Afrika csendes, álmodik

Szándékosan választottam írásom címéül a híres kenyai író, Meja Mwangi könyvének címét: Afrika csendes, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa, kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik
José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.
Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owim bundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.
A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.
A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.
Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.
A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owim bundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.
A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.
A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.
Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola egy dinamikusan fejlődő ország, 13 %-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.
A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.
Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt. A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, amíg a jóval kevesebb szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!
Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a marxista titkosrendőrségnek.

A regény első fejezeteiben életre kel az angolai lét, de legalábbis Luanda, a fülledt, de mozgó afrikai metropolisz. Egyszerre van itt jelen a jólét és a nyomor, a drágaság és a filléres életek. Átvitt és direkt értelemben is megjelenik a polgárháború, a véres testvérharc borzalma. A gyerekek szájában az érettnaspolya-ízű veszély, vagy Vén Reménység Job Sapalalo asszonyság életmentő szerencséje. Mert hát egyszer a gyilkosok fegyveréből is kifogy a töltény. Az asszonyt a neve menti meg. A remény hal meg utoljára, de mire rá kerül a sor, elfogy a töltény. Valószerűtlen történet, ha belegondolunk, hogy Ruandában a polgárháború több százezer áldozatának többségét a Kínából olcsón beszerzett bozótvágó késekkel ölték meg. Egyszerűen levágták őket, mint a marhákat a vágóhídon. Az író az öregasszony történetén szemlélteti a polgárháború tébolyát, ahol sokszor a résztvevők sem tudják, hogy mit miért tesznek, érdektelen mozzanatok dönthetnek életről-halálról. A csütörtököt mondó fegyver esete felbukkan Steven Spielberg többszörös Oscar-díjas filmjében is. Az amerikai rendező még fokozza is a lehetetlent, hiszen a sarokpánt gyártásában lassúnak talált zsidó férfit kicipelő lágerparancsnok fegyvere mellett a helyettesétől kölcsönkért pisztoly is beakadt. Beakad, olykor elakad Agualusa regénye is. Mintha oda nem illő álomtörténetek szabdalnák szét a regény szövetét. Afrika alszik, szendereg, miközben rémálmai vannak. Alig van olyan ország, ahol a gyarmatosítók távozása után az annyira remélt szabadság ne véres és elhúzódó polgárháborút eredményezett volna. Angola is alszik, együtt alszik a regény mesélőjével a tigrisgekkóval, amely fajt nemrég fedezték fel a szomszédos Namíbiában, Afrika Bajorországában. Namíbia mindig is fontos szerepet játszott Angola életében, csakúgy, mint a Dél-Afrikai Köztársaság vagy Kongó. Az angolai polgárháború hozta el Namíbia függetlenségét. A Kongói polgárháborúban pedig angolai katonák is harcoltak.
Az író az egykori portugál nemzetközösség emlékét idézi fel, amikor Dóra, a brazil énekesnő az „Altató egy folyóhoz” című dalt énekli. Maga a regény is egy sajátos altatódal, a történet, mint egy rosszalvó, olykor felriad, hogy agyunkba csempésszen némi valóságot. Vagy, ami annak tűnik. Az író ügyesen váltogatja az álomvilágot és a valóságnak álcázott mesét, miközben az olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik a történet fő sodrása. Az álmok foszlányaiból bontakozik ki Angola emberi története.
Az alvó folyó, az álomvilág, amibe majd minden szereplő könnyedén alámerül? Vagy a címszereplő Félix Ventura házának történései? De hiszen a ház maga Angola, az ország jövőjének reménysége. S mint a regényből is kiderül: a remény hal meg utoljára. De akkor nem lesz, aki majd eltemeti. A történetben ez éppen a múltkereskedő. Hiszen neki a szakmájába vág a terhes múlt elföldelése. Így kerül a virágágyásba Edmundo Barato dos Reis, az utolsó elvtárs, s vele együtt az MPLA, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom és az ország marxista múltja. Egyszer és mindörökké, mert Oroszországban már jó ideje az oligarchák és nem a párttitkárok uralkodnak. Sajátos politikai indíttatást érzek abban, hogy Agualusa Csupafül és Veszettkutya borzalmain keresztül csupán a luandai kormány bűneit állítja előtérbe. Holott az UNITA katonái sem az emberi jogok betartásáról híresültek el. Az USA, Dél-Afrika és Portugália alkotta trió évtizedeken át az UNITA-t támogatta, míg végül Washington is belátta, hogy éppen Sawimbi személye volt a térség legfőbb destabilizáló tényezője. S valóban, a 2002-ben bekövetkezett halálát követően elhallgattak a fegyverek, és a felek újra tárgyalóasztalhoz ültek. Az sem mellékes, hogy időközben a luandai kormány egykori marxista elkötelezettségének emlékét is igyekszik eltűntetni. Ez a regény egyik fő mondanivalója. De ez még a szakember, Ventura számára is hatalmas kihívást jelentene. A múlt ott kísért a lelkekben és a külvárosi házban, ahol történelmi személyiségek gekkók testében próbálják elmagyarázni az igazságot.
Az új elit, a formálódó nagypolgárság, akinek felmenői szegényes kunyhókban éltek, vagy éppen Bakuban jártak egyetemre, szalonképes múltra vágyakozik. Bár abszolút valószínűtlen, de Félix Ventura képes ezt megadni nekik. Sőt, annyira belemélyült a munkába, hogy a saját múltját is átformálta. Észrevétlenül, rutinból. Ő is csak akkor döbben rá, amikor szerelme, a félvér fotós Angela Lúcia szembesíti ezzel. Érthetjük ezt képletesen is, mind a korábban uralmon lévő fehér, mind a jelenlegi fekete elitre.
„Biztosítson szebb múltat gyermekeinek!” De lehet-e szebb egy olyan múlt, ami tele van különféle szörnyűségekkel? José Buchmann, a búrrá változott portugál a múlt kísérteteitől igyekszik megszabadulni, ezért bejárja a világot, és amit lát, lefotózza. Ezt teszi Angela is. De amíg sosem látott apja az árnyékban jár, ő a fényt gyűjti. Így kerül bűvkörébe Félix is. A lány nevét fordíthatnánk Angola Fényének vagy Fényességes Angolának. „Ahol fény van, ott árnyék is van.” Angela a polgárháború idején született, és már csecsemőként megtapasztalta annak borzalmait. Mégis ő az, aki keresi az újrakezdés lehetőségeit. Apjához hasonlóan a világot járja. Olyanok ők, mint a fény és az árnyék, a yin és a yang. A férfi azért tér vissza Angolába, hogy szembenézzen a múltjával és egyben ki is cserélje azt. A keszegleves vacsora utáni koccintásnál jelenti ki: „Angolára, ahol visszakaptam az Életet”. De milyen élet ez? Önbecsapás. Legalábbis a látszat ezt mutatja, ám a férfinak célja van, az új személyazonosság védelmében végre szembenéz levetett múltjának kísérteteivel. Megkeresi a lányát. Angela látszatra teljes, az apjánál teljesebb életet él, a történet csúcspontján mégis ő lesz az, aki bosszút áll. Bosszút áll a múlton. Kettejük múltján. Angola múltján. A regényben ő az, aki igazán meg akarja ismerni a múltját, és nem törekszik annak kicserélésére. Hazugságban nő fel. Amikor származásáról megtudja az igazat, összevész nevelőszüleivel és elhagyja őket. Bátorsága felülmúlja apjáét, aki még a lányával sem mer találkozni.
Érdekes ellentétet alkot a miniszter és az Álarcos. Az előbbi egy előkelőbb múltat szeretne magának. Sőt, fekete létére fehér ősöket rendel. Annyira beleéli magát, hogy még a gimnázium korábbi nevét is vissza akarja állítani, mivel az egyik kreált őséről volt elnevezve. Árulás ez a javából.
A nemzeti függetlenség elárulása. Angola elnyomottainak arcul csapása. A függetlenségi harc egyik vezére az elnyomókhoz akar tartozni. Hány ilyet láttunk már a történelem során?
Éppen az ellenkezője az Álarcos. Nem nehéz kitalálni, hogy valójában ki is ő. A marxista verőlegény képzelgése így válik valósággá. De ez nem is jó szó, hiszen a regényben minden és mindenki egyszerre valós és valószerűtlen. Mint Afrika maga. Most, amikor Észak-Afrika országaiban egymás után buknak meg a diktátorok, érdekesen hat Agualusa átplasztikázott arcú öregje, aki túléli bukását. Bölcsen felméri, hogy számára nincs visszaút a hatalom csúcsára. Nem úgy, mint Moamer Kadhafi, Líbia egykori diktátora, aki képtelen volt lemondani a hatalomról. Az Álarcosnak van pénze ahhoz, hogy élvezhesse hátralévő életét. Már csupán egy szürke, hétköznapi múltra van szüksége, ami senkit, még a legelvetemültebb zugfirkászt sem érdekel. „A bátorság a félelemmel ellentétben nem fertőz.”
Napjaink angolai elitjéhez hasonlóan rengeteg embernek volt szüksége új múltra Magyarországon a rendszerváltoztatást követően, amikor a 900 000 párttag országából hirtelen az egymillió ellenálló országa lett. A múlt eltörlését a szemtanúk kiiktatásával kezdik. Ezt teszi Angela is és Angola is.
Sokatmondó név.
Eulálio, az álmodozó gekkó valaha ember volt. Díszes társasággal él együtt az albínó házában. A könyvekkel és a megfakult portrékkal ők személyesítik meg a gyarmati múltat. A múltat, amely örökre beleivódott a jelenbe. Még magának a szakembernek sem sikerül ezen változtatnia. Hogyan is sikerülne, amikor Félix is igyekszik bizonyítani, hogy ebből a múltból egy darab az övé. José, Angela, de Félix is megfordult már a világ számos pontján, mégis egy luandai házban hozza össze őket a sors. Az elbeszélő gekkó vonzódik a könyvekhez, álmában bárkivel képes beszélgetni. Ki sem mozdul a házból, a történet vagy inkább történetek helybe mennek hozzá. S ő élvezi ezt, boldog. Van otthona, hiába lesnek rá gyilkos skorpiók, mint ahogy Angola is szabadnak érzi magát annak ellenére, hogy számos veszély leselkedik rá az önállóság rögös útján. Euláliónak még gekkófilozófiája is van: a múlt nem változik. Pedig igen, éppen a házigazdája révén. Az emberek azért jönnek az albínóhoz, hogy az megváltoztassa a múltjukat. Úgy vélik, ez lehetséges, de valójában a gekkónak van igaza. Idegenként érkeznek és idegenként távoznak. Már önmagukat sem ismerik. Szokniuk kell új múltjukat. Angola hiába igyekszik egyszerre megszabadulni a gyarmati idők terheitől és a marxista múlttól, ezek a barázdák örökre belevésődtek megviselt arcába.
Sajátosan ironikus mozzanat az angolai író esete, aki hazai szörnyűségeket árul Európában. A jóléti társadalmakban szeretik az ilyesmit. Gondoljunk csak arra, mi történik most Szomáliában! Afrika távoli egzotikus föld, érdekes egy ideig, de mégis idegen.
A történet sok helyen kilép a regényből és önálló életet él. „Én, Eulálio.” Mert senki sem lehet gekkó, csak aki jól tud mesélni. Főleg, ha nem is tud beszélni. Az ártatlanul elpusztult áldozatok sem tudnak már beszélni, mégis hangosabban emelnek szót a bűn ellen, mint a legharsányabb politikus. Szörnyen autentikus ez a vádbeszéd. Vajon Eulálio halálával végképp lezárul a múlt, amely egyszerre átkos és csábító? Angola jövője a múltban gyökerezik, múltját pedig a jövője alakítja.
 
„Úgy hiszem, jól mehet, hisz a szép múlt mindnyájunk számára hiánycikk, és főleg azoknak az
életéből hiányzik, akik ebben a szomorú hazában kormányzás címén szétzilálnak bennünket.”
José Buchmann
 
José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő. József Attila Kör, L’Harmattan Kiadó, 2010.
Utoljára frissítve:2020. április 29., szerda 16:35
Lengyel János

SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ

LENGYEL JÁNOS

1973. június 20-án születtem a kárpátaljai Beregszász városában, ami akkor a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna része.
1990-ben érettségiztem a magyar tannyelvű 4. számú Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában.
Az ELTE BTK történelem szakán végeztem 2011-ben. Közben elvégeztem az egyetem afrikanisztika kurzusát.
2009-ben elvégeztem a Független Újságíró Szövetség újságíró iskoláját. 2014-ben ugyanezen iskola második fokozatát, amely OKJ-s képzés.
2002-ben tagja lettem a Magyar Újságírók Közösségének.
2009-ben tagja lettem a Független Újságíró Szövetségnek
2009-ben felvettek a Magyar Írószövetségbe, aminek azóta is tagja vagyok.
Alapító tagja vagyok a 2005-ben Balatonföldváron alakult Kárpátaljai Írók Költők Művészek Magyarországi Alkotó Közösségének, amely 2013-as átalakulása óta a Kárpátaljai Irodalmárok Művészek Alkotó Közössége névre hallgató szervezet néven működik.
2007-ben beléptem az Unitárius Alkotók Társaságába.
1992-ben elvégeztem egy újságírói tanfolyamot Beregszászon.
De egyetemi éveim alatt számos kommunikációs előadást hallgattam.
1990 és 1995 között a beregszászi Szivárvány című hetilap munkatársa voltam.


Állandó szerzője vagyok a Magyar Írószövetség Kárpátalja Írócsoportja Együtt című irodalmi folyóiratának, a Budapesten székelő Kárpátaljai Szövetség Kárpátaljai Hírmondó című negyedéves folyóiratának, a kaposvári Búvópatak című folyóiratnak és az Agria című negyedéves kulturális kiadványnak.
A Beregszászon székelő Kárpátinfo és Beregi Hírlap illetve a Kárpátalja.ma internetes kiadvány nevű kárpátaljai hetilapok magyarországi tudósítója vagyok.
A Független Újságírók Szövetségének honlapján a Kárpátalja rovatot vezetem
Ezek mellett írok illetve írtam a Kárpáti Magyar Krónika, az Igazi Kárpáti Igaz Szó, a Beregszász, című lapoknak, az Újnautilusz, az EuroAstra, a Comitatus, a Kaméleon online és a Nemzeti Hírmondó nevű internetes kiadványoknak, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet hírlevelének. Tagja vagyok az Allegória irodalmi közösségnek.
Korábban publikáltam: Blikk, Vörös Zászló (Kárpátalja), Tárogató (Kárpátalja), Mentor, Szabad Föld, Magyar Nemzet, Új Idők, Budai Polgár, Jó Napot (Kárpátalja), Szivárvány (Kárpátalja), Százhalombattai Hírtükör, Ukrajnai Magyar Krónika (Kárpátalja), Naplopó (Kárpátalja), Nemzetőr, Kárpáti Igaz Szó.

Irodalmi kiadványok: Magyar Napló, Mentor, Magyartanítás, Partium, Agria, Havi Szemle, Kláris, Új Hegyvidék, Várad, Irodalmi Jelen, Kráter, Polísz, Az irodalom visszavág, Zempléni Múzsa, Nyelvünk és Kultúránk, Kapu, Irka, Bárka, Aracs stb.


Elismerések:
2006 és 2007 az Együtt prózai és tanulmányi nívó díja.
2010. február „A hónap verse” cím, Magyar Napló.
2012. március. A Független Újságíró Szövetség Nemzeti Újságírásért kitüntetés bronz fokozata


Önálló kötetek:

Kárpátaljáról jöttem. Antológia Kiadó. Lakitelek, 2003.

A valóság szaga. Kisprózai vegyes tál verskörettel, kárpátaljai módra. Illusztrációk: Magurszky Norbert. Felelős szerkesztő: Nagy Zoltán Mihály. Kárpátaljai Magyar Könyvek 142. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2006.

Fallal az arcnak. Szociográfia. Intermix Kiadó. Ungvár- Budapest, 2008.

„Korhely” Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy Hogyan írjunk angolokat? Aforizmák. Borítóterv: Okto Média. Lektorálta: Lajtai Mariann. Munkatárs: Urbán Magdolna. Magánkiadás. Készült Hunyadi István és Hunyadi Ilona (Strasbourg) támogatásával. Budapest, 2009.

Halott ember karácsonya. Interjúkötet. Előszó: Urbán Magdolna. Fedélterv: Lengyel János. Lektorálta és szerkesztette: Nagy Zoltán Mihály. Kárpátaljai Magyar Könyvek 195. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2009.

Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. (Lengy)el-beszélések. Előszó: Bertha Zoltán. Fedélterv és belső illusztrációk: Kis Judit. Felelős szerkesztő: Nagy Zoltán Mihály. Kárpátaljai Magyar Könyvek 218. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2012. elektronikus változata a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapján olvasható: www.kmmi.org.ua


Életbe töltve. Esszék, tanulmányok, elbeszélések. Bercsényi Miklós Alapítvány.
Nagykanizsa, 2013.

Arc-poetikák. Beszélgetni jó. Interjúk. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2015.


Antológiák:

Nyitott kapuk. Hegyaljai Alkotók Közössége. Tokaj, 2003.

Új vetés. Kárpátaljai fiatal alkotók antológiája. Intermix Kiadó. Ungvár, 2007.

Viszontlátás. Versek és novellák az Együtt folyóirat hét évfolyamának (2002-2008) lapszámaiból. Nagy Zoltán Mihály összeállításában. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2009.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2011. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2011.

Hangadó. Hangos könyv. Szerkesztette: Szinay Balázs. Felolvassa: Bakonyi Orsolya. 2011. július. Esszék: A költő és az álköltő.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2012. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2012.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2013. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2013.

Az év versei 2014. Antológia. Válogatta és szerkesztette Csontos János. Magyar Napló. Budapest, 2014.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2015. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2017.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned