Mindszentyeia

monoeposz

írta és szereplő: Széles Tamás

 

 

Nem szerettem Mindszentyt. Olyasmit képviselt, amit elavultnak, ellenszenvesnek tartottam. S még holtában is… Újratemetésének estéjén egy apátplébános – feltüzelve az esemény hangulatától, amin részt vett – megpróbált, mint (szerinte) a „bukott rendszer örökösét”, gőgösen porig alázni. És az ilyesmi, ha nem is az elkövető szándékának mértékében, de többnyire sikerülni szokott.

Nem szerettem Mindszentyt, és most sem szeretem, de már egészen másképp. Ugyanis láttam egy színdarabot, azaz monodrámát, eposzt, sorstragédiát, ami önvizsgálatra késztetett. Nemcsak vele, hanem legutóbbi időkben ásott árkok túloldalán állókkal kapcsolatban is.

Láttam egy darabot, amiért érdemes volt leutazni Budapestről Szolnokra (meg vissza). Egy alkotást, ami megrázott, megértetett velem dolgokat. Mert megláttam a főpapi ornátus, a szigorúra-engesztelhetetlenre erőltetett arcvonások, a bíorosi szerep mögött az esendő, érthető embert.

Már amikor a függöny mögül előlépett, lassított, tetszelgő mozgással, aranyos ornátusban, arany pásztorbottal a kezében, a megtiszteltetés kéjétől ragyogó arccal, láttam, hogy olyan valaki, aki nem is áll olyan távol tőlem. Előítéleteim és gyerekkorom óta mindenfelől táplált ellenszenvem olvadozni kezdett, amikor csengő, de egyszerű szavú időmértékes beszédre fakadt. Aztán lekerült a fejéről a mitra, levetette aranyos díszöltözékét, vörös reverenda volt alatta, s beszélt őszentsége megtisztelő bizalmáról, amivel az ország első zászlósurává emelte őt.

A színpad baloldalán az egyetlen díszlet, egy barokkosan díszes, gótikusan nyúlánk faalkotmány, benne trónus, ami egyszerre emlékeztet gyóntató- és királyi székre. Eme építmény mögött tűnnek el a főpapi díszek, majd a polgári ruhadarabok is, végül a börtönbe vetett, megvert és megalázott Mindszenty alsónadrágban szenvedi el kínzatásait. Veretésének, kínzásának lélegzetelállító látványa nemcsak a színész-szerzőt, de a rendező-koreográfust, Hojsza Henriettát is dicséri. Ami pedig a faoszlopot illeti, azt két néma, fekete kámzsás alak dönti le, a lecsupaszított főpap hiába próbálja megtartani.

A kábítószerekkel elbutított vádlott a tárgyalás során stigmákat vél látni a tenyerén, szöget is vizionál, amit képzeletében elejt, de a büntetése letöltése után vissza akar menni érte, mert Jézustól kapta. Ám megtudja, hogy életfogytiglan börtönben marad. Nem keresheti meg.

Nem akarok mindent elmesélni. Majdnem másfél órán keresztül nem éreztem, hogy kényelmetlen széken ülök kényelmetlen pózban, hogy orvosi maszk van az arcomon, hogy legalább ötvenen ülnek mögöttem. Nem létezett más, csak a nagyralátó, nagyot álmodó ember, akit kínoztak, vertek, kétféleképpen is elzártak a világtól, megfosztottak országelső rangjától.

Széles Tamás szerzőként és színészként is rendkívülit alkotott és alakított. Minden szavát elhittem, minden gesztusát érteni véltem. És talán az a csekély létszámú közönség is, amely megelőlegezte neki a bizalmat, és nem csalódott. Amikor pedig kitapsolván magamat, kiértem a szabadba, azon gondolkodtam, hogy vajon egy nagy pesti színház közönsége egy ilyen előadás után is csak profán ügyekről fecserészne a kabátjára várva a ruhatárnál, vagy elgondolkodna azon, hogy érdemes-e mindenkit gyűlölni, aki nem a mi aklunkba tartozik.

Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szecsődy Péter

Tovább a kategóriában: « Csernák Árpád: A doboz
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned