Bátai Tibor : Szelíd és kérlelhetetlen


Bátai Tibor költészetéről Szokolay Zoltán a könyv bevezetőjében többek között ezt írja: „Ízig-vérig alanyi költő. Arról ír, amit átél.”


És valóban, Bátai Tibor tényleg arról ír, amit átél. De nem akárhogyan! Alanyi költészete túl a tömény intellektuson oly szuggesztivitással bír, hogy még akinek nem is volna ugyanaz az e fajta költészet a szíve csücske, a gondolati késztetés mégis olyan erősen hat rá is, hogy nem tudja csak úgy, lerakni ezt a könyvet. Bátai Tibor az objektív, s mindig szigorú és masszív benső tájékozódási pontjaihoz igazodva úgy szembesül a világ dolgaival, hogy azt nem csak átéli, de azonnal szintetizálja, be- és továbbépíti önmagában. Verseiben ott búvik a folytonos nyitás és zárás.
A teljesség igénye nélkül kiragadok itt néhány verset amolyan kedvcsinálónak e rendkívüli gyűjteményből.


A kötet első fejezetének a címe: viszonylatok.
Ez a fejezet egyik legszikárabb verse, melyben a költő oly drámai őszinteséggel tárja fel önnön létének végletes határait, saját gyöngeségét, hogy nem csak hogy átéljük a katarzist, mely minket is magával ragad. Mert mind ilyenek és ezek vagyunk. Lényünk, valónk, korlátaink a végtelenben a valósághoz mérten pontszerűek, lehetetlenek és kétségbeejtőek. A költő nyújtotta megoldás végül bizonytalan, elhelyezhetetlen sorsunk feloldásává válik.

viszonylatok


új sebeket üt rajta, ahogy
leplezni próbál. gyengesége
megint elárulta. visszasűrűsödni
képtelen. egyenes lett, amelyet
duplán kívül eső pont vonz. újra
és újra megpróbálja áttörni
az eltérő dimenziók korlátait,
de csak síkban folytatódhat. akinek ennyi ju-
tott a térből, legyint rá végül, minden irányban
végtelen.

A kötet második fejezetének a címe: ajánlás.
A címadó vers megtévesztő. Megtévesztő annyiban, amennyiben az ajánlást a hétköznapi értelemben gondolnánk. Ez a vers valójában egy fohász, egy ima. (Mint ahogyan a fejezet legtöbb verse is ezt a kérdést látszik feszegetni.) Isten és ember párbeszéde. Konkrét, határozott kérdésekkel tűzdelt, itt-ott követelőző, ám felettébb alázatos kérés, mely mélyen megható. Ragaszkodás és szeretet szólal meg benne. Önnön esendőségét és valóját kiterítve, a költő nem mást kér Istenétől, mint azt a csekélyke vágyat és megértést, mely minden teremtett lényben ott van, és a teremtő természetében is eleve. Hétköznapi szavakkal kifejezve: Ne csak ott, de itt is, segíts meg Istenem! A felszínes, a múlandó öröm nem kell, helyette egy kis békét, biztonságot adj nekem!

ajánlás

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen tartsd őt távol a megvont határtól
tedd hogy még ne érje el a védett
kör
önnön tükörképe láttán nehogy megfusson
hátat tudjon fordítani legalább még egy évnyi
időre s hogy azután mennyivel többre
tisztázhatjuk majd
ilyentájt

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz
csak éppen add
hogy ami múlandó belőle
villámgyorsan eltűnjön
nyom nélkül
de maradjon enyém minden pillanata
ami varázslat
meg nem fejthető titok
fölfoghatatlan csoda

Uram nem ragaszkodom én víg esztendőhöz
csak éppen engedd hogy körötteimben
ne támadjon az ismerős arcokban
gesztusokban új hiány
és tedd meg nekem hogy olykor ha már
végképp el nem kerülhetem
feltűnésmentesen tudjam magam
szeretni

Csodálatos sorok, ugye?

A következő verset szintén e fejezetből választottam.
A címe: „pedig lehetett volna”.


„pedig lehetett volna”

 

„Ha a halál tette őt védtelenné: ki az,
aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz
a hős nevében?”
(Szécsi Magit: Nagy László emlékezete)
*

jöttek mindenféle rangból
jöttek tarka tömegben a rendek
de senki közülük akinek szavára
porig omolhatna Babilon
és a csapat zavarodottan
mégis ekkor széledt el végleg

volt aki vele az élen
volt ki maradt megfáradtan
volt kiket elől ért az álom
és mámorukban vezérszerepekre
törve szekértáborokat szerveztek hirtelen

szárnypróbáló fiaknak minta így lett
a repülés lendítő íve helyett
totyogás a hősi vagy antihősi pózban
a szétfutó partokat megroppanva is
hídként összetartó szivárvány terhével

egyre távolabb került a túlpart
távlatait vesztve így süllyedt
egyre lejjebb a horizont
szem elől tévesztve a táguló határt

a táborokat védők és ostromlók
sorsszerű szerepük szerint lemondtak
– önként! – a már kiküzdött végtelenről

pereg újra a szappanopera
zászlók lobognak iszapba ragadtan

Ez egy egészen más vers. Itt már akár szőrszál-hasogató módon is vitatkozhatnánk azzal az alapfelvetéssel, hogy alanyi költészetről, és alanyi költőről beszélünk, amennyiben nem vennénk figyelembe a teljes egészet! Figyelmesen olvasva ezt a fejezetet akár egy nagy, egész ciklusnak is tekinthetjük. Merthogy alig néhány sorral odébb, mintegy felütésként ezt a verset olvashatjuk:

Menthetetlen

Kérem, uram, a hang után,
csakis a hang után haladjon!
Bármit is gondol, ne higgye el,
csak amit a hang,
a hang mond.
Ön nem helytállásra született,
a győzelemmel fölérő vereség az ön számára
csupán álom.
A kételyek
túlnövik akaratát, ha figyelmen kívül hagyja a
hangot.
Ne tétovázzon hát,
megalkuvások nélkül tegye azt,
amit a hang,
a hang mond.
Legyen kész,
és a sors kegyeltje lesz,
a nyugalmát majd én biztosítom.
Ön kiválasztott, ez nagy szerencse,
bármit megtehet, ha a hang hallható önben.
Pont az a hang,
amit nagy, ijedt bárányszemekkel
kiűzni akar önmagából,
de biztosítom, a hang nélkül maga
menthetetlen, jósolhatatlan jövőbe téved.

Talán a kimetszés önkényesnek tűnhet, de úgy hiszem, semmiképpen nem oktalan. Miképpen a szerző tudatos tematikával rendezte negyvennyolc év verseit egy kötetté, azonképpen e fejezet versei sem kerülhettek véletlenszerűen egy csokorba. A kulcs az identitáskeresés és a bizonyosság kérdése itt is, mint minden sorában. A látszólagos ellentmondások feloldásának egyetlen útja a „semmit sem tudás”, ahogyan Pilinszky is mondja. Az „én hiszem” sosem egyenértékű kifejezés az „én hiszek” kérdésével. Bátai Tibor hisz, így is, úgy is. A folytonos önreflexiók világában élő költő, miközben önazonosságából jottányit sem enged, meggyőződését finoman korrigálva új világot épít önmagában. Új igazodási pontjai önmaga számára az egész részeként állandóvá válnak számára. Ám ugyanakkor újabb és újabb kérdéseket vetnek fel oly feszültségekkel telten, hogy az olvasó képtelen e látszólagos teljességben megnyugodni. Ergo: a tényfelvetés nemhogy bizonyosságot adna, de olyan kétségeket támaszt bennünk, hogy lehetetlen nem elgondolkodnunk a lét bizonyosságán jóval túlmutató bizonytalanságon, mely mindnyájunk életére nap mint, nap szakadatlanul rátör, megkísért és meggyötör. Ki hát az ember? - kérdezzük e versek olvasása után. Bátai Tibor szelíd és kérlelhetetlen önmagával szemben épp úgy, mint az olvasóval. Ne legyenek kétségeink e felől! De megint csak azt mondom: „a költő nyújtotta megoldás végül elhelyezhetetlen sorsunk feloldásává válik”.

És legyen itt zárásul a kötet címadó verse, melyet volt szerencsénk A Hetedikben is leközölni.


szelíd és kérlelhetetlen

„nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja”
Faludy György

csak ami kerek mint a vég
– megkerülhetetlen
csak ami véges mint a lét
– bevégezetlen

csak ami elhárítható
– kivédhetetlen
csak ami elárulható
– megtörhetetlen

csak ami megvádolható
– cáfolhatatlan
csak ami bitorolható
– kisajátíthatatlan

csak ami többszörözhető
– mindig oszthatatlan
csak ami elégethető
– kiolthatatlan

csak ami lerombolható
– megronthatatlan
csak ami mindennapi szó
– kimondhatatlan

csak ami mindig esendő
– rendíthetetlen
csak ami múlt és jövendő
– szelíd és kérlelhetetlen

Nagy-nagy szeretettel ajánlom Bátai Tibor kötetét minden a kedves olvasó figyelmébe! Egészen rendkívüli élményben lesz részük, bátran állíthatom!


Megyesi Nagy Imre

Utoljára frissítve:2020. augusztus 06., csütörtök 19:38
Megyesi Nagy Imre

Írtam néhány versfélét, de nem gondolkozhatok magam felől igazán, sem költői, sem művészeti léptékekkel. Néha úgy érzem, csak tapogatózok, firkálok valami megmagyarázhatatlan kényszer által hajtva, ami nem engedi, hogy abbahagyjam. Csak halványan emlékszem az első versekre – egy sincs már meg belőlük-, de bizonytalanul gondolok az utolsóra is. Fogalmam sincs, mikor lesz az a pont, amikor elég lesz. Annak ellenére, hogy harminc év alatt legalább három ciklust, és vagy tíz év hallgatást tudok magam mögött, azért még reménykedem néhányban. Szüntelen foglalkoztat, hogy miképpen, miért, s hogyan születik a vers, az igazi, az élő, és ható műalkotás? Mert a jó vers műalkotás, ebben egészen bizonyos vagyok, mint ahogy abban is, hogy a jó költő, nem csupán költő, de művész is, amennyiben folyamatosan, időről időre élő, és ható írásokat produkál. A magam tapasztalatai, érzései bizonytalanok, és méltatlanok is bármiféle komoly, maradéktalanul helytálló következtetés levonására. Ennél sokkal autentikusabbak Füst Milánnak, s az általam imádott Pilinszky Jánosnak esztétikai, és filozófiai írásai. A nyelv, és a művészet is koronként változik, annak igényei, természete szerint, de folyamatossága sosem szűnik meg, hacsak nem élettért vesztve ki nem hal. S ez az, ami engem úgymond, izgalomban tart. Azaz, ahogy Pilinszky János is mondta „a dolgok merre fele mutatnak”?

Engem elsősorban Isten-ember, ember-ember, valamint létállapot, környezet és ember relációi foglalkoztatnak az idő, lélek és szellem síkjain. Eddigi verseim, a maguk hangvételével ezek szintjeit, színeit, és mikéntjeit igyekeztek megjeleníteni több-kevesebb sikerrel.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned