis és egyre nagyobb titkok és árulások; a hangyák,"akik" segítenek Emmának (ők rakják össze az apró papírfecnikre tépett iratokat, amellyel a "titokzatos látogató" zsarolta Nagymamát; a vér, mely pusztítás és megtisztulás is, a gólem, a diófa, a gyík, a futás, repülés és lezuhanás, a tánc, a varázslások lekvárfőzéskor ("dolgozz kanál"), sütéskor, arcok felidézésekor, a kancsó összetörése és összerakása, sok-sok apró, de következetesen megjelenő apró motívum, a csigaház, a, szúró fájdalmak, a köröm, apró szúrások és vérzések, a kávézacc, a víz körforgása, fejbőr dörzsölése, a madarak, s a hangyák ismét, hisz *** helyett pici hangyák választják el az egyes jeleneteket, a hangyák, melyek nagyobbakká válnak "e funkciójukban" is, mikor "fő szerepüket" teljesítik.
Csodálatos a mű nyelvezete: színek, hangok ( a buborékok elpattannak, az íz rotyog, a fakanál cuppan), finom megfigyelések, érintések, kedves, ízes, játékos tájszavak mint: csiklint, kajtármacska, piszi-piszi, lerbensült krumpli, pungába rakott téglák, foncsikák, sifiteli, dürückölt, tyukszi parittya és sorolhatnám tovább.
Sokat gondolkoztam, hogy nyilvánvaló, hogy egy több helyről összegyúrt román város a történet színhelye, de akkor miért csak magyar nevek szerepelnek a regényben, hiszen élnek itt románok, szászok, romák és más nemzetiségűek is. Aztán arra jutottam, hogy az író nem akarta, hogy bármi "félrevigye" a lényeg, a fő mondanivaló megértését, a mindenkori hatalom, a zsarnokság természetének megértetését, bemutatását, korszakokon és sorsokon keresztül.
Nagymama csak arról jelentett, amiről a hatóság már úgyis tudott. A háborúban ő segített barátnője családjának elrejtőznie. Mégis tragédia volt mindkét hazugság következménye.
Miklós (az egyik áldozat, nagymama első szerelme) mondta ki a hazugság erejéről szólva: "Úgy kell hazudni, mintha igaz lenne, mert akkor az is lesz."
Megindító a Nagymama két "nagymonológja": a fájdalomról és a felejtésről, valamint haragos kifakadása Emma ajándékba kapott, s naivul a kabátjára tűzött "márciuskája" miatt, mert Nagymamának a sárga csillag egészen mást jelent.
Hatalmas élményt jelentett számomra e mű elolvasása, olyan könyv ez, melyet többször elő kell venni, újra el kell olvasni, új és új felfedezésekre szert tenni közben.
Külön dicséret illeti a Magvető Kiadót gondos munkájukért. Nincsenek a könyvben "nyomdahibák", rossz szóelválasztások, gyönyörű a külső borító, sőt (nem is tudom, mikor találkoztam vele utoljára), könyvjelző!

Tornádók szélcsebdben

Tornádók szélcsendben – recenzió Závada Péter „Roncs szélárnyékban” c. kötetéről

Závada. Ez a név már régóta jól cseng a magyar szépirodalomban. A lírakedvelők pedig az utóbbi években egyre gyakrabban teszik e vezetéknév után a Péter keresztnevet. Závada Pál író fia, Závada Péter a slam poetry és az underground rap-karrier mellett/után szépen építette fel irodalmi pályafutását is. A fiatal verskedvelők körében neve már-már intézmény.
2012-ben jelentkezett első kötetével (Ahol megszakad), amely klasszikusnak tekinthető, rímes verseket tartalmazott. Közönségsikert aratott. 2015-ben jelent meg második, Mész c. kötete, amely merőben más felfogásban íródott. Modern, filozofikus hangvételű, személyes indíttatású prózaversek alkották a kötet egészét, amely frissítően hatott a magyar lírára. A Mész hónapokig az eladási listák élbolyában volt, amely egy verseskötetnél kimagasló eredmény. A közönségsiker mellett megérkezett az egyöntetű pozitív kritikai siker is. Személyes véleményem szerint nem csupán a 2015-ös évnek, de az utóbbi éveknek is az egyik legkiemelkedőbb – ha nem a legkiemelkedőbb – kortárs kötete a Mész.
A „Roncs szélárnyékban” ezt a megkezdett utat építi tovább.
A könyv megjelenése egyszerű és letisztult. Uralkodó színe a fehér, melyet egy festmény (Richard Diebenkorn: Interior with a book) tör meg a borító jobb felső részére illesztve. Ha egy borítón a fehér szín az uralkodó, nekem logikusabb lenne, ha egy fekete-fehér képpel egészítenék ki, de a kezdeti ellenérzésem idővel elmúlt, most már így is elegánsnak találom a kötet küllemét.
34 írás található a kötetben, amely kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy ez a versmennyiség 87 oldalt foglal. Viszont olvasva tapasztaljuk, hogy egy-egy címhez több, számozott vers is tartozik, ez hasonló módszer, mint a Mészben tapasztalt, ott azonos című lírai írások sorakoztak egymás mellett. Így már érthetőbb, hogy miért is lett vaskos a könyv.
Külön érdem, hogy a Time New Roman betűtípust elvetették, és egy külön betűkészlettel dolgoztak, ilyen apró dolgokkal is fel lehet dobni egy könyvet/kötetet.
Maga a kötet egy idézettel kezdődik (Albert Camus: A pestis), amely előre vetíti, hogy mi vár ránk azon az utazáson, amelynek címe „Roncs szélárnyékban”. Az idézet után jön egy fejezet nélküli vers, a „Hely az időnek”, amely azért fontos, mert az idő témája, jelensége, megérteni próbálása az egész kötetet átjárja. Majdnem mindegyik versben találkozunk valamilyen formában az idővel, amelyet hol színekre, hol a verbalitás szintjeire bont a szerző. Ezt a vezérverset négy fejezetbe (Távolodó lemezek, Délkörök, A nézés pereme, Önmagukba visszatérő nyomok) foglalt versek követik, a fejezeteken belül az utolsó egy-egy, illetve egy esetben két vers pedig el van különítve. Hogy miért, azon lehet gondolkodni, de hát Závada Pétertől nem áll távol a hasonló játék az olvasóval.
Az idő állandó jelenléte mellett van még két motívum, amelyek valamilyen alakban vissza-visszatérnek a versekben. Ez pedig az éjszaka, valamint a fény-árnyék váltakozása, melyeket több aspektusból is próbál megérteni, megjeleníteni. És itt találkozunk is az első ellentéttel, hisz tényleg olyan a kötet hangulata, mintha éjszaka „játszódna” ellenben a (szinte) hófehér borítóval. Az ellentétek itt nem érnek véget, hiszen a verseken belül is gyakran él Závada az ellentétek összevonásával, összehasonlításával, de nem ritka, hogy az ellentétek közti teret elemzi és bontja le a szavak, sőt a betűk szintjére, és építi újra. „…míg a bolygó / mágneses pólusai helyet cserélnek…” „Többé ne hívjuk égnek, ez csak a levegő / sirályok lakta héja, és nem egy rég / kiérdemelt csoda, csak a holnap / hajnali csapadék várakozik benne.”(Elképzelem a madarak vonulását), vagy; „A nyitások és zárások ritmusa / elszigetel, ugyanakkor / átjárhatóvá is tesz – ez a bebocsátás / és kiengedés rítusa.” (Kurzív lombok, 7.)
Nagyon sok ismeretlen tájra invitál minket az író, de ezeket a tájakat a nyelviséggel és a gondolatisággal építi fel, így hangulatában idézi, legyen az egy sivatag, Zadar, vagy éppen a trogiri szőlőhegy. „Nem különben ez a szőlőhegy, / a kompkikötő és az egész délután, / mintha egy roppant üveghasábban / tükröződnénk szét, egyik éltől a másikig, / szétszór minket is, cél nélkül közeledőket.” (A trogiri szőlőhegyen)
Jellemző, hogy a személyesség a kötetből ki lett gyomlálva. Míg a Mész c. kötet verseivel végig lehetett azonosulni, itt több műnél nagyon nehéz. A lírai én hiába központi figura, hiába vele és körülötte történnek az események, mégis csupán megfigyelőnek tetszik. Ez a pozícionált rejtekhelyekről történő megfigyelés szintén jellemző az egész kötetre. „Rögzített pozícióból mi az, amire rálátsz, / és mi az, amit aztán hozzá kell képzelni, / az alkony réseibe zuhanó tekintet előtt / mi marad észrevétlen.” (Voluptas és curiositas) Ezek a megfigyelések viszont pontosak, vagy kétségtelenül annak hatnak, ha az egyes versek hangulatát tekintjük. A személyesség elvesztésére még jellemző példa, hogy a „Családi album” verscsokor darabjai sem a kimondott, vagy éppen ki nem mondott igazságokról, családon belüli játszmákról, a családtagokhoz fűződő anekdotákról szólnak. Az utolsó 6. vers az, amely leginkább személyesnek tűnik. „Hol a fogyatékos öcséd? / A verandán? Ki hagyta kint, / miközben leszakadt az ég?” (Családi album, 6.) Ez a távolságtartás az egyik oka annak, hogy a kötet nehezebben fogadható be, rá kell szánni az időt, hogy teljesen át tudjuk bizseregni az írásokat. A másik a költői nyelv összetettsége, amely leginkább hangzatos, nagy műgonddal megírt, mértani pontossággal megalkotott kifejezésekre épül, így nehezebb olvasni, és első elolvasás után értelmezni is „Kurzív lombok a szél zárójelében, / az ágszerkezet operai szélessége. / Élénk zöldjei visszaírják / a tisztást a nyárba.” (Kurzív lombok, 2.), „Lázasan keresed a megfelelő kifejezést: / előre megadott címet egy idegen városban, / melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos. / Minden döntés egy új elágazás.” (Újabb elágazások, 4.), vagy még egy példa; „A szél is egy nyelv előtti nyelvet / beszél, nem jelentése van: / indulatai. Melyikünk fog / először megszólalni rajta?” (A napok legjava, 2.). Ez a költői nyelv volt jellemző a Mészre is, de ebben az új kötetben szintet tudott ugrani a költő, és szinte tökélyre fejlesztette azt a lírai nyelvi világot, amely lassan védjegyévé válik. Viszont pont ezeknek a hangzatos kifejezéseknek vagy egy veszélye. Néha terjengőssé teszik a műveket, amikor nagyon feltorlódnak néhány sorban, és így nem hagyják levegőhöz jutni az olvasót. Sietek leszögezni, hogy ez a kötet egészének elhanyagolható része. Külön örültem annak, hogy a tanórákon belénk ivódott emelkedett lírai hangot is felsejleni érezzük „indáinkkal a mennyországba / kapaszkodunk.” (Természetes vizek) Egy kortárs költőtől hihetetlenül bátor húzás, hisz hozzá mer nyúlni olyan vershanghoz, amely a mai költészetben abszolút nem számít trendinek.
A versek két pozícióból szólalnak meg. A költő vagy önmagunkról mesél „Felvételről hallod magad egy idegen / nyelven. Bedrótoztak, és most le kell / írnod, amit mondasz.” (Újabb elágazások, 4.), vagy többes szám első személyben szólal meg. Hogy ki az, aki ezekben a versekben a társa, az nem derül ki, egyik műben sincs nevesítve. Először arra gondoltam, hogy egy lány (az előző kötetében az egész olyan, mintha egy anya emlékének szólna, és ott a költő mellett álló alak egyértelműen az anya emléke, vagy maga az anya), de a kötet vége felé haladva inkább olyan érzésem támadt, hogy ez a személy is az olvasó. Együtt éljük át a verseket Závada Péterrel, ennyiben azért személyes a kötet.
Szeretném külön kiemelni az utolsó fejezetet, az Önmagukba visszatérő nyomokat. Itt találjuk a – legalábbis számomra – legerősebb műveket. A fejezet a természetről, vadakról és prédákról, vadászatról szól, felderengett bennem Hobo „Vadászat” c. lemeze. Sőt, ezt a fejezetet tartom olyan jelentőségűnek a magyar lírában, mint Hobo lemezét a magyar blues történelmében. „Pedig azt írják, itt sötétedés után / infrakamerával veszik a farkasokat. / Mintha egy mély álomba merült erdő / éjjeli agytevékenységét figyelnék.” (Infra)
Závada Péter magasra tette a lécet a második kötettel. Az is igaz, hogy azt nem lehetett már folytatni, újítani kellett. Ő ezt megtette. Nem is akárhogyan. A témákat elvonatkoztatta mind magától, mind önmaguktól, és az előző kötetben használt költői nyelvet emelte magasabb szintre. Ezek együtt kicsit növelték véleményem szerint a vers és az olvasó közötti teret, de ez a távolság legfeljebb karnyújtásnyi, ha igazán szeretjük a lírát, könnyen áthidalható. Súlyos, fontos versek szerepelnek a „Roncs szélárnyékban” c. kötetben, mintha a lapokon tornádók söpörnének végig. Minden verskedvelőnek bátran ajánlom, egy kimagasló könyvet fog a kezében tartani a Kedves Olvasó. Bárki jön még ki kötettel idén, ezt nehéz lesz überelni.

Partmann Tibor

A polimodalitás konszonanciája

A polimodaritás konszonanciája -
Gondolatok Nagy Attila verséről

Nagy Attila fiatal ember. Zenei tanulmányokat folytat. Nemrég tíz írása jutott el hozzám, amelyek a Slam Poetrytől a szonettig terjedő skálán helyezkedtek el. Ez jelzi, hogy egyrészt keresi a hangját, a kifejezésmódokat, amelyeken keresztül elmondhatóvá tudja tenni az alig elmondhatót; másrészt jelzi azt is, hogy stílusok és műfajok között bátran mer váltani. Nem horgonyozza le önmagát egy kifejezésmód mellett sem. És jelzi ez azt is, hogy a zene mellett a különböző irodalmi kifejezésmódokhoz is bátran nyúl.
A szerzőről keveset tudunk. Az sejthető, hogy huszonévesen elérkezett ahhoz az első szembe nézési ponthoz, amikor az ember ráeszmél, hogy már javában zajlik az élete, miközben az irányok tekintetében bizonytalansága nem csökkent. A mélységek, amelyekben e műve által is megmerítkezik, jelzik, hogy az élet számára sem csupán felhőtlen pillanatok sorozata.
Ennyit elöljáróban. Most pedig arra kérem az olvasót, hogy a művel való ismerkedés előtt szánjon két perc huszonhárom másodpercet Bartók Béla: Allegro Barbaro című művének meghallgatására.

https://www.youtube.com/watch?v=KWadpIl3O3U

Nagy Attila
lélektani polimodalitás

/avagy az alternáló distanciaskála paradoxonja, röviden/

lépésről-lépésre történő, folyamatos

változás az állandóban
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
ami e stabil bicegéssel hengerel le
agyad ötvonalán pontokat hagyva maga után
kemény grafit talpával,
de bár úgy hiszed, ismerted a következő lépését
azt mégsem merted mondani,
hogy tudod mikor, hol és hogyan ül majd meg,
aztán persze visszanézel,
és a hajdan pontosan megszerkesztettnek hitt
amorf grafitformák nyomán
már csak fáradt radírgiliszták és súrlódásból fakadó
enyhe füst vár - haha,
ez olyan mint a kottapa-pír, de lám,
pár kormos égési sérülés kell talán
ahhoz, hogy később tisztábban lásd
azoknak a pontoknak a valódi mivoltát
és, hogy mekkorák is a lépett távolságok
akár látens-, akár valódi létükhöz méred,
így válván a momentumok
önnön harmóniájukká
saját káoszukból.
így működik,
bár bonyolultnak tűnik mindenki érzi,
ki nincs teljesen emberség híján,
hiszen mi is csak lépegetünk tétován,
saját kaotikus konszonanciáinkat szülve
magunk köré előre vagy utólag, annak tudatában,
hogy az adott pillanatban tapasztalt én-állapotot
onnan tekintve, ahová elvileg tartunk
csupán egy újabb feltüzelt
radírgiliszta-temetővé eszi majd
az az állandóban történő,
folyamatos változás
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
de lépésről-lépésre...
tán még páran így érezzük,
csak rendszerezni nehéz,
de lássuk be: az egész
csak két mondat,
meg most ez.

2015.09.16.

Következzenek hát az ígért gondolatok Nagy Attila verséről:
A szerző ravasz módon egy bizonyos műveltségi körből veszi az alapelemeket gondolatainak kiindulópontjaihoz. Ez nagy kockázat. József Attila „egész népemet fogom… tanítani” elvével ez feszültségbe kerül. Hiszen minél „közérthetőbb” egy alkotás, annál többekhez szól. S minél inkább rétegműveltséghez kötődik, annál inkább leszűkíti saját közönségét. Ezzel a művészi alkotás kommunikációs funkciója kerül veszélybe, hiszen az „elmondom hát mindenkinek” helyébe az elmondom a hozzáértőknek lép. Azonban egy zenész miért ne használhatná a zene világának fogalmait? A nem közhasználatú szavaink is a magyar nyelv szavai. Nem olyan nagy baj, ha olykor le kell venni a polcról a Bakost, vagy meg kell nyitni a google-t, hogy pontosan értsünk mindent. A baj az lenne, ha Nagy Attila minden művénél szükség lenne erre. De Ő még nem írta meg minden művét. Amit viszont igen, az okot ad a bizalomra: értjük majd, amit mond.
A szakzsargon alkalmazása rejtvénnyé teszi az írást. Nézzük tehát a megfejtést.
Bartók Béla Allegro Barbaro című műve épül polimodalitásra. Ez voltaképp egy kritikahullám kapcsán írt önironikus mű, amiben sarkítja azt, amit műveiben barbárnak tartanak.
A lényeg a látszólagos káosz és primitívség. A népdalszerűség mellett szinte az ütőhangszerek helyett alkalmazza a zongorát. A „művelt” közönség által megszokotthoz képest nyers, tabukat áthágó módon építi fel a művet. Mégis olyan rendszert hoz létre, amit nem kell igazolni.
Az alternáló distancia-skála - ha kilépünk a zenei kultúra szűkebb jelentéstartalmaiból (ez itt mégis irodalom) -, akkor nagyjából ennyit jelent: a távolságtartás (mértékletesség) egymást váltó módozatainak sorozata. S itt e sorozat paradoxonságáról beszél az alcímben.
Már csak a modalitásra kell visszatérni. A modalitás egyfajta egység. A szöveg és beszéd egysége kapcsolatot teremt a beszélő, a hallgató, és a valóság között, a közlést egy teljes jelentés-mozzanatként értelmezi ez a fogalom.
A modális és tonális hangsorok közötti különbséget itt most nem részletezem. Az Internet felvilágosítja az érdeklődő olvasót. Elég itt annyi, hogy a modális hangsorok nem rendelkeznek úgynevezett vezető hanggal. S ez máris hasonlít az élet mozzanataira: közelről nézve csupa bizonytalanság minden.
Lévén, hogy nem zenészként értelmezem a fentieket, igyekszem irodalmi megfejtést adni a címnek: lélektani polimodaritás; tehát a gondolat és a kommunikáció egysége egyszerre több fokon jelenhet meg, s ennek a lélektani vetületeit ígéri vizsgálni a cím. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a művészi kommunikáció először mindig „önkommunikáció”, azaz: önmagában „beszél” a szerző. Mikor önmagunkban beszélünk, értelmezni próbáljuk önmagunkat, a világot, s e kettő viszonyát. Önkéntelenül verbalizáljuk ezt az értelmezést, noha ekkor csak önmagunknak szólunk még. A következő lépés az „énkommunikáció”, amikor önmagunkról beszélünk, de már másokhoz szólunk. Az ember társas lény, aki késztetést érez arra, hogy az önmagával kapcsolatos fontos információkat megossza másokkal. S ez emelkedhet általános kommunikációvá. Az „egész népemet fogom” és az „elmondom hát mindenkinek” késztetés abból fakad, hogy fölismeri azt, hogy nem csak önmagáról, tehát az egyes emberről szól a megfogalmazott információ, hanem általában az Emberről. Ilyenkor lép elő a művész mindenki szószólójává, s ilyenkor fogalmaz meg mindenkinek szóló üzenetet.
A cím ígéret arra, hogy a szerző erre kísérletet tesz. Az alcímben pedig ez szerepel: Alternáló distanciaskála paradoxonja. Azaz: váltakozó módok a távolságtartó (elvonatkoztatott) megközelítéshez. Ez önellentmondásnak tűnik. De nyilvánvaló, hogy önmagunktól is távolságot kell tartanunk, ha át akarjuk látni az „én” és a világ bonyolult problematikáját.
Így tehát a cím és az alcím elárulja, hogy mélyre ás a szerző!
A szöveg egyszerű szerkezetekkel kezdi az építkezést: néhánysoros egységekből áll.
Értelmezzük tehát kis falatokban!

lépésről-lépésre történő, folyamatos
változás az állandóban
Filozófikus megközelítés: itt a létről és annak személyes feldolgozásáról lesz szó. Hogy változik-e bármi is, vagy állandó-e bármi, ez bizony nézőpont kérdése. E tekintetben úgy tűnik, akkor értelmezzük helyesen a helyzetünket, ha tudjuk, e két nézőpont közül mikor melyiket kell alkalmazni. De tudja-e ezt bárki is?

hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
ami e stabil bicegéssel hengerel le
Bárhogyan közelítjük is meg vizsgálódásunk tárgyát, a bizonytalanság állandó. A változás mértékét más-más léptékűnek érzékeljük. Egyenetlen ritmusú az élet, mint a bicegő járás. S ez mutat stabiltást, állandóságot, ami „lehengerel”.

agyad ötvonalán pontokat hagyva maga után
kemény grafit talpával,
A kép a kottaírást idézi fel. A ceruza nem más, mint az állandó változás. A sors, ha úgy tetszik. Az agy rögzít. Nyilván azzal a céllal, hogy legyen adat az értelmezéshez. A múltunk értelmezésével próbálunk információhoz jutni, hogy jó döntésekkel alakítsuk a jövőnket.
Ha a sors a ceruza, figyelemreméltó, hogy a grafit talpa kemény. Talpa van, nem hegye, tehát tipor rajtunk, s ezt keményen teszi. Minden lépése emlékezetes, ezért hagy maga után „pontokat”. S hogy ez az „agyad ötvonalán” történik, azt is jelzi, hogy aki ezt megéli, valójában harmóniát keres.

de bár úgy hiszed, ismerted a következő lépését
azt mégsem merted mondani,
hogy tudod mikor, hol és hogyan ül majd meg,
Az ember bizonytalanságainak szép elhelyezése az előbbi képben. Tehát a múltat információforrásként kezelve igyekszünk a helyes döntésekhez szempontokat találni. De így is bizonytalansághoz jutunk. Más szinten talán, de nem merünk biztos kijelentést tenni. A „megül” kifejezést gyermekkoromban a kotlóssá változó tyúk viselkedésére alkalmazták. Amikor is ez a jószág ülni akar a tojásokon, hogy új életek kezdődhessenek el. A „megül”-t használjuk abban az értelemben is, hogy valami igaznak bizonyul, vagy stabil nyugvópontra jut. Végső soron ilyesmit várunk a jövőnktől: reményt, igazságot, biztonságot. S nincs rá receptünk.

aztán persze visszanézel,
és a hajdan pontosan megszerkesztettnek hitt
amorf grafitformák nyomán
már csak fáradt radírgiliszták és súrlódásból fakadó
enyhe füst vár - haha,
Az élet múlandó, s ehhez fanyar öniróniával viszonyul. A radírgiliszták nem mások, mint az elhibázott lépések korrigálására tett kísérletek. Időnként visszanézünk, hogy adatokat azonosítsunk az újratervezéshez. A grafitformák amorfok, tehát nem tudtunk egyenesen és egyértelműen haladni. A radírgiliszták fáradtak, tehát folyton munkában van a radír - mindig korrigálni kell. A füst fanyar, ahogy az önirónia is, ami a füst és a „haha” egy sorban történő elhelyezésében nyilvánul meg.

ez olyan mint a kottapa-pír, de lám,
pár kormos égési sérülés kell talán
ahhoz, hogy később tisztábban lásd
azoknak a pontoknak a valódi mivoltát
és, hogy mekkorák is a lépett távolságok
Nem elidegenedésről, de eltávolodásról beszél, mint módról, hogy objektíven ítélhessük meg életünk bizonyos eseményeit, vonatkozásait. A szójáték a „kottapa-pír”-ral nyilván tudatos és ügyes. A pír lehet a hajnal, lehet a szégyen, s lehet a tűz, ami elemészti a papírt is. Idővel majd átlátjuk. Harmincévesen tudjuk, mi lett volna jó húszévesen. S mindig későn kerülünk kellő távolságra. Mondhatni: sérülten, rezignáltan.

akár látens-, akár valódi létükhöz méred,
így válván a momentumok
önnön harmóniájukká
saját káoszukból.
így működik,
Ha már látens, hát itt visszautal a címre. Ezt korábban a „lépett távolságok”-nak képileg a hangközökre utaló említése ezt előkészítette. Bartók barbár modalitása kerül párhuzamba az emberi élet kaotikusnak tűnő ok-okozat sorozatával. A „válván” szó nem tűnik jó választásnak. Mai szóalak használata szerencsésebb lenne! Az élet mozzanatainak ezek szerint van egy látens, lappangó léte. A mi lehetne, vagy amivé lesz váratlanul. S ez felveti a kérdést, hogy a „kottajelek” melyik léte a valódi: az, amelyik nyilvánvaló, vagy az, amelyik lehetséges? Később egy mondatba kerül három olyan szó, ami együtt feltétlenül feszültséget hordoz: momentumok, harmónia, káosz. A momentumok, azaz: az élet kottajelei mégis lépesek valamiféle harmóniába összeállni ebben a káoszban. Ez életigenlés, optimizmus, pozitív szemlélet. De, hogyan?

bár bonyolultnak tűnik
mindenki érzi,
ki nincs teljesen emberség híján,
Az ember élete végső soron emberi. Nem tudjuk: érezzük, reméljük, hisszük. Mert ez az érzés, ez a hit, ez a remény az, ami emberi a világunkban és bennünk.

hiszen mi is csak lépegetünk tétován,
saját kaotikus konszonanciáinkat szülve
A konszonancia: megnyugtató hangzat. A disszonancia az ellentéte. Az, hogy a konszonancia kaotikus, szintén visszautal a címre, s egyúttal az emberi élet (sors) értelmezésére.
Lépegetünk tétován, hiszen a jelen pillanatban nem vagyunk kellő távolságban önmagunktól és a jelentől ahhoz, hogy rálátásunk legyen. Évtizednyi távlatból is csak azért értelmezzük biztosabban, mert látjuk egy bizonyos lehetséges választásnak a következményeit. S bár ez kaotikus életvonalat eredményez, a fentebb megfogalmazott hittel ez mégis harmóniára vezet.

magunk köré előre vagy utólag, annak tudatában,
hogy az adott pillanatban tapasztalt én-állapotot
onnan tekintve, ahová elvileg tartunk
csupán egy újabb feltüzelt
radírgiliszta-temetővé eszi majd
az az állandóban történő,
folyamatos változás
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
de lépésről-lépésre...
Filozófikus ismét. Egység a kép további használatában és a gondolat további építésében. A kottatapíron (életútunkban) hagyott újabb nyomok ismét csak hibák és tévedések sorozata lesz, illetve azok a kísérletek, hogy ezeket korrigáljuk. Így haladunk lépésről-lépésre.
Így tehát ez a szakasz egy ismétlés. Nem az első a szövegben. A recsitatív építkezés jellegzetes sajátja általában a zenének, de a líra hagyományainak is sokrétűen alkalmazott, fontos része. – Az ismétlés egyfelől nyomatékosítás, másfelől a lényeges tartalom újabb nézőpontból, újabb (vagy átfogóbb) összefüggésben való megfogalmazása.

tán még páran így érezzük,
csak rendszerezni nehéz,
de lássuk be: az egész
csak két mondat,
meg most ez.
Azzal, hogy megfogalmazta mindezt, egyetlen megoldást adott: elfogadhatóvá tette, hogy az „emberi sors” így működik. S ez éppen elég! A „tán még páran így érezzük” nem más, mint reménység, hogy maradt emberi az emberek világában. Szocializációs szükséglet ezt remélnünk, hiszen - mint megfogalmaztuk már -, az ember társas lény. Mond azonban valami feszültséget keltőt: „az egész csak két mondat”. De mi az a két mondat? Talán a cím? Nincs megfejtés, s ezzel gondolkodásra, kutakodásra késztet. S ezzel együtt lesz az alkotás kerek, egész.
Összegzésül.
Ez az alkotás - költemény!
A szerző talált egy képi és gondolati keretet, amelyben le tudta képezni egy olyan létfilozófiai kérdésnek a vetületeit, amely őt magát foglalkoztatja.
Az önmaga számára alkotott megfejtést mindenki számára szóló üzenetté tudta formálni.
A sortördelések megfelelő tagolást biztosítanak a szövegnek. Az értelmezést annyira vezetik, hogy az olvasó maga is feltehessen kérdéseket. A szöveg gördülékeny. A szokásos ritmus-képző eszközök (rímek, szabályos szótagszámok, hangsúlyok) alkalmazásától lényegében eltekint. Ugyanakkor jól építkezik a gondolati-ritmus eszközével.
Ösztönösen szerkesztett írás. A szerkezetet a gondolat építkezése biztosítja. A kottaírás képe és a polimodaritás értelmezésének a kérdése, kivetítve az emberi sors megértésének a problematikájára úgy váltakozik, hogy visszatérve az előző képre, illetve az előző gondolatra, mindig egy újabb gondolati lépés felé viszi az olvasót.
S bár végül nem ad semmiféle világmegváltó választ, azt a bizonyos lélektani konszonanciát (harmóniát, megnyugvást), eléri. Nyilván elérte önmagában is, és eléri az olvasóban is.

A mű díjazásban részesült a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán megtartott Klasszikus Gitárosok Találkozóján, 2017-ben.

Szép munka!
Ajánlom főszerkesztőnk figyelmébe!

Levelek szélben

Levelek – szélben
Haranghy Géza legújabb verskötete

Öröm olvasni Haranghy Géza, Kárász József-díjas költő verseit! Szépek, magukkal ragadóak, sodró lendületűek; s amellett megnyugtatnak, felemelnek bennünket. Ilyenkor ünnepel a lélek, ünnepel a szív – jó érzéssel olvassa el az ember őket.
Különösen igaz ez a költő „Levelek – szélben” című legújabb kötetére, melynek hátoldalán gyönyörű hitvallását olvashatjuk. Hadd idézzem ennek az első hat sorát! „ Gondolatom a csendes éj./ Egy múló varázs;/ álmodó hangulat,/szavam a szenvedély,/ kérő hang – /csendben elmúló pillanat.”// Csodálatos verssorok, tartalmilag mély gondolatokat hordoznak, egy kiforrott költő vallomásai. Akárcsak a vers befejező öt sora: „ itt vár a dal,/ az égi tenger,/ itt bolyongok/ csillagok közt/ fénytelen.”//
A tetszetős kivitelű kötetet a felesége, Haranghy Anka festő különlegesen szép, és gondolatgazdag grafikái illusztrálják. A versek és a grafikák kiválóan egészítik ki egymást. Lapozzunk bele ebbe a könyvbe! Tartsanak velem!
Mondanom sem kell, hogy a karácsony a leggyönyörűbb érzésekkel varázsolja el az embert. Haranghy Géza is „Karácsonyéj” című versével indítja e könyvét. Tudatos ez a kezdés, mert belefoglalhatja az idő múlását: „mint pillanat fut az idő/ fut ezer év”/. Kicsit lejjebb így folytatja:”ezer év nyomába/ hirtelen harang szól/”. De ez a harangszó távolról érkezik. Azt jelzi: „új remény született”/. Ez örömmel tölti el az olvasót. Ugyanakkor lehetőséget kínál a költőnek arra, hogy feltegye a kérdést: „ új világ lesz-e”// A „Vannak vidékek” című versében mintha magyarázatot adna arra, hogy miért is kérdezte ezt. Kiderül e költeményéből az a nagy igazság: máshol másként, sokkal jobban élnek az emberek. Íme: „vannak vidékek/ hol nevetve kél a Nap/ és sosem sír az este”/. Szép megfogalmazása ez a magyarság boldogabb élet utáni vágyának. Ott „hol nevetve kél a Nap”, talán az emberek is másabbak. Ezt Haranghy úgy fogalmazza meg: „hol köt a le nem írt szó/hit becsület haza/ s ki él benne bízik/az első szótól az utolsó szívig/ hisz atyái földje az”/ Hadd tegyük hozzá: mindez nagyon igaz! A továbbiakban az ó évet búcsúztatja szép gondolatokkal az „Elmegy a régi” és a „Születtünk…és évek születnek” költeményeiben. Az utóbbiban így fogalmaz: „ napra napok jönnek/ születnek az évek/ az idő ma kincs/ és csupa ígéret”//.
Kötetében a telet – ahogy a valóságban is – a tavasz váltja fel. Erről a „Tavasz” és a „Tavaszi offenzíva” című verseiben olvashatunk. „ Oda a sivár, a zord, a kevély/feladta harcát fáradtan a tél.”/ – kezdi az utóbbi költeményét, melyet üdítő képekkel folytat. S így fejezi be: „ itt járt a tavasz suttogón/ az ébredő kertek alatt.”// Ezután több mindenről olvashatunk még, köztük arról a vallomásról is: „Magamról, csendesen” címmel, melyet a kötet hátoldalán találunk. Ennek utolsó versszakát így kezdi: „ Itt van Honom!/Itt élem sorsom – /csendes éveim védtelen,”/ - Ez a költő hazaszeretetének egyik legszebb és legőszintébb megfogalmazása.
Ahogy beljebb haladunk a könyvben, fölerősödik verseinek a hangja. Alkalmat adnak erre történelmi múltunk kiemelkedő és tragikus eseményeihez kötődő ünnepeink. Ezek közül elsőként az „Arad: 1849. október 6.” című költeményével találkozunk. Ebben emléket állít a hősi tábornokoknak és honvédeknek, amikor ezt mondja: „szolgálták büszkén s szolgálták volna még/ e száz sebből is vérző, vén magyar hazát!”//. Ha a habsburgok nem hívták volna be a cári haderőt, talán győzhetett volna Magyarországon a nemzeti szabadságharc. Gyönyörű allegória a második versszakban „az ajtót-kopogtató elvérző remény” – s a versszak végén mondja ki mindannyiunk fájdalmát: „oda lett Márciusunk… ébredő nyár!”// S „maradt a gyász, a végtelen néma gyász…”
A kötet kiemelkedően szép verse: a „Levél, haza”. Mintha egy külföldre menekült magyar ember édesanyjához írott levelét olvasnánk. „Anyámnak írok kishazámba/” – kezdi a versét, majd gyönyörű költői képekkel folytatja. Így például: „ hol oly szépen cseng mindig a szó”, „édesebben hív az álom”, „és jobb, ami jó.” Ezek a hazaszeretetnek a legszebb megfelelői! Ezután gyermekkori emlékképek következnek: füttyjel, hársillat, lágy esti csend. A legjobb alkalom a költő számára most, hogy megkérdezze: „Hazám! Sosem lesz benned már rend…?” Végül így fejezi be versét: „ Tudd, hogy megyek, és újra látlak! / Mert ölelni is csak ott a jó!”// Szeretetben is csak a saját hazájában tud kiteljesedni igazán az ember.
Kölcsey Ferenc Himnusza jut az eszembe Haranghy Géza „Verecke emlékére” című versének olvasása közben. Míg Kölcsey Isten áldását kéri a magyar népre, mert megszenvedte már a múltat s jövendőt, addig Haranghy ennél többet kér, még pedig a Teremtő szeretetét: „Isten! Fogadd szívedbe,/ a Magyart! A Hazát!”// S arra kéri még: „jöjjön majd bármi, és bármi lesz,/ne érjen el a vég, ne láthasd soha azt:/ azt a kínt, azt a jajt/ jeltelen sírba temetik a magyart –„// Mert 1823 óta – amikor a Himnusz megszületett – annyi minden történt hazánkkal és népünkkel, hogy arról talán jobb nem is beszélni!
Nagy veretes versekkel folytatótik a kötet, mint a „Nem veszteni az álmokat”. Ebben a költeményében világosan tárja elénk a magyarság jelenlegi helyzetét. „ Vért hány most e század, s az ország/ gyűrött homlokán kétség és gond tapad,/ fertőtől kóros tanaihoz/ már ontaná füstjét, egy nemzeti tévtudat…”// A következő versszakban még bátrabban mondja ki: „Itt rég elveszett már a nép,/ ki munkás volt, tudós vagy paraszt:/ zsémbes, de hű-szívű,”/ „már szava sem lehet!/ rég megunt kolonc;”/ Mennyi, de mennyi igazságról tanúskodnak e verssorok! Hová lett az emberség, kérdezhetjük. „Mert embernek maradni,/ maradni kell!”/- olvashatjuk tovább. De tegyük hozzá nyomban: minden körülmények között és mindenkinek! S arra bíztat a költő versének utolsó sorában: „ Nem veszíteni… az álmokat!” Magyarán: hinni és remélni.
A következő szép veretes verse az „Emlékeink”, melyet Hézső Ferenc, Munkácsy-díjas festőművész 75. születésnapjára írt. Ódaszerűen ír a régi alföldi tájról, a múltba vesző tanyavilágról. Versének vége felé megkérdezi: „ Mire lesz a jövő?/ s az vajon jövő-e?/ ha nincs már benne a szív/ csak mi magáért dobog,”/ Az utolsó versszak ad a fenti kérdésekre gyönyörű választ: „Fény kellene, új fény!/Új, gazdag fény!/ Végtelen rónákon szántó/ tiszta önfeledt remény!”//
Haranghy Géza azon költők közé tartozik, akit minden érdekel, és szívesen ír verset a családtagok, barátok vagy éppen az Art Pagony művészetörténeti önképzőkör tagjainak köszöntésére éppúgy, mint ünnepekhez, évfordulókhoz kapcsolódva – fenkölten vagy játékosan. A „Levelek a szélben” című költeményében, mely kapcsolódik könyvének címéhez, minden verset hulló levélhez hasonlít, amit útjára bocsát az alkonyat. „kering kereng/ s lehull az enyhe légben/ mint lusta felhő a gondolat/ levelek úsznak a múló fényben/ tovatűnnek, tűnnek/minden csak pillanat”//
„Lefesti” a hónapokat is, derűsen, kedvesen, az ember jó érzéssel olvassa őket. Hangulata van minden versének. Most a „Szülőföldem” utolsó versszakával örvendeztetem meg Önöket, mert ez csodálatos kifejezése a költő hazaszeretetének.”Itt maradnék szép rónádon/itt lepjen meg majd az álom,/ ringasson el a szíveden, /Bús daloddal a szívemben!”// Ez méltó befejezése lehet a kötetről írott recenziónak.
Jó szívvel és örömmel ajánlom a figyelmükbe Haranghy Géza „Levelek – szélben” című verskötetét.
(Haranghy Géza: Levelek – szélben. Innovariant Nyomdaipari Kft. Algyő, 2016, 147 p.)